×

Szomszédok

Potozky László

2011 // 04
I.

– Megöltem Berzsidéket.

– Mit csináltál?

– Lelőttem őket.

Kámlán Imre törzszászlóst jó arcnak, sőt, rendőrviszonylatban még tisztességesnek is tartották a munkatársai, mert minden kis figyelmességet, amelyben „ügyfelei” részesítették (legyen az házi kolbász vagy egy dagadt boríték), megosztott velük. Nem ismerte, és nem is ismerhette az önzést, tudta, szorult helyzetekben – melyek minden rendőr pályafutása során óhatatlanul bekövetkeznek – csak a kisebb figyelmességekkel meglágyított barátaihoz fordulhat, akik között akadt jó néhány befolyásos tiszt is. Mégsem segített egyik sem rajta, amikor kihallgatás közben félholtra vert egy kábítószer-kereskedőt. Persze senki nem tagadja, hogy becsúszik néha egy-egy pofon a munkamenet olajozása végett, de Kámlán ennél jóval messzebb ment. Istenigazából „enni adott a gumibotnak”, ahogy a rendőrök mondták. Valójában nemcsak a gumibotot suhogtatta, segédeszközként bokszert is alkalmazott, és a cipőjét sem kímélte. Képtelenség megmagyarázni, miért tette, nem is nagyon faggatták, feszült munkakör ez, mindenkinek elszakad egyszer a cérnája, és végső soron azért tevékenykednek a kollégák a különböző osztályokon, hogy lehetőség szerint enyhítsék az ilyen kitörések következményeit. Valakik azonban megfelelő helyeken megfelelő fejeseket kentek meg, így a félholtra vert dílert letört fogaival és megrepedt lépével kórházba szállították. A vádemelés elmaradt, a rendőrség kiegyezett az áldozattal, hogy bizonyítandó, mennyire szánják a félreértést és a bántalmazást, elbocsátják megbízhatatlan emberüket, és ezzel elboronáltnak tekintik az ügyet. Kámlán barátai nem tudtak, nem mertek vagy egyszerűen csak nem akartak segíteni rajta. Így jár az az idióta – mondták –, aki nem tud uralkodni magán.

Állásával együtt szolgálati lakását és feleségét is elvesztette, akinek már jó ideje elege lett férjének a tilosban lefülelt örömlányokkal való hírhedt „kiegyezéseiből”, addig is csak azért tűrt, mert Kámlán legalább rendes fizetést vitt haza. Összeállt férje egyik volt munkatársával, akit egyáltalán nem feszélyezett, hogy néhai kollégája nejére csapott le. Kámlán már nem tartozott közéjük, feledésbe ment egykoron áldott jószívűsége, még új munkahely keresésében sem mozgósították a befolyásukat, ugyan minek, ezekben a körökben a barátság csak addig tart, ameddig az egyenruhát viselik.

Egy horgászboltban vállalt munkát, szerény végkielégítéséből vásárolt egy másfél szobás lakást a külvárosban, felesége nem is hiányzott neki, inkább azt fájlalta, hogy már nem fülelhet le utcalányokat. Legalább az egyenruháját ne vonták volna be… Csak egy ócska, húsz lépésen már félrehúzó, kilenc milliméteres félautomata maradt nála teli tárral, a tartalék fegyvere, ezt elfelejtették visszakérni, talán már a leltárban sem szerepelt. A ruhásszekrényben rejtette el egy nagykabát zsebébe, valahogy megnyugtatta a tudat, hogy ott van kéznél, és ha rosszra fordulnak a dolgok, bármikor előveheti. Néha, ha nagyon elunta magát, megtisztogatta, szétszedte, összerakta, csak úgy nosztalgiából.

– Ez egy ólomfalon is áthallatszana. Ettől meg lehet hülyülni.

– Mért nem szólsz a régi kollégáidnak?

– Hagyjad, nincs mit csinálni. Rajtunk kívül egyik szomszédot sem zavarja.

– Itt mindenki paraszt.

– Az, fiam.

Ifjabb Kámlán Imrét egyszerűen Kálmánkának szólították. Iskoláséveit az a kijelentés kísérte végig, hogy az apja rendőr, így ő tisztában van a jogaival, ezért bármilyen kihágást követett el, nem merték komolyabban megbüntetni. Így úszta meg csupán magaviseleti jegye levonásával azt is, hogy egyszer megütötte egyik tanárnőjét, és így siklottak át felette, valahányszor rajtakapták cigarettázni az iskola vécéjében. De az árulkodó, tanárokat vonzó füst miatt hamar ráunt a dohányzásra. Sokkal érdekesebb – és kevésbé feltűnő – öngyújtók gázát belélegezni! A gyújtóról festékoldóra váltott, de ez megint csak körülményesnek bizonyult, állandóan hordozni kellett a zacskót. Végül a tablettánál kötött ki: diszkréten fogyasztható, és gyorsan üt.

Apjának se ideje, se kedve nem volt egy szem fiával foglalkozni, Kámlánnénál pedig a nevelés abban merült ki, hogy alkalmanként unott hangon tanulásra biztatta a gyereket, amúgy hagyta szabadon csavarogni, csak ritkán szólt rá erélyesebben, akkor is azért, hogy ilyen is legyen, akárcsak más, normális családoknál. Kámlán, bár kevés időt töltött otthon, hamar észrevette fián a stigmákat: zsíros, fényes arcbőr, üveges szemek, ecetes lehelet. Gyanakvásában kikérdezte egyik drogszakértő ismerősét, aki azonnal, látatlanban diagnosztizált. Tabletta. Kámlán megrémült: az állásába kerülhet a kölyök hülyesége! Felőle disznólkodhat egészen addig, amíg nem veszélyezteti az apja munkahelyét, más rendőrnek sem szent a porontya, azok is állandóan a szüleikre hivatkoznak, de a tablettázás már sok, az nyílt törvénysértés. És akkor a gumibot egykettőre kiverte Kálmánkából, honnan szerzi az adagjait, majd finoman elejtett célzás egy bizalmi munkatársnak, elő a dílert, gumibot, cipő, bokszer ráadásnak, aztán valahol elcsúszott a dolog. Kálmánka jót röhögött a markába, és mert apja befolyása nélkül nem tudott volna haladni, érettségi előtt otthagyta az iskolát, és beállt dolgozni egy raktárba. Kámlán elkeseredettségében, és mivel már az állását sem kellett féltenie, közömbössé vált, hagyta, hogy fia azt tegye, amihez éppen kedvet kap, és arra költse a pénzét, amire tetszik.

– Apám!

– Mondjad, fiam!

– Én komolyan mondom, megölném Berzsidéket.

– Miért, fiam?

– Mert parasztok.

– Tényleg azok. De az még nem ok arra, hogy megöld őket.

– Szerintem aki ugyanazt a fos nótát hallgatja újra meg újra, az megérdemli a halált.

– Jól van, fiam.

Már a beköltözés napján feltűnt, közvetlen szomszédjaik süketek vagy legalábbis halláskárosultak, olyan veszett hangerővel bömböltetik a mulatós zenét egész álló nap. Kámlán, miközben bútoraikat tologatták, azzal nyugtatta fiát, hogy biztosan csak hétvégén van így, ilyenkor az emberek kissé megfeledkeznek magukról, és az is lehet, hogy ez csak egyszeri alkalom, ők pedig pont kifogták. Később egy csecsemő is betársult a nóták mellé, és szünet nélkül bőgött, mintha túl akarná harsogni a magnót. Kámlán, miután egy hétig tűrt, és végre képesnek érezte magát, hogy félretegye rendőrkorából visszamaradt számonkérő hangnemét, körbejárta a szomszédságot. Látogatásait ismerkedésnek álcázva igyekezett kipuhatolni a többiek véleményét a Berzsidéktől áradó hangzavarról. Kiderült, a szomszédokat egyáltalán nem zavarja, nekik mindegy, hogy náluk vagy a másik lakásban szól-e ugyanaz a kazetta.

Utolsónak Berzsidéket látogatta meg. Mulatós zene és gyermeksírás fogadta. Először általános dolgokról mesélt és kérdezett, óvatosan közelített a lényeghez, aztán saját fiára és annak csecsemőkorára terelte a beszélgetést.

– A fiam egészen csendes volt – mondta. – Tényleg, a maguké mitől sír annyit?

– Ilyen fajta – felelte Berzsidné.

– Eleven – tette hozzá Berzsid.

– Nem lehet, hogy a hangos zene miatt? – célozgatott Kámlán.

– Megszokta már.

– Így legalább nincsen egyedül a sírásával.

– De áthallatszik, tudják. Zavar minket. Lehalkíthatnák egy kicsit.

– Nem is hangos.

– A többi szomszédot nem zavarja.

– De minket igen. Halkítsák le, legyenek szívesek.

– Rendőrök, azt hiszik, övék a világ! – csattant fel a férfi.

– De már nem rendőr, úgyhogy nem csinálhat semmi! – társult be az asszony.

Kámlán látta, nincs kivel beszélni. Megpróbálhatta volna kihívni régi munkatársait, de gyakorlatból tudta, ilyen jelentéktelen ügyekkel lusták foglalkozni a rendőrök, s ha ki is mennek, csak szóbeli figyelmeztetéseket osztogatnak, ha pedig azután is újabb panasz érkezik, már nem is helyszínelnek, ezek a kis dolgok előbb-utóbb úgyis maguktól megoldódnak. Aztán pedig nagyobb gondjai is akadtak: Kálmánka állandóan ecetszagot árasztva átkozódott, fenyegetőzött, többször is erővel kellett visszatartani, mert Berzsidékre akarta törni az ajtót a lárma miatt, amely cseppet sem szűnt, sőt, mintha csak őket akarnák kikészíteni, ugyanazt a pár számot játszották újra meg újra.

II.

Nyelvére helyezte a tablettát, vizet ivott rá. Végigdőlt az ágyán, érkeztek a fények, a színek, a langyosság, meg azok a kellemes, bizsergető szúrások a bőrön. Kiáradt a Kielégültség-tenger, és ő elmerült benne: otthon van, semmi dolga, vérében vágtat a cucc. Fülét zsongó zúgás tömte el, egy ideig nem érzékelte a szomszédban felzendülő magnóbömbölést és gyermeksírást. Később hanyagul rávágott a falra, majd amikor kezdett oszlani a szer hatása, úgy belerúgott, hogy behorpadt a vakolat. Ilyen nincs, bazmeg, hogy más köcsögsége miatt kelljen tönkretennie a saját lakását! Várta, mikor érkezik már apja, hogy csitítgassa, de nem jött. Átnézett a másik szobába, Kámlán a tévé előtt szundított. Elhatározta, bevesz még egy tablettát. A zene továbbra sem szűnt. Dühe elenyészett, helyére valami javulással, harmóniával kecsegtető hajtóerő nyomult, amely biztatta, tegyen valamit, hajrá, valamit joga van tenni!

Keze apja nagykabátjának zsebébe csúszik, alszik a stukker, csakúgy, mint kirúgott gazdája. Alig tudja megállni, hogy el ne röhögje magát. De most összpontosítani kell! A fegyelmezés akkor hatásos, ha meglepetésszerű. Lépcsőzetes neveléssel lehetetlen kigyomlálni egy rossz szokást.

Nem is hallják a barmok, hogy bejött, olyan hangos a zene. Belép a konyhába, és nini, kedves szomszédok! Itt talán többre lesz szükség, mint egy kis riogatásra, holmi vérszegény ijedelem ezeken biztosan nem segítene, nem törülné le azt a sok parasztságot a pofájukról. Makoghatnak, úgysem hallja, és ez az ő hibájuk, a kurva zenéjük szedi le a fülét! Kibiztosítja a fegyvert, elegánsan céloz, mint párbajkor a nemesemberek, és Berzsidné már fordul is be az asztal alá… Maga meg mit szökdösik, Főparaszt Úr? Na, már le is csitult. Most akkor magnó kikapcs, és csend. Hopp, még egy zajforrás! Nesze, párna a pofádba, kis Berzsid! Nem nyomjuk oda, dehogy, te nem vagy hibás. Csak odatesszük, hogy tompítsa azt az átkozott bőgésed. Ne ficánkolj, mert nem fogsz levegőt kapni! Most pedig haza, beszámolni a faternak.

Egy bordélyházat rohamoznak, és lövöldöznek a kerítőkre, azok pedig hullanak, mint a legyek, de Kámlán hirtelen észreveszi, fegyvereikből nem csap ki torkolattűz, csak lövések hallatszanak, és akkor felriadt. Elsőnek a ruhásszekrény nyitott ajtaja tűnt fel neki. Hallotta, amint csapódik a bejárati ajtó. Egy pillanatra megengedte magának, hogy azt higgye, fia most érkezett a munkából. De oda nem pisztollyal jár az ember.

– Apám!

– Mondjad, fiam!

– Megöltem Berzsidéket.

– Mit csináltál?

– Lelőttem őket.

Kálmánka az asztalra tette a pisztolyt, és hátradőlt a fotelben.

– Csend van – mondta –, csend van.

Kámlán kikapcsolta a tévét.

– Tényleg – mondta.

És így ültek, szótlanul köszöntötték a csendet.

– Meg kéne ezt valahogy oldani, apám.

– Nincs ahogy.

– Intézd el.

– Nem lehet.

– Rendőr voltál.

– Nem számít. Szart sem ér.

Kezdett elenyészni a második tabletta hatása is, Kálmánka hangját egy árnyalatnyi kétségbeesés színezte.

– Mentsél ki, apám.

Kámlán tudta, fia hamarosan könyörögni fog. Valamit csak kell tenni.

– Mihez nyúltál a lakásban? – kérdezte. Hirtelen nem jutott jobb eszébe, mint legalább eltüntetni a fontosabb nyomokat. – Gyorsan mondjad, ki tudja, mikor érnek ide!

– Kilincs, magnó és egy párna a gyerekszobában.

Párna! Kámlán félőrülten ront be Berzsidékhez kezében felesége egyik náluk felejtett selyemsáljával. A kisszobában félredobja a csecsemőt eltakaró párnát. A kezeslábas frottírpizsama hasán egy félig lekopott maci. És a maci finoman emelkedik-süllyed. Elaludt, mert elhasznált levegőt lélegzett be.

A konyhába csak a küszöbről pillant be. Merő lekvár a csempepadló, a házaspár benne fekszik. Kikerüli a vértócsát, megtörülgeti a magnót, aztán a bejárati ajtó kilincsét is.

Kálmánka még mindig a fotelben ül, szája sarkán folyik a nyál. Ez is egyike a sok reakciónak, amely az emberen kiüthet, amikor először öl. Apja fia, gondolja Kámlán, ő is így járt annak idején. Elveszi a pisztolyt az asztalról, eldobni nem érdemes, úgyis megtalálnák. Képtelen gondolkodni… Legalább a töltényektől kéne megszabadulni. A fürdőbe megy, kiüríti a tárat, a vécébe dobja az egészet, lehúzza, rásegít egy pumpával, csörög a lőszer a falba rejtett csövekben.

Fellapozza a noteszét, kijegyez néhány számot. Hátha. Az istenit neki, egy kis szolidaritás csak akad! Vagy mégsem? Lófasz! Telefonálni akar, de abbahagyja a tárcsázást, félreteszi a kagylót. Inkább előkeresi a pisztoly törlőrongyát, és fényesre suvickolja a fegyvert. Jobb nem jut eszébe. Csak később jön rá, hogy megfeledkezett a csőben várakozó töltényről. – Nem tudom, hol volt az eszed, te barom állat – ordít fiára, akinek szájából már a combjáig nyúlik a nyálcsepp. – Szobor vagy te?! Vedd észre magad, a kurva életbe! – Meghúzza az elsütőbillentyűt. „A kakas előrecsap, és ráüt az ütőszegre. Az ütőszeg a hüvelyfenéken elhelyezett csappantyúra csap, és a gyúelegyet belobbantja. A gyúelegy szúrólángja meggyújtja a lőport. A lőporgáz hatására a lövedék beindul a csőben, és a huzagon keresztül forgómozgással elhagyja azt.”*

Kámlán tüzelt. Egyenesen a saját fejébe.

Kálmánka a lövésre tért magához. Még elkapta a pillanatot, amikor apja összecsuklott. Szóval feláldozta magát. Elviszi a balhét. De hát erre képezték ki. És így legalább megszabadul. Szarik mindenre. Neki már nyolc. Biztos azt hitte, ezzel helyrehozhatja egyetlen gyermeke elrontott nevelését.

Kiment a lépcsőházba, leült a lépcsőre. Végül is mindenki jól jár. Az apját sem eszi többet a fene, és ő is elviszi szárazon. Most már talán odaköltözhetne az anyjához. De ez így túl szép lenne. Nem igazságos, hogy ő annyi marhaság után mindent megússzon. Persze simán tűnhet úgy, hogy az apja ölte meg Berzsidéket, a szomszédok is csak arról tudtak, hogy őt zavarták. De nem lenne tisztességes vele szemben. Ha már ekkora áldozatot vállalt… Vajon tisztelje meg a vén fakabát emlékét azzal, hogy mindent bevall?

Nem számít. Még van ideje. Majd ha felérnek, meglátja.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben