×

Az életrajzírás művészet(-)e(?)

Arany Zsuzsanna

2011 // 07-08
„A legérzékenyebb és legemberibb válfaja az írásművészetnek” – állította Viktória királynő biográfusa, Lytton Strachey angol író és kritikus az életrajz műfajáról.1 Az életrajzírás céljának és feladatának, az életrajz műfajának és tárgyának azonban több megközelítése is létezhet. Leginkább azokkal rokonszenvezem, akik az életrajz és az életrajzírás kérdéskörének filozófiai, esztétikai és nem utolsósorban pszichológiai aspektusát emelik ki, illetve a megírás mikéntjéről gondolkodnak, alkotói szemszögből. Alkotói megközelítésnek nevezem azt, amikor nem a már kész struktúrát elemezzük, hanem a megírás folyamata, illetve a megírásra való lelki-szellemi rákészülés kerül középpontba. Mindezzel némileg visszatérünk az alkotás-lélektani elméletekhez, valamint azon esztétikákhoz, melyek főként a romantikus korban váltak népszerűvé. Az életrajzírás elméletéről szóló munka egyik lehetséges kiindulási pontját az életrajzíró és művének főszereplője közti viszony elemzése adhatja. Az életrajz esztétikáját és az életrajzírás mesterfogásait taglaló könyvek szerzői általában korábban már írtak életrajzot, s az eközben szerzett tapasztalataikat foglalják össze, példáik bemutatásával. E sorok szerzője e pillanatban mindössze arra vállalkozhat, hogy az előkészületi fázisok során fölmerülő kérdéseket próbálja vázolni.

Az életrajzról szólva vajon művészetről vagy tudományról beszélünk-e? Kritikai életrajznak2 nevezzük a tudományos igénnyel, filológiai megalapozottsággal megírt munkákat, melyek tárgya lehet egy híres embernek – politikusnak, írónak vagy a társművészeti ágak képviselőinek – az életútja. Története egészen az ókorig nyúlik vissza. Ahogyan a Czuczor–Fogarasi-féle értelmező szótár meghatározza az életrajz fogalmát: „Életrajz – Életírás: Leírása valamely személy életének, vagyis elbeszélése azon változásoknak és eseményeknek, melyeken valaki születésétől halálaig keresztül ment, nemkülönben azon nevezetes cselekedeteknek, melyeket éltében véghez vitt.”3 Az életrajz tárgya első megközelítésben tehát az a híres ember, akinek az életeseményeit elbeszéli. Ha azonban bölcseleti szempontból kívánjuk megközelíteni a kérdést, azt is mondhatjuk, hogy az életrajz tárgya az ember maga, hisz a kiválasztott egyetlen életen, annak ábrázolásán keresztül magát az emberi életet képezi le. Esszenciáját adja létünknek, hisz kiemelve a Részt (az egyes embert), szinekdochés viszonyt hoz létre, s az Egészet (az emberi életet általánosságban) mutatja be.

A modern életrajz több mindenben is eltér a korábbiaktól. A műfaj történetét taglaló könyvében Nigel Hamilton a mai, angolszász és nyugat-európai életrajzírás-kultúrát az individuum fölértékelődésére vezeti vissza, lévén, hogy a 20. század totális diktatúrái idején éppen a kollektívum, az egyformaság, a tömegtől való különbözés üldözése volt a tapasztalati valóság.4 Schein Gábor pedig a következőként fogalmazza meg a modern kritikai életrajz eredetét s legfőbb jellegzetességeit: „A szerzői életrajzok ma ismert műfaji változatát, amely az élet, a mű és a kor hármasának feltételezett összefüggését építi ki elbeszélésében, a 19. század hagyományozta ránk, szoros összhangban a Bildungsroman műfajával. Arról az időszakról van szó, amikor a korábbi önéletírásokat, például Celliniét és az életrajzgyűjteményként megszerkesztett művészettörténeteket, például Vasariét felhasználva a művészéletrajz műfaja bevonult a regényirodalomba, és főként a német nyelvterületen Goethe Wilhelm Meisterétől kezdve Thomas Mann Doktor Faustusáig és kisebb mértékben lényegében mindmáig megőrizte a képességét arra, hogy változó szemléleti problémák metszéspontjában megújuljon és eleven maradjon.”5 Tudjuk, hogy az 1960–70-es években megjelenő posztmodern áramlatok nem igazán kedveztek az életrajzírásnak. A szerző halálának hirdetése azonban hosszabb távon nem oldott meg minden kérdést. „Világossá vált, hogy a Szerző életben maradt, nem halt meg” – írja Hamilton,6 majd idézi Christopher Butler Postmodernism (Posztmodernizmus) című művének egyik konklúzióját: „A legjobb, amit most mondhatunk, és én mondom is ezt, hogy a posztmodernek jó dekonstruktőrök, de szörnyű konstruktőrök (építők).”7 A század végére aztán ismét reneszánszát kezdte élni a műfaj, nem pusztán az irodalomban, hanem a filmművészetben is. Napjainkban az információéhség és -áramlás is meghatározza az életrajzírást, s emiatt számos olyan részletről is szólnak, melyeket korábban esetleg nem volt ildomos megírni. Ezenkívül olyan tendencia is létezik, miszerint az életrajz egyre tudományosabbá válik. Hamilton szól továbbá arról is, hogy az ember genetikai térképének föltárását célzó kutatások és a klónozási kísérletek korában az individuum szerepe újra fölértékelődik, így az életrajz műfaja ismét izgalmassá válik.8

Az életrajzírás azonban művészet lesz annyiban, hogy sokkal nagyobb szerzői – s egyúttal alkotói – szabadságot adhat, mint az irodalomtudomány bármely más műfaja. Ha műalkotásként értelmezzük az életrajzot, akkor a megírás mikéntje hangsúlyozottabban is alkotói folyamattá válik, s valóban, leginkább a regényíráshoz fog közel állni. „A modern életrajz ugyanolyan modern, mint a regény; s valójában azzal egy időben is jött létre. […] az életrajzírásnál a tárgy előre meghatározott: a képzelőerőnek mindössze annyi szerepe van, amennyiben alakítja anyagát s formát ad neki. A művészet az elmesélés mikéntjében mutatkozik meg. […] A biográfus, akárcsak a történész, forrásainak rabszolgája” – állítja Leon Edel, Henry James legjelentősebb életrajzírója Literary Biography (Irodalmi életrajz) című könyvében.9 Ugyanakkor Edel olyan szintű művészi szabadságot is adna az életrajzírónak, hogy akár Proust módjára engedné bánni az idővel és az emlékképekkel: „Nem látok okot arra, hogy az életrajzíró ne mozoghatna könnyedén az időben, s ne láttathatná előre az eseményeket, és ne mesélhetné el a történetet úgy, ahogy a legjobban tudja. Előre- és visszautalva, ahogyan Proust mozgott emlékképei és képzettársításai között.”10 Virginia Woolf, érzékelve az életrajz műfajának ellentmondásosságát, amolyan köztes megállapítást tett, amikor a biográfus tevékenységét mesterségnek nevezte, azonban ki is tüntette annyiban, hogy „felsőbbrendű mesterségként” határozta meg. Kortársáról, a nála értelemszerűen korábban elhunyt Roger Fry festőművészről – aki szintén a Blooms­bury Kör tagja volt – ő maga is írt életrajzot,11 s föltehetőleg e gyakorlati tapasztalatra alapozva fogalmazta meg állítását.12

Szerintem azonban nem pusztán az elmesélés mikéntje – mint ahogy arra sokan hivatkoznak – válhat művészetté az életrajzírásban, hanem a tárgy megközelítése is. Sokkal inkább közelítem az életrajzírót a katolikus egyház és a mecénások megrendeléseinek eleget tevő reneszánsz képzőművészekhez, mintsem a szigorúan tudományos megközelítésű értelmezőkhöz és filológusokhoz – noha az ő képességeikkel is kell rendelkeznie –, valamint a mesteremberekhez. Woolf megállapításával annyiban egyetértek, amennyiben minden művészeti ágnak létezik egy, tisztán a mesterségbeli tudásról szóló aspektusa is, s ekként valóban mesterség is lehet az életrajzírás. Mesterségbeli alapok nélkül nincs művészet sem. Aki nem ismeri (nem tanulta meg) a perspektíva törvényét, az nem válik jó festővé, még akkor sem, ha tárgyai, intuitív ötletei a zsenialitás jeleit mutatják. Aki formabontó kíván lenni, annak is el kell sajátítania előbb a „forma törvényeit”. S talán e mesterségbeli tudás jelentheti az életrajzírás esetében a filológiai megalapozottságot, amire valóban építkezni kell. A reneszánsz mestereknek megadott témákról kellett olyan alkotásokat megálmodniuk, melyekben mégis egyéni és eredeti módon használták föl az alapként adott, szinte kötelező elemeket. Michelangelónak az Utolsó ítéletet kellett ábrázolnia a Sixtus-kápolna oltárfalának freskóján, szerepeltetve az üdvözülő és az elkárhozó lelkeket, valamint központi alakként megjelenítve Krisztust. Az például, hogy Krisztus a képen pontosan hol foglal majd helyet, mekkora alak lesz, erőt sugárzó lesz-e, vagy fenségesen légies, szinte már árnyalak, a Mesterre volt bízva. Ábrázolásmódjával olyan sajátos értelmezési keretet vont Krisztus köré, hogy a Megváltóban még a Napistent is fölfedezheti a mindenkori befogadó. Tudjuk, hogy ugyanakkor kompromisszumokra is kényszerült, hisz az eredetileg meztelen testeket le kellett végül fednie – az ágyékkötőket tanítványa, Daniele da Volterra festette föl, s még utána is alakítottak a ruhátlan részeken, mások is –, ám az alakok karakterétől és az egész mű mondandójától a lényeget ezek az utólagos alakítások és a sokszori megsemmisítési próbálkozások sem vehették el.

A portréfestő esete talán még inkább hasonlít az életrajzíróéhoz. Arnold Böck­lin kijelentése, miszerint „ez a legnyomorúságosabb műfaj[, mert] leginkább megköti a művész kezét”, nem feltétlenül lesz igaz.13 Az arcképfestőnek valóban nem egyszerű a feladata, hiszen akármennyire is ismeri modelljét, a képen mégsem az a személy lesz látható, aki ott és akkor modellt ült, hanem az, amit a festő észrevett (vagy épp észre akart venni és vetetni) a lényéből. S ekként a látszólagos megkötöttség valójában alkotói szabadsággá minősülhet át. A festő (vagy rajzoló) személyiségétől is függ, hogy ki kerül a festővászonra. Lehet, hogy egészen pontosan visszaad mindent, amit lát: a körvonalak azt mintázzák, aki ott ült előtte, a színek is, az arányok is megtévesztésig hasonlíthatnak az eredetire, mégis valami más lesz. A portré „kisugárzása” a mester szellemét adja vissza, illetve azt, amit a mester szelleme kiemelni kívánt alanyának személyiségjegyei közül. És az, hogy ő mit emel ki, mit lát meg a Másikból, azon múlik, hogy őbenne mi rejtőzik. Nem tud olyat meglátni a modellben, ami nincs meg saját magában is. Még azt az állítást is megkockáztathatjuk: minden művész a saját képét adja vissza, minden egyes alkotásában. Leonardo portréi kísértetiesen hasonlítanak egymásra, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a valóságban is ily nagymérvű hasonlóságot mutattak volna a modellek. A német művészettörténész Karl Justi – aki életrajzi és pszichológiai szempontokat egyaránt érvényesített műelemzéseinél – ugyanerre a megállapításra jut, amikor a következőt állítja: „Híres festők arckép-műveiben gyakran oly szellem rejtőzik, amely nincs meg az ábrázoltban. Ez az ő saját szellemük. Olyanok, mint a színész, aki mindig önmagát játssza.”14 A saját portré megjelenítésének külön válfaja, amikor ténylegesen jelen van a kép alkotója a művön. Közismert, hogy épp a már idézett Sixtus-kápolna Utolsó ítélet-ábrázolásán megjelenik Michelangelo képmása is, a megnyúzott Sebestyén bőrén, de említhetjük Caravaggio híres Dávid és Góliátját, ahol a levágott fej mintázza a remekmű alkotóját. E kép érdekességét azonban az is adja, hogy nem pusztán Góliátot értelmezhetem Caravaggio „önarcképeként”, hanem Dávidot is – modellje a festő akkori fiúszerelme volt –, kinek alakja fiatalkori Bacchusait is föleleveníti, akiket egyértelműen önmagáról mintázott a Mester. Ekként pedig az egész kompozíció egyfajta önarcképnek tekinthető, ahol a személyiség világos és sötét, angyali és démoni, fiatal és érett oldalát mutatja be a festmény, egy bibliai jelenet köntösébe burkolva.

Az életrajzíró a munkája során szintén a saját maga képét láttatja a könyve tárgyát képező híres emberről, bármennyire követi is a forráskutatás során föltárt adatokat és összefüggéseket. Már eleve azáltal is torzíthat, hogy az életesemények közül melyeknek szentel hosszabb fejezetet s egyúttal elmélyültebb kifejtést, illetve melyeknek nem, s hogy mindezt milyen sorrendben teszi. Valahol a megírandó élet esszenciáját kell olvasói elé tárnia. Természetesen a filológiai hitelességre való törekvés a kötelessége, s ennyiben rejlik a műfaj hangsúlyozottabb tudományossága, de az alak ábrázolása a vele történt események megírásán keresztül szükségképpen magán fogja viselni az életrajzíró világról alkotott szemléletmódját, valamint saját élettapasztalatait is. Ugyanakkor meg kell kísérelnie – és ez szintén kötelessége! – az alanyával való lehető legteljesebb azonosulást. E nélkül az elsősorban lelki-érzelmi megközelítés nélkül nem lehet jó életrajzot írni.

Mivel a biográfusok többsége nem lehet szemtanúja annak az életnek, amit megírni kíván, így rekonstruálnia kell a „kimaradt képkockákat”, tehát azokat a mozzanatokat is, melyekről hiányosak a forrásai. Sőt, az események mögötti mozgatórugókat, motivációkat is látnia kell, ami beleérző képesség nélkül, az alany pszichéjének mélyreható elemzése híján nehezen megy. Leon Edel életrajzírói tapasztalatait összegző munkájában arra is kitér, hogy számára milyen haszonnal járt a pszichoanalízis. Ahogyan írja: „Meg vagyok győződve róla, hogy az életrajzíró, aki egy író életútját követi nyomon, nem kerülheti el a választott szerző belső lelki életének valamilyen szintű kutatását. A belső történések részei a művész életének, annak az életnek, amit az írás aktusa során is megélt. Ezek azok a történések, melyek az irodalom álarcában lépnek elénk, művészien bezárkózva az irodalmi konvenciókba, a művészi előítéletekbe és a hagyományokba.”15 Ha nem is kell az ő elfogultságait követni a pszichoanalízis szerepét illetően – hiszen Freud tanai valóban nagy hatásúak, azonban napjainkban már nem fogadjuk el őket minden fenntartás nélkül –, az életrajzírónak mindenképpen egy adott szinten pszichológusnak is kell lennie, s valóban, alanyának belső (lelki) életét is rekonstruálnia kell. „Az életrajzírói kíváncsiság az esetek többségében ekként kezdődik: milyen típusú emberrel akadt dolgunk, és hogyan és miért jutott azokra a gondolatokra, amelyeket hirdetett?” – írja Edel.16

Természetesen sokkal könnyebb a helyzet akkor, ha rendelkezünk képi vagy hangfelvételekkel is arról a személyről, akiről írni kívánunk. Ha „csak” szöveges forrásaink vannak, akkor azok alapján kell képünket megalkotnunk. Behozhatatlan az előnye annak, aki a kortársáról ír. Nemcsak a források tekintetében, hanem az azonos történelmi korszak alapos ismeretében is. Ezek híján csak dokumentumokra támaszkodhatunk, nem utolsósorban a korabeli sajtóra, hiszen a napilapoknál jobban semmi sem adja vissza az egykori hétköznapok hangulatát. Ugyanakkor Edel megjegyzi, hogy az utókornak annyi előnye lehet, hogy képes objektívebben szemlélni a megírni kívánt alanyt, hiszen az időbeli távolságnak köszönhetően szélesebb perspektívába tudjuk helyezni az életeseményeket.17 S való igaz, hogy a modern életrajz számol a társadalmi és politikai háttérrel is. Frederick R. Karl az életrajzírás fortélyait összegző könyvének előszavában leírja, hogy a biográfusnak nem pusztán irodalmárnak, hanem művészettörténésznek, történésznek, pszichológusnak, zenetörténésznek és a populáris kultúrában járatos személynek egyaránt lennie kell.18 Talán leginkább az összehasonlító irodalomtudomány szemléletmódját lehet kamatoztatni e műfajban.

Ezenfelül azonban nem pusztán a történelmi, művelődés-, sajtó- és művészettörténeti háttérnek, valamint az életrajzi eseményeknek filológiai föltárására van szükség, hanem legalább annyira a művek tanulmányozására is, keletkezési kontextusukkal együtt, elsősorban pszichológiai olvasatok előzetes fölvázolásával. Utóbbi azért fontos tehát, mert – s ennek belátásához nem is szükséges a pszichológiai szempontú megközelítés hívének lenni – a személyiség különböző rétegeiből merít – tudatosan vagy öntudatlanul – a művészet és azon belül az irodalom is. Hiteles írásművek esetén szükségképpen jelen kell lennie – ám nem feltétlen kimondva – a megélt tapasztalatnak, különben az alkotás veszít erejéből, és sekélyessé, öncélúvá, jobb esetben pusztán nyelvi bravúrok vagy épp inter­textusok sorozatává válik. Meg kell érteni tehát azokat az emberi és lelki motivációkat, melyek egyrészt az életrajzi események mögött húzódnak, másrészt a művekben is többé-kevésbé fölfedezhetőek. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg az arcképfestéssel kapcsolatban Johannes (Hanns) Fechner német író és festőművész is: „Ha képmást festek, mindenekelőtt azt kutatom, hogy mi érdekli emberemet. Ezzel lehetőleg benső kapcsolatba juthatok az ő egyéniségével. Hisz nem üres mását kívánom adni, hanem oly jellemzését, amelyben nyilvánvalóvá lesz az ő egész működése. Szeretem, ha modelljeim, míg festegetek, beszélgetnek velem, s így egyben gondolataikat és érzéseiket is belém sugallják.”19 Ahogyan pedig Edel ír az életrajzíró számára szükséges műelemzésekről, saját szemszögéből: „Ha figyelmünket pusztán a szövegre összpontosítjuk, az remek dolog lehet. A close reading a kezdete lehet minden irodalmi tanulmánynak. De semmiképp sem a vége.”20 Ezek a személyiségrekonstruálásra törekvő műelemzések és értelmezéskísérletek – melyek természetesen a biográfus személyiségjegyeit is magukon fogják viselni – csak előtanulmányok, esetleg vázlatok maradhatnak, és semmiképp sem tévesztendők össze a korábbi pozitivista értelmezésekkel vagy a pusztán pszichoanalitikus szempontokat érvényesítő olvasatokkal. Mindezek fényében az életrajzírónak nem pusztán alkotónak, hanem sajátos értelmezőnek is kell lennie, s kritikai érzékét is érvényesítenie kell, minden egyes pillanatban.

A biográfusnak tehát – akárcsak a színésznek – azonosulnia kell azzal a szereppel, ami  munkájának tárgya. Képzeletbeli utazásokat kell tennie egy másik korba, esetleg még nemet is kell cserélnie. Edel megfogalmazása szerint „bele kell bújnia az alanyának a bőrébe”.21 Mindezen megállapítások igazak a regényíróra is, gondoljunk csak a klisévé vált „Bovaryné én vagyok” megjegyzésre. Ugyanakkor az is igaz, hogy csak azzal sikerül ennyire azonosulni, akivel van valami közös a személyiségünkben. Lehet, nagyképűen hangzik, de csak annak a „bőrébe bújhatunk bele”, akihez van valami közünk: alkatilag, érdeklődésben stb. Ahogyan olvasóként is adott, hogy mely hősök állnak közelebb hozzám, úgy alkotóként (itt: életrajzíróként) sem mindegy, kinek az életrajzát kívánnám megírni. Freud Leonardóról írt pszichoanalitikus életrajzában egyenesen azt állítja, hogy a „hősnek” saját léte van a szerző érzelmi életében.22 Ha már többé-kevésbé kialakult képpel rendelkezem az alanyom lelkivilágáról, akkor fogom csak tudni, hogy a hiányosan dokumentált helyzetben hogyan viselkedhetett, illetve mi idézhette elő bizonyos esetekben a viselkedését. Sőt, amikor van dokumentációm, akkor sem árt a belső lelkivilág több-kevesebb ismerete, hiszen előfordulhat, hogy például alanyunk nem mindig mond igazat leveleiben, netán különböző maszkokat ölt. Henry James például gyakran írt érzelemtelinek ható levelet távolabbi ismerősnek is, vagy éppen – az előbbivel ellentétben – ironikus megfogalmazással próbálta leplezni valós és komolyabb érzéseit. De Kosztolányi Dezső „őszintétlenségeit” is említhetjük, melyek jeleit épp levelezésének vizsgálata során mutatta ki Márton László.23 Ám az életrajzírónak nem pusztán alanyát, hanem saját magát is górcső alá kell vennie, önvizsgálatot tartva, kettős analízist folytatva: az alany és saját maga lelkivilágának analízisét. Úgy kell tehát a forrásdokumentumokkal dolgoznia a biográfusnak, hogy képzelőerejét és az alannyal való azonosulási képességét is használja. Emiatt is – tehát az elbeszélés technikai kivitelezése miatt – célszerű előtanulmányként a főhősről (hiszen akinek az életrajzát írjuk az végeredményben ennek az elbeszélésnek a főhősévé válik) alkotott képünket kialakítani, annak tudatában, hogy a végeredmény csakis kölcsönhatás eredménye lehet: a biográfus mostani és a főhős egykori lelkivilágának kölcsönhatásáé.

Henry James a The Real Right Thing (Az igazi) című elbeszélésének hőse egy életrajzíró, aki találkozik annak a híres embernek (írónak) a szellemével, akiről a könyvét írná. A szellem idővel fölszólítja, hogy hagyja abba a munkáját. Mindez tükrözi James szkepticizmusát is az életrajzzal szemben. Kacérkodott a műfajjal – Nathaniel Hawthorne-ról és William Wetmore Storyról írt is könyvet, illetve számos kortársáról portrékat, valamint több biográfiáról kritikát –, mégis idegenkedett tőle, mert úgy vélte, csak arról érdemes életrajzot írni, akinek vagy nagyon mozgalmas élete volt, vagy ha nem is volt mozgalmas élete, legalább nagy szellem volt. A legfontosabb kérdés talán az életrajzírás etikai vetülete volt számára: mennyiben van följogosítva az életrajzíró arra, hogy hőse magánéletét is tárgyalja?24 Mindez azonban már az életrajzírás esztétikájának egy újabb fejezetét fogja adni, és fölveti annak kérdését is, hogy vajon mennyiben lehet jogunk olyan életrajzi dokumentumokat közreadni, mint a szerző intim naplói vagy épp a halálos ágyán írt utolsó följegyzései.

Jegyzetek

1 „The most delicate and humane of all the branches of the art of writing” – idézi Edel, Leon: Literary Biography, Bloomington – London: Indiana University Press, 1959, 1.

2 Munkámban mindvégig a kritikai életrajzról szólok, nem pedig a regényesről.

3 Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Pest: az MTA megbízásából, Emich Gusztáv, 1864, 499.

4 „In sum, I argue that the pursuit of biography, controversial in its challenge to received ideas of privacy and reputation since ancient times, is integral to the Western concept of individuality and the ideals of democracy, as opposed to dictatorship or tyranny” – Hamilton, Nigel: Biography. A Brief History, Cambridge–London: Harvard University Press, 2007, 4.

5 Schein Gábor: Az életrajzok visszatérése?, Jelenkor, 2008/9. 966.

6 „It became clear that the Author was alive, not dead” – Hamilton, Nigel, 2007, i. m. 212.

7 „The best that one can say here […] and I am saying it, is that postmodernists are good deconst­ructors, and terrible constructors.” – idézi: Hamilton, Nigel, 2007, i. m. 212.

8 Hamilton, Nigel, 2007, i. m. 292–294.

9 „Modern biography is as modern as the novel; indeed it came to birth almost at the same time. […] in the writing of biography the material is predetermined: the imagination functions only as it plays over this material and shapes it. The art lies in the telling. […] The biographer, like the historian, is a slave of his documents.” – Edel, Leon, 1959, i. m. 5.

10 „And therefore I see no reason why biographers should not move easily through time, and anti­ci­pate and tell the story in the very best way they can, forward and backward as Proust moved among his memories and associations.” Edel, Leon, 1959, i. m. XVI.

11 Woolf, Virginia: Roger Fry. A Biography by Virginia Woolf, London: The Hogarth Press, 1940.

12 „It was neither art nor science but a kind of superior craft.” – idézi: Edel, Leon, 1959, i. m. 6.

13 Idézi: [Szerző nélkül]: Az arckép, Művészet, 1907/2. 119–126.

14 Idézi: i. m. 1907.

15 „For I am convinced that it is no longer possible for the biographer, writing the life of a writer, to avoid some exploration of his inner life, that part of the artist’s life which he lived in the very act of writing, that part which emerges disguised as literature, artfully encased in literary convention, artistic preconception and tradition.” – Edel, Leon, 1959, i. m. XV.

16 „Biographical curiosity, more often than not, begins in this way: what sort of man, we ask, is add­res­sing us, and how and why did he come to say the things that he is saying?” – Edel, Leon, 1959, i. m. 29.

17 „But the later biographers have quite an opposite advantage, that of greater objectivity gained from wider perspective” – Edel, Leon, 1959, i. m. 24.

18 Karl, Frederick R.: Art into Life. The Craft of Literary Biography, Youngstown: Etruscan Press, 2005, IX–XI.

19 Idézi: [Szerző nélkül]: Az arckép, Művészet, 1907/2. 119–126.

20 „To force our attention back to the text is a good thing; the close reading of that text is the beginning of all literary study; but it is not the end of it.” – Edel, Leon, 1959, i. m. 63.

21 „The biographer also is required to get into the skin of his subject; he removes himself sometimes to another age; sometimes he even changes his sex” – Edel, Leon, 1959, i. m. 9.

22 „The »hero« has his/her being in the writer’s own emotional life.” – idézi: Karl, Frederick R., 2005, i. m. 7.

23 Márton László: Színes tinták bölcsessége, Holmi, 1997/9. 1315–1327.

24 Bővebben lásd Tolliver, Willie: Henry James as a Biographer: a Self among Others, New York, 2000.

A szerző a Móricz Zsigmond-ösztöndíj támogatásával végzi életrajz-esztétikával foglalkozó kutatásait.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben