Tábori posta

Szovjet mundérban Poroszföldön; részlet

Lejárt az ebéd utáni harminc-negyven perces pihenő, a kaszárnya lassan megtelt a lakóival. Volt idő két-három szál cigaretta elszívására a kinti dohányzóhelyen, levelek írására-olvasására, beszélgetésre, kinek-kinek az igényei szerint. A katonák aztán előhozták a kaptyorkából (századraktár) kombinzonjaikat, a kétrészes fekete szerelőruhákat, beöltöztek, majd nyugodt tempóban elindultak a géppark felé.

Más napokon ilyenkor, ha éppen nincs őrszolgálat, a politikai foglalkozáson ülünk. Előfordul néha, hogy meghívott előadó érkezik, s amiről beszél, még érdekes is lehet. De többnyire a parancsnokunk politikai helyettese, Kuznyecov őrnagy ápolja, nevelgeti a politikai éberség és a szocialista hazafiság szívünkbe plántált hajtásait. A szovjet harcos – különösen a szovjet haderő németországi hadcsoportjának katonája – politikailag legyen megingathatatlan, széleskörűen képzett! E tekintetben az első számú követelmény, hogy a térképen meg tudja mutatni a nagy Szovjetuniót és tagköztársaságait. De nem elég csak rámutatni! Körbe is kell rajzolni, mert ahogy halad a mutatópálca a világ legnagyobb birodalmának határain, úgy szokja meg a kar a számos görbülettel komplikált nagy, ölelő mozdulatot, s hazafiúi büszkeséggel telve úgy dagad egyre jobban a kebel. S megfontoltan, figyelmesen haladjon az a pálcavég, mert aki akár a Kurili-szigeteket le meri hagyni, az könnyelműségből követ el hazaárulást. Az ilyen aztán hajlamos megfeledkezni arról is, hogy országunk minden talpalatnyi földjéért szovjet hősök vére hullt. Fel kell sorolni ezenkívül és a térképen végigmutogatni a Varsói Szerződés országait, a mi fegyverbarátainkat és a KGST tagállamait a fővárosokkal együtt. S bármennyire is visszatetsző valakinek, az ádáz ellenséget, a fontosabb NATO-államokat szintén ismerni illik. De ez esetben elég csak rámutatni az államot jelölő színes foltra. Amikor ’72 őszén az egységhez érkeztünk, ezen a vizsgán nekünk is át kellett esnünk. Az őrnagy egy oroszul sem tudó ukrán legénykét izzasztott a térképnél, aki Kanada hallatán csak bámulni tudott. Segíteni próbált neki, az ország nagyságát az USA-éhoz hasonlította, de Mikolának erre sem ugrott be semmi. Szegény fiú végül a könyörtelen kínzómesterre nézett, és mindenre elszántan kibökte, hogy Kanada nincs rajta a térképen. Jóízű, harsány nevetés kísérte ezt a katonás feleletet, ám megválaszolatlan kérdésnek a seregben nem szabad maradnia. A tiszt az újoncokkal való további ismerkedés végett körbenézett a hallgatóságon, és pont rajtam akadt meg a szeme, engem hívott a térképhez. Kanada így – fővárosával együtt – menten megkerült. Az NDK és az NSZK úgyszintén, s ezek fővárosai is rendben voltak. A kérdező most szigorúbb lett, és a Benelux-államokat, majd a Távol-Kelet országait kérdezte. S miután a feladatokat simán teljesítettem, egy pillanatra magába révedt, majd az arca hirtelen felderülvén jelezte, hogy megtalálta az intelligenciámhoz való fogas kérdést:

– Mutasd meg Chilét! – nézett hirtelen a szemembe, s tekintete azt közvetítette felém, hogy nagyon szeretne végre a markában tartani. De az is lehet, hogy ezt a kérdést sorsdöntő szándékkal tette fel, s ha megválaszolom, a bizalmába fogad. Mert akkoriban Chilén függött a szocialista világrendszer szeme, hiszen a marxista hitű Salvador Allende 1970-ben a dél-amerikai kontinensen szocialista kormányt alakított.

– Tessék, ez Chile, a fővárosa pedig Santiago – húztam végig a pálcát az Andok nyugati lejtőire tapadó, gilisztahosszúságú, sárgára színezett országon. Az elismerő bólintás egy szemernyit sem késett, ám azt azonnal újabb gyors kérdés követte:

– Milyen iskolai végzettséged van?

Kénytelen voltam bevallani, hogy hét féléven át egyetemre jártam.

– Te az én emberem vagy! – ragyogott fel máris a szeme. – A polit-foglalkozás után jelentkezz nálam.

Az én ábrázatom azonban egy csöppet sem derült fel. Sejtettem már, hogy írnokot akar belőlem nevelni. Ismervén az írnoki státust, tisztában voltam vele: ha elfogadom, könnyebb lesz a szolgálat, nem kell majd minden másnap fegyveres őrségben állni. Mégis viszolyogtam az egésztől, mert igaz lehet ugyan, hogy meleg van az ördög hóna alatt, néha talán túlságosan is, de mi lesz, ha már nem éri be a plakátra hazudott ígéretekkel, s végül a lelkemet akarja? Pedig hol voltak már akkor a sztálini-hruscsovi idők rettegett komisszárjai! Major Kuznyecovtól, akit hamarosan alaposabban megismertem, senkinek sem kellett tartania. Túlzott elvhűsége és ügybuzgósága miatt tiszttársai sokszor megmosolyogták, utasításait tudomásul vették, a végrehajtásról azonban legtöbbször elfeledkeztek. De miért is ne, ha egyszer a kutya sem kérte őket számon? És így is rendben volt minden.

Pankov őrnagy utasítása ellenben nem tűr halasztást. Bebújtam én is a kombinzonba, beálltam a sorba, és a többiekkel elindultam a park területén hagyott gépeinkhez. Tisztjeink közül ketten jöttek velünk, a többiek és az ütegparancsnok már valószínűleg a helyszínen vannak. Krecsetov hadnagy mellett lépkedett Klicsnyikov hadnagy, a lányosan szép arcú, mindig ábrándos tekintetű, szőke fiatal tiszt, akitől semmi sem állt távolabb, mint a katonás fellépés, aki csak valamilyen fatális véletlen révén lett hivatásos katona. Ütegünk 2. számú rakétahordozójának legénysége fölött parancsnokolt, azonfelül ő volt a komszomoltitkárunk, s Kuznyecov távolléte esetén a politikai tiszt teendőit is ő látta el. De vele végeztettek el a felettesei minden olyan feladatot, ami másoknak nem volt ínyére. Ennek ellenére szinte mindig elégedetlenek voltak a munkájával, s előléptetését már kétszer elodázták. Méltatlankodni mégsem hallottuk soha. Engem hamar megkedvelt, s mint többször hangsúlyozta, becsülte bennem, hogy eggyel több nyelvet beszélek nála. Mondtam neki két-három ízben is, hogy a magyar az én anyanyelvem, azt nem tekintem idegennek. Az oroszt már többé-kevésbé annak tartom, de kacérkodom egy valódi idegen nyelvvel is, mégpedig a franciával. Erre vágyakozva felsóhajtott, és csak ennyit mondott:

– Ó, a francia – a szerelem nyelve!

– La langue française – c’ est la langue d’ amour! – csaptam le azonnal a témára, hogy valamelyest igazoljam magam, de a tiszt lelkéből felszakadó, reménytelenül vágyakozó sóhaj – rajta kívül ki tudja, merre szállt? – engem is elkapott…

Az 1. és a 2. ütegek legénysége már takarította a gépeket. Az operátorok serényen törölgették az ezüstszínű rakéták hatalmas testét, s miután eltávolították róluk a port, alkoholba mártott ecsettel ápolgatták a különböző töltőnyílások mélyedéseit, a szárnyak és a stabilizátorok fészkeit. A mechánikok, azaz a vezetők, a futóművekkel foglalatoskodtak. Szerencsére télidő van, s ha nincs is hó, legalább sár sincs. Mert ha sár lenne, a lánctalpakat szét kellene szedni, s az egymásba csuklósan csatlakozó tagokat egyenként megtisztítva bitumenfestékbe mártogatni, megszárítani, majd újból összerakni. Ez bizony nehéz munka lenne, de a száraz homokot, a port most könnyű kitakarítani a mélyedésekből.

A gépem felé indultam, de már többen forgolódtak körülötte. Egy speciális emelőszerkezettel ellátott gépkocsi, a TZM (tránszportno-zárjázsájuscsájá másiná – rakétaszállító-átrakó jármű) állott szorosan mellette, s éppen az egyik rakétát emelte le a hordozóról. Miután a rugós, csappantyús rögzítőszerkezeteket kioldva leszerelték róla a szárnyakat és stabilizátorokat, a lecsupaszított rakétatestet elhelyezte egy fekvő könnyűfém konténerben. A párjával ugyanezt tette. Közben egy újabb emelős kocsi érkezett, a konténerbe zárt rakétákat saját hátukra vették, majd elszállították. Az így lefegyverzett önjárót újból vontatókötélre akasztották, s elindultak vele a szerelőcsarnok felé.

Szigyelnyikov őrnagy, az ütegparancsnok hívatott magához.

– Most láthattad magad is, hogy a ma reggeli munkád „eredményét” a szerelőcsarnokba vitték, s még csak nem is sejtjük, hogy mikor érkezik meg az új hajtómű. Az üteg védelmi képességei jelentősen gyengültek ezáltal, s azonkívül tetemes anyagi kárt okoztál a hadseregnek. Komoly felelősségre vonást érdemelnél, azonban a részünkről is történtek kisebb mulasztások. Az egyik az, hogy nem volt érvényes, nevedre szóló parancs, s nélküle nem vezethetted volna ezt a harci járművet. A másik mozzanat az, s ezt nemcsak neked, hanem Krecsetov hadnagynak is tudnia kellett volna, hogy riadó esetén nem szoktunk az előmelegítéssel vacakolni. Különben a ma reggeli hőmérséklet csak fagypont körüli volt, tehát bármennyire is tél van, semmi szükség nem volt rá. Így van?

Bólintottam, hogy igen.

– Nos, gondoskodnunk kell róla, hogy máskor ez ne fordulhasson elő, ezért a vezetőgépészi státusodból leváltunk. Kitalálunk neked valami semleges beosztást. Ezentúl akár egyfolytában írhatod a betűket Kuznyecov őrnagynak, és beköltözhetsz a Lenin-szobába, hisz a szolgálati időd nagy részét eddig is ott töltötted. De az is lehetséges, hogy heteken belül egy újabb hagyományos légvédelmi alegységet alakítunk, mivel a fegyverzetünk kiegészítésére harminckét milliméteres, ikercsövű gépágyúk érkeznek hozzánk. Azokat legalább nem lehet elrontani. Megértettél engem?

– Igenis! – válaszoltam, s meg akartam köszönni, hogy az ügyemben ilyen emberséges elhatározásra jutott a vezetés, de elhárította már a próbálkozást is.

– Most add ide a katonakönyved, hogy a törzsparancsnokságon a szükséges változtatást bejegyezzék.

Benyúltam a kombinzonom alá, s a zubbonyom bal felső zsebéből előhúzva megkönnyebbülten nyújtottam át a vörös fedelű csillagos igazolványt.

*

Elérkezett a vacsora utáni pihenés ideje. Okosan kell gazdálkodni vele, mert ebbe az esti tisztálkodásnak is bele kell férnie. A fiúk levetik a zubbonyt, az alatta viselt, gallér nélküli fehér inget, lerúgják az egész nap hordott nehéz csizmát, és elgyötört lábukat az ágy alól előkotort műbőr papucsba bújtatják. S mikor a kaszárnya levegőtartalékát már lassan emészteni kezdi a lábszag, az éjjeliszekrények fiókjaiból előkerülnek a szappantartók, a borotvakészletek, az ágy karjáról a darázsfészkes szövésű, kis pamuttörülközők, s mindezekkel felszerelkezve elindulunk a mosdó felé.

A vizesblokk két helyiségből áll. Az elsőben egy középen elhelyezett, alacsony válaszfal két oldalára tíz csapot s ugyanannyi mosdókagylót szereltek. A másik az illemhely. Annak bejáratánál jobbra öt piszoárcsésze tapad a falra. Hát igen, a szándék már szinte európai. A vékony válaszfallal elkülönített vízöblítéses guggolókból ugyancsak tíz darabra tellett. Ezek két sorban, ötösével néznek farkasszemet egymással, mert ajtó nincs előttük. Ha telt ház van, mint a reggeli ébresztő után folyamatosan, a szemben ülő harcostárs képébe bámulhatunk, vagy ha ez valakinek szokatlan, esetleg kellemetlen, hát rejtse el fejét a célszerűen magával vitt újságoldalakba.

A csapokból hideg víz folyik, ezért az itt töltött idő csak annyi, amennyi a felsőtest, a nyak és a hónaljak felületes mosásához szükséges. A hátmosás egyedül nem megy. E tisztálkodási művelet többnyire kölcsönös, azaz társ kell hozzá. Tanácsos közben jó mélyen a mosdókagyló fölé hajolni, hogy a szappanozás és az alapos dörzsölés után a két tenyérrel locsolt víz ne a nadrágba csorogjon. Aztán borotválkozás, majd lábmosás következik, de addigra jól megszokja a szervezet a hideg vizet. Lábtörléshez nincs külön kendő. Ami van, azt inkább kímélni kell. Mondhatnak bármit a gombás fertőzésekre figyelmeztető fali plakátok, vizes lábbal lép vissza mindenki a papucsába, s csoszog a maga széke, ágya felé, hogy rendbe szedje másnapra a ruházatát, megírja az esedékes leveleket.

Igaz is, nemsokára itt a nőnap, két üdvözlőlap kellene. Rafik, örmény ágyszomszédom tucatnyit vásárolt, s ragyogó képpel rakja elém őket:

– Válassz közülük, László drága!

– Köszönöm. Holnap, amint alkalom adódik, megveszem, s visszaadom neked – válaszolom, s magamban még egy darabig a „drága” jelzőn derülgetek, bár egy ideje tudom, hogy az örmény nyelvhasználatban ez a bizalmasabb megszólítás egyik állandó kelléke. Lám, ők sem oroszul, a szovjet népek egységes nyelvén, hanem anyanyelvükön gondolkoznak, s többnyire ennek logikájával kerekítik orosz nyelvű mondataikat is.

A rózsa- vagy tulipáncsokrokat ábrázoló, jobb minőségű színes felvételekből készült üdvözlőlapok egész elfogadhatóak lennének, ha nem rontották volna el őket a kis csomókban rájuk ragasztott apró, csillogó üvegszemcsékkel. Briliánsokkal díszített virágszirmok? Hát… ízlésük a keletnémeteknek sincs, ellenben az olcsó giccs iránt rendkívül fogékonyak.

A laktanyaügyeletes esti létszámellenőrzésre szólít. A sorakozóra szólító parancsot már felöltözve, megtisztálkodva teljesítjük. Az ütegparancsnokok, bár jelen kellene lenniük, ilyenkor már rendszerint a családjaik körében pihennek, így a takarodó előkészítése Kondratyenko törzsőrmester feladata.

Az idősödő zászlós behozta a három üteg és a gazdasági szakasz névsorát tartalmazó mappát, és átadta Szidorán őrmesternek, a gazdaságiak szakaszparancsnok-helyettesének. Az örökké jó kedélyű, de amúgy csendes természetű katona kiáll a kaszárnya felsorakozott népe elé. Gimnasztyorkája felső gombja hanyagul kigombolva, szétnyíló gallérján virít a frissen felvarrt gyolcsbetét. Derékszíjának domborúra hajlított, ragyogóra dörzsölt rézcsatja az ágyékáig húzza a lazára engedett széles bőrövet. És lábán nem a közkatonák számára rendszeresített, nehéz marhabőr csizmát viseli – ragyogó bokszbőrből szabott tiszti csizma az, szára kozákosan sűrű ráncba törve, alacsonyan ül a térde alatt. Ha más nem, ez a külső elárulja, hogy szolgálati idejének utolsó negyedében tart, májusban leszerel. Ő már öreg csont, nem töri, kivonta magát az állandó fegyelem szorításából, s ezt az állapotot a parancsnokai is elfogadják. Ez a felkérés sem jelent számára semmilyen megterhelést, de tekintélyt, rangot annál inkább, s ez kinek ne imponálna? Ennek tudatában, ezt a magabiztos fellépést sugározva nyitotta fel most is a mappát, s a nevek olvasásába kezdett:

– Abdrahmanov tizedes!

– Já! – azaz: jelen! – hangzik a vékonypénzűnek látszó, valójában rendkívül szívós és türelmes baskír altiszt válasza, mire a névsort olvasó fiú kajánul felnéz a mappából, s az elhangzott „Já!”-ra fogai közül, félhangosan elereszti az idekívánkozó, mindnyájunk által ismert rímet: – Gálovká ot hujá! – ami magyarul csak annyit tesz, hogy faszfej. De ez a beszólás egy ilyen közösségben teljesen megszokott. Hatása nagyjából csak annyi, mint a magyarban a névcsúfolókban elcsattanó rímeké, s még csak egy felszabadult mozgolódás erejéig sem bontja meg a rendet. Mindenki figyelni igyekszik inkább a saját nevére, de leginkább arra, hogy vége legyen a sorakozónak.

– Ámirhanyán! – hangzik fel a következő örmény gyerek neve.

– Konyhai szolgálatban áll! – feleli helyette Abdrahmanov tizedes, Szidorán őrmester pedig az elhangzott név mellé jelet tesz.

– Dzsigit Bágdászárján! – szólítja tökéletesnek tűnő kaukázusi akcentussal a következő legényt.

– Já! – feleli érezhető keserűséggel a bakui örmény, akire az őrmester csak azért ruházza tréfás kedvében a dzsigit, azaz a pusztai lovas legény rangját, mert állandó lakhelye szerint azerinek, tehát muzulmán hitűnek véli, s az ő szemében minden muzulmán dzsigit. Holott Bágdászárján keresztény, s csak sajátos örmény sorsának köszönheti, hogy a sajátjaival örökös viszályban álló azerbajdzsánok között, Bakuban jött a világra.

De a barna képű, fényes arcbőrű Mamedov, a fűtőház örökös beosztottja és lakója, aki valóban Allahot tekinti istenének, fülig érő szájjal fogadja, amikor dzsigitnek szólítják, egyenesen kitüntetésnek tartja az őt méltán megillető megkülönböztetést.

A már leszerelését váró őrmester így megy végig a névsoron, és senki sem mondhatja, hogy a napirendben előírt utolsó sorakozó unalmas lenne. Végül Kondratyenko törzsőrmesterhez fordul, jelentést tesz a névsor szerinti, majd a ténylegesen jelen lévők létszámáról, külön kiemelve a szolgálatban állókat, átadja a mappát, s a feladat teljesítését jelző tisztelgést inkább csak mímelve, mint példásan végrehajtva, elfoglalja helyét a sorban, vagy egyszerűen lelép, megy a maga dolgára.

Kondratyenko tiszti táskájából jegyzetfüzetet vesz elő, kinyitja, majd kiállít a sorból két feketelistára került bajtársat, és kihirdeti számukra az esedékes büntetőmunkát. Azok a szolgálati szabályzatnak megfelelően elismerik a fegyelmi vétséget, s indulnak, hogy átöltözzenek a soron kívüli, négyórás konyhai szolgálatra. Általában krumplit kell hámozniuk, nagyjából két mázsát, de ez majd elválik, ha jelentkeznek az ott ügyeletet tartó továbbszolgáló zászlósnál. Ha a krumpli eléggé egészséges, méretét és alakját tekintve egyenletes, inkább géppel tisztítják, s ebben az esetben nekik csak a mélyedésekből kell kivagdosni a héj maradékait. Így jócskán marad még idejük a nagyobb fazekak, méretesebb edények elmosogatására, a kerámiapadló állandó súrolására, mert a konyhai személyzet, bár ők is egyszerű sorkatonák, fenn hordják az orrukat, s a lelket is kihajtanák a kezük alá adott büntetősökből. De ha elvégezték a kiszabott munkát, talán alvásra is jut négy órájuk, mert ennyi mindenkinek dukál.

Kondratyenko a nagy faliórára tekint, amely kevés híján tíz, azaz huszonkét órát mutat, s félig emelt fejjel még a számlapot bámulva, de már újabb utasításra készülve jó előre kinyitja a száját. A fölötte lógó lámpa fénye most egész szájüregét bevilágítja, minden részletében megmutatja platinaszínű fém fogsorát. Eredeti fehér nincs benne egy sem. Ez nem éppen katonás látvány, háta mögött gúnyolják is érte eleget. De a hangja mintha még ércesebb lenne ezáltal:

– Pihenj! Harminc másodperc múlva villanyoltás. Oszolj, takarodó!

Az alegységek szétrebbennek a kaszárnya különböző szögleteibe. Újból dübörög a padló, a lerúgott csizmák az ágyak előtt sorakozó hokedlik elé kerülnek, a csizmaszárak tetejére pedig a kiterített kapcák. Az összehajtogatott nadrágok és zubbonyok már a székek ülőlapján simulva nyugszanak, s fölöttük a derékszíjak nehéz rézcsatjának csillagai virrasztanak hajnalig. Fellibbennek a takarók, s a vaságyak szegecselt eresztékei, a rugós acélsodronyok keservesen nyiszorognak az eltörődött testek súlya alatt.

A törzsőrmester végigmegy a hálótermen, orron rúg egy-egy kiálló csizmát, aztán egy kis időre bezárkózik még a századraktárba, a kaszárnyán belüli külön kis birodalmába a hátizsákok, munkaruhák, festékek és takarítóeszközök közé. A polcokon egy elkülönített szakaszban a leszerelés előtt álló altisztek és közbakák bőröndjei foglalnak helyet. Nekik is bejáratuk van ide, hisz lassan gyarapodó személyes holmijukat mégsem tarthatják az éjjeliszekrényekben, sem pedig az ágyaik alatt. Napközben, ha tehetik, egy üveg sör legurítása után akár végig is heverhetnek a leürített polcokon. Ám ilyenkor gondosan magukra zárják az ajtót, hogy rejtve maradjanak az efféle virtus iránt érzéketlen parancsnokok szeme elől, akik szerint a napközben való alvás főbenjáró bűn. A bölcs szólás viszont az tartja, hogy: „Amíg a katona alszik, a szolgálati idő addig is telik.”

A raktár ajtaja kitárul, az ajtó mögött kattan a villany. Kondratyenko krákogva, dörmögve hagyja el a kaszárnyát. Hallani a külső csapóajtó csattanását, csizmájának egyenletes, hangos kopogását a betonon.

Vaszilenkó, az alacsony növésű, szőke szaratovi srác, akinél többet senki sem szájalt Kondratyenkóval, ágyából kipattan, s papucsába lépve a kaszárnya közepére siet. Mintha kórust dirigálna, előrelendíti karjait, s már süvölt torkából a kérdés:

– Sasok! Ki az egységben a legdilinyósabb katona?!

A kar pedig, mivel nem most ismerkedik a szereppel, erőteljesen, egyszerre válaszol:

– Akinek vasból a foga! Akinek vasból a foga!

A produkció kisebbszerű derültséget kelt, ám a többség már valóban aludni szeretne. Néhányan azért felkelnek, a mosdó felé csoszognak, de ugyanakkor már a tévé előtt is sorakoznak a székek. A képernyő kivilágosodik, valamilyen stúdióbeszélgetést közvetítenek. Ez persze senkit sem érdekel, s máris hangzik az ágysorok közül az utasítás:

– Kapcsold a nyugatnémetre!

Egyet-kettőt kattan a csatornaváltó, s máris lövések szaggatják a filmbéli éjszakát. Westernfilmet sugároznak, a fiúk szájtátva tapadnak a képernyőre. Ágyam messze van a készüléktől, de ha felkönyöklök, egész tűrhetően látom. Hogy miért nem ülök székre? Az az öregek kiváltsága, s én még csak a második félévemet töltöm. De különben sem érdekel a film. A kispárnába fúrom fejemet, aludni próbálok. A tévé előtt ülők hangosan hahotáznak. Erre felnézek ismét. Tipikus vadnyugati utcakép, a kocsmaépülethez tartozó féleresz alatt részeg lovas alszik a nyeregben, lelógó bal kezében viszkisüveg. De a ló az igazi! Az előtte álló nyitott fenekű hordóból sört vedel. Fejét fel-felemeli, s a kamerába röhög. Szabályosan ittas, lábai inognak, s az épület falának dőlve igyekszik magát mégis megtartani.

Hirtelen nyílik a bejárati ajtó, s a laktanyaügyeletes, aki eközben a bejáratot vigyázta, hevesen integetve, hangját visszafogva azt próbálja a tévézők értésére adni, hogy az ügyeletes tiszt közeledik a kaszárnya felé. A mozinézők székestül szétrebbennek, a képernyő újból elsötétül. A százados, bal karján széles, vörös karszalaggal, belép. A kaszárnyaügyeletes halkan jelenteni készül, de a tiszt leinti. Egyenesen a tévéhez indul, hátoldalát megtapogatja. Bizonyára melegnek találja, ezért csípőre tett kézzel áll egy darabig a félhomályban, szemét körbejáratja az alvókon. Halk, egyenletes szuszogást hall mindenfelől. Ki érti ezt?

Aludni próbálok, azonban úgy érzem, most nehezen fog menni. A vaságyra nem lehet panaszom, a gyomrom sem korog, mégis csak hánykolódom. Az jár a fejemben, hogy válaszolnom kell a szüleim levelére. Mit írjak apámnak? Kell-e vigasztalnom a nagymama halála miatt? S én vigasztaljam? Hogyan, amikor nekem is éppen eléggé fáj?

De a rakétahordozó besütött hajtóműve is bosszant, ezt a gikszert sem volt még érkezésem megemészteni. Megnyugtat, hiszen megnyugtattak, hogy nem lesz számomra kellemetlen következménye, mégis furdalja valami a belsőmet. Hogyan feledkezhettem meg arról a nyomorult csapról? Annak idején a berdicsevi tanezredben alaposan elsajátíttatták velünk az előmelegítés fázisait. A műszaki ismereteket oktató tisztnek különös gondja volt a gyakorlatra. „Tapogasd meg saját kezeddel, nézz bele, mert csak úgy fogod megtanulni!” – csengnek fülemben most is szavai, s én azt hittem, hogy a legfontosabbakat meg is tanultam.

A múlt év novemberében, amikor heten megérkeztünk a kijelölt sorkatonai egységhez, próbavezetésen kellett igazolni a felkészültségünket. A gyakorlótéren lévő vizsgapálya mindössze tizenöt-húsz kilométer hosszúságú, s mint általában, különböző nehézségű szakaszokból áll. A kezdő szakasz, legfeljebb nyolc-kilencszáz méteres, arra való, hogy a vezető megérezze, megismerje a gép képességeit. Ezt követően elérjük az „aknamezőben” cövekekkel jelölt, a hernyótalpaknál alig szélesebb aknamentes átjárót, amelyen lehetőleg a jelek eltaposása nélkül kell áthaladni. Most egy nem túl hosszú, viszonylag egyenletes gyorsasági szakasz következik, majd át kell gázolni egy vízmosáson vagy vízzel telt gázlót helyettesítő vizesárkon. Ez esetben a megfelelő sebességfokozat kiválasztására kell figyelni, s lehetőleg el kell kerülni, hogy víz nyomuljon a kipufogóba. A legnehezebb a tizenöt-húsz méternyi magasságú dombon való átkelés, amelyet oly módon kombináltak, hogy a negyvenöt fokos emelkedő közepén meg kell állítani s újraindítani a harminchat tonnás gépet, majd a csúcson túljutva, a lejtőn ugyanígy. Mint mesélik, volt rá eset, hogy miután az emelkedő közepén a vezető megállította járművét, az újraindítás közben valamilyen vezetéstechnikai hiba miatt hátrafelé kezdett gurulni, s a hajtómű az ellenkező irányba forogva indult be. S mert a levegőt nem a légszűrőn, hanem a kipufogón keresztül kapta, a nehéz, fojtó füst nemcsak a motorházat, de a vezetőfülkét is elárasztotta. Kellemetlen eset lehetett, azt egyáltalán nem szeretném kipróbálni.

Miután nappal, nyitott vezetői fülkében, az ülést kimagasítva végigmentünk egyszer a pályán, este éjjellátó infravörös lámpával, zárt vezetőfülkében ismételtük meg a gyakorlatot. Amikor belenéztem a műszerbe, úgy tűnt, mintha egy betegesen halvány, felhők közé menekült hold fényénél kellene tájékozódnom egy köddel borított sivatagban. Alig indultam el, a parancsnoki részlegben ülő kísérőtiszt, aki a terepet szintén csak az infravörös készüléken át figyelhette, rögtön megkérdezte, hogy látok-e.

– Igen, látom az utat és a fákat – felelem magabiztosan.

– Én semmit sem látok – panaszolta. – Olyan sötét van, mint a négerek seggében!

Na, még ilyet se hallottam! Kuncogtam ezért magamban egy sort, de hamarosan elértem az imitált aknamezőben kicövekelt átjárót, majd nemsokára a mesterséges magaslatra vezető emelkedőt. Lassítani kezdtem, hogy megálljak az előírt helyen. A parancsnok azonban utasított, hogy menjek nyugodtan tovább, ebben a sötétségben úgysem ellenőriz bennünket senki. A lejtőről leérve hármas, majd négyes fokozatba kapcsoltam, s előretoltam a két kormányrudat, hadd fussanak a lánctalpak szabadon. A terep kisebb egyenetlenségeit negyven-ötven kilométeres sebességnél meg sem érzi a gép, olyan kiváló a rugózása. De csökkentettem hamarosan a tempót, mert feltűnt az erdőbe forduló kanyar, s a keskeny úton egymást követték a hirtelen ívű fordulók. Hol az egyik, hol a másik lánctalpat kellett fékeznem, hogy az úton tudjak maradni, de a sisak fejhallgatójából most újból a tiszt hangját hallom:

– Még egyszer kérdem: látsz egyáltalán?

– Igenis, hadnagy elvtárs, látok! – felelem, miközben a két szemem s a homlokon szinte beleragad a kémlelőnyílás gumival bélelt homorulatába.

– Egy lófaszt látsz te, de nem az utat! Megint ledöntöttél egy fenyőt!

Ezen kissé elképedtem, mert ütközésnek a jelét sem tapasztaltam, ami a jármű hatalmas tömegét és négyszáz lóerejét tekintve egyáltalán nem csoda, mégis valami bocsánatfélét dünnyögtem a gégemikrofonba. De több szó a vezetési gyakorlat során nem esett már köztünk, s amikor visszatértünk a kiindulási helyre, megkönnyebbülten nyitottam ki a kabin páncélozott tetejét, s szálltam ki az ülésből, mert a vezetési gyakorlat alapjában véve sikeres volt, csupán a jobb oldali lánctalpra hajló sárvédő lemez volt elroncsolódva, mégpedig rendesen. Nem olyan nagy vész, oxigénlánggal felhevítve még könnyen helyrehozható, szerencse, hogy el nem hagytuk… Még szerencse.