×

Haiku-varázslat

Ezer magyar haiku

Vilcsek Béla

2011 // 05
A haiku varázslatos műfaj. Öt szótag – hét szótag – öt szótag. Ennyi az egész. Minimális formai kötöttség, maximális alkotói szabadság. Látszólag. Ezért is olyan népszerű. Háromsornyi mondandója mindenkinek van. Tizenhét szótagot meg mindenki össze tud valahogy eszkábálni. Ráadásul a haikunak megvan az a sajátossága is, hogy alapvetően nem a magyar és európai irodalmi és kulturális hagyományhoz kapcsolódik, hanem a mindig is vonzó, bár valójában kevesek által ismert távol-keletihez. Mindez azonban a haiku műfajának csak a felszíni megközelítése. Nagy valószínűséggel semmi nem is igaz belőle. A haiku ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nagyon is bonyolult és nagyon is kötött műfaj. Magas színvonalú műveléséhez pedig ugyanolyan invenció és mesterségbeli felkészültség szükségeltetik, mint egy jó szonett, ballada vagy dal megírásához. S ma már olyannyira gazdag hazai költészeti előzményekkel és kortársi példatárral is rendelkezik, hogy a Napkút Kiadó ezer magyar haikuból összeállított gyűjteményes kötet megjelentetésére vállalkozhatott. A Roszen Ruszev ötletes grafikáival díszített kötet anyagát Vihar Judit válogatta és szerkesztette, s ő írta hozzá az előszót is. Az előszó szerzője azután már a kezdet kezdetén megcáfolja a haiku legalapvetőbbnek tartott, a szótagszámot érintő szabályszerűségét is akkor, amikor bizonyítja, hogy a műfaj klasszikus formája nem lehetett szótagszámláló, lévén a japán vers moraszámláló. Ami pedig a japán nyelv és irodalom kiváló ismerőjének magyarázata szerint nem mást jelent, mint hogy „a mora olyan szótag, amely vagy egy magánhangzóból, vagy egy magánhangzó és mássalhangzó kapcsolatából áll, a japán nyelvben még az –n is lehet egy mora. Tehát egy hosszú magánhangzó vagy egy hosszú mássalhangzó, de akár egy mássalhangzó, egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolata már két morának számít.” Mivel azonban a japán haikut magyarító költőink – Kosztolányi Dezső Új japán versek című összeállításának 1933-as Nyugat-beli megjelentetése óta – szinte kivétel nélkül nyersfordításból dolgoztak, az elmúlt évtizedek során kialakult a magyar haikunak egy sajátosan kötött, háromosztatú, tizenhét szótagos alapképlete, ugyanakkor kialakult ennek az alapképletnek az eredeti formánál egy sokkal kötetlenebb és sokkal változatosabb megvalósulási-megvalósítási gyakorlata is.

A mostani kötet legfőbb érdeme, hogy elsőként nyújt teljesnek mondható áttekintést a magyar haiku történetéről és történetéből, valamint az, hogy nagyon gondos megszerkesztettsége révén elsőként tesz kísérletet arra, hogy a bőséges és változatos magyar haikutermésben, a legjellegzetesebb témák és megoldások alapján, eligazítást adjon. A szerkesztő, saját elmondása szerint, több mint háromezer darabból álló anyagot gyűjtött össze különféle antológiákból, verseskönyvekből, irodalmi folyóiratokból, de még a Fedél nélkül című újságból is, ahol szintén nagyon érdekes haikukra lelt. Az így összeálló tetemes mennyiségű anyagnak végül kevesebb mint egyharmadát válogatta be a kötetbe, pontosan kétszáznyolcvankét (klasszikus és kortárs, határon inneni és túli, ismert és kevésbé ismert) magyar költőtől származó ezer haikut – csak a legtöbb verssel szereplők, tehát a műfajt leggyakrabban művelők nevét említve – Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron és Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig. Vállalkozásának külön érdekessége, hogy nem az ilyenkor leginkább megszokott kronologikus szerkesztési gyakorlatot követte (a költők születési dátuma vagy nevük ábécérendje, a versek keletkezési vagy megjelenési éve mint rendező elv), hanem huszonöt fő téma köré csoportosította az ezernyi haikuvariációt. Eleddig még sehol a világon nem jelent meg egy nyelv haikuirodalmából ilyen, egyszerre tematikus elven és a költői megoldások jellegzetességei alapján összeállított antológia!

A kötet válogatója és szerkesztője először is kitágítja a magyar haiku műfaji határait. Az első ciklusban szerepelteti azokat a haikuszerűnek nevezett költeményeket, amelyek sok esetben nem is háromsorosak, a magyar gyakorlattal ellentétben nem is mindig rímelnek, ugyanakkor feltűnően rövidek, váratlan befejezéssel zárulnak, kezdetük és végük között ellentét feszül. (Olyan, ma már klasszikusnak számító versek minősülnek így „haikunak”, mint Kosztolányi Dezső Októberi tája vagy jól ismert kecske- és kínrímei, Pilinszky János Négysorosa vagy Faludy György, Jékely Zoltán, József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Petri György, Rákos Sándor vagy Szép Ernő játékos bravúrversei.) Ezután következnek a klasszikus haiku szabályai szerint íródott, a négy, pontosabban öt évszak szépségeit megelevenítő haikuk, hiszen Japánban nemcsak a négy évszaknak van külön haikuirodalma, hanem ötödikként az újévnek is. (A négy évszak tematikája az eredeti forma esetében azért sem bizonyult elegendőnek, mert Japánban a négyes szerencsétlen számnak minősül, olyannak, mint körülbelül nálunk a tizenhármas. A négyes szám hangalakja ráadásul megegyezik a „halál” szóval is, s az ötös szám közelebb is áll a buddhizmus szellemiségéhez.) A kötet első nagy, az eredeti formához leginkább kötődő haikukat tartalmazó egységének záró ciklusába a költői szempontból legkedveltebb két napszakot, a hajnalt és az éjszakát megidéző versek kerülnek. (Itt annyi az eltérés a japán eredetihez képest, hogy ezeknek a magyar haikuknak nagyon gyakran van címük. A címadás a japán haikukat nem jellemzi. Szerzőik úgy gondolják, hogy a cím túlságosan behatárolja, túlzottan leszűkíti a mondandót és az értelmezést. A keleti szemléletmód viszont mindenekelőtt egészében kívánja látni és láttatni a világot, ezért a költő, ha csak teheti, legszívesebben nem használ a verséhez címet.)

Az antológia következő nagy egységének ciklusaiba olyan versek kerültek, amelyek a hétköznapi élet legkülönfélébb színtereit, eseményeit és örök emberi érzéseit idézik meg. Külön ciklus szól a születés és a keletkezés, a számvetés és a halál életmeghatározó szakaszairól, a városi élet vagy éppen a háború különös és különleges történéseiről, az isteni és a karácsonyi áhítat vagy a hazaszeretet ünnepi pillanatairól, a bor, a szerelem és az erotika mámorító gyönyöréről, de ugyanígy a fájdalom, a félelem, a magány érzetének vagy az álom, az időmúlás viszonylagosságának, a mulandóság mély átéléséről. Ezek a többnyire rövid, néhány oldalas ciklusok – ha sorrendjük elrendezése némiképp vitatható is – összességükben azt bizonyítják, hogy kortárs költőink, tematikus értelemben, az elmúlt rövid időszak alatt is hihetetlen mértékben voltak képesek kitágítani a haikuforma eredetileg meglehetősen korlátozottnak, leszűkítettnek tekinthető kereteit. A verseket együttesen olvasva bátran állítható, hogy nincs az emberi életnek olyan (érzék)területe, amelynek költői birtokbavételére valamely költőnk egy-egy modern haiku formájában ne tett volna már eddig kísérletet. Ezzel együtt csak dicsérhető az a szerkesztői törekvés, mely az egyes témák jelentősége és feldolgozottsága között nem kíván mesterségesen terjedelmi arányosságot vagy egyensúlyt teremteni. Minden témaegység annyi figyelmet és terjedelmet kap, amennyit az adott témakörben meglévő költői termés mennyisége és minősége lehetővé tesz, illetve megkövetel. Így fordulhat elő, hogy a kötetben gyakoriak az alig három-négy, esetleg nyolc-tíz oldalas összeállítások, miközben például ennek a nagy fejezetnek a legkitüntetettebb és legizgalmasabb – „Idegtépőzár” című – ciklusának terjedelme meghaladja a harminc oldalt, a benne szereplő költők száma meg a hetvenet. S az illető költők olyan sokat idézett verseikkel szerepelnek ebben a ciklusban, mely versek – mint cseppben a tenger – egész költészetüket és világlátásukat is tükrözik. Ilyen emblematikus vers például Vörös István Kocsiút az éjszakában című Ady-parafrázisa: „Ma csonka Hold süt. / Minden egész eltörött. / Jajszó a szekéren.” Ilyen Bíró József avantgárd ihletettségű Deep mourningja: „…death… death – rolls… / nincsenek… s nem lesznek / …: magyarázat… / …: ok”. S mintha ugyanezt az általános életérzést tágítaná tovább Lászlóffy Csaba is: „Az ezredvégen / haladás helyett halál- / hóhér vigyáz ránk.” Hogy végül Turczi Istvánnal eljussunk a tagadásnak és a rideg reménytelenség tudatának végső megfogalmazásáig: „Nincs tér, nincs idő. / Isten penészes szeme / vakablakra néz.”

Az ebben a ciklusban szereplő (mert szerepelhető) versek nagy száma és a néhány idézetből is kivilágló életérzés- és világlátásbeli hasonlóság vagy azonosság némiképp magyarázatát adhatja a haiku forma ezredfordulós népszerűségének is. Igaza lehet Vihar Juditnak, aki a Pécsett 2010 augusztusában megrendezett Haiku Világ Fesztivál alkalmából megjelentetett kötetben, A haikuköltészet Magyarországon címmel írott előszavában, e népszerűség okát a következőkben látja: „Mint ahogy a 19. század végén, a 20. század elején érezhető volt egy apokaliptikus hangulat, ugyanez az érzés szinte visszhangozva jelentkezik a 20. század végén, a 21. század elején. Az ezredfordulót is valamiféle világvége-hangulat járja át, ahonnan jó volna elfutni, elmenekülni. Tehát korunkat, ezt a bizonytalansággal teli, kapkodó, lihegő kort egyfajta elvágyódás jellemzi: a megoldhatatlan problémák elől való menekülés egy egzotikus idegen világba. A kegyetlenség, a természet csapásai elől való menekülés ez annak reményében, hogy valahol még talán rátalálunk a szépségre, a harmóniára. A haikuból áradó időtlenség, örökkévalóság és állandóság ragadja meg a magyar haikuk költőit. Úgy érzik, ebbe bele lehet kapaszkodni. A ’90-es évektől kezdve végre feltörhet minden panasz a hirtelen érkezett szabadság idején. Ugyanakkor a kezdeti kapitalizmus létbizonytalansága ellen keresnek vigaszt egy távoli kultúra földjén. Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ma nagyon testhezálló ez a műfaj. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők Magyarországon, de világszerte máshol is, nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, amikor pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk többkötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku.”

Végezetül, az Ezer magyar haiku kötet újabb nagy egységét és egyben vonulatát jelentik azok a versek – ismét nem feltétlenül a legindokolhatóbb módon egymáshoz illesztve, pontosabban inkább egymástól elválasztva őket –, amelyeket már nem elsősorban az eredeti példákhoz való tematikus kötődés és nem is a témaválasztás újszerűsége jellemez, hanem az az igény, hogy a haiku forma természetét és teherbírását megmutassák. Erre a törekvésre voltak szemléletes példák már a megelőző rész „Gondolataim súlya alatt” ciklusának versei, ezek az aforisztikus-bölcseleti, gondolati-filozofikus jelleget képviselték. De ilyenek voltak a „Haikuss!” ciklus humoros-szatirikus versei, amelyek – a japán kjóka, vagyis bolond dal egyfajta újraéledéseként – a tréfát és csipkelődést helyezték előtérbe. S ilyenek most a műértelmező szakirodalomban előszeretettel emlegetett önmegszólító vagy énösszegző vers ars poétikus önvallomásai az „Én tükre vagyok” ciklusban. Mindenekelőtt azonban ilyenek az utolsó, a „Kőbe karcolt haiku” rész darabjai, amelyek magáról a haikuról és a haikuírásról szólnak. Ne kerteljünk! Ma már haikut a legkevésbé azért ír az ember, hogy az évszakok vagy a napszakok váltakozásának szépségét megénekelje. Nem is azért, hogy felfedezze a maga és az olvasói számára a hétköznapi élet és világ apró örömeit. A haiku manapság elsősorban mesterségbeli próba, szakmai kihívás. Próba és kihívás annak bizonyítására, hogy a költő akár három sorba és tizenhét szótagba képes belesűríteni az élet, a világ teljességéről alkotott véleményét és a maga hosszú időn át érlelt felkészültségének minden tudását. „Ha költő lennék / tizenhét homokszemből / várat emelnék” – jelenti be az erre való igényt Dékány Dávid. „Itt a körömvers / ideje, Kosztolányi! / Körömszakadtáig” – jelöli meg a feladatot Kányádi Sándor. „Ha síremléknél / szebbre, tartósabbra vágysz: / vers légy – ne költő” – fogalmazza meg a (haiku)költő számára titkon remélt és elérni vágyott végső célt Fodor Ákos.

S még valami, ami itt, a kötet végén válik igazán egyértelművé: egy újabb, nem hivalkodóan felmutatott, de rejtett következetességgel megvalósított szerkesztői elképzelés és gyakorlat. Az előszó írója nagy hozzáértéssel elmagyarázza, hogy a középkori Japánban az emberek gyakran azzal múlatták az időt, hogy közösen, végtelen hosszúságú, úgynevezett láncverseket (rengákat) írtak. A láncvers első strófáját az egyik költő írta, a másodikat egy másik, és így tovább, és így tovább. Ez a magyar haikukötet – nyilván az összeállító kimondatlan szándékának megfelelően – felfogható egy ősi hagyományokban gyökerező modern láncversnek, a magyar haikuköltészet rengájának. Nem lehet véletlen az a szerkesztési megoldás, hogy egy költőtől származó több vers akár egy cikluson belül sem feltétlenül következik egymás után, hanem a költők verseikkel mintegy felelgetnek egymásnak, adott esetben egyazon oldalon. Így történik ez a kötet mesterien megkomponált utolsó lapján is:

Fodor Ákos

Axióma

Mesteri Mű az,

amin nem leled nyomát

mesterkedésnek.

Zsávolya Zoltán

Csönd nyitja száját,

s csukja is be azonnal:

szótlan haiku.

Fodor Ákos

Axióma

Emberi művet

csak abbahagyni lehet

– befejezni: nem

Az Ezer magyar haiku című kötet mintaszerűen megtervezett, elméletileg megalapozott, gondosan megszerkesztett kiadvány. Általa a magyar költészet története újabb szép és hasznos antológiával gazdagodott. (Napkút Kiadó, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben