×

Az étkezőkocsi

Bartusz-Dobosi László

2011 // 06
Csak amúgy fél fenékkel ereszkedett rá a sörfoltokkal díszített, redves, zöld műbőr ülés karfájára, mint aki azonnal tovább is áll. Még a csomagját sem tette fel a tartóba, hanem egyszerűen csak lepottyantotta maga mellé a földre, mint mindig, s várt. Minden mozdulata begyakorlott volt, unott és szürke. Várta, hogy elinduljon a vonat, hogy aztán azonnal áttelepedjen az étkezőkocsiba, ahogy szokott.

Szemközt vele egy alacsony, hízásra hajlamos, de még abból a gusztusosan húsos fajtából való huszonéves lány ült. Feszes fölsője alatt kívánatosan domborodtak elő telt keblei. Szoknyája rövid volt, napbarnított combjai simák, pelyhesek. Arca lapos volt, pofacsontja széles, szeme csillogó. Haját nemrég tetethette rendbe, mert a frissen vágott, festett s lakkozott haj tipikus illatát árasztotta, s olyan természetellenesen állt, ahogy azok a hajak szoktak állni, amelyek éppen most kerültek ki a fodrászok kezei közül. Műalkotásnak nagyszerűek lettek volna, de amúgy használhatatlanok voltak. Egyszerűen nem lehetett bennük csinálni semmit. A női hajakra ez különösen is érvényes volt. Itt ugyanis végképp nem a praktikumra, hanem az esztétikumra törekedtek a hajszobrászok, ami alapvetően rendben is volna, ha nem lenne ettől minden frissen nyírt ember röhejesen mesterkélt, mint egy beolajozatlan szvingelő robot.

A Miklóssal szemben ülő lány is nyilvánvalóan egy ilyen beavatkozásról jöhetett, mert olyan mereven tartotta a fejét, mint azok, akik elaludták éjszaka a nyakukat, s nem tudnak a fájdalomtól forogni. Miklósnak mosolyt csalt az ajkára ez a fura, merev póz, s gátlástalanul bámulta a lányt. Tetszett neki, megkívánta. A hajfestés nyomai még ott éktelenkedtek a lány füle mögött a fejbőrén. Miklós ezt nagyon erotikusnak tartotta. Különösen azért, mert rövidre vágott haja alól érzéki, apró s kerekded fülek villantak elő. Miklós úgy látta, hogy a lánynak a combjai és a fülei a legfigyelemreméltóbbak. Mohón legeltette hát rajtuk a szemeit. A lány láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Zsebéből kapkodón előhalászta MP 3-as lejátszóját, s a fülhallgatót bájos kis fübe dugva igyekezett kikapcsolni maga körül a világot. Próbált mereven kibámulni az ablakon, mintha észre sem vette volna, hogy ez a slampos, farmeres, borotválatlan alak ilyen leplezetlenül fixírozza, de a nyaka körül megjelenő vörös foltok elárulták zavarát.

Miklós élvezte a helyzetet. Tetszett neki a lány. Nem olyan volt, mint azok a nők, akiket ő ismert. Ennek a lánynak vakítóan fehér bőre volt, s valami olyan ártatlan zsengeség illatozott belőle, ami megbabonázta. Ez a lány el tudott pirulni, pedig csak nézte őt. Nem úgy, mint azok, akikkel kiküldetései alatt az állomások restijeiben megismerkedett. Azok a nők ápolatlanok voltak, erőszakosak, és direkt élvezték, ha perverz szavakat sugdosott a fülükbe. Dohánytól rekedt hangjukon harsányan felnevettek minden szó után, s úgy tűnt, telhetetlenek, mindig többet és újabbat követeltek. Miklós pedig megadta nekik, amit akartak tőle. Szinte menetrendszerűen zajlottak az események. Megérkezett az állomásra, betért a restibe a szokásos pálinkájáért, tett egy fordulót az ottani lánnyal, s aztán ment a dolga után. Nem gondolkozott, nem érzelgősködött. Az alkohol mindig megtette a hatását. Feje kellemesen bódult volt, tagjai könnyűek, vére lomha. Egyedül szeme maradt acélosan merev, céltudatosa, józan. Minden úgy zajlott, mint egy bejáratott üzletben. Harmincöt éves volt, s nem is vágyott többre. Ez pontosan megfelelt életformájának, s biológiai igényeit tökéletesen kielégítette.

Most azonban, miközben ezt a lányt bámulta, szokatlan érzések keltek életre benne. Az otthonosság érzése. Olyan mélyen megérintette a lány látványa, hogy teljesen elbizonytalanodott magában. Meg volt róla győződve, hogy ő sohasem fog megnősülni, pláne gyerekeket nemzeni. Még csak az kellene, hogy szaros pelenkák közt kelljen cikkeket írnia. És egyébként is, belül érezte, hogy akkor vége lenne az utazgatásoknak, amit viszont elképzelhetetlennek tartott. Ezért aztán most, amikor elgyengülni érezte magát egy csitri látványától, igyekezett felszítani magában a szokásos keménységet, s továbbra sem lazítva készenléti pózán, ugrásra készen állt. Az étkezőkocsi ajtaját ugyanis csak akkor nyitották ki, amikor a szerelvény kigördült az állomásról, ezért mindig a mellette lévő kocsiba szállt be, hogy onnan a lehető leggyorsabban átevickélhessen az emberek és csomagjaik tömegén. Ilyenkor egyébként is nagy tülekedés szokott lenni arrafelé, mert sokan voltak úgy, mint ő, s mindenki jó helyet akart szerezni magának. A kiszolgálópult melletti asztal ráadásul fenn volt tartva a kalauzoknak, s ez tovább rontotta az esélyeket. Miklós azonban szerette ezeket a spontán versenyeket, hozzátartoztak sűrű utazásainak hosszú évek alatt kialakult szertartásaihoz.

Miklós ugyanis hetente minimum háromszor-négyszer vonatozott, bizonyos értelemben szinte itt élt. A siófoki helyi lap tudósítójaként rendre járta a Balaton környékét, s nemegyszer a fővárosba is ki kellett ruccannia. El sem tudta képzelni már az életét a vonat nélkül, az utazás élménye nélkül. Kívülről ismerte már a különféle járatokat, a menetrendet, az állomásokat és a személyzetet is. Kizárólag másodosztályú kocsikban volt hajlandó utazni, saját bevallása szerint azért, mert azoknak a piszkos rendetlenségében érezte egyedül azt, hogy él. Azt hirdette, hogy a természet nem steril, hanem egészségesen rendetlen. Valahogy azonnal megjött az étvágya, ahogy felszállt a szerelvényre. A gyomra rögtön jelzett, s tudta, hogy Erzsi, az étkezőkocsi pincérnője már üti össze neki a hagymás-kolbászos tojásrántottát, pontosan úgy, ahogy szereti. Vastag, puha kenyeret szelt hozzá, s miközben szinte mozdulatlanul bámulta a repedezett műbőr üléseket, némán, komótosan rágott. Végtelen nyugalom szállta meg.

Családja és saját lakása nem volt. Barátai az övéhez sokban hasonló életet élő kalauzok voltak, akik az évek alatt szinte maguk közé fogadták. Nincs még egy olyan félnomád életforma, mint amilyent a kamionosok, vasutasok és az újságírók élnek. Csak amíg a kamionosok és az újságírók valamiféle remetei magányban tengődnek egyik fuvartól vagy újságcikktől a másikig, a kalauzok folyamatosan emberek között vannak. Pontosan ezt a kettősséget szerette Miklós. Emberek között lenni, beszélgetni, enni, inni, dohányozni és közben írni. A legzajosabb társaság kellős közepén is képes volt akár percekre is kiszakadni, s a legnagyobb magányba, az írás gyönyörűségébe ereszkedni. A többiek ismerték már fura dolgait, s nem piszkálták érte, elfogadták. Gyönyörű évek voltak. Egy nagy, állandóan változó közösségben éltek egymással. Nem akarták megváltoztatni a másikat, mint a feleségek a férjeiket, mégis egyre jobban egymáshoz idomultak.

Miklós ezért aztán ezektől az emberektől tanulta életében a legtöbbet, leginkább az emberi jellem sokféleségéről. Külön kis füzetet vezetett a tőlük hallott esetekben szereplő karakterekről, amelyeket rendre felhasznált írásaiban. Volt ott minden. A jegyet az utazás szinte első pillanatától a kezében tartó, szorongó kisembertől, a szétszórt, idegesen kapkodó, szórakozott könyvmolyokon át az elpirulásra hajlamos, izzadt hónaljú gimnazistalányokig – a társadalom teljes skálája. Miklós pedig minden arcot és karaktert elraktározott az agyában.

Azon gondolkozott, vajon miért van az, hogy az emberek a kalauz megjelenésére idegesen reagálnak? Mi az a felszín alatti titkos rettegés, amit az egyenruha kivált belőlük? Emlékezett rá, hogy gyermekkorában, amikor szüleivel Erdélybe utaztak meggypiros Dáciájukkal, a román–magyar határon órákat kellett értelmetlenül vesztegelniük. Apja ilyenkor mindig nagyon ideges volt, s ez őrá is átragadt, sőt, oly mélyen elraktározódott a lényében, hogy még most felnőttként is, amikor néhanapján a schengeni „határtalan” limeszen kellett átkelnie, verejtékezni kezdett a homloka.

A kalauzok voltak a legfőbb hír- és anekdotaforrásai, barátai, bizonyos értelemben élettársai. Rendre itt, a vonat étkezőkocsijában, beszélgetés, sörözés közben írta meg aznapi penzumát. Ez volt a lételeme. Másként nem is tudott írni, összpontosítani. Kávéscsészék, söröspoharak s végtelen dohányfüst jelentették mozgó munkahelyét. A bőrén, a torkán kellett éreznie a füst és a fogyó levegőben áporodó, összezárt emberek fanyar szagának keverékét. A kanalak csörömpölése, a pult mögött sürgölődő pincérnő átizzadt blúzának fehérsége mind-mind díszletei voltak életének.

Dühödt, vad beszélgetésekben „csatázott” nőkről, családról, focimeccsekről, irodalomról, de tulajdonképpen bármiről, amit éppen a helyzet vagy az asztaltárs kihozott belőle. A lényeg az elmét próbáló vitán és nem a témán volt. De még ezekben az izzasztó eszmecserékben is képes volt szájában csüngő cigarettájával s kezében csonkig rágott HB-s ceruzájával bánni. Rengeteget dohányzott. Nem érdekelték a sopánkodó figyelmeztetések, az elrettentő reklámok. Ő nem az a dohányos volt, aki le akar szokni, csak nem tud. Ő nem akart leszokni. Így érezte jól magát, és ennyi. Nem erkölcsi, hanem alapvető létkérdés volt számára a cigaretta, akárcsak a vonat, az utazás, az állandó úton levés. Utált leszállni a vonatról, utált megérkezni. Az ő élete akkor kezdődött, amikor a vasúti kocsi a mozdony indulásakor hirtelen rángott egyet, s ezzel kezdetét vette az utazás. Megvárta, ahogy néhány másodperccel később felhangzik az a kerekek felől jövő jellegzetes kattogás, és onnantól kezdve minden rendben volt, minden a helyére került.

Mindig volt nála néhány előre kivágott, jegyzetlapnyi papír, amikre menet közben felírta ötleteit. Lassú, kitartó mozdulatokkal dolgozott, egyenletes, nyugodt ritmusban. Kezében engedelmesen mozgott a ceruza, éppen csak irányítani kellett kicsit. Könnyen és szívesen írt. Úgy érezte, hogy ezzel teljesíti ki a benne lévő hiányt, ettől érezte magát teljes értékű embernek.

Olykor, amikor a kalauzoknak végig kellett zarándokolniuk az egész vonatot, csak ült egyedül az asztalnál, s kifelé bámult a koszos üvegen. Végtelen napraforgómezők között nyargalt a vonat. Az elsuhanó fákat, tanyákat, kisebb falvakat kóstolgatta. Sohasem tudta elképzelni, hogy mit lehet csinálni egy életen keresztül egy ilyen faluban, ahol semmi sem változik, semmi sem mozdul. Nem csoda, hogy a falvakban annyi a kocsma, gondolta, hiszen ez a helyi társadalmi élet legfőbb fóruma. Arra jutott, hogy olyan lehet ez az ott élő embereknek, mint neki a vonat. Ott ugyanazt megkapják, mint ő itt, az étkezőkocsiban. A különbség tulajdonképpen csak annyi, hogy az étkezőkocsi egy utazó kocsma. Talán csak annyi az előnye, hogy itt, egy-két személyt kivéve, állandóan változik a környezet és a „közönség”, no és persze nincsen semmiféle kötelezettség. Ez pedig nagyon fontos volt a számára. Nem bírta a kötöttségeket. Már gyermekkorában is állandóan behívták a szüleit az iskolába, mert egyszerűen képtelen volt végigülni az órákat. Guggolt a padban, felállt, demoralizálta bekiabálásaival az órát. Jó agya lett volna a tanuláshoz, de képtelen volt tíz percnél tovább a könyv fölött ülni. Talán az utazáshoz való ragaszkodása, az állandóan változó tájak is ennek a féktelen cselekvési vágynak voltak valamiféle levezetései. Nem bírt megülni sokáig sehol sem.

Amikor a vonat Aligánál elérte a Balatont, az otthonosság meleg érzése kerítette hatalmába. Világosnál, a magas partfalon futó sínekről elébe táruló hatalmas víztömegen nyugtatta dohányfüsttől pirosra mart szemeit. Ismerősként üdvözölte a mélyben húzódó kis házakat, s a parttól ötven, száz méterre telepített horgászstégeket. Figyelgette a tó tükre fölött keringő dankasirályokat vagy éppen ősszel a magasban szabályos V alakban elhúzó vadlibákat. Érdekes, hogy sehol máshol nem látott még vadlibát, csak itt, a Balaton közelében. Mintha ezek az állatok valahogy megérezték volna a tóban rejlő éltetőerőt, s állandóan a naplementében szikrázó hullámokhoz igazították volna röptüket. Nagyon szerette ezeknek az állatoknak még a hangját is, amelyet a vonatból ugyan nem lehetett hallani, lelke mélyén azonban nagyon is jól ki tudta venni jellegzetes rikácsolásukat. Hosszú percekig csak az üveg mögött elúszó tájat bámulta, és nem csinált semmit. Mintha ez lett volna életének legtermészetesebb állapota.

A szerelvény rángott egyet, s a vonat komótosan elindult. Miklós nem mozdult, csak a lány combjait nézte. Óriási vágyat érzett rá, hogy végigsimítsa a feszes bőrt, s hogy a lány szoknyája alatt megpihentesse a kezét. A perverz szavak helyett becézgető bókok kavarogtak a fejében. Öreg, rég nem látott nagyszülei jutottak eszébe Gyergyóremetén, akik a vasárnapi ebéd után átvonultak a nappaliba, és a kanapén a hatalmas párnák között elveszve, csak úgy ülve s egymás kezét fogva szundítottak egy kicsit. Apró, pici emberek voltak. A házuk előtt egy patak folyt át az úton. Nagyapja kilencvennégy évesen halt meg, hatvanhárom évi házasság után. Nagyanyja öt év múlva követte. Nem értette, hogy miért jutottak most az eszébe, hiszen mindez már majd egy évtizeddel ezelőtt történt, most azonban nem tudott szabadulni ettől a képtől. Kizökkent. Életében először elfelejtette az étkezőkocsit, a barátait, a csörgő kávéscsészéket, a piszkos ablakokat s az inspiráló anekdotákat. A karfáról óvatosan az ülésre ereszkedett, táskáját feltette a csomagtartóra, s kényelmesen elhelyezkedve, keresztbe tett lábakkal hátradőlt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben