×

Vallás, prédikáció, funkció

Iancu Laura

2011 // 06
Tanulmányom a vallás egyik önálló területével, a prédikációval foglalkozik. A kérdés elméleti és műfaji jellegzetességeinek rövid áttekintése után a dolgozat egy moldvai magyar etnikumú, római katolikus vallású közösség, Magyarfalu vallásossága kapcsán elemzi a prédikációt. Hogyan alkalmazkodik a prédikáció nyelve (ti. román), nyelvezete (ti. teológiai) a lokális sajátosságokhoz, adottságokhoz (oralitás, félnyelvűség stb.)? Milyen műfajok és üzenetek jelennek meg a prédikációban, és azok milyen szerepet töltenek be? Milyen a „jó” prédikáció, és milyen a „jó” prédikátor? E kérdések mentén igyekszem rámutatni a prédikáció helyére és funkciójára a helyi vallási rendszer egészében.1
„Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden népet (…)
és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek”
Mt 28, 19–20.

Missziós küldetésüknél fogva a keresztény egyházaknak meghatározó eleme a kommunikáció és a tanítás. A teológiai kommunikáció egyik kutatója, Kádár Zsolt szerint „az egyház a kommunikáció talaján nőtt fel, s azon áll ma is”.2 A római katolikus egyházban az igehirdetés, a prédikáció olyan retorikai műfaj, amely a hitre és az erkölcsre vonatkozó tanítást a közösség előtt, oktató céllal fogalmazza meg, rendszerint a közösségi liturgiákon.3

A prédikáció

Kádár Zsolt a prédikációt verbális-orális kommunikatív eseményként határozza meg.4 Idézi Barbara Bate véleményét, aki a prédikáció következő vonásait különítette el: közvetlenség; a beszélő és befogadó közti kölcsönös egymásrautaltság; valamint az üzenet utóéletére jellemző határozatlanság.5 Egyes homiletikusok szerint a professzionális hitszónok három célt tart szem előtt: 1. „a hallgató kommunikatív igényének a kielégítését”; 2. „a hallgató motiválását az új ideák közlése által”; 3. és „a hallgató változást eredményező akcióra késztetését”.6

A teológia a (vallásos) kommunikációt az embert az Istennel, valamint a másik emberrel összekapcsoló komplex folyamatként értelmezi.7 A római katolikus vallás központi kultuszának, a liturgiának szerves része a bibliai szövegek papi és/vagy laikusi felolvasása és a textusok ünnepnapokon történő interpretációja, vagyis az exegézis. Nem mellékes, hogy a katolikus vallás esetén minderre az illusztrációkban gazdag templomban kerül sor. Egy-egy bibliai szöveg értelmezését, a tanítások beépülését maga a miseszöveg és a liturgián elhangzó énekek is segítik.

A prédikáció hatásköre

Egy (zárt) közösség vallásos életének vezetésében egyedülálló szerepe van a hagyományos személyközi, csoportos igehirdetésnek. A moldvai Magyarfaluban nemcsak a vallás, hanem az egyéni és a közösségi élet minden jelentős kérdésében is a pap számít az egyetlen egzegétának, prédikátornak és tanácsadónak. Mi több, a papi státushoz társított szakrális attribútumok és a történelmi egyházhoz tartozás ténye együttesen, a helyiek számára egyfajta garanciát nyújt a tanítások hitelességére vonatkozóan is. A liturgia keretén belül a szószékről prédikáló pap üzenetének ereje és hatékonysága azonban abban van, hogy a tanítást a befogadók életállapotára, problémáira vonatkoztatva tolmácsolja.

A prédikáció nyelve

A prédikációban a hitre vonatkozó tudás közvetítése során a (papi) nyelvhasználat hangsúlyosan is alkalmazkodni kényszerül a befogadók műveltségbéli és nyelvi képességeihez, adottságaihoz. Egy közösség vallásossága, vallásos műveltsége jól tükrözi a pap tevékenységét, különösen is a prédikáció hatását. Amennyiben a prédikáció az „emberek nyelvén” szól, az emberek világképéhez idomul, befogadást nyer, ami azonban nem feltétlenül vagy nem minden esetben azonos az új információ memorizálásával. Magyarfalu esetében a befogadók mind vallási ismereteiket, mind pedig román nyelvtudásukat illetően sajátos és egymástól többé-kevésbé eltérő műveltségi szinten vannak.8 E sokrétű társadalom együttes vezetéséhez, e heterogén vallásosság együttes működtetéséhez a bibliai üzenet aktualizálása során a prédikációban sajátos képi nyelv teremtődik és/vagy érvényesül.

Kép és szimbólum a prédikációban

Paul Ricoeur szerint „sok prédikáció szegénysége a nyelvi kifejezés szintjén a képekben való szegénységből ered. Fárasztó az a prédikáció, mert csak gondolatokat ad, de nem varázsol semmit »szemünk elé«. Ha láttatna valamit, akkor gondolkodtatna is. A képek ugyanis gondolkodtatnak.”9 A 17–18. századi katolikus prédikációk küzdelme a kimondhatatlannal című tanulmányában Tasi Réka azt írja, az általa vizsgált prédikációs szövegkorpuszban a kimondhatatlanról való szónoklat során a szónok három eszközhöz folyamodik: a „copia verbum”-hoz (szószaporítás), a figuratív nyelvhez, valamint az amplificatio módszeréhez.10 Úgy véli, a prédikáció mint médium a Biblia figuratív és allegorikus nyelvét „írhatja tovább”.11 A kortárs homiletikus Rolf Zerfass már így beszél: „olyan prédikáció, amelyben nincsenek képek, nem beszél Istenről”.12 A kép, a képi nyelv, s mint később szó lesz róla, az exemplum nem csak bizonyos társadalmak (például a paraszti közösségek) vallásosságában szükségszerű vagy fontos. Némely teológus szerint maga a Biblia nyelvezete az, ami mutatja, „Isten valósága” csak képekkel közelíthető meg, ám a kép nem végérvényes, hiszen a transzcendencia minden képen túlmutat.13 Zerfass különbséget tesz a fizikailag adott világ (világ1), az emberi éntudat világa (világ2) és az emberi tudat objektivált kozmoszai (kultúra, nyelv, tudomány) (világ3) között.14 Mind a kép, mind pedig a nyelv a világ3-ba tartozik, amely szerinte a tudat (világ1) és a fizikai (világ2) valóság között helyezkedik el.15 Zerfass idézi Alfred Lorenzer elgondolását, aki különbséget tesz a nyelv „diszkurzív szimbolikája” és a kép „prezentatív szimbolikája” között. Szerinte a képek olyan emberi élményeket artikulálnak, amelyek a diszkurzív nyelv számára hozzáférhetetlenek.16 Ezt az antitézist hivatott feloldani vagy áthidalni a nyelv képi, metaforikus tulajdonsága. A képi nyelv sajátossága, hogy együtt tudja tartani (prezentatív szimbolikával) azt, amit a nyelv csak egymásutániság révén tud kifejezni (diszkurzív szimbolika).17

A magyarfalusi nyelvjárásra – és a prédikáció nyelvére – jellemző képi nyelv nem azonos a fogalmi gondolkodás, a racionális terminológia hiányával. Az előbbit nem is az utóbbi ellentéteként határozom meg, inkább az intuitív, szemlélő (képi) gondolkodás és a racionális gondolkodás sajátos ötvöződésére hívom fel a figyelmet. A képi gondolkodás sajátosságát abban látom, hogy komplexebb és erőteljesebb hatással van az érzelmekre, az intuitív befogadásra. Teológiai oldalról nézve a metaforikus nyelv hatóereje abban van, hogy szervesen kapcsolódik, folytatja a közösség által sokszor meghallgatott és ismert bibliai, liturgikus textusok képi nyelvezetét,18 ami éppen ezáltal segíti az új ismeretek beépülését is. Ezen túlmenően az is bizonyos, hogy a képek erőteljesebb motiváló hatással vannak a kívánt viselkedés vagy cselekvés elvégzésére, tehát a vallásnevelés indirekt eszközei.

Műfaj a műfajban: exemplum a prédikációban

A képi, metaforikus nyelv mellett a prédikációk egyéb műfajok alkalmazása révén is segítik az ismeretek elsajátítását. A műfajok közül itt csak egyet emelek ki: az exemplumot. A kutatás során szerzett tapasztalatok arról győztek meg, hogy a papi státushoz kapcsolódó tekintélyi beszédmód és a retorika egyéb eszközei mellett a példázat a leghatékonyabb eszköz, ami az új ismeretek megértését, azok memorizálhatóságát biztosítja.

Hagyományos értelemben a példázat tanító célzatú, erkölcsi igazságot tartalmazó, kisebb epikus történet. E történetek célja általában az erkölcsi tanulság megfogalmazása, így a csodákkal átszőtt események és a benne szereplők csak szűk leírást nyernek. Prédikációs keretben a példázatok szinte kivétel nélkül komoly hangvételűek. Ugyanakkor a folklorisztikai kutatások kimutatták, a szájhagyományba bekerült példázatok gyakran megváltozott formában élnek tovább.19 Szabó Zsuzsanna úgy határozza meg az exemplumot, mint szó szerinti példát: „mindazt, ami példaként szolgálhat valami más ábrázolásához (…) olyan, többnyire narratív formát jelöl, amely egy elvont gondolatot, tételt illusztrál, vagy egy absztrakt tanulsághoz vezet el az indukció módszerével, konkrét dolgokon bemutatva az elvontakat, azzal a céllal, hogy elvezessen egy probléma megoldásához (…) bármilyen szövegben előfordulhat, ahol a meggyőzés vagy a nevelés a cél.”20

Az exemplumok arra is rávilágítanak, hogy a prédikációk információt átadó funkcióját felülmúlja a morális vonatkozás, a morális üzenet, vagyis a cél a tanítások gyakorlati életbe történő átfordíthatósága. A két fél (küldő/prédikátor és befogadó) az információk olyan kifejezését tartja kívánatosnak, amely konkrét és gyakorlati útmutatást (is) nyújt. A kutatásban elemzett prédikációk tartalmából az tűnik ki, hogy a prédikáció célja nem feltétlenül a dogma vagy a misztérium megértése, már csak azért sem, mert az – mind az egyház, mind pedig az emberek értelmezésében – akkor is „felfoghatatlan”, megragadhatatlan marad, ha beszéd tárgyává válik. A cél inkább a misztériumba vetett hit és bizalom újbóli megerősítése vagy „pusztán” (ünnepélyes, közösségi) kifejezése, kinyilvánítása.

Az exemplum végül nemcsak a tanítás és az értelmezés segédeszköze, hanem gyakran szórakoztató, épületes történet, amely önmagában is tudást közvetít. Segíti a hitelesítés, a nyomatékosítás szándékát azáltal, hogy tekintélyre, eseményre hivatkozik, lokalizálja, emberléptékűvé teszi az elvont gondolatot, s ezzel párhuzamosan segíti a kételyek eloszlatását is.

A prédikátor

A prédikáció sajátos szituációt teremt. A bevezető mondatok kapcsolatfelvevő mondatok, a papnak meg kell nyernie a hallgatóság érdeklődését a prédikáció tárgya iránt, „hidat kell vernie a hallgatók gondolatvilága és sajátja között”.21 A pap a rendelkezésre álló, dialógust kezdeményező sablonok közül válogat, úgymint:

Pap: Láudat sá fie Isus Cristos! [Dicsértessék a Jézus Krisztus!]

Hallgatók: În vecii veciilor, amin! [Mindörökké, ámen!]

Pap: Iubi†i credinciołi! [Szeretett hívek!]

Pap: Indureratá familie! Iubi†i credinciołi! [Gyászoló család! Szeretett hívek!]

A hallgatóság figyelemének megnyerésében azonban a prédikátor fizikai megjelenése (arckifejezése, ruházata stb.) is meghatározó. Az alábbi beszélgetésből kitetszik, a közösség (Magyarfalu) megosztott a tekintetben, hogy a külső megjelenés mennyire lényegi attribútuma a papi státusnak, szerepnek.

Ghi. M.: „[Nem elég szépen beszélni] no, még fel is kell öltözzenek, mert akárhogy nem lehet kiállni a világ [itt: közösség] elé!

A. V.: Hát jó, de azt az embereknek is meg kellene gondolniuk, hogy ez egy pap, nu e o vedeta [nem egy sztár!]! Ez egy pap!

Ghi. M.: Hát no, menjek el úgy a pap, hogy ki legyen bújva az a fehérje itt az ingujjánál, amit veszen fel, az egyik legyen alább [lejjebb] így ne, mit tudom én, hogy akkor azt mondják: ne milyen destábálalt [rendezetlen]!

A. V.: Én azt mondom, ezt nem kellene nézni!

Ghi. M.: Hát te hiába gondolod úgy, ha én nem úgy gondolom! Ne, én lehet, elmegyek csak kétszer-háromszor egy hónapba a misére, s mikor odamegyek, akkor mondjam azt, hát merre menjek, nézzem ezt a destábálaltat? S akkor ała se pierde credin†a [így fogyatkozik a hit]! Magad nem gondolod ezt, de más igen!

A. V.: Egy vedetánál [hírességnél] megnézem, hogy van kiöltözve, mit csinált, de egy papot is?

Ghi. M.: Hát azt megnézed, mert az csak avval foglalkozik!

A.V.: De a pap? Látod, reggel végez, reggel kilenckor. Lehet, még nem is eszik, mert megy gyóntatni, az idő kurta, s több dolga van vasárnap! Mi elmegyünk egy misére, s aztán hosszú nap, hadd el, mert van, amikor együnk is, van, amikor táncoljunk is, összenyargaljuk az egyiket is, a másikat is! De ő? Ő nem!” (Ghi. M., 29 éves nő; A. V., 30 éves nő)22

A miseruhák rendezettségén és a pap fizikai megjelenésen túl az sem közömbös, hogy a prédikátor szabadon beszél, vagy felolvassa a beszédet. Kétségtelen, a jó retorikai képességű prédikátor előnyére válik, ha szabadon beszél, mi több, prédikációiba egy-egy kérdés formájában a hallgatókat is bevonja. A retorikai képességek fontos attribútumai lehetnek a prédikációnak, ám az emberek szempontjából a prédikációban a tanítás élményszerűségén és életszerűségén, azaz hitelességén van a hangsúly.

„Én láttam B-t, hogy olvasta a prédikát! De én nem szeretem azt! Dacá eu am darul de preot [ha van papi hivatásom], akkor én tudok beszélni, nem kell citilni [olvasni]! No, még valami jegyzéseket lehet, de mindig citilt! Én ha pap lennék, nem írnám le! (n. n.)

A közel három évtizeden át (1978–2007) Magyarfaluban szolgáló B. P. plébános következetesen felolvasta prédikációit, nem kísérte figyelemmel a hallgatók reakcióit, és sokak szerint sűrűn ismételte az egyszer már elhangzott exemplumokat is.

„Húsvétkor örökké elmondta: az ember sírján azt olvassuk: itt nyugszik az illető. Az ember sírján azt olvassuk: itt várakozik a boldog feltámadásra az illető. De Krisztus sírjánál két angyal áll, aki azt kérdezi: miért keresitek az élőt a holtak között?” (n. n.)

A prédikációk felolvasása és a tartalmi elemek ismétlése mellett sokan azt is nehezményezték, hogy B. P., a változatosság látszatát keltő szándékból, a jól ismert exemplumok szereplőit más néven említette, vagy magát a történetet módosította, amiből némelyek arra következtettek, hogy a pap nem számol a hallgatóság figyelmével.

„Jaj, hát olyan is volt, hogy hazudott! Nem hogy hazudott, hanem az, hogy nem ugyanazt mondta, egyik esztendőben azt mondta, hogy Jézus chipját [arcát] Petru Bandelu piktálta [festette], s másik esztendőben azt mondta, Petru Banadeli, tehát másképp mondta. S egyik esztendőben azt mondta, era un cerłetor [kéregető volt], másik esztendőben azt mondta: era un alcolist [alkoholista volt]. Mondom, állj meg, vagy az egyik volt, vagy a másik! S akkor nekem ez egy kicsit furcsa volt, mert én ezeket erőst tartom észbe! S még mást is mondott másképp, s mondom, ez hazudott, ő mit mond: ezek úgysem veszik észre! Lehet, hogy nem veszik észre, de én észrevettem!” (n. n.)

A hallgatóság

A liturgián részt vevő, a prédikációt hallgató közönség más-más életszakaszban lévő, más-más társadalmi, vallási és hitbéli adottságú egyénekből áll. A felnőttek a példabeszédekkel bőségesen illusztrált prédikációt kedvelik. Értelmezésükben a jó prédikáció „szép”, ez a jelző itt érzelmi kategóriát fejez ki, hiszen az élményközpontúság a prédikáció egyik fontos jegye. A megkérdezettek szerint a jó prédikáció rövid, példázatokkal alátámasztott, útmutatást ad a közösség aktuális problémáira, nem részrehajló, nem személyeskedő, és nem él a „kiprédikálás” módszerével.23 A kiprédikálás, azaz a közösségi vagy egyéni ügyek, normaszegések prédikációban való nyilvánossá tétele egyszersmind ítélet is, mi több, az egyház egyik büntetőeszköze. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ennek a módszernek az alkalmazása rendszerint objektív keretek között történik, nem az érintettek ellen irányul, egy-egy norma vagy a közösségi kohézió megerősítése a cél.

A prédikációban tehát nemcsak a bibliai olvasmányok magyarázatára, hanem a közösségben folyó események értelmezésére, olykor értékelésére is sor kerül. Az itt elhangzó értelmezések voltaképpen az adott probléma keresztény értékelését tartalmazzák.24 A prédikációk közösségi orientáltságúak, a közösségi kohéziót erősítik, így a közösségi normák állandó megújítását, megerősítését is lebonyolítják. Sokak számára a prédikáció nem pusztán a vallásra és a hitre vonatkozó, hanem a világra, létezésre utaló kérdésekre is információt nyújt. Nemcsak azért, mert – ebben a közösségben – a prédikáció egyedülálló médium, hanem azért is, mert a pap a helyi világképpel összhangban lévő magyarázatot fűz egy-egy aktuális jelenséghez, kérdéshez. Nem mellékes, hogy ezt az iránymutatást az egyház nevében – ami Moldvában nemcsak vallási, hanem politikai értelemben is hatalom – élőszóban, röviden és lényegre törően, esetleg példákkal, példázatokkal alátámasztva fogalmazza meg.

„Még csitilak [olvasok] írásokat [könyveket] is, de a legtöbbet a templomból. A prédikációból. S még ahová elmegyek, ott is a prédikációt hallgatom. Ott i†i explicá [megmagyarázzák], ott jobban megértem, mert ha csitilam, akkor még a gondolatom elszáll máshová is, de ha hallom, akkor megmarad.” (B. M., 94. éves férfi)

A vallomások alapján úgy tűnik, sokan törekszenek a prédikáción elhangzott információk rögzítésére és a tanítások követésére. Mégis gyakran előfordul, hogy a „szép” prédikáció tartalmát a mise végére elfelejtik.

„Én megmondom neked igazán [őszintén], hogy odahallgatok [ti. figyelemmel kísérem], me’ oda hallgatok, de én felejtem el, mit mond! Bizand [esküszöm]!” (n. n.)

Előfordul, hogy a misén részt venni nem tudó betegek igényt tartanak arra, hogy hozzátartozóik elbeszéljék a prédikáción elhangzottakat. A kíváncsiság nemcsak a hitbéli ismeretek megszerzésére vonatkozik, hanem adott esetben még inkább azokra az eseményekre, amik a közösséget közvetlenül érintik (feddés, kiprédikálás, hirdetés stb.). Sokan a regionális rádióban közvetített misét hallgatják meg; több alkalommal tapasztaltam, hogy a különböző forrásból hallott prédikációkat összevetették.

„Mikor hazajöttem, akkor neki [ti. férjének] ki kellett mondjam a prédikát. S akkor én fogtam s mondtam: Ne erről volt a prédika, az evangélium ez volt!” (I. L., 72 éves nő)

„Én, ha elmegyek a misére, csak a prédikációt hallgatom! Hazajövök, s mondom mámámnak, de la cap la coadá [elejétől a végéig]. S amit ő prédikál ott, azt hallgatja mámám a rádióba, mert ott is azt mondják, mert az evangélium egy! S akkor nem ugyanaz, de majdnem arról van szó. S akkor én kezdem el neki mondani, s akkor azt mondja, hát ezt mondta ma reggel a pap a rádióba, magad honnan tudod? Mondom, hát megyek a misére!” (n. n.)

Meglehetősen gyakran előfordul, hogy egy-egy saját, egyéni elképzelést vagy ismeretet egy valamikor elhangzott, valahol hallott prédikációból eredeztetnek, ami természetesen valós is lehet, ám vannak esetek, amikor valószínűsíthető, hogy inkább a saját vélemény legalizálása, hivatalosként való beállítása történik.

„Mert a pap is így prédikálja, hogy az Isten megsajnált, elküldte Krisztust, Ádámnak a vétkét łterge prin botez [a keresztség révén], de immá meglássuk, hogy lesz.” (G. T., 62 éves nő)

„A tegnap mondta a pap a misén, hogy az ember megszokta, hogy [Isten] legyen mint a kalkulátor [számítógép], hogy most nyomod meg, s most szökjön elő.” Eddig a prédikáció, egyéni kommentár: „De az Istennel nem úgy van! Kell várakozz! Met egyszer azt mondta vót egy pap, nem ez vót, hogy az ember akarná, hogy minden úgy legyen, hogy ő akarja. Met olyanok vagyunk, nem? ” (B. M., 60 éves nő)

A hallgatósággal való kapcsolat markáns formája, az interdependencia módszere egyedül a gyermekmisén jelenik meg. A pap és a gyermekek bevonásával zajló dialógus szokatlan dinamikát visz a liturgiába, ez az egyik oka annak, hogy a gyermekmise a felnőttek körében is rendkívül kedvelt.25

„Látod-e, reggel milyen szépen tanítsa a gyermekeket, s milyen kacagóval [tréfásan], s milyen szépen mond nekik!?” (Ghi. M.)

Pap: „Voi ce a-†i primit la mir? [Milyen ajándékot kaptatok a bérmálkozáskor?]

Gyermekek: Cele łapte daruri. [A hét ajándékot.]

Pap: Mai †ine-†i minte cine este Duhul Sfánt? [Emlékeztek még, ki a Szentlélek?]

Gyermekek: Duhul Sfánt este a treia persoana, Dumnezeu adevárt. [A Szentlélek a harmadik isteni személy, valóságos Isten.]

Pap: łi cine este Fiul lui Dumnezeu? [És ki az Isten fia?] Mesia, sau? [A Messiás?] A-†i auzit de Isus Cristos? A-†i fost aten†i la evanghelie, sau mai dormi†i incá? Unii mai dorm. [Hallottatok már Jézus Krisztusról? Figyeltetek az evangéliumra, vagy még alszotok? Egyesek még alszanak.]” (Pr. F. M.)

A prédikáció tartalma

A katolikus egyház előírásai szerint a prédikációk tartalmát a hit titkaira és a keresztény élet szabályaira vonatkozó tanítások kell hogy adják. A prédikációnak útmutatást kell tartalmaznia az egyházi tanítóhivatal állásfoglalásairól is, konkrét problémákra vonatkozóan, úgymint: az ember személyi méltósága, a család egysége, a társadalmi szabályok, az anyagi javak Isten parancsolatai szerinti rendezése stb. Ehhez szorosan hozzátartozik a tanítás módjára vonatkozó egyházi utasítás is, miszerint a prédikátornak figyelembe kell vennie a hallgatóság állapotát és életkorát. Vélhetően ebből a célból alakult ki a liturgikus gyakorlatban a korosztályok világképéhez, igényeihez különösen is alkalmazkodó misetípus (gyermekmise, nagy- vagy felnőttmise).26 A prédikációk tartalma alapvetően az igeliturgián elhangzott olvasmányok magyarázata.27 Az exegézis mégsem merül ki az egyes olvasmányok önálló értelmezésében, hiszen a három (vagy két) olvasmány közötti összefüggés feltárására is kitér. Megfigyelhető az újszövetségi, még pontosabban az evangéliumi olvasmányok előnyben részesítése, leginkább azokban az esetekben, amikor azok tárgyát egy-egy népszerű történet (például a magvetőről szóló példabeszéd) alkotja, vagy akkor, ha az ószövetségi vagy az apostoli levelek olvasmányai túlságosan elvontak, teológiai jellegűek. A liturgia állandó részeivel szemben a prédikáció tartalma mindig újszerű, ezért is illetik kritikával a prédikátort akkor, ha a szentbeszédben ismétlést tapasztalnak.

„Én elmondom az evangyéliát s a prédikát bármikor! Azt tudom! Tudod, miért nem feledem el? Mert a többi az szokott! A többit tudom fejből, de ez mindig új! S akkor, ezért!” (n. n.)

Valamennyi, a kutatás során megismert prédikációról elmondható, hogy legalább két-három példabeszédet, exemplumot, legendát, csodás elbeszélést tartalmaz. Egyik példabeszédben egy tanítóról volt szó, aki próbára tette a legtehetségesebb tanítványát. A próbatétel abból állt, hogy a tanító által apró darabokra szakított világtérképet a tanítványnak össze kellett illesztenie. A növendék felfedezte, hogy a térkép hátoldalán egy emberi arc látható, és annak alapján sikeresen összerakta a földkerekséget ábrázoló térképet. A prédikátor a következő tanulságot fogalmazta meg:

„A mi emberi arcunk is milliárdnyi részre szakad nap mint nap, ám mindezeket Jézus Krisztus nyilvántartja, és újra és újra újjáépíti arcunkat.” (Pr. L. E.)

Az, hogy a moldvai katolikusok vallásossága üdvösségorientált, szintén a prédikációk hatásának köszönhető, ennek igazolására és illusztrálására számos példa felhozható.

„Semmi egyéb dolgunk nincs a földön, mint felkészülni arra a pillanatra, amikor visszaadjuk a lelkünket a Teremtőnek!” (Pr. F. M.)

A prédikációk azokkal a kortárs világi jelenségekkel is foglalkoznak, amik az egyház értelmezésében a hitre és a vallásra nézve veszélyforrásnak számítanak. Ebben a kontextusban leginkább a média és a szórakoztatóipar által közvetített jelenségek és hatások kerülnek szóba.

„Látjuk, hogy a mai emberek sok nehézséggel küzdenek. És sokan azt hiszik, minden rajtuk múlik, a mindennapi cselekedeteiktől!” (Pr. F. M.)

„Ha megfigyeljük napjaink társadalmát, látjuk, hogy az önzőség, az individualizmus uralkodik, ki-ki harcol saját érdekéért; látjuk, hogy az igazságnál több a hazugság, hogy az igazságosságnál több a lopás; joggal kérdezhetjük: vajon lehetséges egyáltalán az a krisztusi, evangéliumi lelkület, amire nap mint nap meghívást kapunk?” (Pr. F. M.)

Azokon az ünnepnapokon, amikor a liturgikus naptár egy-egy szent vagy egy-egy dogma történetéről és/vagy misztériumáról emlékezik meg, a prédikációk tartalmát az adott szent vagy hittétel történeti és teológiai kontextusának a felvázolása adja. E körülmények nem változtatnak a prédikáció nyelvezetén, és innen sem hiányoznak a példabeszédek, a csodás történetek. E rendszeresen ismétlődő prédikációknak köszönhetően bizonyos bibliai alakok (Ádám és Éva, Ábrahám, továbbá Mária és József) és szentek (Padovai Szent Antal) történetét és életrajzát a helyiek jobban ismerik, úgyszintén a hozzájuk kapcsolódó csodás elbeszéléseket.

A prédikációk útravalót vagy feladatot is tartalmaznak, leggyakrabban az evangéliumok üzenetének tömörített újrafogalmazása révén.

„Krisztus megmutatta, hogyan kell, miért kell, példát mutatott nekünk, a mi kötelességünk újjá alkotni magunkat.” (Pr. L. E.)

„Törekdjünk arra, hogy az élet kenyerét ne háromhavonta vagy havonta, vagy egyszer egy félévben vegyük magunkhoz!” (Pr. F. M.)

A gyászmisén elhangzó szentbeszédek visszatérő kérdései az emberi mulandósággal és a feltámadás hitével kapcsolatosak. A jelenség természetéből adódóan a gyászbeszédek és a húsvéti homíliák több közös elemet tartalmaznak.

„Amikor világra jön egy ember, sokan felteszik a kérdést: vajon szép lesz, vajon szegény lesz, vagy gazdag? Tapasztaljuk, hogy emberi létünk minden lépésénél ott van a halál. És tudjuk, sokan harcolnak azért, hogy a halált életre váltsák, azonban hiábavaló a törekvésük, hiszen minden ember a halál tudatával születik a világra.” (Pr. F. M.)

A gyászmisék prédikációiban az elhunyt vallásosságának, vallásos életének a méltatása, esetleg példaként való értékelése is előfordul olykor. Ezekben a prédikációkban tapasztalható igazán, hogy a túlvilági hitre vonatkozó képzetek többsége, mint például a túlvilági viszontlátás hite, a szószékről ered, tehát nem népi eredetű. A gyászhomíliák a vigasztalással és a remény üzenetével zárulnak, azaz a feltámadásba vetett hit felidézésével.

„Krisztus mindenki számára elkészíti a helyet, (…) de keresztény kötelezettségeinkről nem feledkezhetünk meg, mert elveszítjük a helyet, amit Krisztus készített számunkra.” (Pr. F. M.)

A prédikációk – általában is – az élet és a halál viszonyát, pontosabban a halál keresztény értelmezését tárgyalják a leggyakrabban.

„Szeretett testvéreim, a halál nem bukás, a halállal nem ért véget minden, a halál egy átmenet, átmenet ebből a földi életből az égi, örök életbe (…) Az életben igaz halált lássunk, és a halálban igaz életet, örök életet lássunk. (…) Nem azért kaptuk Istentől az életet, hogy megsemmisítsük, hanem hogy örökkévalósággá változtassuk.” (Pr. F. M.)

A vizsgált közösség hite szerint a vallási kultuszokon, például a misén, nemcsak az élők, hanem a holtak és a túlvilág lényei is (szentek, angyalok, az istenség) „jelen vannak”, amire a miseszövegek úgynevezett állandó részei bőségesen utalnak. Ez a körülmény fokozza, megerősíti a prédikáción elhangzó tanítások hitértékét.

Minként Rolf Zerfass is írja: „a prédikáció befejezését úgy is felfoghatjuk, hogy segítséget nyújt a hallgatónak a hit iránt benne ébredt készség valóra váltásában (…) nem tanácsokkal és intelmekkel, hanem bátorító, vidító szóval, (…) a keresztény módon felfogott intelem kulcsszava ugyanis a vigasztalás”.28

A prédikáció az érzelmi átélésre fokuszál, a diszkurzív beszéd a tapasztalati, intuitív megismeréssel egészül ki, legalábbis ez utóbbi révén épül be a helyiek vallásos tudatába. Az ifjúsági misék prédikációi a vallás, a hit alapvető tanításait taglalják, különféle interakciók és dialógusok révén. A felnőttmiséken elhangzó szentbeszédben a társadalmi problémák értelmezésére hatni kívánó intervenciók (tanács, útmutatás) és a „vigasztalás” szándéka dominál. A nagyobb egyházi ünnepnapokon elhangzó prédikációkban – mintegy a jeles napokhoz kapcsolódó, látványosságra összpontosító szokás és hiedelem ellensúlyozása végett – gyakran előfordul az adott ünnep dogmatikai üzenetének a hangsúlyozása.

„Ha nem remélünk Krisztusban, ha nem hisszük a saját feltámadásunkat, azt mondhatjuk, hogy festettünk egy tojást, annyi. Pedig a húsvét a mi újjászületésünket jelképezi.” (Pr. L. E.)

„A léleknek nincs sem szabadsága, sem iskolaszünete. Bárhol is jártok, vasárnap részt vesztek a misén!” (Pr. F. M.)

Összegzés

A prédikáció a keresztény vallások egyik meghatározó eleme, olyan retorikai műfaj, mely révén az egyházak tanító, világképformáló tevékenységet folytatnak. A prédikáció üzeneteket és interpretációkat közvetítő médium. Magyarfaluban a prédikáció hatásköre komplex, vagyis az egyén és a közösség életének egészére kiterjed, és a létezés alapkérdéseire is választ nyújt. A közösség értelmezésében a jó prédikátor nem pusztán szónok, hanem példaadó is, a jó prédikáció pedig exemplumokkal illusztrált, az élet útvesztőiben konkrét, reális és aktuális útmutatást nyújt.

A prédikáció nyelvezete és a prédikációkban alkalmazott műfajok alkalmazkodni kényszerülnek a közösség nyelvi és műveltségbéli adottságaihoz. Ugyanakkor a téma kutatástörténetéből az is bizonyítottnak tekinthető, hogy a figuratív nyelv, a kép, a szimbólum és a különféle műfajok (pl. exemplum) nemcsak bizonyos típusú társadalmakban, bizonyos kultúrákban vannak jelen, hanem eredendően is hozzátartoznak a metafizikai jelenségek értelmező hagyományához, azaz a vallásos, szakrális kommunikációhoz.

Felhasznált irodalom

Bate, Barbara
1995 Oral Communication in Preaching Concise. In William H. Willimon – Richard Lischer (ed.): Encyclopedia Of Preaching. Westminster, John Knox Press, 352.

Iancu Laura
2010 Vallás és nyelv. In Szemerkényi Ágnes (szerk.): Folklór és nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest, 179–189.

Kádár Zsolt
2005 Kommunikáció – theologia: a kommunikáció mint teória és módszer a mindennapok kommunikációs szituációjában a református keresztyén theologiában. Kiadja: DRHE Szegedre kihelyezett Vallástanári Tanszék Ethelbert Stauffer Teológiai Kutatóintézet. Szeged.

Kinda István
2010 Ellenőrzött közösségek. Szabályok, vétkek és büntetések a moldvai csángó falvakban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely.

Madas Edit – Szuromi Szabolcs Anzelm
2006 Prédikáció. In Magyar Katolikus Lexikon XI. Budapest, Szent István Társulat, 249–252.

Ohly, Friedrich
1986 A szavak szellemi jelentése a középkorban. In Pál József (szerk.): Ikonológia és műértelmezés 1–2. Szeged, József Attila Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék, 229–265.

Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján
1999 Budapest, Szent Jeromos Bibliatársulat.

Szabó Zsuzsanna
2004 A sokarcú exemplum – néhány megfontolás kódexeink exemplumainak készülő katalógusához. In Bárczi Ildikó (szerk.): Plaustrum seculi. Tanulmányok a régi prédikációirodalmunkból. Budapest, Eötvös Kiadó, 119–140.

Szemerkényi Ágnes
1981 Példázat. In Magyar Néprajzi Lexikon IV. Budapest, Akadémiai Kiadó, 224.

Tasi Réka
2004 17–18. századi katolikus prédikációk küzdelme a kimondhatatlannal. (A távolban maradó transzcendencia és a távolság megszüntetésének vágya a nyelvben). Klny. a „Könyv és Könyvtár” XXVI. kötetéből. Debrecen, 65–85.

Várnagy Antal
1995 Liturgika. Abaliget, Lámpás Kiadó.

Zerfass, Rolf
1987 [1994] Nevedet hirdetem. A homiletika alapelemei. Budapest, Szent István Társulat.

Jegyzetek

1 Jelen tanulmány a készülő, Magyarfalu vallása című disszertációm egyik fejezetének bővített változata. A kutatást a K 78253 számú OTKA támogatta.

2 Kádár 2005, 80.

3 Madas – Szuromi 2006, 249.; Zerfass 1987, 19.

4 Kádár 2005, 80.

5 Bate szerint az igehirdető és a hallgató közösség „olyan kommunikatív kört zár be”, amit „a keresztyénség az istentisztelet fogalmával azonosít”. Úgy véli, az igehirdetés nem egy befejezett mű elmondása, hanem az előzőleg meghallgatott üzenet különböző applikációja. Bate 1995, 352.; Kádár 2005, 80.

6 A kérdésről részletesebben ld. Kádár 2005, 176.

7 Kádár 2005, 80.

8 Erről a kérdésről részletesebben ld. Iancu 2010, 179–189.

9 Paul Ricoeur. Idézi Zerfass 1987, 126.

10 Az erősítés a klasszikus retorikában a meggyőzés egyik eszköze. Tasi 2004, 67.

11 Tasi 2004, 67. A Biblia „sensus spiritualis” értelmezéséről ld. Ohly 1986, 232.

12 Zerfass 1987, 133.

13 Ld. pl. Ohly 1986, 233.

14 Zerfass 1987, 129.

15 A szerző a kép és a nyelv közötti ellentétre is rámutat: a képben „a külső valóság egymás mellé állítva mutatható be”, ezzel szemben a nyelvben ugyanez az egymásutánisággal fejezhető ki. Zerfass 1987, 129.

16 Idézi Zerfass 1987, 129.

17 Bővebben ld. Zerfass 1987, 130.

18 Ld. Zerfass 1987, 132.

19 Ld. Szemerkényi 1981, 224.

20 Szabó 2004, 119–120.

21 Ld. Zerfass 1987, 109.

22 A tanulmányban idézett adatközlői szövegek saját, 2008–2010 között Magyarfaluban készített felvételek.

23 A kérdésről ld. Kinda 2010, 153.

24 Ebben a szemléletben az üdvösség eszméje a legfontosabb egyéni és közösségi cél.

25 A gyermekmise népszerűségének egyéb okai is vannak. Ennek a misének önálló énekhagyománya van, saját, számítógépről lejátszott zenéje, gyermekkórusa. Mindez az újdonság erejével hat, sokakat ezek a zeneesztétikai, látványos elemek vonzanak misére.

26 Madas–Szuromi 2006, 252.

27 Ld. Várnagy 1995, 260.

28 Zerfass 1987, 115–166.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben