Barátaim, barátaim

Azt mondják a barátaim, barátaim,
a tudomány beleveszett saját
bizonytalanságába: ma ezt állítja,
holnap azt fedezi föl. Ki tudja, mivel
csap be holnapután?

Szégyellem magam. Én szolgáltassak igazságot
Thalésznek, Démokritosznak, Anaxagorasznak,
kétezer éves ugrással Galileinek, Herveynek,
Vesaliusnak, Darwinnak, folytatva a lépést
Gassendivel, Newtonnal, Halleyvel, Lavoisier-val,
Joullal, Kelvinnel? De hát úgyse bírom
emlékezettel, csak Minkowskit mondhatom,
Einsteint és a kedvenceimet, Faradayt, Rutherfordot,
Fermit, Bohrt, Schrödingert (akinek a verseit
is fordítottam). De aztán az eddigi csúcs a kvantum-
fizikában: Planck, Louis de Broglie, Heisenberg;
a kettős spirál Crickje és James Watsonja,
a megszilárdult fény guruja, Feynman, aki közölte
hallgatóival, hogy a mindenség abszurd,
fogadjuk el tehát abszurdnak; az Ősrobbanás
pillanatának nyomozója, Martin Rees. És végül:

Gregor Mendel, akitől megtudtuk,
az öröklődés sejtjei
hogy járják körtáncukat a virágzás ajtajában.

Méhkirálynő

Ha tested nem élvezhetem, legalább
a hangodat: így panaszkodtam,
már régen nem tudom, nyári vagy őszi
délelőtt egy betört buszmegállóban,
a zöld kosztümödben voltál,

abban látogattál meg a kórházban
is talán egy hónapja, szebben, mint
valami lidércnő, kinek paradicsommadarak
röpülnek ki a szeméből, és úgy

énekelnek, amilyen hangon te suttogtad
a hajón, milyen fiatalnak látsz,
ide-oda dobált konyakjaival az éjszaka.
S most semmi, semmi.

Hogy számoljak el a haláloddal és
kinek, és vigasztalna-e, ha őriznének
téged is legalább egy égi kaptárban,
méhkirálynő?

Hol találkoztunk valaha?
Ha tested nem élvezhetem – mondtam –,
legalább a hangodat. De még az álom is
irigyel tőled, ahogy egy nyak szépségét a tőr.

Megyek a dombról lefelé,
egy arc figyel rám a bodzabokrok mögül,
pártájuk most bomlik ki. Hány
kézzé kellene válnom, hogy
reszketésük összegyűjtsem?

Éjtelen éjente

Télen, mikor sárgára érik a nagy
hibiszkuszlevél, lehullik a padlóra,
és lehullik az én életem is, de nem
a semmibe, hanem a földbe, honnan

a hibiszkuszok kihajtanak és virágoznak
egész évben, mint más bokrok és erdők,
halakat bimbózó tengerek, csillag-páriák,

hélium-viharok, és azok is lehullnak
és újra elindulnak a galaxisokon, mint én,
gyönyöröket szülve éjtelen-éjente.

Öregség-szirmaim

Hajnalom, hajnalom,
volt idő-hajnalom,
nem lehetsz már többé
nász-ülő asztalom.

Mi vagyok, mi vagyok?
Fekete tulipán.
Virágos kert éje
az én varjú anyám.

Szirmaim, szirmaim,
öregség-szirmaim,
dicsőítsen a szél
halál vigyorain!