×

A királynő

Mészáros Urbán Szabó Gábor

2011 // 07-08
Szerettem, hogy a születésnapom vasárnapra esett. A vasárnap olyan, mint egy utolsó lélegzet, reménnyel és félelemmel egyaránt tele, királyi pompája a hétnek, a végzet és a kezdet határában álló tengely. Ezen a napon láthatólag soha semmi nem történik, azonban a felszín alatt, a harsány események kietlen fonadékán túl apró mozgolódások támadhatnak, emléktöredékek torlódnak össze és szikráznak fel. A bőr alatt mennek végbe a történések, ott párolognak ezek a hétköznapi formákból kiszabadult tudattalan víziók, a harmatként lecsapódó kétségek, viszketeg kíváncsiságok, a képzelet lusta és szabálytalan labdajátékai. Aréna épül ilyenkor az emberben, ázott képekből, melyeken nedvesek a színek, és könnyedén összemaszatolják egymást, és egy képzeletbeli víz szordínójával lefojtott hangokból, puhán gördülő melódiagyöngyökből áll ez az aréna, mintha egy ernyedt kézből a tér minden irányába gurulnának szét a dallam elemei, és más sorrendben, a részekben megszólalva idéznék fel a tökéletességről leválasztott egészet, ami ezáltal új sejtések és értelmezések lehetőségét kínálja fel. A halk, ám mégis szédítően tarka benyomásokból, ezekből a leheletnyi és nyüzsgő észleletekből épül meg ez a belső aréna, ahol az ember csendesen szemléli sajátos melankóliáját, mélázón a teagőzbe hajol, vagy álmosan lefordul szeme az újság hasábjairól, és menne is, maradna is, és kincsekkel van tele a zsebe, feje pedig kóccal bélelt és nehéz, mintha hatalmas, meleg halak köröznének benne fáradhatatlanul.

Ébredés után, amint tudtam, félrerántottam a Nefrit névre hallgató narancssárga függönyt, és kinéztem az ablakon. Elég későre járt, de még mindig csüggesztő sötétség honolt odakint, a vastag, egybefüggő felhőrétegen alig szivárgott át a téli napfény. Na szép, gondoltam, lehetett volna éppen nagyobb szerencsém, ha például verőfényre nyitom fel a szemem, és az éjszaka esett vékony hószőnyeg pezsdítő ragyogással fogad… De hát ilyenek ezek a szőttesek, sűrűek és fakók, mint az agykéreg, ha jól emlékszem. Egy esetleges fényes teret akár ajándékként is felfoghattam volna, és máris otthonosabban érezném magam, ebben biztos voltam. De inkább azt tettem, hogy vállat vontam, aztán alaposan körülnéztem a lakásban, hátha találok ott valakit rajtam kívül, de elvégre vasárnap volt, mire számítottam?

Kávézgattam, ujjamat kellemesen melengette a forró bögre, és a lemezjátszóból, akárha csillogó pengéket tekertek volna bársonyba, a Slowdive elbűvölő, éteri muzsikája szólt. Máris jobb kedvem kerekedett. Azon morfondíroztam, ha már megértem e napot, mivel üssem agyon az időt, végtére is ez mégsem csak egy akármilyen vasárnap volt, „hirtelen” egy évvel korosabb lettem, hogy bölcsebb-e, azt nem nagyon hiszem, mert ez esetben talán nem kellene így megkínlódnom, hogy elfoglaltságot teremtsek magamnak, csak néznék magam elé, lassan és megfontoltan, mint egy Zénón (bármelyik), és egy belső mosollyal nyugtáznám a hiábavalóság zselés tökélyét.

Ajándékok terén sosem voltam éppen finnyás, bármi apró figyelmesség jól tudott esni és meghatott, még ha agyam hátsó fertályában néha meg is szólalt Cortázar figyelmeztető hangja, hogy fiam, vigyázz, minden ajándék szörnyű felelősség és teher is egyben, és óvakodni kell az ilyen jótét cselekedetektől. Általánosságban megfigyelhető, hogy az emberek az ajándék elveszítését tragikusabb veszteségnek élik meg, mintha mondjuk egy maguk által vásárolt tárggyal esne meg ugyanez. Ennek okát lelkesen kutattam, s arra a következtetésre jutottam, hogy a kapott ajándék eltékozlásának esetén a szimpla bosszúságon felül erős lelkifurdalás is támad ránk, hiszen könnyen átvitelt alkalmazunk, és aztán már egyenesen úgy érezhetjük, hogy magát az ajándékozó személyt veszítettük el bizonyos metaforikus értelemben, vagy mintha éppen becsaptuk, elárultuk volna őt, de legalábbis méltatlanná váltunk a megajándékozott kitüntetett szerepére, rossz gazdák voltunk, na.

Esetemben persze az egész kérdésfelvetés nélkülözte az aktualitást, hiszen születésnapi ajándékra egyedül magamtól számíthattam, ami nem is volt egészen kellemetlen, mert én tudtam leginkább, mi az, ami nekem örömöt szerez. Illetve általánosságban volt ez inkább igaz, mert ezúttal halvány gőzöm sem volt, mivel koronázhatnám meg ezt a napot anélkül, hogy különösebb szellemi erőfeszítéseket tennék, mert ahhoz aztán végképp semmi kedvem nem volt. Lazán, könnyedén kell belecsusszanni az évforduló ünnepélyességébe, és nem követelni, hanem várakozások nélkül elhelyezkedni benne, s persze nem túl komolyan venni az egészet, mert az mindig görcsösséghez és végül mindenféle kicsinyes csalódáshoz vezet. Le kell tegezni a sorsot, okoskodtam, és ha végtére is semmi érdemleges nem történik ma velem, elmondhatom majd, hogy legalább a balszerencse elkerült, s e pozitív felismeréssel már tettem is egy lépést a hőn áhított bölcsesség felé.

Kidugtam az orromat az erkélyre, és megállapítottam, hogy csontig hatoló a hideg odakint, viszont a havazás elállt. Jól fel kell hát öltöznöm, ha kimegyek, és miért is ne mennék ki? Néhány saroknyira tőlem akadt egy csendes kis teázó, amit különösen kedveltem, mert a teafüvek és az illóolajok csábító illata és a rengeteg formás kis mécses meg csésze meg kisasszony mindig levett a lábamról. Remek ötlet, dicsértem meg magam. Továbbra is lehangolóan szürke ég uralkodott odakint, s csak annyit tehettem ellene, hogy jól felhangosítottam a lemezjátszót, épp a When the sun hits című szám ment, zseniális áradása a melódiává transzponált fénynek, ragyogó, hosszan reverbált akkordok a szitáló, fehér dallamködben. Míg magamra gomboltam a kabátomat, és nyakamon eligazítottam puha pamutsálamat, ami úgy tekeredett rám, mint egy kismacska, már előre örvendeztem, micsoda remek elfoglaltságom lesz ott a teázóban. Egyik kedvenc időtöltésem volt, hogy fogtam a napisajtót, és átböngészve a merőben unalmas publicisztikákat, fonákságokra vadásztam bennük, és saját megjegyzéseimmel egészítettem ki az egyébként ásításra ingerlő cikkecskéket. Elképzeltem, hogy jelen vagyok a becses mű születésénél egy izzadt irodai asztal mellett, és kimért fel-alá sétálgatásommal és folytonos közbevetéseimmel és kérdéseimmel a lila őrületbe kergetem a jobb sorsra érdemes, hipertóniás bértollnokot. (Így kell elképzelni a dolgot: a publicista arról akar tudósítani, hogy az „almát a diákoknak” országos étkeztetési programot finanszírozó minisztérium kerete kimerült, ezért jó néhány oktatási intézmény nebulóihoz nem jut el a beígért egy alma per fő per nap. E méltánytalanságot áthidalandó, lelkiismeretes gazdák saját zsebükbe nyúlva pótolják ki a hiányzó anyagiakat, és ingyen beszállítják a szóban forgó iskolákhoz a szóban forgó almákat, hogy egyetlen diák se maradjon alma nélkül. Ez igazán nagyvonalú gesztus, de ekkor nem állhatom meg, és kérdezni kezdek. Jelentőségteljesen a jegyzeteket körmölő újságíróra nézek, akinek kezében idegesen ugrál a toll, és azt mondom neki: „De vajon a Gazdasági Minisztérium kalkulátorait is almában kívánták kifizetni, hogy ennyire mellényúltak az előzetes becslések tekintetében?” A bértollnok szája megremeg felvetésemre, és úgy néz rám, mint egy oldalba billentett kutya. Folytatom: „Vajon nem lenne-e jogosan elvárható, hogy a Minisztérium ezt a csekély háromezer-ötszáz tonnányi tévedést módosító határozat formájában helyrehozza?” Az emberem arcán hideg verejték ütközik ki, és hápogni próbál. „Semmi de, barátom, csak semmi de! Kérdem: az ilyen cikkek nyomán vajon nem támad fel egyféle társadalmi igazságérzet az olvasókban, amit ön, a nyilvánosság hűséges szolgájaként rögtön meg is támogathatna? Ez a szenvtelen hangnem, barátom, amivel a cikkében él, könnyen a közönyösség gyanújának árnyékát vetheti önre. Javasolni fogom, hogy eztán a szerző arcképével és nevével hozzák az efféle, részrehajlástól mentesnek látszani igyekvő, valójában a burkolt, anarchista káröröm várostüzeitől fényes irományokat, mint az öné is, barátom.” És így tovább, és így tovább, emberem pedig a föld alá süllyed szégyenében, én meg csak felnevetek, mintha rumos dió íze csiklandozná a nyelvem, és faképnél hagyom átizzadt ingében a vacak cikkével egyetemben.)

Az utcán tapostam a friss, ropogós, porcukor havat, és arra gondoltam, olyan ez a hang, mint egy édes görögdinnye szétrepedése. Leheletemet fehérre festette a hideg, megpróbálkoztam párakarikákat fújni magam elé, kevés sikerrel persze. Vasárnap lévén embert nem láttam az utcákon, nyilván mindnyájan a nappaliban kuksolnak, és a televíziót nézik, vagy tejet és lekváros buktát lakmároznak, és porcukros orrú meg ujjú gyerekek rohangálnak a konyhákban visítozva. Kis pockok, gondoltam e helyütt Koljára, és észrevétlenül megint Slowdive-ot dúdolgattam. Szerettem ezt a csapongást, ami bennem dúlt és zajlott, ha vasárnap volt, és a tízszeresen vad ideaóceán hullámverését egy ilyen kiemelt jelentőségű napon. Királynak éreztem magam, aki hátrahagyta a trónt, a jogart, a koronát, és akárcsak az Igazságos, kíváncsi figyelemmel járja be birodalmának fakó mezsgyéit, hátha e morális zarándoklat közben egy szép leányt is felfedez magának, akiben, bár zsákban árusítja a mosolygós idaredet és jonagoldot, titkon felséges vér folyik, tehát igazi királynő-matéria, nemes kékség és vakító diadém.

Átcsászkáltam a kopasz ligeten, és elismerően intettem a szinte fehér törzsű platánoknak, akik olyan jól végezték a dolgukat, ezeket a fás ügyeket, és ott álltak, mint a cövek, nyárra felöltöztek, télre levetkőztek, és sosem látszott rajtuk, sosem tették szóvá, hogy ez a nyakatekert, invertált rend kihozná őket a sodrukból. Bírtam őket. Ilyen lehetett Zénón is, mindkettő, gondoltam röpkén, hogy a ligetbe hozzam az ókort. Még egy-két tekergő utca következett, és kicsit gyorsítottam, mert éreztem, hogy fülem szépen pirosra érik a fagyban. A teázó igazán nem volt messze, azt is mondhatnám, nyájas közelségben várt rám. Egy tizenkilencedik század végi kétemeletes ház barokkos homlokzata alatt, a földszinten nyílt a csengettyűs üvegajtó. Ki nem állhattam az ilyen csengettyűket, de ezúttal elnéztem, illetve elhallgattam a giccses csengő-bongó csilingelést, mert az utánozhatatlan atmoszféra és az ott nyomban az orromba tóduló illatmesék azonnal elbűvölték gyermekkorát feledett szívemet. Remek, cseresznyefából készült, kerek lapú, kétszemélyes kisasztalok sorakoztak a pult körül és az árnyékosabb sarkokban is. Mindegyiken három mécses égett, a falakon ázsiai festmények és bódhiszattvák stilizált szénrajzai, tarka mandalák, a camelia sinensis botanikai metszete és egy eredeti japánkert lenyűgöző fotográfiája. Egyébiránt elég sötét volt idebent is, így óvatosan elhaladtam a pult előtt, és választottam egy nyugalmas helyet magamnak hátul, rálátással a bejáratra. Ekkor döbbentem rá, hogy én vagyok az egyetlen vendég a teázóban. Egy percen belül elém toppant egy kora középkorú hölgyemény, attraktív jelenség, és egy tealapot helyezett elém az asztalra. Biccentettem, mire barátságosan rám mosolygott, és visszasietett helyére, a díszes dobozokkal, csészékkel, kancsókkal és a legkülönbözőbb edényekkel, és a teakészítéshez és annak élvezetéhez szükséges eszközökkel zsúfolt polcok közé. A kínálat több volt, mint kielégítő, nagyjából kétszázhetvenféle tea várta szorongva, hogy kiválasszam közülük a mai páromat, s ő nekem adhassa forró, folyékony szerelmét, testének minden bódító illatával és aromájával.

Az ilyen vasárnap délelőttökön, úgy látszik, elkerülhetetlen, hogy az ember elő ne vegye a jobbik eszét, és ne merüljön bele a teaivás metafizikájába. Mert légtudomány ez a javából, odakint meg úgyis vaksötét az égbolt, mint egy szamovár bendője. Végigfuttattam szemem a tealapon, és hagytam, hogy képzeletem fogócskába kezdjen a szent füvek neveivel. Azok a már-már zsírosan sűrű fekete assam teák, az iható barlangok, ilyen lehet a latin nők hajtöve, az indiai páriák combköze, füstös és buja és tömör, kerek ízű, kesernyés gyümölcsök ágya. A darjeeling a tavaszi szüretből, ő a dióbél-kisasszony, aki méltósággal ontja az aranyat, és valami mély, patinás lehelete van, mint egy koros fának a nepáli ködben, ilyet ihatott Kőrösi Csománk, mielőtt helyére tette a vihart az óceánon. De még jobbak az alig vagy egyáltalán nem fermentáltak, a frissen halott füvek, a balzsamosak, a zöldek és a fehérek, elsősorban a japán, a bancha és a sencha vagy a kínai ezüstfelhő rügyei, szűzlányok csipegetik a hajtásokat telihold idején, ekkor van a zeniten a növényben a chi, és tényleg légies és makulátlan ez a főzet, halvány és áttetsző, alig illatos, mint egy szeplőtelen lány csókja, csupa könnyű vízesés ez az ital, az erőlködés minden fűszerétől mentes folyékony báj. Egyszer hallottam egy cserjéről, ami egy még érintetlen domboldalban egész fává nőtte ki magát, és van vagy ezeréves ez a tea-aggastyán, ez a bölcs magányos, én meg elképzelem, milyen lehet erről a fáról rügyeket szedni és azokból teát párolni, milyen lehet az íze annak, ami nem látott még embert, ami idősebb, mint egyes országok és népek, és dicsőbb is, hiszen ártatlan, és nincs köze a vérhez, nem része a közös kárhozatnak, tüntető maradvány, egy külön univerzum, saját apokaliptikával. Milyen íze lehet ennek az ezeréves androgün teljességnek? Közben egy másik kérdésre is illenék választ adnom, fehér teát rendelek, a Fujian tartományból, a hölgy pedig, elismervén kitűnő ízlésemet, huncutul rám nevet.

Vártam, míg a tea elkészül,* és napilapok után kutattam, hogy máris fonákságvadászatba kezdjek, de ekkor szemem rátévedt egy kis citromsárga szórólapra a szomszédos asztalon. Egy szabadtéri, ingyenesen látogatható előadásra invitál. Az órámra néztem, hiszen ez ma lesz, épp egy szűkös órácskán belül. A Romszínház ráadásul csak egy köpésre van innen, és ez a „…és végül kisüt a nap is…” című, mint kiderült, „beavató monodráma” éppenséggel akár jó szórakozás is lehet ebben a beavatatlan vasárnapban, ebben a születésnapos, monodramatikus télben, ami hidegen feszült az égen, mint Siva soklyukú, nedves hálóinge. Már jött is a fenséges fujiani, opcióként kandiscukor pálcikát és narancsvirágmézet is kaptam hozzá, ezekkel azonban nem éltem, ez olyasmi lett volna, mint tejszínhabot fújni egy női kebelre, tehát a lényeg ellen ható dialektika, a kétszeres igenlés tagadásba átcsapása, valamiféle vérengző fosztóképző az öröm tövén. Tisztán kortyolgattam a teát, és koncentráltam, hogy egészen a lábujjamig eljuttassam zseniális hőjét. Imádtam ezt a túlcsordulást, ezeket a fennkölt, narancsméz színű pillanatokat, ahogy a csésze a számhoz ér, tényleg csak én és a tea, odakint az unalomba fagyott városi tömérdek, szétszórt térbeli absztrakciók, és már szól is, zúdul és úszik a Some velvet morning a fejemben, szemem bepárásodik a gőzben, sárga és vörös gömbök pulzálnak háromnegyedes ütemben a mécsesekben, és összevissza pettyezik a teázó keleti szőttesekkel, festett pergamenekkel és Lao-ce szellemével puhára dekorált falait. Nem akartam komolyan venni magam, nem akartam tudatára ébredni, hogy egyedül vagyok kénytelen ünnepelni idősödésem újabb stációját, hogy mindjárt bolyongok tovább a teátlan odakintben, nem, nem, ki kellett játszanom a tudat felügyeletét, és átadni a kormányt a bohócnak, aki röhögve adomázik és jobbra-balra kacsint, és a valóságot sem veszi komolyabban, mint egy szürke zsírpapír falat, amit bármikor átlyukaszthat kíváncsi ujjával. Mire teám elfogyott, már indulnom is kellett, ha nem akartam lecsúszni az előadásról. Egymásnak adtuk a kilincset egy kopasz kis fickóval, aki sajnálkozva nézett rám szemüvege mögül, mintha bosszantaná, hogy máris távozom.

A Romszínház úgy negyedóra járásra esett a teázótól. Nem volt ez egy ténylegesen működő színház, mindössze egy római kori kisebb amfiteátrum maradványa, egy restaurált régészeti lelet, félkörben ódon kövek lépcsőzetesen egymáson, középütt téglalap alakban maga a porond, ha úgy tetszik, a világot jelentő poros deszkák helye. El sem tudtam képzelni, ki az az őrült, aki ilyen zimankóban szabadtéri előadást állít színre, de menjünk csak, nézzük meg jól magunknak ezt az anyaszomorítót és nyilvánvalóan posztmodern zaklatottságú darabját, talán bírni fogják a mostanra visszamelegedett lábujjaim. Meglepetten tapasztaltam, hogy mintha enyhült volna az idő, a nyakam körül édeskés fuvallatok szaladgáltak, és elgémberedett tagjaim is kellemesen felélénkültek. Lehetett ez persze a séta miatt is, ugyanis épp a Koronázódomb magaslatára hágtam, ami egy jó háromszáz méteres ravasz emelkedőt jelentett. (Erre és a hasonló alkalmakra külön zenét tartogattam magamban, például a The Cure-tól a The topot, ami pont olyan volt, mint keservesen felbaktatni egy magaslatra, egyébként meg úgyis you just imagine it all.) A dombtető után jobboldalt, azaz keletnek egy mellékutca kanyarodott le a Romszínház medencéjéhez. A házakban majdnem mindenütt burák, csillárok és állólámpák égtek, olyannyira sötét volt még itt, a földön és ott, az égben is, persze ezek a dolgok a háromszoros Hermész után valahogy összefüggenek, ugye. Az egyik ház ablakán akaratlanul is bepillantottam. Egy idős úr levest kanalazott egy gőzölgő tányérból, fején szürke nyúlszőr kalap, ami majdnem nevetésre ingerelt, mert egy gyilkos nyúlról olvastam épp a minap.

Vidám ballagásomnak azonban hamarosan véget vetett a látvány és az azt kísérő események sora, melyek a Romszínház színpadán vártak rám, mint rókacsapda a rövidlátó erdészre, ha létezik ilyesmi egyáltalán. Nem könnyű leírnom, ezt töredelmesen bevallom, pontosan mi történt akkor és ott, azon a késő délelőttön. Szintén nehéz a dolgom, ha pusztán érzelmeimre és az akkor támadt gondolataimra szűkíteném emlékezetemet, mert ezek, ha lehet, még kevésbé követhetők le szavakkal. De elvégre a nyelv is csak szimulákrum, hűtlen másolat, kopott litográfia, kétdimenziós relief, álca és bárca, máz a vázon, ilyen kis semmiség, nehogy komolyan vegyétek.

Először is, ahogy közeledtem, majd a kőlépcsők gyűrűje mellett megállapodtam, fontolóra kellett vennem, jó helyen járok-e. Azonnal rájöttem, hogy itt bizony nem lesz semmiféle előadás, sem performansz, sem vásári komédia, sem monodráma, de még egy olvasópróba vagy egy sótlan improvizáció sem lesz, mert a tér közepén vagy két tucat talpig feketébe öltözött alak álldogált, hölgyek és urak egyaránt, és virágcsokrokat és díszes koszorúkat helyeztek egy túlméretezett koporsó mellé, az odahordott rőzseszőnyegre, ahol számtalan mécses reszkető fénye pislákolt. Mintha orrba vágtak volna, derűm azonnal elszállt, és elegáns, ünnepélyes szomorúság ereszkedett a helyére. Most mit tegyek, tanakodtam, mert odébbállni sem lett volna éppen dicséretes, ráadásul a gyásznép tekingetni kezdett felém, némelyek összesúgtak, halkan mozgatták a szájukat, valaki pedig, egy cilinderes, felöltős úr, felemelte karját, és diszkréten intett, hogy lépjek közelebb, csatlakozzak magam is az egybegyűltekhez. Némi tétovázás után úgy döntöttem, miért is ne tenném meg ezt az őrültséget, nem akarok én senkit megbántani, osztozom én szívesen e csendes társaság borújában, s talán így majd arra is fény derül, mi ez az egész itt, ez a bolondok órája, ez a rembrandti sötétség és tónus, az ingyenes gyász e tragikus közszemléje. Szépen, alkalomhoz illően leballagtam a színpadra, és gondoltam, ha már itt vagyok, nyomban vetek egy pillantást a megboldogultra, amint a kegyeletüket végzők néma tolongásában rés nyílik számomra. Kellemetlenül éreztem magam, hogy üres kézzel érkeztem, se csokor, se koszorú, de még egy teamécses sem volt nálam, de hát az ember képtelen megfelelni ezeknek a váratlan és teljességgel megmagyarázhatatlan kívánalmaknak, és inkább leszegtem a fejem, és füleltem a gyász ódon hallgatását, mert színházba akartam menni, erre tessék, egy ravatal mellett állok, és azon tűnődöm, hogyan sajátíthatnám el legalább átmenetileg e szófukar társaság ökumenikus letargiáját. A cilinderes férfi, akinek arca nyomokban Abraham Lincoln morózus szikárságát idézte, nyugtázta jelenlétemet, és egy baráti bólintással arra bátorított, hogy lépjek én is a koporsóhoz, és tegyem tiszteletemet a halottnál, akár a többiek. Kínomban, s mert szerettem volna megkedveltetni magam, lehajoltam a koporsó mellé terített rőzsére, és gyufát vettem elő zsebemből, hogy egy elaludt mécsest életre keltsek. Aztán elővigyázatlanul, minden felkészülés nélkül a koporsóban fekvő alakra esett tekintetem, és akkor egy villám szaladt át bennem, és nyakszirtemtől a bokámig egyenesbe rántott.

A fekete, talán ébenfából készült szarkofágszerű koporsóban egy lány feküdt, egy vastag, ám tiszta, romboidforma üveglap alatt. Hosszú, csipkedíszítésű, fodros szaténszoknyát viselt, ami fehérebb volt, mint a legfrissebb hó körülöttünk, felsőtestén megegyező színű, keskeny ujjú ing, melyen habos hullámok futottak lefelé, és egy fűzőben értek véget valószínűtlenül karcsú derekán. Két kezét békésen összekulcsolta a melle alatt, bőrének kiáltó fehérsége márványt és hideg, téli fényeket idézett fel bennem. Mind e vakítón világos színeket a kétoldalra elrendezett, gondosan befont szénfekete hajkalász ellensúlyozta, és én abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy létezhet ennél sötétebb és mélyebb meredélye a színnek. A lány arca olyan mágikus rendet feltételező harmóniában rögzült, hogy ennek láttán rögtön centrifugális örvények nyitották ki szájukat szívemben. Azt mondom, arc, pedig egyszerűbb lenne, ha absztrahálnám ezt a szót, és elvonnám tőle minden testre vonatkozó jelentését, mert nem test volt ez már, semmi testi jelleggel nem bírt, hanem maga volt az arányok és az egyensúly grálkelyhe, a tér határain túldomboruló angyali táj. Hogy a világ formajelenségekben mérhetetlenül gazdag, eddig is sejtettem, de soha el nem tudtam volna képzelni, hogy az öncélú gyönyörködtetés teljes eszköztára megszólítható egy ábrázaton, mert ennek a lánynak az arca nem kevesebb volt, mint egy tökéletesre hangolt alkotómunka eredménye, s az jutott eszembe, hogy egyenesen dicsekedni akart az Úr ezzel az arccal, a teremtés fogyhatatlan pompáját formázta meg benne, és az eredmény még éppen megállt az elviselhetőség határán, ezért örültem is, hogy a lány szeme csukva volt, mert félelmem szerint belepillantani ezekbe a lezárt forrásokba öngyilkosság lett volna, azonnali téboly, megsemmisítő lecsordulás az értelmezhető valóság öblítőszelepén. Képtelen vagyok beszélni a homlokáról, a szemöldökéről, a szájáról. Új szavak kellettek volna ide, melyek egy magasabb, kifinomultabb esztétika csiszolóműhelyében születnek majd egyszer. A látvány olyan hatást tett rám, hogy szerettem volna fává változni, hogy ágaimmal mindig e gyönyörű halott fölé hajolhassak. Úgy rémlik, Heine Mementójának első sorait motyogtam, mikor valaki hátulról a karomhoz ért, és szelíden elvonszolt a koporsótól. Csendben beálltam a nép közé, csak tekintetemet hagytam a lányon. Annyi gondolat és érzés támadt bennem hirtelen, hogy egészen beleszédültem. Hogy lehet, hogy egy ilyen teremtmény létezik, s nekem erről eddig semmi tudomásom nem volt? Hogy titkolhatta el a világ előlem ezt a tüneményes kincset, ezt az almafüggetlen Hófehérkét, aki egyetlen szempillantás alatt a rabjává tett? S most, hogy valami felfoghatatlan oknál fogva halott, vajon nem tűnünk-e el vele mi is mindannyian, mert az életünk fundamentumába szőtt szépséget felszámolta egy zsarnoki rosszakarat? Érdemes-e még felkelni reggel ezek után, lehet-e még csiklandozni és megfésülni valakit, lehet-e kávét főzni és fonákságokra vadászni, szerelmeskedni, biccenteni a fáknak, és hinni az érintés varázslatában, az énekben, a kinyújtózásban, a teagőzben, a pirkadatban? Van-e értelme bármit is tenni, ha az esztétikai stádium elveszett, és az ismétlőjelek közül kikoptak a hangjegyek? Azt hiszem, nincs, nem, tényleg nincs, gondoltam borúsan, és egy darabka puha nirvána után keresgéltem zsebemben.

A cilinderes férfi a koporsó mellé állt, és az üveglapra tette a fejfedőjét. Megköszörülte a torkát, majd végigtekintett rajtunk, hogy begyűjtse a figyelmet minden lesújtott gondolatunk mögül. Jóllehet az előbb még égtem a kíváncsiságtól, és szerettem volna minél többet megtudni erről az esetről, a búcsúztató szertartás szövege csak rendezetlen foszlányokban ért el hozzám, és semmi felvilágosítást nem adott számomra, pedig a fickó hallhatólag nagy erőfeszítéssel és szépen összeszedett retorikával adta elő ünnepélyes beszédét.* Rémlik, hogy a gyász érzésének funkcióját taglalta, nagyon pozitív és felettébb dicséretes elméletekről számolt be, de mindez engem a lehető legkevésbé sem érdekelt, mert bennem már rég a tehetetlen harag és a vasízű bánat viaskodott egymással. Gyászoltam persze magam is, sőt, talán jobban gyászoltam, mint ezek a visszafogott figurák körülöttem, hiszen az én gyászom még befelé ment, még mindig növekedett, míg ezeknél nyilván már elérte tetőpontját, megrepedt, mint egy dióhéj, és belülről már elő lehetett hámozni egy puhább holnapot, egy ízletesebb, hiánytalan jövőt. Minél tovább vizsgáltam érzéseimet, annál nagyobb zavart és aztán már felháborodást észleltem, igen, felháborodást és harcias szikrákban kipattogó dühöt, ami még a legártatlanabb szalvétagondolatot is tűzbe borította. Nem értem fel ésszel, mit szórakozik velem a sors, hogy előbb megmutatja nekem a hétköznapok tarlóját, sőt, mezítláb futtat meg rajta, mint egy vásott kölyköt, aztán csak úgy mellesleg elém tesz egy arcnyi fehér mágiát, majd rögtön el is temeti, ráadásul velem temetteti el, s mindez csak azért, mert le akartam tegezni, mert barátjává akartam lenni? Hol volt ez a lány eddig, és miért rejtette el előlem a természet, és ki volt az, aki csodálhatta, aki közelségéből élhetett, és fényével kelt, és a viszontlátás reményével hált? És én, én miért nem lehettem ott, hát nincs nekem menedékjogom a boldogságban? De mindegy, elég már, megállok keserűen, kilöttyintem ezt a forró, instant bánatot, s megjegyzem magamnak, hogy nem árt, ha az ember hangosan előre köszön a szerencsének, és színes lampionokat képzel a feje búbjára, nehogy a búbánat rakjon oda fészket.

Közben pedig az történt, hogy a szónok befejezte beszédét, felkapta cilinderét, aztán intett egy pocakos férfinak, akivel óvatosan leemelték a koporsó üvegfedelét. Atyaég, gondoltam, ezek meg mit művelnek, s már ösztönösen közelebb léptem volna, mikor egy mozdulattal értésünkre adták, hogy néhány méterre el kell távolodnunk a rögtönzött ravataltól. Morcosan figyeltem az eseményeket, ekkor jöttem rá, hogy valójában féltékeny vagyok, és ez az egész gyötrődés mennyire értelmetlen és bátor, mert bizony bátor dolog a féltékenység, akkor így mentegettem magam, férfias önkínzás, matató Tamás-ujjak a szívben, csillapíthatatlan fájdalomkényszer. A cilinderes fickó teátrális mozdulattal a feje fölé emelt egy rongyfejű fáklyát, a levegőben tisztán érezhető volt a spiritusz szaga. Ismét jelentőségteljesen ránk tekintett, majd meggyújtotta a fáklyát, és a koporsót lassan körbejárva a fáklyával a földre rakott rőzsét is, ami szaporán felizzott, és egy fényes gyűrűt hozott létre a halott körül. A száraz aprófát olyan ügyesen osztották el, hogy nem telt bele egy perc, és a koporsó is lángra kapott. Torkom elszorult, paripák dobogtak mellemben, és míg óvó karok továbbtaszigáltak és elhúztak ettől az iszonyú máglyától, váratlanul felcsendült bennem a This mortal coil Song to the sirenje, és ez volt a kegyelemdöfés, halántékom megrándult, szememen keserű pára csapódott le, és szám görbületéig folyt alá. Csak néztem a lángok hullámzó lejtését, a falánk futkosást a koporsódeszkán, és megértettem, hogy ez végleges, az elveszítés, ami itt megy végbe tulajdon szemem előtt, végleges és megmásíthatatlan, és ez annyira elszomorított, látni, hogy voltaképpen a szépség elmúlásának példázata ez a forró metszet, ez a lángoló metafora, és az egész hófehér vértanúság a mulandó szépség tragédiáját meséli, ezt a mindig előre elveszített játszmát, ami a testben járók közös sorsa és végzete. A lángok ekkor már túlnőttek a koporsó falán, és valahol a szív tájékán majdnem szabályos oszlopba rendeződtek, dór-lángokká híztak, vaskos, égő fénymonumentumokká, és mintha a testből, ahová gyökereik mélyedtek, újra és újra tápanyaghoz jutottak volna, egyre csak növekedtek, vadul lengedezve emelkedtek az ég felé, nyolc, tíz, majd húsz méter magasba, mint egy tűzesés, ami a tél égi páncélján áttörni igyekszik. Mind fölfelé fordítottuk az arcunkat, hogy szemmel kövessük ezt a várhatóan katartikus találkozást, és éreztem, hogy köztem és a többiek között létrejön a sóvár borzongás mágneses tere, és immár közösen és teljesen megsemmisülve állunk a látvány remegő epicentrumában, és nézzük, hogy a tűz rátör a felhőrétegre, és mintha jeget hevítene fel, az egybefüggő szürkeség egy helyen olvadozni kezd, táguló szájként megnyílik felettünk, és akkor egyszer csak válasz érkezik odafentről, megszólal ez az olvadó száj, és hirtelen mindent elárasztva ragyogni kezd belőle a napfény, melegsárga nyalábok döfnek át a rostává lyuggatott lemezeken, és egyszerre olyan fény és hőség támad, hogy már vetjük is le kabátunkat, és szemünket tenyerünkkel takarjuk el, aztán én, de gyanítom, hogy mind a többiek is, egy pillanatra meg is feledkezünk a lángokban álló lányról, aki nekünk ajándékozta ezt a fényes éghajlatot, ezt az előleg-nyarat, és amíg valaki barátian és persze boldogan zokogva átöleli a vállam, utolsó erőmmel arra gondolok, hogy biztosan ilyen lehet szerelmesnek lenni.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben