×

Liszt Ferenc és korának európai társadalma

Eősze László

2011 // 06
Tavalyi Erkel-megemlékezésünk a magyar kultúra jeles évfordulója volt. Az idei Liszt-bicentenárium minden bizonnyal az európai zenei élet nemzetközi ünnepe lesz. A különbségtétel nem értékítélet, csupán az eltérő pályakép tükrözése. Erkelt munkás élete mindvégig hazája határai közt tartotta, Lisztet viszont Vörösmarty már 1840-ben a világ vándoraként köszöntötte. Kár, hogy közismert versének többnyire csak első sorát idézik, holott mondanivalójának lényege a másodikban rejlik:
Hírhedett zenésze a világnak,
Bár hová juss, mindig hű rokon!

A komponista származásának taglalásába szükségtelen belebonyolódnunk. Csekey István és Békefi Ernő családtörténeti kutatásai tisztázták, hogy Ausztria különböző tájairól származó, német ajkú szülők gyermekeként született az akkor Magyarországhoz tartozó Doborjánban. (Trianon óta a burgenlandi falu neve Raiding.) Magyarsága mellett így egyetlen, ám döntő érv szól: Liszt saját, szóban és írásban gyakran hangoztatott – és még inkább műveiben megnyilvánuló – vallomása. Számtalan nyilatkozata közül elég néhányat idézni: „Az összes élő művészek közül én vagyok az egyetlen, aki büszkén dicsekedhet egy büszke hazával” – írta Augusz Antalnak 1846-ban. S hogy ezt nem csupán a kor hangulatára jellemző nacionalista fellángolás mondatta vele, bizonyítja másik levele Auguszhoz 1873-ból: „Én születésemtől síromig szívemben és gondolataimban magyar maradok.” Végül álljon itt 1884-es kompozíciójának, a Rákóczi-nótát feldolgozó Magyar Király-dalnak saját kezű ajánlása: „Mint magyar hazámnak hű fia Liszt Ferenc”. Nem vitatható tehát, hogy az övé – Kodály Zoltán találó kifejezésével élve – igazi „lelki magyarság”.

Egyéniségének teljesebb megértését, művészetének helyes értékelését három életszakaszának behatóbb áttekintése segítheti. Az első a felkészülés, az ifjú szellemi kibontakozásának kora, a második a beteljesülés, az érett férfi alkotó korszaka (a kettőt inkább elválasztja, mintsem összeköti a megszámlálhatatlan hangversenyen fellépő világjáró művész „virtuóz évtizede”), s végül a komponista „estéje”, az elmagányosodás, a csalódások kora. Az olyan mozgalmas pályafutás korszakai, mint amilyen Liszté volt, nem határolhatók el mereven. Jelképesen azonban meghatározhatók egy-egy város nevével, amelyhez leginkább köthetők. Így önként adódik a tanulmány első fejezetének címéül Párizs, a másodikénak Weimar, az utolsóénak, Liszt úgynevezett „háromszögletű életének” pedig Róma – Weimar – Pest-Buda.

Párizs

Híre megelőzte a csodagyereket: mikor tizenkét éves korában apjával a francia fővárosba érkezett, Mozart reinkarnációjaként fogadták. A zongoragyáros Erard nyomban mellé állt. Az ő segítségével sikeresen mutatkozott be a főúri szalonokban. Virtuóz játékával, különösen pedig szellemes improvizációival csakhamar az arisztokrácia kedvencévé vált. Ő mindenekelőtt tanulni akart. Ferdinando Paer és Antonin Reicha irányításával gazdagította Czerny és Salieri keze alatt Bécsben szerzett ismereteit. Paer segítségével – Mozarthoz hasonlóan – tizennégy éves korában már operát írt. A Don Sanche című egyfelvonásos darabot néhányszor elő is adták, majd elfeledték. Ezt követően azonban apja korai halála miatt tanítást kellett vállalnia. Tizenhat éves korától családfenntartóként gondoskodott anyjáról, aki Párizsba költözött, hogy szerény, de barátságos otthont teremtsen számára. Ösztönzést, ihletet viszont tágabb környezetéből, az előtte mindig nyitott szalonok művelt társalgásából és hiányzó iskoláit pótló, gondosan megválogatott olvasmányaiból merített.

Párizs szellemi élete a forradalom és a napóleoni háborúk bénító hatása alól szabadulva ekkoriban újra felpezsdült. Utat tört, szinte valamennyi művészeti ágban egyszerre, a romantika. Ez a német földről indult áramlat itt és ekkor válik a század uralkodó irányzatává. A festészetben Géricault és Delacroix kolorista alkotásaival, a zenében Berlioz merészen kísérletező kompozícióival már a húszas években lázba hozta a közönséget. A végső diadal azonban 1830 februárjában, a színpadon, Victor Hugo drámájával, az Hernanival köszöntött be. A nemes lelkű haramia erőteljes, festői stílusban előadott történetével Hugo a szabadság szószólójává vált. Már művének előszavában meghirdette: „Szabadság a művészetben, szabadság a társadalomban: íme a kettős cél, amelyre minden következetes szellemnek törekednie kell.” És itt mondta ki azt is, hogy „A nép szava Isten szava”.

Alig pár hónappal a bemutató után a tömegek az utcára tódultak jogaik érvényesítéséért. A júliusi forradalom elzavarta az abszolutista törekvései miatt meggyűlölt, öreg X. Károlyt, és trónra emelte Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt.

Liszt szívvel-lélekkel együtt érzett a felkelőkkel. Berlioz is, Victor Hugo is baráti köréhez tartozott. Olvasmányai közül, a klasszikusokon kívül, Voltaire, a szabadgondolkodó Lamennais abbé, a szocialista nézeteket valló Saint-Simon írásai hatottak rá leginkább, és Lamartine, az idealista költő, aki épp ebben az évben tette közzé felforgató nézeteit, kijelentvén: „A jövő költészetének népivé kell válnia, mint a vallásnak, a tudománynak, a filozófiának.”

Ezenkívül azonban még elevenen élt Lisztben megszégyenítésének emléke is: egyik tanítványának apja, Saint-Cricq gróf – a lánya és fiatal tanára közt szövődött ártatlan szerelem miatt – kiutasította őt házából, mély depresszióba taszítva az érzékeny ifjút. A Mozartot ért hasonló megaláztatás óta már csaknem fél évszázad telt el, de a művészek társadalmi megítélése semmit sem változott, a születési arisztokrácia még mindig a lakájok közt jelöli ki helyüket.

Liszt bénultsága a júliusi események hatására lázas tevékenységbe csapott át. Ismét belevetette magát a társadalmi életbe, színházba és koncertekre járt, és újra komponálni kezdett. Meggyőződésévé vált, hogy a hagyományt őrizve építkező, klasszikus korszakot most felváltja a rombolva újító romantika, s ennek meghatározó művészeti ága a zene lesz, hiszen az nemcsak a legromantikusabb művészet, hanem az emberiség univerzális nyelve is. Forradalmi szimfóniát tervez, a vázlatokat azonban csakhamar félreteszi.

Paganini hangversenyén elkápráztatta őt „az ördög hegedűsének” virtuozitása. Elhatározta, hogy „a zongora Paganinije” lesz. Kitartó gyakorlással megújította technikáját, hangszerére zenekari hangzású átiratokat készített, többek közt Berlioz Fantasztikus szimfóniájából.

Bővülő baráti körének termékeny vitái írásra ösztönözték Lisztet: több cikket és egy reformokat követelő kiáltványt adott közre. Legfontosabb „A művészek helyzetéről és társadalmi körülményeiről” szóló tanulmánya. Ez a munka a szellem embereinek egyenrangúsításáért vívott küzdelem élharcosává emelte őt, s életében is korszakhatárt jelentett: ha Saint-Cricq gróf a kirekesztésének jelképévé vált számára, akkor az előkelő szalonok egyik legragyogóbb csillagának, Marie d’Agoult grófnénak a csatlakozása elfogadásának szimbóluma lett. Az asszony elhagyta érte családját, és élettársául szegődve három gyermekkel ajándékozta meg: Blandine (1835–1862), Cosima (1837–1930) és Daniel (1839–1859) neveltetésének gondját Liszt az édesanyjára bízta.

A nagy műveltségű, de neurotikus alkatú Marie 1843-ban visszaköltözött családjához, és a komponista ellen fordult. Daniel Stern álnéven kulcsregényt írt Nélida címmel, melyben úgy állította be szerelmesét, mint aki méltatlan volt őrá. Elhidegülésük első jelei már 1838-ban mutatkoztak, mikor a Svájcban és Itáliában töltött boldog „zarándokévek” után Liszt magára hagyta őt Velencében, hogy a pesti árvíz károsultjainak megsegítésére Bécsben adjon hangversenyeket. (A nyolc koncert eredményeként egymillió forintot küldött a város újjáépítésére.)

*

Ez a hangversenysorozat vezette be a „virtuóz évtizedet”, melynek során Liszt postakocsin (!) többször is bejárta Európát, Lisszabontól Szentpétervárig és Edinburghtól Konstantinápolyig. Ezernél több fellépését nem kívánjuk nyomon követni, turnéinak jelentőségét, hatását azonban néhány mondatban összegeznünk kell.

Érdeme Lisztnek, hogy kivitte a zongorát a szalonból a nagyterembe. (A milánói Scalában például háromezer ember előtt játszott.) Nemkülönben érdeme a szólóest bevezetése, a récital szó meghonosítása. („A hangverseny én vagyok” – alkalmazta magára XIV. Lajos szavait.) Legfőbb érdeme azonban, hogy hangszerének megszállottjaként átiratokat készített szimfonikus művekből, és fantáziává formálta kedvelt operák legszebb részeit, hogy oda is eljussanak ezek az alkotások, ahol nincs zenekar, nincs operaegyüttes. A hanglemez, a rádió, a televízió megjelenése előtt ez igen haladó művelődéspolitikai koncepciónak számított, akárcsak az akkoriban még jószerével ismeretlen Beethoven és Schubert darabjainak műsorra tűzése. Liszt repertoárja óriási volt, és csaknem mindent kívülről játszott. A legnagyobb sikert azonban többnyire a közönség által feladott témákra komponált improvizációival aratta.

Másfajta s talán még nagyobb érdeme humanitárius gondolkodásáról tanúskodik: se szeri, se száma jótékony célú koncertjeinek. Támogatott egyéneket, egyházi és világi intézményeket, minden jó szándékú vállalkozást – a hamburgi tűzvész áldozatait, a bonni Beethoven-szobor felállítását, a kölni Dóm, a pesti Szent István-bazilika építését, a Nemzeti Zenede megalapítását – hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Közben gyermekeinek rangjához illő iskoláztatásáról is bőkezűen gondoskodott.

A fárasztó és sokszor lélekölő utazásoknak 1847-ben hirtelen vége szakadt. A weimari nagyherceg ugyan már öt évvel korábban megpróbálta őt udvari karmesteri cím adományozásával maradásra bírni, de nem járt eredménnyel. Most azonban az egyik kijevi jótékonysági koncertjére névtelenül küldött nagy összegű adomány döntő fordulatot hozott életében. Megtudta, ki volt az adakozó, meglátogatta, hogy köszönetet mondjon segítségéért. Kiderült, hogy ő Ukrajna egyik leggazdagabb, lengyel származású földbirtokosa, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné. Már első találkozásukon felismerték: egymásnak vannak teremtve. El is határozták, hogy összekötik sorsukat. Közös jövőjüket tervezve döntött úgy Liszt, hogy sikerei tetőpontján visszavonul a koncertezéstől, Carolyne pedig, hogy birtokainak egy részét pénzzé téve előkészíti rossz házasságának felbontását és – szökését hazájából.

Így zárult a hangversenykörutak mozgalmas korszaka, melynek kezdetén – szinte jelképként – egy francia grófnét, a végén pedig egy lengyel hercegnét találunk Liszt oldalán. A művész ekkor harminchat éves. Komponálni akar, ezért nyugalomra vágyik.

Weimar

Megadhatja-e neki ezt a nyugalmat a thüringiai kisváros? Látszatra szinte olyan, mint egy mauzóleum, mely a nagy halottak, Goethe és Schiller emlékét őrzi. Liszt – aki a francia szellem neveltje, a forradalmi romantika élharcosa, akinek Victor Hugo és Lord Byron a kedvenc költője, akinek a „noblesse oblige” helyett jelszava, hogy „a lángész kötelez”, s ezt a saját gyakorlatában úgy értelmezte, hogy „a hagyomány: lustaság” – vajon megtalálhatja-e helyét ebben a konzervatív városkában? Párizst pezsgő társadalmi élete kiváló művészek találkozóhelyévé avatta. Weimar csendes kispolgári világában viszont ő az egyetlen óriás.

Nagy tervekkel érkezett 1848 februárjában: meg akarta teremteni a város második fénykorát. Bizakodással töltötte el a nagyhercegi pár, Carl Friedrich és Maria Pavlovna jóindulata s a trónörökös, Carl Alexander barátsága. Bőven akadt elfoglaltsága: a színházi karmesterségen kívül ő lett az uralkodócsalád zenetanára is.

Két hónappal később, 1848 áprilisában – a forrongó Európán át – megérkezett Weimarba Carolyne és tizenegy éves lánya, Marie is. A Maria Pavlovna által számukra megvásárolt harmincszobás Altenburgban rendezkedtek be. Ősszel Liszt is odaköltözött. Pletykák és intrikák áradatát indította el ezzel, hiszen az élettársi kapcsolatot még Goethének sem bocsátotta meg a szigorú protestáns elveket valló városi polgárság. Carolyne szenvedett az ismétlődő megaláztatások miatt, gyakran betegeskedett is, így inkább súlyosbította, mint enyhítette Liszt gondjait.

Mindent egybevetve, a következő évektől aligha volt várható a komponista alkotó korszakának kiteljesedése. Mégis, ha csak futólag tekintjük át a Weimarban írt műveket, már mennyiségük is meglepetést kelt. Szinte valamennyi korábbi darabja itt nyerte el végső formáját. Így többek közt a Transzcendens és a Paganini-etűdök virtuozitást és költőiséget egyesítő változata, az első tizenöt Magyar rapszódia népies műzenei anyagának briliáns feldolgozása, a Zarándokévek köteteinek és a Költői és vallásos harmóniák sorozatának kiegészítése – utóbbi az aradi vértanúkat elsirató, döbbenetes erejű Funérailles-jal –, itt készült továbbá a két zongoraverseny és a Haláltánc többszöri átdolgozása is. Liszt ezenkívül nagyszerű új művekkel gazdagította hangszerének irodalmát. Elég a Bach-témára írt híres Weinen, Klagen variációkra és a művészetének egyik tetőpontját jelentő h-moll Szonátára utalnunk.

Szólnunk kellene értékes orgonadarabjairól, dalairól és kórusairól – weimari munkásságának súlypontját azonban mégsem ezek jelentik, hanem a szimfonikus és oratorikus kompozíciók, melyek korábbi életszakaszaiból teljességgel hiányoztak. Itt alkotta meg – új műfajt teremtve – tizenkét szimfonikus költeményét, köztük a méltán népszerű Prelűdöket és a Byront megidéző, fenséges Tassót. Itt született két hatalmas szimfóniája, a Faust és a Dante, továbbá a Szent Erzsébet-legenda és az Esztergomi mise is. Ha mindehhez még hozzávesszük a saját műveiből és hatvanöt idegen szerző darabjaiból készített átiratokat, csak a legnagyobb csodálattal adózhatunk a mester akaraterejének, munkabírásának. Teljesítményét azonban nem a művek száma, hanem színvonala minősíti: új hangon szólalt meg, erőteljes egyéni stílust alakított ki.

Liszt zenéje a művészetek testvériségét hirdeti. Műveinek egy része irodalmi indíttatású, Victor Hugo, Lamartine, Schiller, Shakespeare, Dante, Petrarca költeményei nyomán készült. Más részüket viszont képzőművészeti alkotások ihlették: Raffaello festménye, Michelangelo szobra, Moritz von Schwind faliképei, a pisai temető híres freskója. Berlioz nyomdokain indulva a programzene iránymutató mesterévé vált. Témáját nem leírni akarta, hanem a rá gyakorolt hatását, saját benyomásait próbálta hangokba önteni. A szellemi, vizuális élménnyel egyenértékű érzelmi, auditív élményt kívánt nyújtani. Kompozíciói alapján akár a romantikus impresszionista irányzat megteremtőjének is nevezhetnénk.

Újításai a zene minden összetevőjére kiterjedtek. Melódiaanyagának forrásvidéke a gregoriántól a korabeli népies műdalokig terjedt. A klasszikus szimfónia- és szonátaforma egy tételbe sűrítésével új műfajt teremtett. Terjedelmes műveit is egy (vagy legfeljebb néhány) téma variatív feldolgozásával szerkesztette egységbe. (Alig hihető, hogy a Prelűdök nagy ívű egysége mindössze két motívum zseniális variációiból épül, vagy hogy a Faust-szimfónia hármas portréja – Faust, Margit és Mefisztó zenei jellemrajza – közös gyökerű témákból szövődik.) Liszt sajátos tehetsége révén képes volt „monotematikus” darabjaiban ugyanazon motívummal a szélsőséges ellentéteket is jellemezni. (A huszadik századi zenetudomány ezt az eljárást tématranszformációnak nevezte el.) Legmerészebb újításai azonban harmóniavilágában fedezhetők fel. Feszegetve, sőt áthágva az európai zenében kanonizált szabályokat, szokatlan hangsorokat vezetett be, korábban disszonánsnak minősített hangközöket honosított meg, növelte a kromatika szerepét, némely művében pedig már eljutott a lebegő tonalitáshoz, a tizenkétfokúság, sőt a hangnemnélküliség küszöbéig.

Karmesteri tiszte kétségkívül segítette alkotómunkáját, legalábbis a hangszerelésben. Többnyire fejben komponált, és most – saját zenekara lévén – először nyílt alkalma ellenőrizni a leírtak hangzását, a próbákon javíthatott.

Elsődleges feladatának e téren azonban kortársainak színpadra segítését tekintette. Weimari évei alatt több mint negyven operát vezényelt, ezek közül huszonöt élő szerzők műve, s mi több: hét „ős”-bemutató volt. Teljesítményét akkor értékelhetjük helyesen, ha figyelembe vesszük, hogy a meglehetősen kis létszámú és rosszul fizetett együttessel képes volt a Bolygó hollandit, a Tannhäusert és a világon először a Lohengrint is színre vinni. (Wagnerért minden elképzelhető módon síkraszállt: anyagilag – erején felül – támogatta, a drezdai forradalomban való részvétele után menekülését segítette, svájci száműzetése idején pedig egyedüliként vállalta a kockázatot alkotásainak műsoron tartásáért.)

Lisztet tekinthetjük az első, modern értelemben vett karmesternek: igényes volt, fegyelmezett munkát kívánt, szólampróbákat tartott. Kerülte a nagy, színpadias mozdulatokat, mert mint mondta: „kormányosok vagyunk, nem evezősök”. Wagner szerint ő volt Beethoven szimfóniáinak legavatottabb tolmácsolója. Karnagyi képességeit még a vele legkevésbé sem rokonszenvező zenei orgánum, az Allgemeine Musikzeitung is elismerte. Bírálatában „a testet öltött zenei léleknek” nevezte.

Bemutatta Weimarban Saint-Saëns, Smetana, Borogyin és más, ismeretlen fiatal szerzők műveit, fesztivált rendezett Berlioz és Wagner alkotásaiból. Kettős szerepkörében – komponistaként és karnagyként – emelte a Goethe-centenárium és a Herder-ünnepségek fényét. A közeli thüringiai városok – Jéna, Erfurt, Eisenach – is igényt tartottak karmesteri fellépésére, sőt, a távolabbi kulturális központok – többek közt Aachen, Berlin, Braunschweig, Drezda, Karlsruhe – is számítottak rá fesztiváljaikon. Több külföldi meghívásnak is eleget kellett tennie.

Liszt rendkívüli vonzóereje révén az Altenburg néhány év alatt a „jövő zenészeinek” fellegvára lett. Kiváló muzsikusok – Bülow, Cornelius, Tausig és mások – választották mesterüknek, de költők, írók, képzőművészek is csatlakoztak köréhez. Megalapították az „Új Weimar Egyletet” s az „Új Német Iskolát”. Egy évtized elég volt számára, hogy megteremtse a város második fénykorát. Nem volt könnyű dolga. A komponista Lisztnek számos ellenfele akadt. Elsők közt a zongoravirtuóz Liszt, aki nem volt hajlandó visszatérni a pódiumra, korábbi diadalai színterére.

Egy másik, ádázabb ellenfele Franz von Dingelstedt volt, akit ő ajánlott a színház főintendánsi posztjára, mégis nyomban szembefordult vele. Amikor 1858 decemberében sikerült megbuktatnia Liszt pártfogoltjának, a tehetséges Peter Corneliusnak a Bagdadi borbély című operáját, a mester megelégelte az ellene folytatott áskálódást, és benyújtotta lemondását.

Magánéletében is jelentős változások történtek ekkoriban. Két lánya férjhez ment: Blandine egy francia ügyvéd, a későbbi miniszterelnök, Émile Ollivier, Cosima pedig a legkedvesebb tanítvány, immár kiváló karmester, Hans von Bülow felesége lett. Fia, Daniel, ez a jogi pályára készülő ígéretes tehetség viszont húszéves korában tüdővészben meghalt. A csapás mélyen lesújtotta a mestert, fájdalmát zenekarra írt Gyászódájában fejezte ki.

Élettársát, Carolyne hercegnét ugyanekkor az orosz hatóságok döntése sújtotta: birtokainak tulajdonjogát Marie lányára ruházták, s ő – nagykorúságát elérve – házasságot kötött Konstantin von Hohenlohe herceggel, Ferenc József szárnysegédjével, Gustav von Hohenlohe vatikáni bíboros öccsével…

Carolyne válópere tíz év alatt sem zárult le: az orosz egyházi hatóságokon kívül (merő anyagi okokból) most már nemcsak a Wittgenstein, hanem a Hohenlohe család is igyekezett akadályokat gördíteni útjába. Ezek elhárítása végett a hercegné 1860 májusában Rómába utazott, hogy személyesen eszközölje ki a pápa kedvező döntését. Több hónapos fáradozásait végül siker koronázta.

Liszt, magára maradva az Altenburgban, mérleget készíthetett weimari éveiről. Világosan látta, hogy a közönnyel és az ellenfelekkel folytatott küzdelmei ellenére – és szerteágazó tevékenysége közepette is – alkotó munkásságának legtermékenyebb korszaka zárul le most. Jövőbe mutató kompozícióin kívül zeneíróként is hallathatta hangját, hiszen a Chopinről és a cigányzenéről – Carolyne közreműködésével – írt könyvei mintegy keretbe foglalják életének ezt a szakaszát. (Az utóbbi egyébként hazájában nagy felháborodást keltett. Liszt ugyanis cigány népzenének hitte az amatőr szerzők népies műdalait, mivel cigánybandáktól hallotta. Kettős tévedése miatt sokan ellene fordultak, s évekbe tellett, míg az ügy feledésbe merült.)

Végül 1861 augusztusában elbúcsúzott Carl Alexander nagyhercegtől, aki udvari kamarásává nevezte ki őt, lezárta az Altenburgot, és elindult Carolyne-hoz, hogy végre szentesítsék kapcsolatukat.

Róma – Weimar – Pest-Buda

Az első csalódás Rómában érte 1861. október 21-én, a Carolyne által Liszt ötvenedik születésnapjára kitűzött menyegzőjük előestéjén. Küldött jelent meg a hercegné lakásán a hírrel: az esküvőt el kell halasztani, mert a Vatikán újra kívánja tárgyalni az ügyet…

A szerencsétlen asszony – aki október 23-ra előre keltezett végrendeletét már Carolyne Lisztként írta alá – összeomlik, feladja a harcot. Liszt belenyugszik. Mindketten Rómában maradnak (a hercegné élete végéig), de útjuk különválik, és házasságról többé nem esik szó köztük. (Pedig Wittgenstein herceg 1864-ben bekövetkezett halála után ennek nem lett volna többé akadálya, mint ahogy az sem gátolta volna, hogy Liszt 1865-ben felvette a négy kisebb egyházi rendet.) Az asszony egyháztörténeti kutatásokba fogott, ő pedig folytatta sokrétű tevékenységét.

Lendületet akart adni Róma álmos zenei életének. Az alacsony színvonalra süllyedt egyházi zene megújításának gondolata foglalkoztatta. Latin nyelvű kórusokat komponált, számos Zsoltárt, Ave Mariát és Pater nostert írt – többnyire kolostori magányban (előbb a Monte Marión, ahol IX. Pius pápa is meglátogatta, majd a Forum Romanum mellett). Ekkor készültek programzenei remeklései: két Legendája Assisi és Paolai Szent Ferencről, valamint a két virtuóz koncertetűd, az Erdőzsongás és a Manók tánca is. Reformterveit azonban nem tudta megvalósítani, mert a magas klérus nem értékelte, hiszen nem is értette zenéjét. Még a vatikáni karnagy, Salvatore Meluzzi is, akit az Esztergomi mise orgonakivonatának elkészítésével bíztak meg, azt jegyezte fel, hogy a munkát „legjobb tudása szerint, de nem szívesen” végezte. Ismét csalódnia kellett tehát.

Tanítványokat vállalt, közülük néhányan készséges segítőtársai lettek: Giovanni Sgambati, a komponista és karmester, aki bemutatta Dante-szimfóniáját, valamint Walter Bache, aki később Angliában népszerűsítette műveit.

A sors ezekben az esztendőkben sem kímélte Lisztet: Blandine lánya 1862-ben, két hónappal kisfia születése után vérmérgezésben meghalt. Pár évvel később anyját is elveszítette. Másik lánya, Cosima pedig keserű csalódást okozott neki, mert „elhagyta a férjek legnemesebbikét” (ezek Liszt szavai), hogy hozzámenjen Wagnerhez, „a nagy emberek leghitványabbikához” (ez viszont a férj, a Wagnerért korábban rajongó Bülow véleménye). Liszt menteni próbálta a házasságot. Lányát el akarta távolítani a csábító közeléből, ezért férjével együtt magával vitte Magyarországra, a Szent Erzsébet oratórium pesti bemutatójára és egy hosszabb szekszárdi látogatásra barátjához, Augusz báróhoz. Később felkereste Wagnert is Svájcban, hogy eltérítse szándékától. Próbálkozásai azonban kudarcot vallottak. Levonta a tanulságot: hosszú évekre megszakította a személyes kapcsolatot régi barátjával. Különbséget tudott azonban tenni a művész és művészete között: ekkoriban készült nagyszerű átiratai – a Trisztánból és a Mesterdalnokokból Liszt erkölcsi nagyságának bizonyítékai.

Közben Párizsban, szellemi szülővárosában is csalódás érte. Nagy várakozással vett részt 1866 márciusában Esztergomi miséjének ottani bemutatóján, s a gyatra előadás, a kegyetlen kritikák elkeserítették. Ráadásul szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy Berlioz, a régi jó barát sem állt ki mellette, sőt „a művészet megtagadásának” nevezte alkotását.

Négyéves munka eredményeként mégis megszületett a római évek termésének s talán az egész egyházi programzenének a koronája, a hatalmas Krisztus-oratórium, ez a háromórás, tizennégy tételes alkotás. Sokrétű zenei anyagának egységét a gregorián teremti meg, a változatosságról pedig többek közt Bach polifon szerkesztését idéző, valamint népies hangú szakaszok, természeti képek gondoskodnak. Első részét, a Karácsonyi oratóriumot Sgambati már 1867-ben bemutatta Rómában, a teljes művet azonban csak hat évvel később hallhatta a szerző. A weimari és még inkább a pesti előadás igazi ünnepi esemény lett. Az előbbi, mert maga a szerző vezényelte, az utóbbi pedig kétszeresen is, mivel Liszt ötvenéves művészi jubileuma egybeesett a három város egyesítésével létrejött Budapest születésével. Végre hazájában is elhangozhatott a megrendítő siratóval induló és a felemelő húsvéti himnusz diadalénekével záruló harmadik rész, a Szenvedés és feltámadás, Liszt személyes hangú vallomása.

E monumentális alkotással egy időben készült az ugyancsak ihletett Missa choralis (vegyes karra, orgonára) és az inkább alkalmi jellegű Magyar koronázási mise, melynek verbunkost idéző ritmusával, helyenként „bokázó” zárlataival a szerző talán a cigányzenéről írt könyve kapcsán kétségbe vont hazafiúi érzéseit kívánta kifejezésre juttatni. (A magyar társadalom egyébként, némileg következetlenül, akkoriban és még azután is sokáig, épp a joggal kifogásolt írásmű szellemében készült rapszódiái alapján ünnepelte – magyarságáért.)

A hét éven át tartó, viszonylag nyugodtabb római életének Carl Alexander nagyherceg levele vetett véget: visszahívta őt Weimarba. Liszt 1869 januárjában meg is érkezett, és elfoglalta az udvari kertészlakban számára berendezett lakást. Vállalta, hogy rendszeresen mesterkurzusokat fog tartani. Csakhamar a világ minden tájáról érkeztek növendékek, akik közül mind többen követték a mestert Pestre is. Ugyanis a magyarok sem érték be néhány hetes látogatásaival. A tervezett Zeneakadémia elnökségét kívánták rábízni, és már az előkészületek során számítottak részvételére. Liszt hazájáért vállalta a szolgálatot.

Így alakult ki az élete végéig tartó, fárasztó utazásokkal járó „háromszögletű” életmódja. Csakhogy az 1870 júliusában kitört francia–porosz háború már az elején felborította időbeosztását. Egyik veje, Ollivier miniszterelnökként az ostromgyűrűbe zárt Párizsban szenvedett, másik veje, Wagner viszont verssel köszöntötte a győztes poroszokat, és indulót komponált Vilmos császár tiszteletére. Liszt szívvel-lélekkel a franciákkal érzett, menekült Németországból. Rómába nem mehetett, a Vatikánt védő francia csapatok távozása ugyanis káoszba taszította a várost, s a pápa az egységes Itáliáért küzdő seregek foglyának nyilvánította magát. Pest és Szekszárd kínált menedéket Liszt számára: nyolc hónapot töltött ekkor Magyarországon.

A következő évek a korral járó kellemetlenségek szaporodása, az elmagányosodás jegyében teltek. Az utazások fárasztották (bár most már többnyire vonatra szállhatott), látása egyre romlott, Weimarban balesetet szenvedett, bordáját törte. Barátai elhagyták: ki meghalt, mint Augusz, ki elpártolt, mint Bülow. Vezénylést egyre ritkábban vállalt, zongorához ülni is csupán jótékony célra volt hajlandó. Csak a tanítást és a komponálást nem adta fel. Mesterkurzusait a pesti Zeneakadémián és Weimarban is egyre többen látogatták – műveit azonban kevesen játszották, és még kevesebben tanították. Ezzel mit sem törődött, hiszen viszonzást azoktól sem kapott, akiknek az érdekében oly sokat fáradozott: se Berlioz, se Wagner nem vezényelt soha egyetlen Liszt-kompozíciót sem.

Miközben a világ mind bonyolultabbá vált, az élet gyorsabb és felszínesebb lett, az ő stílusa egyre inkább egyszerűsödött, tempója lelassult, gondolatvilága elmélyült. A jelennek mintegy hátat fordítva, a jövőnek írta műveit. Ekkor készült az eszköztelenségében is felemelő, modern hangú passiója, a Via crucis, valamint (Zichy Mihály tollrajzai nyomán) tizenharmadik szimfonikus költeménye, a háromtételes Bölcsőtől a sírig. Magyar rapszódiáinak sorát négy új darabbal tette teljessé.

Utolsó gondolatait is saját hangszerén fogalmazta meg – mintegy végakarataként. A Magyar történelmi arcképek, a kései Elfelejtett és Mefisztó keringők, a két Gyászgondola, különösen pedig a három „halál”-csárdás, a Szürke felhők, a Balcsillagzat és az Ossa arida saját kifejezésével: „ravatali kompozíciók”. A korábbi műveit éltető nemes pátosz helyét tépelődő, reményvesztett hang foglalta el. E darabok szikár szerkezete, döbbenetesen merész harmóniavilága mintha csak az ősi Keletről származó nép lelkét próbálná szóra bírni.

Igazi „halálköltészet” ez, melyből azonban a huszadik században sokszínű, gazdag élet sarjadt. Utolsó korszakának alkotásai révén vált Liszt, a weimari „Zukunftsmusiker” valóban a „jövő zenészévé”. Az út, amelyen elindult, ösvényekre ágazott szét, ezek pedig a legkülönfélébb irányzatokhoz tartozó komponistákhoz vezettek: Debussyhez, Ravelhez, Richard Strausshoz, Stravinskyhoz, Schönberghez és – Bartók Bélához.

Ő, Bartók szolgált magyarázattal, hogyan volt ez lehetséges. Tudományos akadémiai székfoglalójában kifejtette: „Liszt művei termékenyítőbben hatottak az utána következő nemzedékre, mint Wagneréi. […] Wagner annyira tökéletesen oldotta meg feladatát […], hogy őt már szinte csak szolgailag utánozni lehetett, de tőle továbbfejlesztésre ösztönzést kapni alig. […] Liszt ellenben annyi újszerű lehetőséget pendített meg műveiben, anélkül, hogy ezeket saját maga a végsőkig kimerítette volna, hogy hasonlíthatatlanul nagyobb ösztönzést kaphattunk tőle, mint Wagnertől.” (Bartók Béla összegyűjtött írásai, I. Közreadja Szőllősy András. Budapest, 1967, 701.)

Bartók értékelése rávilágít, mekkora kincse nemzeti kultúránknak Liszt Ferenc életműve. Kisugárzása százhuszonöt évvel halála után is eleven, és világszerte hirdeti a komponista európai magyarságát. Ez lehet születése kétszázadik évfordulóján megemlékezésünk központi gondolata.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben