×

Mindenféle sportok

Zsávolya Zoltán

2011 // 06
Akkori életem nagyszabású alakulását Molnár Gábornak köszönhetem; amennyiben történetesen magamra vagyok utalva, alighanem lópikulának bizonyulok az egészhez. Ez az „egész” mármost, ahogyan jelentőségteljesnek szánt pontatlansággal utalok rá, nem volt persze a „világ”, csak éppen a számomra momentán kizárólagosan érvényes vonatkoztatási rendszer: az universitason való létezésem kezdeti univerzuma, annak felívelő szakasza. Egyetemistaságom minőségi felvirágoztatásáért rengeteget tett Emgé, ez a bohém, jószívű és eszméletlenül, végzetes kalandossággal nagyralátó fiú. Időben leginkább az igen emlékezetes gólyaesztendőm merül fel ebben az összefüggésben előttem mint nagyjából a Molnár védőszárnyai alatt kellemesen és megelégedetten eltöltött periódus, de egészen harmadéves koromig eléggé kapcsolatban álltunk még mindig a kilencvenes évtized közepén, egy észak-dunántúli városkában, amikor és ahol is ő orientáló jellegű idősebb haverommá, majd barátommá lett. No, nem éppen atyai jóbaráttá, mert annyira azért nem volt koros, bárha kicsit idősebb is a magamfajta, frissen érettségizett fiúcskáknál. Amely minimális korkülönbség azonban ebben az életszakaszban tudvalevően sokat számít.

Emgé kellemetlenkedő beavató kérdéseket tett fel nekem mindjárt akkor, amikor augusztus utolsó napjaiban, a tanévre Westerbánya Citybe költözve abba az albérletbe beporoztam, amelynek ő volt a fő-albérlője. Ezek a kérdések a testi szerelemmel kapcsolatos életem intenzitására vonatkoztak, éspedig kendőzetlen nyíltsággal. A győri bencés internátusból jöttem épp majdnem közvetlenül, amely akkoriban még korántsem működött koedukált intézményként, miként közmegelégedésre ma, így hát valami különösen színes beszámolót nem tudtam rögtönözni a túlságosan is tolakodónak érzett érdeklődésre, annál is kevésbé, mert a júniusban letett érettségi és a jelen pillanatom között mindössze a két hónapos – az igaz, hogy időbeosztásában a szokásosaknál jóval kötetlenebb, amúgy vakációsan laza, de mégiscsak: – lelkigyakorlat helyezkedett el amolyan lényeginek vélt eseményként. „Vetíteni” sem igazán volt kedvem, különben is, bármi hangemberség hazugság lett volna, formaliter ugyancsak bűn!, ezért, miközben az ingeimet, gatyáimat rakosgattam ki a furnérlemezes falú szekrény könnyített deszkából ácsolt polcaira, eléggé kedvetlenül hümmögtem csak válaszképpen. És azt konstatáltam, szomorúan, hogy a jelek szerint ezzel a „tolakodó aranyifjúval”, tenyérbemászó modorú egyénnel tengetem majd egy lakótérben a napjaimat (amilyennek a bemutatkozás és az első eszmecsere alapján látszott).

Amúgy a lakásrendszerű albérlethez összesen négy szoba tartozott az együttesen igénybe vehető helyiségeken kívül: egy elviselhetőbb, csaknem impozáns méretű, a miénk kettőnké Emgével, egy sufniszerű, amolyan cselédszobára emlékeztető, nagyon kicsi, ahol egy vidéki srác húzta meg magát, továbbá két egybenyíló közepes méretű, amelyekben az állandó jelleggel Magyarországon tartózkodó perzsa fiú, Houshang élt/tanult szintén egyedül elvileg, ha gyakorlatilag azért nem is éppen. Mármost: főbérlő sehol, csak a fő-albérlő, Emgé okvetetlenkedik nekem; mint később kiderült, ő volt megbízva a főbérlő részéről azzal, hogy engem mint „új szerzeményt” érkeztessen és befogadjon a „régi bútordarabok”, azaz saját maga és a később néha futólag az előszobán átvillanó Houshang, illetve a szintén már az előző tanévben is odatartozó csendes, kissé lomhának, álmatagnak látszó harmadik fiú mellé. A tulaj kényelmessége és az ő szolgálatkész gyakorlatiasságára való feltétlen ráhagyatkozása miatt Emgé már jóval az én ottani feltűnésem előtt megszerezte a lényegi irányítást a kéróban; valójában az én egyszemélyes „fogadóbizottságomat” is azért alkotta, hogy megbizonyosodjon róla: bejelentkező igénylésem, adataim alapján valóban én lehetek az a megfelelően balfék szobatárs és pontosan olyan természetű egyed, akit és amilyet előzőleg ideálisan kinézett magának a számos lehetségesen felmerülő közül. Ugyanis tervei voltak velem, azaz a szobatársával, bárki legyen az: olyasvalaki kellett neki, aki a szobabérlet felét kifizeti, ám hétvégére felszívódik haza, a szüleihez, átengedve neki a terepet, hogy a lényegében kétágyas, mutatós szobájában, ahol a hálóalkalmatosságokat mintegy „hitvesien” összetolta a péntek este és a vasárnap délután között, kedvére csajozhasson őkelme. Szóval ilyen elképzelései voltak velem kapcsolatban, és én kezdetben meg is feleltem ennek az elvárásnak életvitelemmel; gyakorlatilag csak onnantól fogva nem, amikor – és ez már szeptember végére bekövetkezett – az ő „tanítványává” váltam. Emgé sajnálta is ezt, nem is, mert mondom, alapjában jószívű és jóakaratú fickó volt, legfeljebb attól kezdve az merült fel, hogy felváltva használta egyikünk a közös szobánkat hétvégenként, míg a másikunk más megoldást keresett, nemritkán lányos képű, mulya harmadik magyarunk félszobáját igénybe véve. Hiába, a tanítvány, ha sikeres, óhatatlanul a mester vetélytársává válik!

*


Olyan értelemben soha nem lettünk vetélytársak Emgével, szerencsére, hogy ugyanarra a prédára hajtottunk volna. Nem, attól megóvott a szerencse is, tulajdonképpen a részemről irányában megmutatkozó respektus is, de a barátságunk letisztultsága és szellemi minősége úgyszintén. Nagyon enyhe kifejezés, hogy rengeteget tanultam tőle. Tőle tanultam meg az agárfuttatás és a lóversenyezés csínját-bínját, a szép és kecses mozgás egyáltaláni értékelését, élvezetét, aztán a hozzájuk kapcsolódó fogadási mechanizmust és a szerencselesést, a szerencsenélkülözést meg a különösen súlyos szerencseelviselést, no meg mindennek a háttérben történő emberi szervezését, befolyásolását. Amikor ezekre a dolgokra utalok, legalább annyira átvitt értelemben is beszélek, mint amennyire konkrétan. Remélem, érthető vagyok; hiszen a nők is, ha igazán nők, hát nem utolsósorban szép és kecses agarak tulajdonképpen, versenylovak, s a megítélésükhöz, megélésükhöz lényegében ugyanazok a képességek szükségeltetnek, mint az előbb említett állatsportokhoz. No és hát rengeteg sok pénz. Persze a pénzt szerencsésebb, azazhogy akár csak valamelyest ideálisabb esetben nemcsak viszik ezek a bizonyos, eltérő, mégis sokban hasonlító sportok, hanem hozzák is a lóvét, legalább valamennyire. Ha tényleg nem is rogyásig, zsákszámra, de legalább szerény járadékot biztosítva annak, aki elszántan, következetesen, óvatos duhajként ugyan, mégis határozott elképzeléssel, tehát végső soron koncepciózusan gazdálkodik ezen területek bármelyikén. Amin főleg a szóban forgó jelenségek szellemi-testi auráját kell érteni, ám nem sokkal kevésbé a történelmi patinát is, mely utóbbi nekünk, magyaroknak Habsburg királyaink másik országának területéhez kötődik, amennyiben mindenekelőtt helyszínt kell rendelnünk a dologhoz. Mint az általánosságban vett Nő domborzata terül szét ez a jelképesnek is vehető terrénum, aminek persze nagyon konkrét lejtése, kifutása van.

Laxenburg mármost, amire ezzel a „konkrétsággal” utalni akarok, és amire Emgé is utalt előttem tanítása során, pontosan az a helység, ahol még Mária Terézia kezdte meg a lóversenyeket bonyolíttatni, noha még csak meglehetősen kis mértékben. A katonatisztek vitték ebben a prímet, ám az úgynevezett „előzködés” meglehetősen visszafogott mulatság volt csak a ma jellemző futamok volumenéhez képest. De mivel az udvar kezdeményezte, különösen Magyarországon utánozták emberesen. Ilyen, kérem szépen, a magyar lélek: világéletében akadékoskodott, ha az államrenddel kapcsolatban jött valamilyen rendelkezés az idegen királyoktól, ugyanakkor mindjárt kapható volt bármilyen őrültségre – éspedig a legkevesebb szóra, vagy szóra sem hallgatva, egyszerűen a példát, a bolondériát utánozva –, amennyiben úri passzió, hóbort került elő. Lovat nevelt tehát mindjárt mindenki, aki az otromba muraközi igásállatok hátán keresztülpillantva kicsikét messzebbre látott, és ha történetesen méltóságos asszonyként szólíttatott az illető, hát, stílszerűen, gyönyörű pej kancát pallérozott, mondjuk. Vékony, formás lábú, kis fejű állatot, nem másmilyet, amelynek orrlyukaiban, hasánál átpiroslik a nyugtalan, tüzes vér. Mucinak nevezte a jószágot a méltóságos asszony, mondjuk meg azt is, ha grófnő, és minden áldott reggel saját kezűleg lökött be a szájába, a zab mellé egy-egy egész süvegcukrot. S a szép grófnő a zabolátlanul táncoló Mucin vonult ki a futamra, katonatisztek gyűrűjében, mikor Laxenburgban kezdetét vette az „előzködés”…

Az ilyenfajta történelmi stilizáció nem volt éppen ritka anno dacumal Molnár Gábor barátom és mentorom szájából, sőt, igazából nagyon gyakran került rá sor. Tulajdonképpen az agarak esetében is hasonló gondolatmeneteket göngyölített elő sokszor, csak azok nem voltak, az állatok nagyságából következően nem lehettek, olyan látványosak és felemelőek, mint amilyenek a lovakról szólók. Ámbár érdemleges aktualizálódás volt, amikor szűkebb pátriánk egyik helysége, Rábapatona eléggé élre tört az agárfuttatás síkján, főleg amennyiben miniszter védnökölte a faluban rendszeresen esett tisztességet! És ezek az agarasságok sem nélkülözték általánosságban a tágasabb rájátszás, a párhuzam, tudományosabban szólva a metaforikum perspektíváját Emgé részéről – ugyebár végső soron a nők horizontjában, viszonylatában, de esztétikus kifutásuk mellett eléggé pontosan jelezték a beszélő irányultságát is. S nemcsak a beszélőét, hanem azt a távlatot is, ahová a beszélő invitálni akarta hallgatóságát. Amelynek én szinte mindig tagja voltam, vagy nemritkán én egyedül alkottam azt. Miközben hallgattam, tényleg rengeteget tanultam Emgétől, s ha történetileg, kultúrahistóriaian is, azért a világ egyik legtermészetesebben adódó, mégis titokzatos és teljességgel biztosan feltárhatatlan dolgával, az érzelmi-érzéki szenvedéllyel kapcsolatban legalább ugyanannyira. Egészen pontosan: a szenvedély történelmi és kultúraspecifikus példáit, képleteit, e muszterek és a szenvedély elválaszthatatlanságát – csak pontszerű, esetleges ízelítőt tudok, tudhatok itt ezekből adni. Néha aztán frontálisan is tanított bennünket Emgé a létező talán leglényegesebb témakörben. Ezek az alkalmak, ha időben nem is, átgondoltságukat, határozottságukat tekintve igen különleges értéket képviseltek, és általánosságban is elmondható, hogy ha Emgé nem volt is éppen a leggazdagabb ember pénzbelileg, szellemi értelemben véve igenis a leggazdagabbak közé tartozott. Mert olyan rálátása volt az élet egyik vitathatatlanul nagyon fontos kérdésére, sőt igazából az élet forrásaként is szolgáló valamire, mint senki másnak, vonatkozó belátásaiból származó bölcsessége pedig olyan rábeszélőképességgel, elhitetőerővel társult nála a lányok felé, hogy szinte nem volt olyan „kapu”, amelyik meg ne nyílt volna neki, ha akarja.

*


Nem művészet istenigazából megérteni a hölgyek lelkivilágát, főképpen csak egy kevéske beleérzés kérdése az egész biznisz, ennél nemigen több. Emgé vagy félórás fejtágítási alkalmát fejezte be nagyjából ezzel a gondolattal, mindjárt valamikor szeptemberben. Az eligazítást Fenyér Balázsnak, harmadik magyar lakótársunknak tartotta, aki abban a bizonyos kamraszerű helyiségben élt velünk a lakáson belül. Fenyér igen finom arcú, pisze orrú srác volt, vállig érő, fekete hajjal, lányosan hófehér, szeplős bőrrel, amely még ráadásul enyhén, de határozottan alá is volt párnázva némi kappanhájas bájjal. Egyébként mulya parasztfiú, valahonnan a nyugati végekről, markáns vasi tájszólással a „megszólalásig” érvényesülő lágysága mellé. Elvált (vagy talán férjhez soha nem is ment, mindössze csak génbankoló) édesanyja egyedül nevelte őt, akinek kerek húsz esztendeje dacára (merthogy évvesztes) máris szilárd, házasulási perspektívával „kecsegtető” menyasszonya volt otthon, fatornyos falujában, de úgy – miként az hírlett –, hogy a nővel még soha nem állt testi érintkezésben (és talán még egyetlen nővel sem, amióta csak felserdült). Meg tanári állásvárománya is ketyegett Fenyérnek a helybeli felső tagozatban, s nem utolsósorban azért, mert a jövendőbelijének számító lány apja töltötte be a községben az iskolaigazgató tisztét. Egyébként informatika–hittanár szakon tanult a kölyök, és az utóbbit tekintette fő foglalatosságának. Legalábbis az előző tanév elején még biztosan, és legalábbis Emgé elmondása szerint. Mert a második szemeszterében állítólag már csak tengett-lengett, sorra írta az elégtelen zéhákat, sőt, meg is bukott egy-két tárgyból a vizsgaidőszakban, jóllehet inkább a matematikaiakból, mintsem a hitbuzgalmiakból.

Fenyér épp némi álszerény elégtételérzéssel kezdte az évet, amikor odakerültem az albérletbe, ahol ő már tavaly óta lakott: csak a minap ment át az őszre tolt pótvizsgákon, megszerezve ezzel a jogot, az utolsó pillanatban!, a csont nélküli beiratkozáshoz. Szóval ez az alak ihlette éppen az adakozó és tanácsaival az emberiséget, főképpen az egyetemes férfitársadalmat segíteni, orientálni, a Legfőbb Jóhoz eljuttatni szándékozó Emgét hegyi beszéde megtartására. Molnár olyan aprólékosan és türelemmel magyarázta az előzőleg ilyen szempontból már „feladott”, elejtett, elhanyagolt, de az én fogékonyságom és pár hét alatt lezajló sikeres átformálásom következtében ismételten elővenni bírt állítólagos hímegyednek az élet, az ajnározással is patinássá suvickolt Arany Közép lényegét, hogy azt lehetett hinni, ezúttal döntő rohamra készül. Most mindenképpen sikerre viszi meggyőzési gépezetét, azt sem bánva, ha az egész előttünk álló hétvége rámegy is az érvelési küzdelemre, csak fogadja meg végre az útmutatását Fenyér Balázs! Azt hiszed, kis barátom, fordult felé határozottan, hogy az empátia, a beleélés lélektana szinte elhanyagolható eleme a nyomulási mechanizmusnak, pedig nem, éppenséggel a legalapvetőbb, sőt, mi több, az indító csavarja. Ami pedig az indító elem, hogynemondjam, a slusszkulcs a masinához, az nemigen elhanyagolható. Persze itten voltaképpen semmi az égvilágon nem elhanyagolható. Nem elhanyagolható az elszántság, a lendület és egyáltalán: az öntudat sem. Nem a pénz és az atlétikai erőnlét sem. Ahogyan azt már egy kortárs német filozófus megírta Lé és tüdő című művében…

Annak ellenére, hogy néha egészen hajmeresztő hülyeségeket is képes volt beszélni, figyelemre méltóan szuggesztív és megragadó volt Molnár Gábor okfejtése. Mindig mélyen a megszólított szemébe nézett, amit percekig bírt, ezzel is fárasztva, a saját akaratára hangolva beszélgetőtársát, aki egy idő után kénytelen volt elkapni a tekintetét, ezzel is alulmaradva mintegy. Hódítási sikerei is ebből az elszántságából származhattak, legalább részben, amely kitartásra nyilván alkatilag megvolt a hajlama, de rá is ért az ilyen intenzív erőkifejtésre, szellemi vívásra, nem lévén különösebb munkája, elfoglaltsága. Mint végzős hallgató csak nagyon kevés tanegységet kényszerült felvenni, s a felvettekre se nagyon járt be. Emgé egyszakos informatikus volt, matematikus őstehetség, aki már kiskamaszként bőszen programozott, és különösebb erőfeszítés nélkül kezelt, oldott meg minden kérdést, feladatot, ami a szakjának zárthelyi dolgozatain, vizsgáin előkerült. Amúgy az agárfuttatás meg a lóversenyzés kellő, ha nem is eltúlzottan sok jövedelmet biztosított neki a jórendűként is elég szerény ösztöndíj mellett – és akkor egy kissé eufemisztikusan szóltam egzisztenciális tevékenységéről…

Igen, az merül fel, amire joggal gyanakodhatunk: Molnár Gábor abban a bizonyos, speciális értelemben is futtatott; futtatott lányokat, fiatal nőnemű emberegyedeket tehát, lélektanilag és biológiailag pedig egyéneket abból a létező fajtából, amelynek a költészetét és a karcsú, csodálatos agarakhoz, versenylovakhoz való hasonlatosságát annyira érzékletesen és sokrétűen tudta ecsetelni. Mennyiségileg ugyan nem vitte túlzásba a dolgot, ám a „dolog” gyakorlati meghatározóként ott virított életvitelének felületén, megadva neki azt az aranyfedezetet, vagy mondhatnék stílszerűbben tőkesúlyt is, amelynek csillogása vagy nehézkedése kizárólag a legnagyobbak és leglazábbak sajátja. Éppen ez volt az, ami mesterré tette előttem: a kétségtelen nonchalance, amely lerítt minden megmozdulásáról. Emgé hihetetlenül kifejlett nagyúri fensőbbséggel bírta kezelni „klienseit”, ahogyan nevezte bevetésre idomított báránykáit, ami pedig meglehetősen pontatlan kifejezés velük kapcsolatban, hiszen ezek éppenséggel mindig valaki másnak, másoknak a klienseiként léptek fel, és hozták, ha nem is a hasznot, de a megélhetési apanázst maguknak és neki – mint vonzó és gyakorta akarat nélküli bábokként bodorodó barik, gidák, satöbbik. Gábor – így mondom, ilyen barátian, bensőségesen, mert közelről láttam egész működését, sőt részese voltam – rendszeres időközökben magánemberként is igénybe vette a szolgáltatásaikat, legalábbis a gyakran változó személyi összetételű állomány néhány kitüntetettjének kegyeibe férkőzött, s bírta az igazán belső kör tagjainak rajongását. Mert nem túlzás még rajongásról sem beszélni itt, mint ami a lányoknak Gáborhoz fűződő hangulatát, sőt érzelmeit vagy akár életalapozó racionalitását illeti. Innen nézve aztán néha mintha inkább úgy látszott volna, hogy Gábor az, aki valamiféle szolgáltatást nyújt a lányoknak, s nem annyira ők neki; a köztük lévő viszonylat (nem akarom a közönséges „viszony” kifejezést használni) úgy pikáns, mint amennyire a bensőségesség univerzumában mozgó is. De hát ez voltaképpen normális és realisztikus és tipikus is így, szükségtelen talán különösebben bizonykodni, hogy ekként festett a helyzet. Mindamellett nem túlzás mégsem bizonyos fokú mániákusságról beszélni a srácnál, a már említett nonchalance mellett.

Amaz oktatási, győzködési alkalommal is, amiről éppen szólok, de persze máskor sem másképp, jóformán frontemberi hevülettel küzdött beszélgetőtársával, vitapartnerével, ha úgy tetszik, ez az impozánsan magas, ám anakronisztikusan Elvis-barkós ember. Ámbár Fenyér hozzám, a tanúhoz hasonlóan, csak hallgatott nagyobbára, és hagyta Emgét érvényesülni, kiteljesedni. És ő arról a témáról beszélt, ami jóformán minden időt elfoglalt a tájékozódásából, gondolkodásából, és rengeteget a cselekvéseiből is, afféle egyetlen, kolosszális kommunikációs munkadarabként érvényesülve nála, a fejében. Látszott rajta, hogy szinte kizárólagos horizontként lebeg szeme előtt Az Ilyesmi, már hogyha a kétségtelenül meglévő hazafias érzületét nem számítjuk. Jófajta felindultság csavarta-nyűgözte himbálódzó felsőtestét, sűrűn gesztikulált, húsos, gondosan manikűröztetett körmű ujjai egyre csak ott repkedtek arca előtt, miközben nem szűnt győzködni Fenyér Balázst. Más kérdés, hogy ennek az embernek az esetében mennyire lehetett sikeres ez a mindenképpen túlméretezett érvelés, Emgé mindenesetre sokat, rengeteget megtett szívügye reklámozásáért, és tényleg játszott nála a szív is, az egész egzisztenciára kiterjeszthető érvényű zsigeriség is (nemcsak valamiféle frivol, leszűkített, úgymond „apupunktúrás” értelemben), egyszóval korántsem csupán az élvezkedői attitűd vagy a pénzéhség tehát – noha ezeknek mint szintén releváns mozgatórugóknak a szerepét ebben az összefüggésben sem nála, sem másnál nem lehet és nem is érdemes különösebben tagadni. Akárhogyan is, annyira elragadta már-már mozgalmárinak nevezhető hevülete, hogy az albérletben mindig nagyobb mennyiségben lefőzött, mindannyiunk által rendszeresen kiöntögetett teából vett adagját nem bögrébe, hanem mutatósabb üvegpohárba csorgatta, és abból fogyasztotta. Ezúttal is, mintha legalábbis „kamu whiskyt” hörpölne, olyan teátrális méltósággal döntötte le torkán azt a munkaitalt, amit a lányok fogyasztanak bevetés idején, amikor megbugyborékoltatják, megbüfiztetik, s már előzetesen lehúzzák a palimadarat, közvetlenül azelőtt, hogy szobára vonulnának vele. Apróságban megmutatkozó túlfűtöttség.

*


Bízvást elmondható: ez az ember a nők bűvöletében élt, még ha nem is úgy kell ezt érteni, miszerint a nők bolondja lett volna, hanem inkább úgy, hogy a nők kapcsán bolondult meg végül. Persze nem teljesen. Egész pontosan a barna Toncsi fogalmazta meg, jóval az ominózus események után, miről van, vagyis inkább volt szó: Monumentális ellenszegülés folyt a „Gáborka”, azaz Molnár Gábor részéről a piac akkoriban nemrég bejött és máris totálisan elhatalmasodó, mindent lemosó törvénye ellen. Bennünket ahogy futtatni és pénzügyileg érdemlegesen hasznosítani tudott (mert azt egy pillanatig sem állítanám, hogy kihasznált volna), az ennek a helyzetnek a felismeréséből táplálkozott nála mindenekelőtt, ezt a szituációt kezelte megfelelő módon a maga részéről. De csak az első, szükségszerű, még tulajdonképpen kommersz lépés voltunk mi, a Moncsi meg én, a Zulika és a Brurika azon az időszakot és impériumot kezelő úton, aminek jóval kreatívabb, sajátosabb etapjai vagy hát újabb lépései adódtak számára a továbbiakban. Ilyen volt mindenekelőtt a Vasnémber Légió, más néven Acélcsajszli Gárda megszervezésére tett kísérlet, nem utolsósorban pedig az ő imádni való pszichéje, amely egyszemélyes intézményként is szinte multiplikálta őt a partizán-ellenállás egyik keresztapja gyanánt…

Toncsi akkori megfigyeléseit és későbbi reflexióit hordozza ez a némely pontján talányos megfogalmazás, amely a maga nyelvi állagában persze mindenképpen későbbi fejlemény, nem korabeli. Ha természetesen nem is független attól az időtől, hiszen rajta ragad a tapasztalatok autenticitása, ámbár kétségkívül a ráépülő jellegű felismerések szellemi kiteljesedésének karakterjegyeit sem nélkülözve éppen. A barna lány ugyanis nem várta meg, amíg perspektíva nélkül kiöregszik a bizniszből, hanem időben gondolkozva, 2000 és 2010 között, apródonként, semmiképpen sem kapkodva – és nem is kapkodhatva, hiszen közben mindvégig dolgozott „ősi” szakmájában – elvégezte, levelezőn, a jogot. Ma már jó ideje vállalati jogtanácsadó és menedzser-jogász különböző cégeknél. Akkoriban azonban nagyon távol volt még az imént bemutatott típusú nyelvi megragadásoktól. Ezeknél jóval alapvetőbb megragadásokra volt kalibrálva, amikor váltótársával, a szőke Moncsival rárepült egy-egy kuncsaftra; nagyon elszántnak számítottak, így lobogott utánuk a hírük; párosként kizárólag Emgé másik üdvöske-duója, a vörös Brurikából és a fekete Zulikából álló kettős múlta felül őket, de még az sem technika, hanem csak vadság szerint.

Akkoriban különben földalatti nemzetvédő ellenállást folytattunk Westerbányán, az öt megye, Komárom-Esztergom, Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Fejér és Pest határán kialakult s nyugati virtuálkormányzás alatt álló „Fünfkomitate” Tartomány félig-meddig titkosnak megmaradó székhelyén. A várost magát egy sztálinista alapítású (vagy legalábbis fejlesztésű) kistelepülés urbánus kontúrjaira és infrastruktúrájára bazírozták, csak kevesek számára tudható funkcióval és egyáltalán névvel, amely azonban igen jól, nagyon „politikusan” ki volt sakkozva (szintetikus jelleggel). No meg főként arra alakult Westerbánya, hogy nyugat–keleti irányban legalább száz kilométer hosszan elnyúlva az M1-es autópálya főváros környéki bevezető szakaszát ellenőrizze, az oda irányuló, onnan kihömpölygő forgalmat és szállításokat regulázza. Zsebszerződések révén hatalmas, összességében körülbelül Balaton nagyságú területet kótyavetyélt el errefelé a nemzeti szempontból eléggé érdektelen kormányzat, karöltve a nemtörődöm helybeli lakosság szellemi vagy egzisztenciális perspektíva, nemzettudat nélküli pénzéhségével, nyereségvágyával. És valóban: a Móri-árokban a bányászbéka segge alá süllyedt hazafiságtudat negatív megkoronázásaként, a Kisbérnél olcsón és felelőtlenül kiárusított s egyházilag a tervek szerint immáron „Vallonhalmán” és „Sirzen” megáldott, a csákvári hajléktalan csókák károgásától kísért, Bicskén egyenesen bicskanyitogatóvá váló, Biatorbágy határában pedig új Matuska Szilveszterek által végképp szétrobbantott magyar otthonosságérzet utolsó darabjainak szétszórása, majd ismételt, célirányos összekaparása révén, apró-cseprő vagy éppenséggel nagyobb birtokrészekből a kilencvenes évek legközepére valóban összehozódott az említett „Fünfkomitate” Tartomány. A hivatalos állami-államközi kommunikációban ezt persze nemigen lehetett tudni, de az FT (vagyishogy: FP, illetve PF, merthogy valójában „Provinz Fünfkomitate”) mintaterrénuma volt valamiféle olyan, apránként, ám visszafordíthatatlanul haladó előrenyomulásnak, amelyik előbb-utóbb a teljes Dunántúlt, majd az egész országot felzabálta volna, kivéve az egy fővárost, amelyet közel-keleti érdekeltségek karjába készült taszajtani az úthengerként felturbózódó és szinte mindent maga alá gyűrő projekt – ferihegyi légikikötő irányulással Bejrút felé. De ez mellékes is; sokkal lényegesebb volt például a frissen létrehozott egyetem a részben posztszocialista ipari porfészeknek megmaradó, részben pedig a német egyesítés után Bonnban feleslegessé váló és ide áthozott kormányzati kulisszákból és modulokból, maradék bútorzatból finoman átalakítani kezdett, mesterséges székvárosban. A tulajdonképpeni Oroszlányban, tehát ezen az egyelőre igencsak titkos, legalábbis a környező őslakosság felé elég diszkrét módon megnyilvánuló, gesztikuláló tartományi székhelyen, hiszen ez az egyetem német nyelvű volt, és még jóval a Budapesten később megalapított, Andrássy Gyuláról elnevezett intézmény létrejötte előtt működött ilyenként. Magam is, mások is azért mentünk oda, mert a nyugati idegennyelv-tanulás lázában égő országnak ez a képző intézménye tűnt az egyik legpraktikusabbnak, mint ahol jól meg lehet tanulni németül, éspedig bizonyos szakirányú felkészülés mellett. Ezért mentünk Westerbányára, vagyis eredendően természetesen Oroszlányba, de aztán – kiszagolva, hogy mi folyik itt ellenünk, magyarok ellen – átléptünk, ha nem is az „illegalitásba”, mert azt tegye légyen a Vörös Segély, de az emblematikusságában is diszkrét ellenállási mozgalomba.

Nem kétséges amúgy, hogy a székhelynév, Westerbánya kihívást tartalmazó utótagja Tatabánya majdani provokatív eltörlésére, leváltására és egyben ravasz részleges meghagyására tört, illetve az azzal való cinikus összekeverhetőségre játszott (kicsiben az Amerikából vagy akár Nyugat-Európából eltéveszthető Budapest/Bukarest relációra hajazva). Vagyis: esetleges nemzetközi botrány alkalmával alapot teremtett volna az üzelmeiket folytató okkupátoroknak arra, hogy arra hivatkozzanak geográfiailag, a térképek feliratai alapján, miszerint lényegében nem történt semmi, vagy ha igen, hát az legfeljebb nyomtatási hiba, félreértés… Miközben az előtag maga a megtestesült germanizáció!

Mármost ebben a szituációban és ilyen feltételek keretei között kell elképzelni Molnár Gábor nők kapcsán történt megbolondulását is. A Vasnémber Légió a betolakodók vagy hódítók leküzdésére szolgált volna (kezdett is már szolgálni, ha még nem teljes mértékben is), a másik felvetődő ügy, az egyéni halhatatlanság pedig – akár a légió tagjainál, akár közönséges emberek esetében kiviteleztetett volna – szintén a jó magyar hazafiak számára kívánt elsődlegesen elérhetővé válni, amennyiben egyáltalán képesnek bizonyul azzá lenni. A kettő összekötése pedig tényleg nagyon nagy értékkel kecsegtette a „fű alatt parázsló” nemzeti ellenállást, amely attól, hogy a szűkebb környezeten és a titkosszolgálaton kívül szinte senki sem tudott róla, még elég emberesen megképződött; vagyis a hazafias partizánmozgalom irányában is szinte felmérhetetlen jelentőségű lehetett volna a dolog. Eltekintve attól, hogy marhaság volt, és fiziológiailag, biológiailag semmi igazi alapját nem láthatta a tudomány, még nem kell feltétlenül megvetnünk az elképzelést, hiszen nagyon is érdemleges kezdeményezésnek, még inkább nemzetfejlesztési projektumnak mutatkozott az önmagában. A Vasnémber Légió pedig tényleg meg is valósult, legalábbis ami bizonyos nők megvasalódását vagy elvasasodását illeti, tehát ült a kezdeményezés technológiailag, mindössze a mennyiségi korlát állt fenn az egész izében, lévén csupán néhány főre terjeedt ki maga a kísérlet, részleges maradt a megvalósulás, ami egy légió vagy gárda taglétszámi szintjét messze nem célozhatta még meg. De adódott itt mindazonáltal egy további korlát, ez pedig a kriminalitás, a dehumanizálódás, a kiborgosodás szörnyűsége, részben a kiborgosítás bűnténye. Amit – hogy félreértés ne essék – Molnár Gábor követett el.

*


Magáról erről az ominózus kalandról valamivel később, egyelőre inkább abba az emlékembe való belefeledkezés követeli a rögzítést, hogy milyen lerohasztó, azazhogy: magával ragadó volt Emgé barátunkat hallgatni, még inkább követni mennyire kivédhetetlen, s legalább valamennyire is nem-követni: lehetetlenség. „Barátunkat”, mondom, mert úgy vettem észre, rajtam kívül a másik magyar lakótársunkat is komálta azért, miként minden zárkózottsága ellenére, alapvetően az is őt, és ráadásul Houshanggal, a nagy botú perzsa magánszeretővel is megtalálta volna a hangot, hogyha az a legkisebb kommunikatív felületet meghagyja magán és környezetén. De Houshang csak éldegélt visszavonultan a maga két közepes panelszobányi „lakosztályában”, még szarni és fürödni is odabent ment el, nemigen jött ki a közös helyiségek közül még a fürdőbe sem, ha ugyan mosakodott bő lebernyegei alatt egyáltalán bárhol is, és mosását az előbbi két aktivitáshoz hasonlóan szintén odabent végezte valamilyen kádakban és lavórokban. Ugyanígy főzött, mégpedig a kiszűrődő gőzök alapján igen kiválóan és fűszeresen, ám a vackára szinte senkit az égvilágon nem engedett be állítólag akkor már három éve, mikor én odakerültem, s még a főbérlőt és Emgét sem. Kivéve szinte folyamatosan ki-be járkáló és évente személyükben változó barátnőit, mely időperiódus közepesen állhatatos hűségre engedett volna következtetni nála önmagában, ha nem tudtuk volna, hogy Houshang odahaza nős, éspedig nem is csak egy-, de már otthon is kétszeresen. Tehát neki nemigen kellett volna Emgé tanításait hallgatnia akkor sem, ha történetesen lehet vele beszélni, vagy valamilyen más módon tanújelét adja, hogy érti a rizsákat. De nem adta, és Westerbánya urbánus közegének és egyetemének jellege miatt az sem volt biztos, vajon a magyar vagy a német nyelvet elsajátítani jött-e Magyarországra. Mert hogy valamit kimondottan elsajátítani érkezett kies hazánkba, az tagadhatatlan, az egyetemre ugyanis meglepő gyakorisággal bejárt.

Nem így Fenyér Balázs, akit az előző tanév elkényelmesített, a minapi sikeres pótvizsgák pedig majdhogynem fennhéjázóvá tettek az amúgy megadással viselt szellemi proletárságon, otthonról hozott viszonylagos jómód-feelingen belül. Ő meglehetősen mellé járt az intézménynek, vagy néha még azt sem; naphosszat otthon dekkolt hétközben, hogy viszont minden hétvégén kötelességtudóan hazautazzon aztán: szóban udvarolni érinthetetlen és egyébként is meglehetősen távolságtartó jegyesének. De ezt az imént részletezett hegyibeszédet is, amely egyébként már nem az első volt az én odaköltözésem óta, és csak karácsonyig követte még legalább három (amint a nélkülem zajló előző tanévben is lehetett rá bőven példa), meglepő csendességgel és megadóan tűrte Fenyér. Majdnem úgy, mint aki titokban fontolgatja üzenetének megvalósítását, csak épp a jómodor, az otthonról hozott konvencionális visszafogottság megakadályozza abban, hogy kimondja, milyen elhatározásra jut lassanként, azért, mégis. Persze valójában nem változott a kölyök az égvilágon semmit, ám ez csak valamivel később derült ki, egyébiránt végzetesen.

Nekünk kettőnknek Emgével a szombat esték voltak ilyen szempontból (ugye, érthető, mire gondolok?!) a legemlékezetesebbek. Valamennyire pedzegettük a kiruccanást és „kimeredést” már péntek esténként is, de az csak amolyan kóstolgatás volt a hétvégére elutazni szándékozó bölcsészek, tanárjelöltek közegében (akik aztán legkésőbb másnap délelőtt el is tűntek a városból), tényleg a szombat éjjel lett az igazi Gábor közvetlen „klienseinek” vagy az azokhoz hasonlóknak a mélyvizében, míg a vasárnap csak a kipihenést szolgálta, sivár estéje pedig a munkás hétfő nyomott hangulatú előkészítését, mint ahogyan a legtöbb ember életében történik. Rendszerint este nyolckor kezdtünk lazán, de határozottan iszogatni a Búsuló Juhászban, amely műintézményt én „Búsuló Számadó Juhásznak” neveztem, lévén ennek homályos söntésében kasszálta be Emgé futtatott báránykáitól az a heti pénzbeli járandóságokat. Csendesen beszélgettünk itt, általában vagy négyesben, vagy hatosban-nyolcasban, attól függően, hogy csak mi ketten készültünk-e nekiszaladni az éjszakának a hozzánk tartozó hölggyel, vagy még egy-két ismerős, haver is csatlakozott hozzánk alkalmi vagy állandóbb oldalbordájától kísérve. Ezek a beszélgetések jobbára üzletiek, gazdaságiak, magán jellegűek voltak kezdetben, az ősz előrehaladásával, majd karácsony táján pedig mindinkább politikaiak lettek, a politikainak a helybeli önkormányzatiságot és Oroszlány/Westerbánya titkos és külföldi orientációjú székvárosi funkcióját, az abból eredő megfigyeléseket, megfontolásokat és problémákat illetőek. Általában éjjel tizenegy tájban mentünk át a Black House elnevezésű hodálypince-diszkóba, aminek az volt a sajátossága, hogy kora hajnalban, amikor kijöttünk belőle, én mindig Back House-nak láttam már vibráló neoncégérét. Nem tudom, hogy az erős maradási vágy fejeződött-e ki ebben az olvasatban, miszerint a hazaútról akaródzott volna visszafordulnom, akárcsak társaimnak, újra bevetve magamat a diszkó hullámzásába, avagy személyiségem belsejének visszacsökési adekvációját hordozta a változás, mely visszacsökés viszont már odabent megtörtént velem, mint mindannyiunkkal, az éjszaka folyamán, éspedig a hodály eredeti címszavának szellemében. Black, azaz fekete, diabolikus értelemben. Nem tudom, elég rozoga, egyszersmind feldobott állapotban voltam ilyenkorra már mindig. Az elszámolás estéjére az átmeneti tudatfelszámolás éjszakája, majd hajnala következett; s szombat éjjeltől kezdve jó egy napig nem kellett dolgozniuk Emgé báránykáinak: a hétfő délig következő harminchat órájuk első harmadában minket szórakoztattak otthon, azaz albérletünkben, a fennmaradó időt pedig regenerálódással tölthették a munkahét kezdetéig.

*


Ez a regenerálódási lehetőségük azonban megszűnt az év végével, a következő év nyitányán, aminthogy Emgé akkorra már egyre kevesebbet törődött eredeti, futtatottsági feladatkörükkel. Másfajta ambíciója támadt magának is, és a lányoktól úgyszintén a korábban már említett honvédelmi vonatkozásban várt el egyre inkább szolgálatot (helyesebben: várta el hagyományos szolgálataikat). Vagyis abból kiindulva és annak a követelményeit érvényesítve, hogy földalatti partizánmozgalmunkkal már eleve és átfogó jelleggel akadályozzuk meg az idegen hatalom hazánkban való erőteljes, talán végleges kiterjeszkedését, „Fünfkomitate” Tartomány működtetését az ország közepe táján, a Budapestre menő, onnan jövő kereskedelmi forgalom ellenőrzését, lefölözését általa a Nyugat felé vezető autópályán. Ahol is, mármint a hegyekben, mint arról egyre többet hallottunk, mind gyakrabban tűntek el kamionok, mégpedig elsősorban magyar kamionok – örökre. Fokozódott a titkos megszállás erőssége az öt megye határvidékén, ott, Oroszlány/Westerbánya városában már-már azon a ponton voltak az események, hogy nyílt okkupációs terror tör ki, önálló államot képző elszakadás megy végbe a nemzetvesztegető kormányzat által rosszul képviselt Magyarország legbelsejében.

Január lett éppen, és a hidegekkel a vizsgaidőszak félelmei, kényelmetlenségei is megjöttek. Már akinek; nekem mindenképp; Fenyér Balázs meg eltűnt a lakásból: hogy megfutamodott-e a megmérettetésektől, vagy pedig fatornyos falujában, a mama és a jegyes szoknyája mellett könnyebb volt neki a vizsgákra készülni, mint Houshang kisugárzásában és Emgé állandó piszkálódásai közepette, nem tudom. Maga Emgé viszont annál többet kavart a lakásban, ámbár inkább csak Fenyér szobaodvába húzódva egy-egy lánykájával, kliensével. De úgy, hogy semmi ágyrengető nem hallatszott ki tőlük, és ha valami mégis, akkor legfeljebb tétova, érces kalapálgatás, amikor a B(l)ack House ezermester hírében álló egyik DJ-je, Potock Hammer szintén oda zárkózott hozzájuk szerszámosládájával együtt akár órákra is, hogy az ember már tényleg nem tudta elképzelni, milyen módon férnek el ott bent, és egyáltalán mit csinálnak. Csak jöttek-mentek a csajok, de mindig mások, eddig nem látottak és a törzsgárda tagjai is, egyedül a szőke Moncsi nem vett részt ebben a furcsa akcióban, akiről azt feltételeztem, ő áll még a legközelebb emberileg a vadbarom Emgéhez. És éppen ez a helyesen értékelt momentum a személyes közelséggel kapcsolatban, ez engedte megfejtenem aztán, utólag, valamennyire, az eléggé elkendőzött eseményeket, no meg a „Fünfkomitate” Tartomány területén előálló fejlemények. Egy idő után ugyanis nemcsak a magyar titkosszolgálat, nemcsak a fritzek által vezetett provincia kopói kezdtek nyugtalankodni, sürgölődni, hanem a mi partizánjaink is azt jelentették, hogy hullanak a betolakodók, mint a legyek. Alkalmasint az történt, hogy Molnár Gábor a sánta DJ-kovács segítségével vasméhet és -ágyékot hegesztett a szerencsétlen „klienseibe”, és úgy eresztette rá azokat a németekre. A Vértes hegység újfajta amazonjai lettek ezek a nők, az egykori lovagi betolakodók eldobált pajzsait mintegy csípőmagasságba emelve…

*


Mit mondhatnék minderről igazában? Készültek egymás után a vaslédik, kiálltak strichelni az autópálya fel- és lehajtóihoz, az egyéb utak szélére, az erdei ösvényekre, a pusztákra, a falvak járatlanabb részeire. El-elkaptak egy-egy fritzet, a lábuk közé szorították, ahol senki se látta, és emberesen satuba fogták az érzékeny pontjukon, majd pedig dekánként fölették, így tüntetve el az éppen elcsípett Sturmbannführert végérvényesen. Bedarálták, mint a kompótnak valót egykor az NDK-ban a „nyemeckaja turmikszaja masinka”. Javult a magyar ügy helyzete, alig észrevehetően megingott már „Fünfkomitate” repkényszerűen élősködő territóriuma hazánk szívén, ez a koszorúér-meszesedés. S ment csak, ment ez a vircsaft mindegyre, eltelt közben egy teljes év, újra január lett, a szikrázó hidegeket és a vizsgaidőszak félelmeit, kényelmetlenségeit elhozva megint. Éppen ezért ki-kihagyott a közbülső időben sem túlságosan éles figyelmem barátomat, mentoromat illetően, és üzelmeiről – lettek légyen azok bármilyen extrémek – nem bírhatok teljes pontossággal és élességgel beszámolni; vizsgakötelezettségeim ugyanis annyira lefoglaltak, hogy hiába érzem tanúi kötelezettségemet is a kriminalitásba torkolló események felidézési szükségessége kapcsán, annak idején a rendőrségnek, majd pedig a bíróságnak se mondhattam mást vagy többet némi szórványos észrevételeknél – mint tanú, szerencsére csak mint tanú! Más kérdés, hogy utóbb, majd aztán mostanára már, annyi év elteltével még inkább, eléggé össze tudom szedni a történteket kikerekítőleg; amire szinkron közelségben nem lehettem képes.

Azzal kezdődött minden szörnyűség, hogy Fenyér Balázs egyszerre eltűnt. Valószínűleg a szilveszteri buli utáni délelőttön vette őrizetbe Emgé a pulykatojás szeplősségű vasi pacalfehérkét, aki akkor jött vissza az egyetemre, hogy másnap már vizsgázzon. Soha nem vizsgázott, legalábbis annak a januárnak a folyamán – a következő évtől aztán folytatta a tanulmányait. Valahol az utcavákuumos január elsejei derengés időbeli senkiföldjén kapta el őt Molnár Gábor, abban a periódusban, amely annyira valószínűtlen és kihalt, annyira nélkülöz minden mozgást, hogy talán nem is létezik lényegében ez a nap. Igen, „őrizetbe vette”, vehette minden valószínűség szerint, mert onnantól fogva senki se látta Fenyért egész hónapban, bárkit kérdeztem vele kapcsolatban, már persze csak visszamenőleg, a botrány kipattanása után. Én magam se kerestem természetesen, ami nem is csoda, mert iszonyúan el voltam foglalva a vizsgákkal meg a rájuk való készüléssel. Éspedig a saját sufniszobájában tarthatta fogva Emgé Fenyér Balázst, amire abból következtetek, hogy Fenyér nem volt többé látható, míg ő maga, Emgé pedig Fenyér lakrészében tartózkodott szinte állandóan megint, akárcsak esztendővel előbb. Egyébként mérhetetlen hálára kötelezve engem, aki teljesen a permanens magolás fáradalmaiba bonyolódtam, és nem törődtem szinte semmi mással.

Ebből lett a baj; szerencsére azonban kizárólag nekik, nekem nem, ha az időrabló, egészen még egy évvel későbbig, harmadéves koromig húzódó bíróságra járás, tanúskodás önkéntelen atrocitásaitól eltekintek. Tanúskodnom kellett ugyanis, mint azt már említettem, ha azt még nem is, pontosan miről. Nos, arról, hogy Emgé barátom és mentorom egy idegesebb pillanatában, de előre kitervelt módon különben, Fenyér Balázst is vaslédivé operálta. Bosszúból, mert annyira bosszantotta nőkkel kapcsolatos visszafogottsága, túlzott passzivitása a szeplős vasi puhánynak alkalmasint. És annyira bosszantotta az, ami a szilveszteri bulin vált nyilvánvalóvá előtte: Fenyér, az otthon érinthetetlen menyasszonnyal rendelkező, fehér bőrű pacal: a srácokat szereti. A vasi fiú pedig feljelentette aztán Emgét, természetesen. Akit elfogtak, és elítéltek és lecsuktak aztán. Rebesgetik, hogy politikai ügy is lapult a háttérben, de „Fünfkomitate” és Westerbánya mint olyan pár év múlva, a nemzeti kormány idején felszámolódott úgyis, ezért ebben a vonatkozásban nem tudtak mit csinálni, nem is kellett. Maradt vádnak a puszta bestiálkriminalitás. Bőven elég volt az is. Fenyérről még annyit tudok, hogy később tényleg folytatta, majd be is fejezte az egyetemet, tanár lett, megnősült, és ennyi. Most ő az igazgató a falujában, s hogy hogyan élnek az asszonnyal, arról semmi hír, valószínűleg fegyelmezetten és szépen. Magam sokáig egyedül használtam hétvégente a korábban Emgével közös csinos-közepes szobát, de már régen eljöttem arról a vidékről. Boldogan, harmonikusan élek magánemberként, mindössze kicsit belehaltam abba, hogy milyen feszültségbe került a színem előtt egyszer hazaszeretet és szenvedélyi elszántság valaki gyakorlatában. Nem látogattam meg a börtönben Emgét, aki máig ott sínylődik. Talán hálátlanság, de nem tudnám mire tanítani azt, aki valaha alapvető dolgokban tanítgatott engem. Meg aztán: feleségem, a szőke Mónika sem örülne ennek. Az élet váratlan és furcsa fordulatok gyűjteménye; már azon kívül, hogy mindenféle sportok együttese, Egy Hatalmas Nagy Sport maga is. Az egyik a fordulatok közül akkor derült ki, amikor az addig csak magánéletileg beszélő nevűnek gondolt Houshang valójában az iráni nagykövetnek bizonyult „Fünfkomitate” Tartományba delegálva, s Fenyér Balázs vaslédis botránya után fejvesztve menekült, feladva diplomáciai státusát. Rengetegen elvesztek közülük az Acélcsajszli Gárda jó egyéves akciója alatt, de Oroszlány környékén igen sok nő nagymértékben vásárolja a rozsdamarót. Ha ez fokozódik a jövőben, akkor talán a halhatatlansági ráta is megemelkedik egy bizonyos körben – majd csak évtizedek múlva derül ki. Adódhatnak még furcsaságok arrafelé, ám igazából csak az furcsa, hogy az időközben jogásszá lett barna Toncsi olyan kárpótlási pert akasztott az amúgy is leültetett Emgé nyakába, hogy arról kódul szegény. Nem lehet pontosan tudni, illetve nem közli a nő, hogy miért, de minden benti keresménye, microchip-hegesztésért kapott munkabére erre megy el Molnár Gábornak. Vaslédi a javából a lány; az övé az igazi hálátlanság, nem az enyém!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben