×

Steiger Kornél: Tanulmányok az antik görög filozófiáról; Ferenczi Attila: Vergilius harmadik évezrede

Gábor Sámuel

2011 // 05
A Steiger Kornél eddig megjelent írásaiból válogató tanulmánykötet elsődleges célja szerint nem a szerző munkásságát vagy filozófiai gondolkodásának történetét mutatja be. A kötet nem megjelenésük időrendjében közli a tanulmányokat, hanem tematikusan csoportosítja, az így létrejövő fejezetek sorrendje a filozófiatörténeti kronológiát követi. Az pedig, hogy a könyv elején szereplő tanulmányok a preszókratikus filozófia hagyományozódásáról, a „legelső filozófusok” szavainak és gondolatainak napjainkig vezető útjáról szólnak, Steiger filozófiai hozzáállásának deklarációjaként is értelmezhető. Eszerint minden filozófiai szöveget annak a hagyománynak a tükrében kell/érdemes vizsgálni, amelynek révén a szöveg fennmaradt és hozzánk eljutott.

Steiger konklúziója, melyet legélesebben A mű és kommentárja című írásban fogalmaz meg, döntő jelentőségű a filozófiatörténethez való viszonyunk szempontjából: „az értelmezések ... töretlen sorozata nem csupán egy bizonyos jelentését adja a szövegeknek, hanem ez konstituálja a szövegek immanens világát. Ha a Platónra és Arisztotelészre vonatkozó filozófiatörténeti ismereteink készletéből módszeresen eltávolítjuk mindazt, ami a hellenisztikus eredetű kommentárok kontribúciója, akkor a művek immanens világa nem megtisztul, hanem eltűnik.”

Ennek a belátásnak az érvényességét – amelyet e tanulmány a XIX. századi filológiával és filozófiatörténettel szemben fogalmaz meg, jelentősége azonban nyilvánvalóan túlmutat e polémia keretein – Steiger csak az antikvitás kommentárirodalmával kapcsolatban mondja ki, azonban a gondolatot továbbvezetve rögtön felmerül az újkori értelmezés és annak antikvitásból származó tárgya közti viszony kérdése, vagyis az interpretációtörténet interpretációra gyakorolt hatása mint módszertani probléma is. (A kérdésre egy másik írás kapcsán még vissza is kell majd térnem.)

A további fejezetek négy jól elkülönülő, de minduntalan össze is kapcsolódó téma: a preszókratikus filozófusok, Platón, Arisztotelész és a sztoikusok köré szerveződnek. A tanulmányok jellege egészen különböző: vannak egy-egy platóni dialógusról vagy arisztotelészi műről átfogó képet nyújtó írások (a Platón-tanulmányok eredetileg az Atlantisz Kiadó Platón-sorozatának egy-egy darabjához írt előszóként jelentek meg); valamely szerző vagy filozófiai iskola kiemelkedően fontos fogalmairól szóló elemzések (ezek leginkább újraértelmezések, mint az arisztotelészi proaireszisz- vagy a sztoikus szünkatatheszisz-fogalom esetében); illetve preszókratikus gondolatokat és töredékeket elemző tanulmányok. Az elemzések mindig kontextuálisak, a tárgy megközelítése valamilyen tágabb perspektíva előtérbe helyezésével történik. (Így például a Lakomában megjelenő erósz-fogalom értelmezéséhez a kiindulópont a görög epika és líra szerelemképe és a görög homoszexualitás mint kulturális jelenség.)

A rendkívül izgalmas, de számomra legproblematikusabbnak tűnő Fragmentum és narratív egység – Szempontok a preszókratikus verses töredékek értelmezéséhez című írás a preszókratikus filozófia alapvető hagyományozódási sajátságát, a töredékességet próbálja az értelmezés számára kezelhetővé tenni. Kiindulópontja tartalom és forma kölcsönös meghatározottsága, melynek ókori példájaként a Homérosznál is megtalálható, mondatnál nagyobb, de a teljes műnél kisebb szerkezeti egységekre, az úgynevezett strófákra támaszkodik. Feltevése szerint ilyen strófának tekinthető egységek a preszókratikusok töredékeiben is megtalálhatók, s ebből következőleg egyes fragmentumok nemcsak gondolatmorzsákat, hanem teljes gondolatokat is tartalmaznak. A Steiger által javaslatként megfogalmazott ötlet megint csak a gondolkodás struktúrájának alapkérdései felé vezet tovább: egy megfogalmazott gondolat azért van úgy megfogalmazva, ahogy, mert a gondolkodás szabályainak megfelelően ez a gondolat (nyelvileg) megformálható, és más, már leírt/kimondott gondolatokra reflektál, és velük dialógusba lép, avagy a gondolat mint egyéni invenció mindenképp „utat tör” magának az énből a nyelvbe, s ily módon magamagának formát teremt? A kérdés a modern gondolkodásban sem eldönthető, de árnyalja a helyzetet, ha figyelembe vesszük, hogy a preszókratikus filozófia saját beszédének és kijelentéseinek formáját a korabeli (hexameteres) költészettől kölcsönözte (ennek talán leghíresebb példája Parmenidész tankölteménye). A steigeri felvetés szerint a valamely preszókratikus filozófusnál felbukkanó epikus strófa a benne megjelenő filozófiai gondolat egységét jelenti. Ehhez azonban feltételeznünk kell vagy azt, hogy a strófa a preszókratikusok számára megfelelő forma volt saját gondolataik kifejezésére (ez esetben a gondolat formával szembeni prioritását is feltételezzük), vagy azt, hogy a korban az írásos szövegalkotás domináns formájaként létező strofikus forma tartalmát tekintve szükségképpen egyetlen gondolat (ebben az esetben a forma tartalommal szembeni elsőbbségét tételezzük).

Végül érdemes szót ejteni egy másik preszókratika-tanulmányról, mert ez is elárul valamit magáról a filozófiai értelmezésről. Anaxagorasz filozófiájának központi fogalma az Ész (núsz), melynek szerepe azonban a filozófus világról alkotott elképzelésében meglehetősen vitatott (a középpontban lévő Ész és a materiális okságon alapuló anaxagoraszi elképzelés ellentmondását már Platón-Szókratész megpendíti a Phaidónban). Steiger új interpretációval áll elő, amelynek rendkívül „modern csengése” van. Az (általam most lényegesen leegyszerűsített) értelmezés szerint az Ész szerepe Anaxagorasz filozófiájában a jelenségvilág – nem a világ – megteremtése, s e modell hátterében egyfajta szkeptikus (vagy ha tetszik, akár kantiánus) gondolat áll: a világ milyenségét nem ismerhetjük meg, a jelenségvilág pedig, amelyet megismerünk, a gondolkodásunk (vagyis az Ész) performatív aktusának eredménye. Az értelmezés nem feltétlenül anakronisztikus (bár talán érdemes megjegyezni, hogy filozófiatörténeti vitákban ez igen gyakori kifogás mások értelmezései ellen): feltehetőleg e rendszer minden eleme (az érzékítéletek hamissága, az emberi megismerés korlátos volta, a tiszta Ész mint az igazság elérésének egyedüli eszköze, a képzetek kettős, külső és belső meghatározottsága) megtalálható az antik görög filozófia korai szakaszában is. Azonban ha ilyen modernnek látjuk Anaxagorasz rendszerét, akkor ez talán azt is mutatja, hogy a filozófiai értelmezés számára „nincs új a nap alatt”, az értelmezésben egy saját (és ennyiben modern) gondolati modellt kell párosítanunk egy régi szöveggel: a mindenkori modern értelmező mint Núsz rendezi be a szövegekben lappangó filozófiai univerzumot. A preszókratikus töredékek értelmezésének „immanens világa” így nemcsak az őket hordozó szövegek által adott világ, hanem az egész filozófia- és kultúrtörténet is.

Az értelmezés és értelemadás, önálló gondolkodás és interpretáció s egyáltalán, a módszertan kérdései Steiger kötetében implicite, a hagyományértelmezésben és a hagyományhoz való viszonyban vannak jelen. Ezzel szemben Ferenczi Attila Vergilius-könyvében – amelyik egyébként az Electa sorozat Steigerét megelőző darabja – az effajta „metakérdések” minduntalan explicitté válnak, előtérbe nyomulnak. Ez a különbség vélhetően nem egyszerűen a két szerzőt jellemzi, hanem legalább ennyire a két tudományterületet is. A modern irodalomtudomány és vele együtt a klasszika-filológia irodalommal foglalkozó ága rendkívüli hangsúlyt fektet saját maga megalapozására, módszereinek legitimálására és ezzel együtt a „régimódi tudományosság” kritikájára (s különösen igaz ez az angolszász vonulatra, amelyhez Ferenczi elsősorban kapcsolódik). Ezzel szemben a filozófiatörténeti vizsgálódás mint tudományos paradigma nem törekszik az önmeghatározásra, sem a filozófia, sem a filológia felől, paradigmáit és paradigmaváltásait nem tematizálja.

A különbség mögött természetesen a vizsgált tárgyak sajátságai állnak: a „primér” filozófia és „szekundér” filozófiatörténet közti különbség tradicionálisan sokkal kisebb, mint a szépirodalom és az irodalomkritika, irodalomelmélet, irodalomtudomány közti szakadék. Ferenczi Attila mindenesetre mint irodalmár a magyar klasszika-filológián belül szokatlanul erősen reflektál saját értelmezői tevékenységére. Értelmezéseit hermeneutikai megfontolások vezetik be, s gyakran hermeneutikai konklúzió zárja.

Ennek megfelelően az Aeneisről szóló könyv az eposz recepciótörténetének áttekintésével és értelmezésével kezdődik, amely történeti folyamaton a szerző egyszerre kívül és belül kívánja saját pozícióját meghatározni. A kívüliséget elsősorban a „csak a szöveg számít” elv, a benne állást a hagyományra és a szöveg lehetséges kontextusaira való állandó reflexió hivatott garantálni.

Hosszú karriert befutott, de mára nyilvánvalóan vállalhatatlan értelmezésként mutatja be Ferenczi azt a tradíciót, amely szerint az Aeneis Augustus és a Római Birodalom (vagy a fasiszta Olaszország kontextusában: Itália) nagyságát volna hivatott megénekelni. Ezt az értelmezést a XX. század második felében evidensen Augustus- és birodalomellenes interpretációk kellett hogy kövessék, melyeket Ferenczi futólag ismertet is. Ugyanakkor a könyv gondolatmenetében mindez nem egy alternatív, modern értelmezés kiindulópontja, hanem a diskurzus magasabb síkra terelését készíti elő. A könyvnek a bevezetőben bemutatott értelmezésekkel szemben kínált alternatívája tehát a metainterpretatív célkitűzés, a szöveg és az értelmezéstörténet viszonyának értelmezése. E kérdés felvetésével zárul a könyv első része: „... azt szeretnénk bemutatni a következőkkel, hogy az Aeneis interpretációjában megjelenő szokatlanul nagy különbségek egy sajátos elbeszélői technikának a következményei. Ez a sajátos technika különleges helyet biztosít a műnek mind az európai nagyepika, mind a költészet történetében.”

A tulajdonképpeni első fejezet ezek után a szöveg ellentmondásosságát szemlélteti, különböző szöveghelyek egymással összeegyeztethetetlen voltát mutatva meg. Elsősorban két epizódról van szó, az Aeneas hajójáról a tengerbe zuhanó kormányos, Palinurus történetéről és az aranyág megszerzéséről.

Palinurus halála az elbeszélő szavai szerint a következőképp zajlott le: a kormányos, aki annak ellenére, hogy tiszta az ég, kitartóan őrködik posztján, nem tud ellenállni az őt leigázó Somnusnak (tehát az Álomnak vagy az álomnak), elalszik, és a kormánylapáttal együtt a vízbe esik. A történteket azonban maga Palinurus az alvilágban máshogy mondja el: állítása szerint viharos volt a tenger, kormányzás közben eltört a keze alatt a kormányrúd, ő pedig a vízbe zuhant.

Az aranyág esetében, melyet Aeneasnak azért kell megszereznie, hogy lemehessen atyjához az alvilágba, az elbeszélő által ismertetett cselekmény és az azt megelőző Sibylla-jóslat kerül furcsa ellentmondásba: a jósnő szavai szerint az ág vagy magától ugrik Aeneas kezébe, vagy lehetetlen lesz leszakítani. Végül azonban a hős erővel szakítja le az „előle elhajló” (cunctantem) ágat.

Ferenczi szerint a különböző tradicionális értelmezések, egyszerűen azért, mert értelmezések akartak lenni, kénytelenek voltak az itt felvonultatott, egymásnak ellentmondó szövegrészeket összeegyeztetni (vagy rosszabb esetben valamelyik szöveghelyet „szövegkritikailag kezelni”, tehát kirekeszteni vagy javítani). Ő maga viszont azzal, hogy rámutat az ellentmondásokra, de nem akarja őket felszámolni, az értelmezést az egyik síkon lehetetlennek nyilvánítja. Olyan értelmezés ugyanis, amelyik elismeri, hogy a szöveg nem koherens, elvileg nem létezhet (hiszen ebben az esetben megszűnne értelmezés lenni).

A vergiliusi epikus szöveg ellentmondásainak tárgyalása vezet el a könyv fő tézisehez, mely szerint az Aeneis különböző, egymásnak esetenként homlokegyenest ellentmondó értelmezéseit egy sajátos elbeszélői technika teszi lehetővé, amely épp az egyes események nem teljes körű, több nézőpontú bemutatására, a többértelműségre és a rögzítetlenségre épít. E technikát és különféle konkrét megjelenési formáit Ferenczi több síkon és többféleképpen értelmezi. Először, a szkepticizmushoz, a világ megismerhetetlenségének tagadásához mint elméleti alapvetéshez köti, s azt állítja, hogy az Aeneis az embert a világot nem értőnek, az általa tapasztaltakat félreértőnek mutatja be, olyan lénynek, amelyik nagymértékben ki van szolgáltatva a felsőbb erőknek, a sorsnak. (Ez az emberkép természetesen nem Vergilius sajátja, például Szophoklész szintén saját helyzetüket félreértőnek mutatja be hőseit, akik aztán a tragédia végére épp saját tudásuk, erejük és képességeik korlátait kényszerülnek belátni.) Másodszor, Ferenczi az eposzban mint az olvasó nézőpontjából sokszor érthetetlen, tehát mindig értelmezendő szövegben feltételezi az olvasó „megvezetésének”, illetve cserbenhagyásának szándékát, s ennek megnyilvánulását „vergiliusi csavarnak” nevezi. Nemcsak Aeneas áll szemben saját sorsával úgy, mint valami számára érthetetlen komplexitású szövevénnyel, hanem Vergilius bármely olvasója is hasonlóképp alulmarad az eposz szövegével szemben. Harmadszor ez a (lényegileg anarratív) narratív technika mint a római aranykor társadalmi helyzetére adott válasz is megjelenik: az utolsó fejezet által felvetett lehetőség szerint a szükségszerű többértékűség és az ember megismerőképességével szembeni szkepszis akár az augustusi egyeduralomra adott költői válaszként is értelmezhető.

A könyv vitatható, de el is fogadható értelmezések sokaságát nyújtja, minden levezetése izgalmas. Koncepciójával ugyanakkor zavarba is ejt. Ferenczi a narratíva és a részletek szintjén fenntartott (tehát feloldhatatlannak nyilvánított) értelmetlenséget a szöveg egészének értelme felől interpretálja: egy felsőbb, nem narratív, hanem eszmei egység meglétét állítja. Az értelmezésnek a reflektált olvasási folyamat során létrejövő két síkja, a közvetlen és a közvetett jelentés közül az egyik így radikálisan a másik fölébe kerekedik: az „eszme” a cselekménynél sokkal hangsúlyosabb helyet kap. A felkínált interpretációt követve tehát az Aeneist nem történetként (narratio), hanem példázatként (exemplum) tudom olvasni, ami viszont mintha arra intene: ez nem lehet az „egész” Aeneis. Inkább az érem egyik oldala.

Steiger Kornél: Tanulmányok az antik görög filozófiáról, Gondolat, 2010.

Ferenczi Attila: Vergilius harmadik évezrede, Gondolat, 2010.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben