×

A lélek tükre

Szántó T. Gábor

2011 // 07-08
Részlet A córesz elmélete és gyakorlata című, készülő regényből.

A régóta halogatott szemműtét miatt reb Slojménak kórházba kellett mennie. Rutinműtét, mondta az orvos, de az öreg félt. Ha bezárkózott, a nap huszonnégy órájából tizenhatot könyvek fölött gubbasztva töltött, sőt, ha nem tudott aludni, éjszaka is olvasni próbált. Túl nagy volt számára a tét: megmarad-e a szeme világa.

A kórházat és az orvost pszichiátere és Hédi választotta. Rendületlenül tűrték váltakozó hangulatait, hisztérikus kirohanásait. Másban már nem bízott, csak bennük. Korántsem véletlenül, főleg nőkkel és nem-zsidókkal, legszívesebben nem-zsidó nőkkel vette körül magát, akik kíváncsibban, türelmesebben és alázatosabban viszonyultak hozzá; puha lényükkel tompították indulatait. Számtalanszor elhalasztotta a műtét időpontját, de amikor már olvasni se nagyon tudott a hályogtól, rászánta magát.

Hédi nem ért rá, reb Slojme engem kért meg, hogy vigyem be, bőröndjével együtt. Néhány hete halt meg a szomszédasszonya, én intéztem akkor is a hivatalos teendőket a kórházban és a Chevra Kadisán.

Nem voltam ideges, legfeljebb a kétórás várakozás miatt: úgy éreztem, fontos feladatot kaptam, ami fontosabb volt időlegesen annál is, amivel éppen foglalkoztam. Micva volt, parancsolat: szentség, amiben feloldódhattam. Valakinek szüksége volt a segítségemre; rám volt szüksége, és ezt ki merte mondani. Nemigen tapasztaltam ilyesmit a környezetemben, s én se tudtam kifejezni, ha vágytam volna más segítségére vagy társaságára. A feladat rövid időre megszabadított az íróasztalomtól. Más értelmet is kapott az életem, mint hogy tapasztalataimat történetekké alakítsam és formába öntsem, hogy a megformálás által értelmet nyerjenek. A legszigorúbb rabszolgatartóval álltam szemben: saját magammal, ezért jött kapóra a feladat, mely rövid időre felmentést adott az írás alól.

Taxin mentünk a kórházba, ahol két éjszakát kellett töltenie. Útközben is ismételgettem neki, hogy nem kell aggódnia, a lézeres eljárás pontos és biztonságos.

– Ezerből egyszer ha előfordul, hogy valami nem sikerül tökéletesen – mondtam végül.

– De nekem csak ez a két rossz szemem van – nézett rám védtelenül, nagyokat pislogva. Hálás volt, hogy bekísértem, megvártam, míg kicsomagol a bőröndjéből, és elhelyezkedik fekhelyén a négyágyas kórteremben.

– Most menjen haza, biztos van dolga – mondta pizsamában felkönyökölve. – Majd bejön holnap, ha akar.

– Sikerülni fog – tettem a vállára a kezem, de nem reagált a mozdulatra. Csak kemény vállizmát éreztem.

Másnap délután kötéssel a szemén fogadott. Az ágyán feküdt, de felélénkült, ahogy a hangom hallotta, és a másik szemével megpillantott.

– Hogy van? – kérdeztem.

– Láthatja – mutatott reb Slojme a leukoplaszttal leragasztott kötésre. – A fél szememre nem látok. És meg kell műteni a másikat is.

Segítettem neki felülni. Egy orvos nézett be a kórterembe.

– Holnap levesszük a kötést – lépett az ágy végéhez mosolyogva. – Aztán már csak szemcseppet kell használnia. Színes lesz a világ. És élesek a fények. De csak egy-két napig. Egy hónap múlva rendbe hozzuk a másik szemét is. Maga a hozzátartozója? – fordult felém.

– A tanítványom – válaszolt helyettem reb Slojme. Szabad szemével rám pillantott. Tág volt a pupillája. – Feltéve, hogy elfogad mesterének.

– Hát persze – mondtam zavartan. Nem értettem, mire való ez egy idegen előtt.

– Tulajdonképpen már ma is hazamehetne, de talán jobb, ha nem erőlteti meg magát – mondta az orvos, hol rá, hol rám nézve, aztán kezét nyújtotta és kisietett.

Reb Slojme megvárta, míg becsukódik az ajtó. – Az édesapja zsidó – biccentett utána. – Szegről-végről földik vagyunk. A felesége keresztény. Orvos az is.

– Lekáderezte műtét közben?

– Az emberek szeretnek beszélgetni, Miklós. Mondtam már magának. Én mesélek a bajaimról, és akkor ők is megnyílnak. Mindnyájunknak vannak szomorúságai és titkai. Nem is gondolja, mennyire hasonlítanak. Épp ezért kell eltitkolnunk, különben kiderülne, mennyire egyformák vagyunk – nevetett.

– Paradoxon – vetettem közbe, csak hogy mondjak valamit. Én leginkább a különbségeket érzékeltem.

– Ez a paradoxon maga a civilizáció. Kell hozzá bátorság, hogy mögé nézzünk. Ezt nem mint vallásos zsidó mondom, hanem mint egy öregember. Azért ez a lézeres operáció egy csoda. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak az érzéstelenítő injekciót. Meg a szagot. Az nagyon kellemetlen. Füstölt, ahogy égették le a hályogot. És maga hogy van? Hogy halad a munkájával? – kérdezte.

Hümmögtem. Haladtam is, meg nem is. Írtam, de elégedetlen voltam. Egy gyerekről írtam. Saját emlékek híján nyomasztóan tátongó űrt éreztem magam mögött, ám ahogy visszafordultam, e fekete lyuk mégis vonzott, mint a mágnes, és a lyukat a képzelet szülte történetekkel töltöttem ki. Gyanakodva szemléltem a hónapok múltán lassan idegenné váló szöveget, aminek egy-egy részletét Sárinak is megmutattam. Kicsit szenvelgő, de jó, felelte kérdésemre, milyennek találja. Meg hogy megtaláltam a hangom. Derűsen legyintett az aggodalmaimra, mondván: egyszerre sikerül valami, és meg vagyok ijedve tőle.

– Hogy haladok? Lassan – hümmögtem reb Slojménak. – Csak nyomaszt a gyerekkor. Meg a gyerek konfliktusa a szüleivel. Elegem van belőle.

– Hát ha eleget dagonyázott a mocsárban, akkor jöjjön ki belőle. Biztonságosabb szilárd talajon. Egyszer fel kell nőni. Másrészt kinek nincs konfliktusa a családdal? Nézze a hőse gyerekkorát meg a szüleit reálisan. Emberek voltak egy adott korban, saját élményekkel. Nem voltak tökéletesek. Halandók, mint maga, aki szintén téved olykor, és szenved is. Mint mindannyian. Ne legyen velük igazságtalan. Az élményeiket is átadták, talán hogy legyen a gyereknek írói alapanyaga… Na jó, csak vicceltem. Igyon egy kis üdítőt – nyúlt az éjjeliszekrény felé, és a dobozos narancsléből akart tölteni, de bizonytalanul közelített a dobozzal a pohárhoz. Féltem, hogy melléönti.

– Nem kérek, köszönöm – ráztam a fejem. Az jutott eszembe, nincs-e az igazságkeresésnek egy pontja, ahol az ember a mérleg mindkét serpenyőjét annyira telerakja, hogy leszakad.

– Mással nem tudom magát kínálni. A Hédi ígérte, hogy hoz estére egy kis felvágottat. Tudja, én nem eszem meg az itteni kosztot. Legfeljebb háromszögsajtot egy kis kenyérrel – magyarázott felszabadultan, aztán, mintha hirtelen történt volna valami, elhallgatott. Hátranéztem, de senki nem jött be. Szobatársai a folyosón cigarettáztak.

– Valami baj van? – kérdeztem.

Nézett rám a fél szemével, és amikor megszólalt, halkabban beszélt. – Mondja, meséltem én már magának a Maharam Aschról?

– Talán egyszer említette a nevét – válaszoltam bizonytalanul. Rosszul érintett, ha számon kérte rajtam feledékenységem.

– Most, hogy nem tudok olvasni, csak fekszem és gondolkodom, sok minden eszembe jut. Tudja, én ennek az embernek a hetedízigleni leszármazottja vagyok. A Chatam Szofer tanítványáé, akit szeretett volna a pozsonyi jesiva élén látni, az utódjaként. A Maharam Aschnak egyszer romlani kezdett a látása. Meg kellett műteni, és a doktor utóbb azt mondta, hogy kímélje a szemét mindentől, a tanulástól is. A Maharam Asch hazafelé menet nagy bánatában megállt Pressburgban a ruvnál, és elpanaszolta, amit az orvos mondott neki. A Chatam Szofer nagyra tartotta, és együtt érzett vele. Nyilván meg akarta könnyíteni a helyzetét, ezért azt mondta neki: Fiam, amíg élesen láttál ezekkel a szemekkel, annyit tanultál, amennyi több ember életére elegendő. Fogadd meg a doktor tanácsát, menj és pihenj, taníts abból a tudásból, amit mostanáig megszereztél. Erre a Maharam Asch felhorkant: Hogy tehetnék ilyet? Kal vahomer!*  Ha veszélybe kerül a szemem világa, amikor Tórát tanulok, milyen veszedelem fenyegetne, ha nem így tennék? Otthagyta a mesterét, hazament, és tovább folytatta a tanulmányait. Állítólag meggyógyult. A Chatam Szofer pedig haláláig mesélte ezt a történetet, a Pirke Avotból idézve hozzá: „Sokat tanultam a mestereimtől, még többet a társaimtól, de a legtöbbet a tanítványaimtól.” – Elhallgatott, mint aki válaszra vár, de nem tudtam mit mondani.

– Én gyerekkorom óta rosszul látok – folytatta. – Az apám számtalanszor elmondta ezt a históriát. Most annyira romlik a szemem, hogy az orvos nekem is azt javasolta: ne olvassak olyan sokat. Pedig már semmim nincs, csak az olvasás. Ezáltal együtt lehetek az őseimmel, akikhez készülök. Különben is, valahogy el kell töltenem a hátralévő időt anélkül, hogy megbolonduljak. Tudja maga, mi az, takarékoskodni az ember szeme világával? De nekem ez az életem – biccentett a háta mögé, arrafelé, amerre az éjjeliszekrényen tornyosuló könyveket sejtette –, és még csak az sem ad biztatást, hogy az erőfeszítéseimért talán megsegít a Jóisten, mint az ősömet. Lassan már csak nagyítóval tudok olvasni. Összefolynak a betűk a szemem előtt. És közben csak abban a mérhetetlen tudásban és emberségben hiszek, amit az őseim felhalmoztak. Az ő hitükben, meg a hűségükben hiszek, vagy azzal vigasztalódom, azért olvasok róluk. Nekem ez maradt.

Nézett rám, ahogy szokott, de most csak egy szemmel. Szomorúnak tűnt, holott az előbb még derűs volt. Nem tudtam követni a hangulatváltozásait, mint aki fél a sebességtől. De ő csak mondta tovább.

– Az Isten mindenkit azzal sújt, ami a legszemélyreszólóbb. A túlzottan jószívűt a szíve viszi el, a gonosz talán becsavarodik, vagy agytumort kap a végén. Aki túlzottan tartózkodó, és képmutatóan ad az erkölcseire, azt beteggé teheti a vágy, és, mondjuk, prosztatarákot kap. Akinek viszont a szeme okozta a legtöbb örömet, mert folyton szép nőkön legeltette, és ez csábította bűnre, talán éppen azzal fizet. Vagy szégyenszemre pelenkát kell hordania… Sámson a szeme után ment. Megtetszett neki egy filiszteus nő, aki levágta a haját, elvette az erejét, végül a filiszteusok megfogták, és kiszúrták a szemét. Absalomot a haja miatt dicsőítették, majd a hajánál fogva akadt fenn egy fán, úgy fogták el. És ahogy apja tíz ágyasára tette rá a kezét, úgy tíz gyilkosa volt. Három szívet rabolt meg: az apja szívét, a bét dinét* és Jeruzsálemét, ezért három nyíl fúrta át a szívét – sorolta éneklő hangon, majd nagyot sóhajtott. – Tényleg csak az Isten a megmondhatója, miért olyan fontosak a nők egyeseknek. Na meg az analitikusok – nézett rám, és elnevette magát. – A szem a lélek tükre. Ha valaki meglett korában is szüntelen a szépséget kajtatja, fut a nők után, és nem képes megállapodni, az olyan hiányérzetet akar kielégíteni, amit így nem lehet. Ez valamiféle anyával összefüggő zavar, azt hiszem – mondta beletörődőn. – Talán az anyánk túl nagy szeretettel és féltéssel vett körül bennünket, s aztán ezért a gyengédségért kapkodunk egy életen át a szoknyák után. Vagy éppen nem kaptunk elég figyelmet, ki tudja? Magának nincsenek is nagyon barátai, igaz?

A fejem ráztam.

– A férfiak durvák, mindenki vetélytárs. Verseny van köztük, harc, állandóan résen kell lenni – folytatta, mint aki nem is számított válaszra. – Mindig kell hogy legyen valami nő a közelben.

Lassan bólintottam. Mint akinek lenyomják a fejét a beismeréshez.

– Na, ne aggódjon, ebben sincs egyedül. Rabban Gamliél az első században még egy áldást is szerkesztett, amit szép nők láttán lehet mondani. Persze úgy voltak ezzel a bölcsek, hogy a napra meg a holdra is mondtak áldást, de csak rápillantottak, és elfordították a tekintetüket. Nem legeltethették rajtuk a szemüket, mert az bálványimádás lett volna. Ugyanúgy, mint amikor valaki útközben, szabad ég alatt imádkozik, amit csak szükségből tehet. Nem csodálhatja a természetet, miközben az imáját mondja, mert nem a teremtetthez imádkozunk, hanem a Teremtőhöz.

Felkaptam a fejem. – Aki túlzottan kötődik a nőkhöz, az is olyanná válik, mint a bálványimádók?

Nem felelt.

– Mert a szerelem is egyfajta bálványimádás? Felruházzuk a nőt, egy másik teremtményt olyan tulajdonságokkal, amilyenekkel nem rendelkezik, és olyan reményeket táplálunk iránta, amikben aztán törvényszerűen csalatkoznunk kell? És ha az embert elragadják az érzékei, elvész a részletekben, szem elől veszti a lényeget, és elfelejti azt, ami minden mögött van?

– Azért csak figyel néha! – bólogatott elégedetten. – És kezd benőni a feje lágya.

– De mi is… bennünk is ott a természet – mondtam, és pillantásom önkéntelenül a kórterem ablaka előtt magasodó gesztenyefára esett. Csak az utóbbi időben kezdtem észrevenni és értékelni környezetemben a fákat, bokrokat, virágokat. Olykor csak róttam a köröket a Szent István parkban vagy a Margitszigeten, és sóvárogtam, bárcsak tudnám a nevüket. Egyszerre izgatott és nyugtatott a jelenlétük. Amikor nyáron, egy éjszaka, meztelenül úsztam a Balatonban, úgy éreztem, egylényegű vagyok a környezetemmel. Bizsergető volt az újonnan felfedezett érzés.

– És? – kérdezte csodálkozva. – Ne szapulja a természetet, az is Isten teremtménye. Meg a vágyaink is – hunyta be a szemét. – Elfáradtam, lefeküdnék. De kikísérem. Köszönöm, hogy bejött. Ez is egy micva. Jóváírják magának a túlvilágon. Amikor a szomszédasszonyom a Szeretetkórházba került, én is sokat látogattam. És idegenekhez is odaültem, megkérdeztem, hogy vannak. Tudja, milyen hálásak az emberek a jó szóért?

Felállt, és kijött velem a folyosóra. Elkísért a lépcsőig, búcsút intett, aztán megfordult, elindult a kórterem felé.

Mintha éreztem volna, hogy még visszafordul, talán akartam is. Álltam és vártam. Néhány lépés után, az ajtóból valóban visszanézett. Elgondolkodva odajött hozzám. Úgy folytatta, mintha nem is búcsúztunk volna el az imént.

– A múltkor emlegette a „Tiszteld apádat és anyádat…” parancsolatot. Helyesen tette. Az ember adja meg a tiszteletet a szüleinek. Ahogy láttam magukat együtt néhányszor a parkban, vagy egyszer magánál, amikor csak úgy felcsöngettem, úgy tűnt nekem, hogy maga meg is adja a módját. Ha másnak nem, legalább a saját aggodalmának hihetne – mosolygott rám. – Maga jó fiú, Miklós. De a szülői tisztelet parancsolatán kívül hadd emlékeztessem egy másikra, amit Ábrahám kapott. „Lech-lechá…” „Menve menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából amaz országba, amit neked mutatok.” Rási szerint: „Menj magadért, a magad örömére és hasznára.” Érthetjük ezt egyszerűen úgy is egy modern kommentár szerint, hogy az embernek fel kell nőnie. Ki kell bontakoznia a szülői ház öleléséből. Ehhez kicsit el kell távolodnia az otthontól, a családtól. Még ha féltik is, ezért ő is fél, és még akkor is, ha rokonok sokaságát kéne pótolnia… El kell távolodnia, hogy a saját szemével lásson: magát is meg a szüleit is. És aztán, öregkorukra, egyenrangú emberként visszatérhessen hozzájuk, és a támaszuk legyen. Szóval azt akarom mondani, hogy nincs semmi baj, reb Sámson – mondta végigsimítva és megszorítva a karom. – Tényleg, magának nincs problémája a szemével? Akkor vigyázzon rá!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben