Imre Flórának szeretettel
A hegyről nem vezet le út,
ha tényleg tetőre értél,
fenn, a tengerszinten túl,
az ég mögötti térfél,
megnyílik a tartomány,
hol ellebeg mind súlytalan
(mint léggömb – az volt jó kaland! –,
mit, mert úgy kínzott a vágy,
egy kirándulós délután
a nagypapától kaptál,
hol is? talán Óbudán),
mert súlytalan, ki ott jár
a tér, akárha tengeren,
átér a horizonton,
ívbe hajló végtelen
függ egyetlenegy ponton,
s mikor aranyló öntudat
oldódni nem fékez egyre,
nem is keresnél már utat,
vissza se néznél a hegyre,
fényes párkák, arany ködök
ölükbe visszafogadnak,
mindegy lesz latin, ógörög,
ki hal lett újra, annak
mindegy lesz kamra, zárt dió,
csak ring, akár a magzat,
ki nem tudva, arab vagy zsidó,
asszony vagy férfi lesz-e,
s azt sem, mindenki árva ott,
ahová igyekezne:
szegények, torzak, állatok
szemükre fátyol, emlék,
egy – űzve mélyre bánatot –,
hogy ne múljon el a nemrég,
jól megragadja üstökét
a napnak, habzsolva ízét,
más elégiát dünnyörész,
s léggömböt vásárol ismét.
Békében, fáradatlanul,
szelíden ring a magzat,
a téren túl arany ködök,
ölükbe visszafogadnak.
