Balladaféle a drótról; Balladaféle a cukorkához
Nagypál István
2011 // 07-08
Balladaféle a drótról
piros bogyókat fűzök drót-
szálra, miközben karistoló
utat váj bennem a drót és
kezem közt szétroppannak
a szemek, maradék szellem-
foszlányok, meghibbantam,
és újra ismétlem magamban
drót van a kezemben, nem
tudom minek játszom vele
lassuló vézna test, elfelejtve
néhány jelenés, szitokszó
az isten a szádban, kígyót
eszel, nem madarat, almát,
megrágnád a fák kérgeit
azok újból elmozdulnak
vigyáznak rád, meg ne
rágd őket, nincs bennük
semmi jó, öregcsonkok
nőnének a szádra, fájna
ha magadról törnéd le
az ágakat, a drót sem
segítene, csak te húznál
magadra karcokat, akire
valaki írt egyszer, véletlen.
Balladaféle a cukorkához
most nyalókák esnek ki minden
szájból, szavak helyett, minden
kiürül, ahogy az a cukorkáspapír
a zsebből, a táskából, az eldugott
cipőből, talán így érzek most,
a formák most nem jelentenek
semmit: cukorka, papír, összes
nyálas valami. sovány vigasz.
a sovány szellem csámcsogása.
bezárul előttem a savanyú
szag, orrom előtt nem látom
csak dolgos méheket, mézet
kérnék tőlük, hogy odaadjam,
majd felfaljam és kiköpjem,
hogy legyek méhed, gyermeki
gondolat, a nyalókát ezért is
rágcsáld, ne nyalogasd el, de
most jól figyelj, még mindig
keresem az utolsó cukorkát,
amit elrejtettél előlem, s tudom,
nem lesz sehol sem, mert
bonyolult a szellem, a tested,
a képed. a cukorka ragad és
megfolyik, magzatvíz-színű.
színezd be kezemet újra és
újra mocskos cukorkával,
nekem fájjon, miként azt a
tenyeremhez dörzsölöd.