×

Világot nyit

Csűrös Miklós: A teljes részei

Kelemen Lajos

2011 // 06
„erős véleményű szellem… majdnem az én vidékem”
(Babits szavai Takáts Gyuláról)

Ha néha kapja is, a költő nem igényelheti a halhatatlanságot, amelyhez földi tartalmakat kiürítő második életével aránylik. Hogy e felismerésbe nincs belekalkulálva valamennyi íróember számítása? Igaz. Amint igaz, hogy kevés emberi életből hiányzik a ráadás iránti vágy. Ki az, aki tünékeny alakját óva naponta és lehetőleg minél több napon át ne akarná lefőzni – tegnapi lényét? Erő és igény tesztelik a talentumot. Felülmúlni a meglévőt! Már ennek lehetősége is: egyfajta boldogság, amelyre rá lehet licitálni.

Igen ám, csakhogy egy jobbfajta költő szemében nem éppen e vásári mozdulat a mesterség elégtétele. Egyébként sincs megállás, a Baudelaire-féle óra szakadatlanul ketyeg: „A mohó Idő megnyeri sorra / a játszmát…” Az igazi költő tehát rajong és ellentmond, s bár tudja, hogy nem nélkülözheti a valóságot, mégis, épp e valóság cáfolataként (a választás, az értelmezés, az önkényesség cégére alatt) egységre, külön univerzumra pályázik. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy tükör előtt élve beszél, lázban és elszorult torokkal, különös, gyönyörű magányban fejezi ki a létezést, amelynek egyaránt része az „utca mocskában nyöszörgő helyre bűn” (Rimbaud) és a megbocsátó szeretet. A legparányibb elem és az isteni mérv. Amúgy az írásban mint technikában és mint munkában nincs semmi misztikus. Az érzést a tapasztalattól a versig az akarat vezeti át, és a titkok odaát vannak. A kész mű tesz csodát.

A csoda nem egy földöntúli főlénytől való minőség, nem a naiv vagy a sivár logikában kielégülő spektátorok képzelgéséből ered. Persze: akik csakis a tagadásnak alávetve latolgatnak, s a cinikus legyintgetők mit sem értenek az egészből. A csoda nem egyéb, mint a szellem különleges érve, hogy még tartja magát a művészet. Jobban mondva: a csoda a csodák dühöngésének egyetlen ellenszere. Ami nem porladhat ki a költészetből, amíg költészetet akarunk. Költészetet, más dimenziót. „Akkora csendben ír, hogy rajta át / egy más dimenzió tágul tovább… / És ez a messze úgy hozza közelebb / a Teljes mindent-kitöltő távlatát, / hogy pincénk fölött nagy néha / már mintha az köszöntene, / a zöld világ mögött a lényege” – írja a pirkadó poétikát vizionáló Takáts Gyula a Mintha az köszöntene című versében.

A pirkadó poétika egyáltalán nem magától értetődő hajnala Takáts költészetének; a zsánerek, a tarka életképek fiatal szerzője eléggé távol áll az örök emberi végokok rendszertanának költőjétől. „Somogyi parnassien – ebben az összetételben a somogyi éppoly fontos, mint a parnassien. A parnassien artisztikum és a somogyi kemény indulat paradox összhangjáról van szó. A táj, melyet leír, a klasszikus, latinos-olaszos Dunántúl szelíd festménye” – jegyzi meg a kezdő lírikusról Vas István a Nyugatban. Majd így folytatja: „Úgynevezett személyesebb verseiben – mert legszemélyesebb élménye maga a táj – a latinok tanítványának mutatkozik. Nem külsőségekben, hanem életszemléletben, akár a régi, latinoktól tanuló költőink. Takáts különben ezeknek a költőknek az utóda a szabadságnak bizonyos nemesi-kisbirtokosi fogalmában és szeretetében is.”

Az, amiről Vas beszél (s őmellette szintén a Nyugat harmadik nemzedékéből és ugyancsak Takátsra mutató megnyilatkozásaikban: például Rónay György, Weöres Sándor), mostanában pedig megannyi ihletett elemzésben Csűrös Miklós, az írás egyik örök-ugyanazon módja. A „többséget lelki világában emelni” akaró „világképző lélek” (Berzsenyi) folyvást aktuális állásfoglalása, egyszersmind valamiféle finom, elegáns lázadás: hogy a „tündér világtükör” választékos és emelkedett képe pillanatra se szakadjon el a mezítlábas élettől. Meríteni Thamürisz büszkeségéből és ihletéből, anélkül, hogy a földi hang összekülönbözne a múzsákéval. Műveiben – állapítja meg Takátsról Csűrös Miklós – „nagy egészt látunk, és pontos megfigyeléseket, látomást és nüánszokat”.

Takáts és nemzedéke, a saját romantikáját megfékezve, azzal kezdi, hogy megudvarolja a múzsákat, méghozzá a rend és a mérték díszében. Az történik, ami a művészi pályák elején történni szokott: a fiatalember nem hiszi, hogy már mindent elmondtak. S mi jellemzőbb a fiatal Takáts Gyulára: a tapasztalaton edzett képzelet? az antikból okuló tanítvány szemlélődése? a külső-belső kataklizmákra írott életrecept? a racionalitás? Mindenesetre őnála a gondolat nem megismételni, hanem fölemelni akarja az élményt; néha kijavítja, olykor cáfolja is. Ő kezdetben saját evolúciós napirendjét követve mellérendeléssel dolgozik. Nem siet elhagyni azt a szellemi, tárgyi miliőt; mesterek birtokát, táji környezetet, vagyis mindazt, ami élhető, természetesen belakható valószínűségként hat a számára. Nyers, spontán, érzéki, és tökéletesen tisztában van e dolgok üdítő erejével. Mindamellett cselekvés, érzés, jelenség, tárgy: ezek már korai verseiben is valami mélyebb értelmet, kitüntetett jelentőséget takarnak. Mintha tűnt évszázadokból átemelve, a Zselictől a végtelenig a körüljárhatóság, a láthatóság Hellasza és Itáliája lappangana, és lelkesítené át a kék estés dombokat, a Tatár alkonyatot vagy a Vidéki vasárnapot. Kié mind e visszasugárzó élet, az Időtlen kontinens? A görögöké? A latinoké? A Rejtett országban vallja meg, mi okból formál jusst az antikvitásra, s jelzi, mi viszi rá aztán, hogy az antik iránti rajongását új ambíciókkal gazdagítva ne a látott, hanem a belső életet találja fontosabbnak. „Odúnk falából szöktessél elő, / ha titkunk égi pillanatja jő! – / … És szólt, hívott a tárgyak lelke, / mint tornyon a titkok keresztje / hozzá, hol lisztből és a borbul / a lényeg tükre felénk fordul… / Nincs holt világ, már minden így tanít!”

Takáts Gyula a mértékben fedezi fel a végtelent, és sajátságos módon épp e mérték viszi el az Adytól eredő ismeretelméleti faktumig, miszerint „minden tudat és a gondolat: a valóság”. Költészetében szó és gondolat a lélek visszavonhatatlan s egyre halmozódó élményei. Kifelé és befelé egyformán ambiciózus, és e nagy summa versért és újra versért kiált. (Nyugtalanságáról sokat elárulnak a költő mondattorlasztásai és mondatdarabolásai.) A Takáts-vers persze, még a legszövevényesebb is, a líra logikája szerinti tiszta levezetés, jóllehet pompás fantázia, és test: a maga nehézkedésével, színeivel, ízeivel – következésképp: az életszentség hite; beszélhet ugyan az ürességről, de sosem sodródik ürességbe. Spirituális költészet a Takáts Gyuláé, túl a panteizmuson, „a nézőpontokat folyvást váltogatva, a variációk kimeríthetetlenségére érzékenyen ügyelve bolyong (…) és ábrozol” – szögezi le róla „A teljes részei” szerzője. Úgy van: ez a líra lüktetni akar, rengeteg elementumot hordoz, viszont élni tudása nagyon is eföldi tapasztalatokból van kimetszve. Takátsot a tapasztalásban és a tapasztalatra hagyatkozó gondolkodásban egyfajta szinkronizmus jellemzi; kivételesen érzékeny, de nemcsak megszerzi, rendszerezi is élményeit. Más szóval: ő az az egyéni észjárású költő, akinél az alkotás központja a gondolkozás. Csűrös Miklós tárgyilagos tekintete felfedezi, hogy Takáts „ember és világ, lélek és tárgy meghitt összhangját keresi (…), a világ és az élet csodája benne erősebb (…) a nyomorúság élményeinél”. Időt hagyni, és formát találni, hogy az ember önmaga legyen! Takáts esetében ebből az élni tudásból minden további nélkül levezethető a létezés művészetének teljes hangneme: a pátosztól a fesztelenségig és az iróniáig. Hasonló, de amellett tájelméleti, a költői nyelv plaszticitásával összefüggő s a „szép morfológia” tágasságára vonatkozó szempontokat is felhoz Csűrös a Száz nap a hegyen című tanulmányában. A szerző érdeklődésének ruganyosságához csöppnyi kétség sem fér, mindamellett érdekes megfigyelni, mily gyakran olvassa ki Takáts alkatából magát a teremtést.

A teremtésnek csupáncsak a forrása egyetlen egyszerű lendület. Ami nem zárja ki, hogy az ember helyeseljen vagy helytelenítsen benne ezt-azt. Mély, pogány, ősi érzésekkel, avagy a hit, az intelligencia kordái között. Akárhogyan is, a restség aligha illik a teremtés legtetejére. S még ama henyeséggel sem egyezik, amelytől a szépség néhány segédmunkása olyannyira zsibbadt, hogy nem képes megkülönböztetni az üzletelő zordságot a lefojtott drámától. Vagy összetéveszti a kirakati zűrzavart a költészet szeszélyes és titokzatos szervezettségével. E segéderők Takáts Gyulát egyfolytában a pásztoridill és a meghitt derű szűk mezején keresgélik. Gondolván, ott kell lennie, utóvégre az életkedv s az elégedettség, s minden testek csodájának és turpisságainak tudora ő. Szinte törzsökös latin. Igen, kósza lelkű ifjan, s tán később is, tett érte, hogy a szimplifikálásra hajlamos szemlélet így lássa: boldog lakozásban, a sérthetetlen megnyugvás mestereként. Lehet őt a kiegyensúlyozottság hosszú epizódjaiban derűs orákulumnak festeni, csak maradjon szem előtt, hogy az embersors kicsivel komplikáltabb; példának okáért Takáts magánélete sem mentes a nehéz óráktól, ellenkezőleg: tragédiák terhelik, értekező prózája lehetőségeiktől visszavetett sorsokat elemez, mint ahogy lírájából minduntalan kihallani a valóságos világ perét. „Mindent elementáris közvetlenséggel él át, sok egyéb között a történelmet, a nemzeti múltat is” – jegyzi meg egy helyütt Csűrös Miklós.

Kizárható-e, hogy a személyes reményvesztettségek hatására vetődik fel Takátsnál a másutt gyökeret verő élet tarkabarka, álomszerű evokációja? A nyers valóság fantasztikummal és álomrejtelmekkel töltekezve – mi más zavarhatná föl alaposabban az emberi érzékenységet? Akkor hát Takáts Gyula szürrealista volt volna? Az alkotói portré egyoldalúságait elsöprő Csűrös is szóba hozza, hogy a költőt meg-meglegyinti a szürrealizmus, viszont esze ágában sincs az irányzat sommás eszméi alá fektetni verseit. Őbelőle a klasszikus álom és a szürrealista versemlék keresztútján egy fordulatos, tarka modernség bukkan elő.

E költészet újdonságához okvetlenül hozzátartozik, hogy Takáts ihlete – minden frissessége mellett – egyszersmind régi is. Verseinek mélyén mint áramlás, mint a konkrétból áthasonult belső sugárzás van jelen Hölderlin és Berzsenyi, Csokonai és Arany. Velük a művészi szigor, a mediterrán ragyogás. Kultúrák becse és végzete. Hogyan is szigetelhetné el magát a valóságtól az, aki ezekben a nevekben és fogalmakban a nádasra hulló fényt, az erdei szél elnyújtott surrogását, lépcsők, templomok unszoló hűvösét, a mértéket és az arányt érzékeli, és sohasem valaminő absztrakt áttetszőséget? Szentség és pogányság felesel Takátsnál: „Valami túli-túlon, vagy itt / e porszemen belül e dráma? / Itt döng a padló, csak szavuk / nem csattan át s nem áll a szánkra… // Ezt adni vissza, lennél legnagyobb… / Késsel állnak körül az angyalok.” (Visznek tovább és gyűjtenek) A magas eszménnyel szembekerülve könnyű lenne meghatódni, de íme, a rítus hirtelen kiélesedik – ez nem irodalmi iparkodás kérdése; az alkat: állandó, az arcvonás: alakul. Van Takáts Gyulának egy hangja, amely a tárgyiasnak, a vaskosan kézzelfoghatónak az elvontba rögzítésekor pattan ki, s húz egyre feljebb, a bölcselet emeleteiig. Ha igaz, hogy az alkotásban a testiség ünnepel, e diadal lángjai az intellektus drámájára világítanak rá. Közvetve ugyan, de az elme drámája ölt alakot a mű által, mely mindenféle képleten túl irányok százféle delejét követi, s százait összegzi. És vajon a külső világ egyik megrázó cseréphimnuszában, A magyar Waste Landekben egy múlt öltözik döbbent, tudatosan csorbított képekbe, búcsúzik letörten? Vagy a kár, a veszteség közepette a bölcselő látomásait sorakoztatja az Eliot emlékének ajánlott költemény? „Mint Tróját az idő! / Készíti elő / ezt is rétegesen, / ahogy a földbe nő. // – De megássa-e még? / Lesz-e valaki / szívét és titkát / egyszer kibontani. // Vagy pontosan süllyed, / pusztulva tovább / s tágítja szívünkben / is a Szaharát?!”

A szívre húzódó sivatagban egyféleképpen viselkedhet magához méltóan a vershős: ha csupán sejteti, mily súlyos élettapasztalat nehezedik rá – a tapasztalat teljes kinyilvánítása irányzatos stílust eredményez. A dolog az élni tudáson dől el; talán ez az egyetlen ismeret, ami az érzékelés és a gondolkodás harmóniáját ígéri. Tehát boldog költő, kinek így szól a Szentlélek: örülj, életművész, tiéd minden, s legyenek nyugtalan álmaid. Hogyan reagál erre Takáts Gyula? Alighanem az egyetlen lehetséges fogással: testi támaszt ad a gondolatnak, költ egy világot Drangalag néven, a közepébe állítja hősét, Csu Fut, a kimondatlanul jelen lévő filozófia szócsövét. Egy kődarab, a szőlősorok, a dombok, a kéklő ég és víz, a fák rajza; mind-mind neki köszönheti új lelkét. S ő, Csu Fu szabadítja meg díszleteitől véglegesen a versbe záruló valóságot. Tudunk életviteléről („Csu Fu verset már ritkán ír. / Inkább csak beszélget velem, / s mutatja is, hogy lám, e kertben / nem is vagyunk mi ketten. // Egyetlen árnyék sétál a falon / és mosolyog, hogy ő vagy én talán? / Nézem s tudom, jól látja. / Így él Csu Fu a hegyi házba…”), és ismerjük költészettanát („Meg sem mozdul s kegyetlenül / a szavaink közé feszül / és úgy világít, hogy világot nyit / a Van, kitárva ajtait.”).

Egy bölcs ember egyszer azt mondta: érezhetem és tapinthatom is a világot, de ezen a ponton megtorpan a tudományom, mert örökké ott a szakadék, mely elválasztja a lét iránt érezni vélt bizonyosságot attól a tartamtól, amivel e bizonyosságot megtölteni igyekszem. Csu Fu padlót vetett, hogy átjárást találjon: innen oda, onnan ide. E túrák mellőznek mindennemű szenzációt; mint általában a lélekbolygató ismeretekért, meg kell szenvedni értük. Hogyan is nyilatkozik a költő egy beszélgetés során, Babitsért folytatott küzdelméről: „akkor jutottam hozzá közel, amikor megjelentek az utolsó versek. (…) Amikor már Babits… bölcs volt, s nem okos. Látta, mi az élet. Tudta, meddig tart az élet… Ezekben a versekben aztán egyszerre az a Babits lett, aki Vörösmarty, Berzsenyi, Arany, Csokonai, Ady, Kosztolányi, Juhász körében hozzám és a szívemhez közel került.” S ki folytatja e nevek sorát, kié az eltalálás e körhöz? Ha az ember észreveszi a maga részét a világból, figyeljen, hallgassa, „mit izen”. Hová is menne még? Mintha a takátsi próza és líra kitűnő ismerőjében, Csűrös Miklósban is felötlene a kérdés, midőn e hosszan termő pálya örök darabjain töprengve lejegyzi, hogy bennük „előbb nyomokban, sejtésekben villan föl az érzékelhetőn s elgondolhatón túli dimenzióban egzisztáló valóság, s az időben előrehaladva egyre gyakrabban és követelőbben fénylenek (…) »a szépen túli messze« jelzőlámpái”. S felel rá a költő: „Olyan Egész a Van, / mint rügyben az idő / és láthatatlan / tájai közül / az égi nagy abroncs alól / a zöld küllőkön át / – akár a kész világ – / meg is szólította Csut / az egyik fügeág, / hogy mondja csak / egy sorral is tovább / az ittentúli-odaát / egyetlen mondatát.” Nohát igen: egy sorral is tovább. Ha az ember észreveszi a maga részét a világból, figyeljen, jegyezze le, miként „beírja gyorsan / Csu e szavakat”, mert amíg megvan és tovább nő érzés, képzelet és forrása, e világ, hátha oda lyukadunk ki, hogy csak-csak érdemes; a hivatottnak meg egyenesen kötelessége: élni is, írni is. (Pannónia Könyvek, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben