×

(búcsú)galopp

tétova utószinkron

Aczél Géza

2011 // 06
10.

nekem akinek azért már van egy kis tudásom a már így is úgy is fontos részben azért mivel ez a felépítmény jellegével folyamatosan kiváltott félretolt valami butaságot ám a hosszúra nyúlt sorozat legalább ennyit ártott mert a bő tisztuló feledésekben gyakran elszáradtak az egynyári virágok elhalványultak a naiv összefüggések a szép gömbölyű képekbe kezdett beszivárogni a hajszálrepedéseket pókhálózó érdek s egy idő után nem is tudtad tényleg csak kényszeredett szakosodás az agyalás útja mikor az elme egy irányban kifutja a sejtelmesig magát s modoros tudós gesztusok birsalmaként kísértik meg a májusban illatozó orgonát vagy miként az éppen eltűnt huszadik század elektronikus masináiból gyűrűzik föl az imádat a mértékkel bandukoló parasztszekérre míg a hajléktalan lazán beszól mobilján valahová tíz cappuccinót kérek majd ebédre megigazítva koszos műanyag szatyrait hát hol a feloldható béke itt ki áll elő és milyen kitikkadt bölcsességgel pörölve a ránk boruló szivárványos éggel – folytatva a felütéses már-nál csak nem hagy nyugton a velem született ármány no annak azért kulturált változata emerre mondják gyakran hogy francia miként a charme mely úgy kezd ki hogy stílusba vont verbális bravúrjaival fokozatosan megbocsát s egy idő után absztraktan marad a stílus maga egyszóval el-eltűnődtem én már kamaszos egyetemista koromban is néhány borgőzös éjszaka látszólag tanulatlan emberek miért tudnak olykor bölcsebben beszélni mint egy-két agyondiplomázott férfi a tanerőkből ám a kérdést megoldani nem tudtam nyöszörögve a vetetlen ágyra buktam s vártam szorongva a zavart másnaposságot ahhoz az időzónához képest majd fél évszázaddal később az életén versben maszatoló ember mennyivel többet látott csakhogy már nem pengés hátulsó lelki kamrákba ülepedett le benne a sok töprengés ezek nehéz ajtaját pedig már ritkán nyitogatja nincsen artikulálható értelme az egésznek nincsen logikai mércével mérhető haszna s habár némi túlzással néha úgy érzed gránit ez az összegyűjtögetett szellemi bázis ki-kikezdi az elmúlásra figyelő megalkuvás idővel elpárolog a rozoga várból bősz kirohanás szép ihlete megszenveded de már nem is törődsz vele érted-e mindez csak a vénség idült neuraszténiája pedig el is várná a gyengébb környezet hogy dübörögj értük mint komikussá nagyított vezérek után elárvult népük új utakat felfedezni s mikor egy idő után rájössz a hamis mítoszoknál jobb a senki magadba dőlsz s a fűszagú kertek alján ismeretlenül elbolyongsz igaz mögötted aztán nem kalandoznak boldogok minden mosolynak nehéz tépődés az ára egész felnőtt életedben irigykedve nézed ha vidám emberek a szituáció lendületébe kapaszkodva sikongva futnak fel a dombra míg hajukat a bő szél meglengeti kopaszoknak emez idillikus költői képből kitetszik egy fanyar hallali s már ki is másztunk a bukolikus mázból nagy zsibongó egyetemi közegben az ifjú eltéblábol a roppant épületben milyen rossz beidegződés midőn azt gondolja alacsony házakban nem énekelhetnek a gondolatok szebben ide ívek kellenek nagy hajlatok világosan feszülő kupolák alatt akár nagyképűvé formált egykori templomokban az úri dicsőség örökre fönnmarad és a harsányan előadottak kőbe véshetők mivel akkortájt nem igyekeztem súlyos kételyeimmel cserepekre estem erre a verbális katedrálisra én nem boríthatom rá a szemfedőt nincsen elegendő hitelem így aztán zaklatott képzetemben üresen tátong a verem alig akadna veretes tudományos medve hogy ezt az űrt bennem betemesse ezért régóta izgatnak a szellemi partizánok csakhogy miközben ezeknek különös nézeteire az ember rászok lassan észreveszi egy szélső páholyból nézik a világot legyenek bár kivert ebek vagy szalonforradalmárok nem illik hozzájuk se az átok se a szeretet s miközben elázott éjszakai lokálokban némelyikük egy veled másnap már el is kujtorgott a pusztába ott pedig oroszlánok vannak ősi képzeteket söpör az árva indulat odáig már nem ér föl a hétköznapi tudat a képes meséskönyveket pedig sosem szeretted csoda hát ha a múlás árnyai hamarabb húztak el feletted mint azt a biológia masszív törvényei indokolnák kicsit persze mindig elevenebb voltál a holtnál s ebbe még ifjúságodban legalább tucatnyi versenysport is belefért kis olcsó érmek blokkolták le a belső képet örökre élvezetesen és ruganyosan mert ki látott már olyat hogy a kaszás a dobbantó felé hármasugró módjára halad iramából a véghez közel kissé kiengedve s miként hepehupás utakon egy drága autó ruganyozó kedve a vonal előtt megigazul ekkor már csak a bal-jobb mákonyos lendülete s a távolba repülés az úr az öröklétnek némi eufóriájával hát így lehettem én akkor a tudásból olykor kiáramló bájjal mely csipetenként fölemelt kiszorítva ösztöneimből a vegetatív állatot a szeretkezés és táplálkozás önzését melyet az ősiség az emberre ráhagyott s bólogattam mint ripacs kis politikusok ha maszatos stencilekből rám köszönt a felsőbbrendű lény úgy éreztem valamiféle bölcsesség enyém melyet nem tudnak ott a végeken de feledném már a túlértékelt egyetemi éveket s bennük a szorongva küszködést valami céltalanul lebegő másra hol szabad is az ember mégis a magánytól be van védve aprócska szabadsága melynek stabil kordonjain fölfénylik az eszme mint a műveltség zavaros népek elé tartott robusztus keresztje s vén fejjel már adnám is alább csak hát versekbe oltott tudattal sem negligálhatom mind az iskolát olcsón poénkodva rímekbe fonva sem lehetek a barbárság néma foglya csak hát a lazán tömbökben szakadozó érveket egyre nyugtalanabbul fonják be a bizalmatlanságot gerjesztő sötét kételyek az időben előrehaladva s emlékeid között egyre több lesz a halandzsa ha kusza jegyzeteidre visszarévedsz akkor most hogyan is éled meg hamleti kérdésként ezt az egészet vagy lenni is meg nem is mint egy ingatag posztmodern csövön áthúzott genezis a modernitás mása vajon itt kit kell felvinni majd a recsegő padlásra hogy látva lásson hogy a föl nem cipelés aláásson a föltétlen szeretetnek melynek vigasztalan csápjai majd csak akkor esnek lelked láthatatlan bugyraiba mikor már nem érdem és nem galiba a cselekedet visszavonhatatlanná lesz az egész egyveleg és csak a légszomj a kihagyott lehetőségek boldogtalansága ahogy fölérsz magadhoz a rozoga mába tehetetlenül hiába adnád tovább mi akkor ott felhevült a megkésett utódoknak nincs hallása mintha lapos tetejű házakon lépne a padlásra a neked idegen szenzibilitás idők mélyre fúrt alagútja nélkül érezted mindezt előre csak intellektusod nem volt elég védekező fedezékül olcsón kisétáltál a megkomponált képből mit neked idő mit neked múlás az élmény komposztált ellazulás és nem látszanak még keserves végnapjai ha nem használtam volna már annyiszor ide megint illene egy öngyilkos hallali ám az ember megdől és szótlan megy tovább

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben