×

Megérkezett az üzenet

Thienemann Tivadar: Az utókor címére

Rónay László

2011 // 04
Szenzációnak minősült Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak, eredetileg 1931-ben megjelent művének Tüskés Tibor által szerkesztett reprintje. Az érdeklődés két forrásból táplálkozott: a szerző által magas fokon művelt szellemtörténetet marxista bírálói leegyszerűsítve, lenézéssel tárgyalták, holott Szerb Antal magyar irodalomtörténete, mely máig kivételes népszerűségnek örvend, a szellemtörténetből merített; a másik oka Thienemann könyve népszerűségének, hogy sem az irodalomtörténet önelvű rendszerezésével, sem a marxista irodalomszemlélettel egyet nem értve az irodalom fejlődésének újszerű képét rajzolta meg, amely a tudomány és az oktatás területén is új eredményekre vezethetett. Az Amerikába távozott tudós (pszichológus) élete végéhez közeledve életrajzi tárgyú visszaemlékezéseket, naplójegyzeteket írt, amelyeknek alighanem Az utókor címére megnevezést szánta. 1985-ben bekövetkezett halála után a meglehetősen zűrös állapotban lévő kéziratokat barátja, egyik kezelőorvosa, Koncz Lajos rendezte, tette kiadásra alkalmassá. Szirtes Gábor jóvoltából a Pannónia Könyvek sorozatában jelent meg, Dávidházi Péter kiváló kísérőtanulmányával.

Igazat adhatunk a sajtó alá rendezőnek: Thienemann aligha véglegesítette kéziratát. Máskülönben néhány adatát, megjegyzését bizonyára módosította volna (például az Eckhardt Sándor haláláról írtakat). Valószínű, hogy titokban írta: erre utal, hogy felesége hazaérkezésekor sürgősen befejezte aznapi írását. Ötletszerűen emlékezett élete eseményeire, nem előre elgondolt terv szerint írt, ezért találhatók feljegyzései között ismétlődések, ezek azonban nem zavarják az olvasót.

Az első meglepetést gimnáziumi tanárai keltik. Könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb ténye volna, elmondja: nem egy akadémikus volt közöttük. Amikor hajdanán Péterfy Jenő és Riedl Frigyes leveleit olvasgattam, már sejtettem, volt idő, amikor a tanár megbecsült, anyagilag is elismert személyiségnek számított, s akkor sem esett le ujjáról az aranygyűrű, ha középiskolában tanított, hiszen nem nyomorították meg adminisztratív kötelezettségekkel, így dolgozhatott a tudomány területén is.

A véletlennek is szerepe volt pályaválasztásában. Édesapja szenvedéseit látva orvos szeretett volna lenni, de a felvételre várakozó tömeg láttán inkább azt a sort választotta, amelyben a bölcsészek álltak. Így került német–francia szakra, ahol a magyar tudománytörténet jeles személyiségei oktattak. Céltudatos diák volt: tüzetesen megvizsgálta professzorai pályafutását, s elhatározta – íróasztalába véste –, követni fogja őket. Évek múlva ő lett a legfiatalabb professzor. Ebben szorgalma is segítette, szerencséje is volt: újdonságnak számító jelenségeket, tényeket, adatokat sikerült feltárnia. Dolgozatai és tanulmányai hamar figyelmet keltettek, megszerezte velük professzorai jóindulatát, támogatását. Egyedül maradt édesanyját is segítenie kellett, s ezt honoráriumai tették lehetővé, viszont anyja támogatni tudta abban, hogy külföldi egyetemeken (Lipcse, Berlin) tökéletesítse tudását. Lipcsében nagy hatást tett rá Edward Sievers, újgrammatikus germanista (Thienemann szerint ez az irányzat a germanisztika csúcspontja volt, hazai képviselőinek, például Petz Gedeonnak azonban alig vagy egyáltalán nem volt szerepe gazdagításában), „az ófelnémet nyelv Sievers óráin megelevenedett, élő beszéddé lett”. Koestler, másik kedves tanára arról győzte meg, hogy „az igazi költészet csak a megfelelő szóbeli előadásban, nem a néma olvasásban mutatja meg lényegét”. Lipcsében kezdett érdeklődni, Wundt hatására, a Völkerpsychologie (néplélektan) iránt. Az apró termetű emberke egyetlen cédula nélkül, „a pultra támaszkodva lassan, artikuláltan beszélt, halkan, a nagy teremben némán hallgatták”. Előadásainak alighanem ösztönző szerepe volt Thienemann Tivadar amerikai pályamódosításában.

A berlini egyetem, ahová egy pályázat elnyerése után került, „a lipcseinek ellenpólusa volt”. Itt hallgathatta például az egyik legnagyobb klasszika-filológust, Willamowitz-Möllendorfot, a berlini könyvtárban pedig a neves teológussal, Harnackkal cserélhetett eszmét, miközben olvasmányaiból „a régi magyar irodalomnak… egy német tükörképe kerekedett ki”. Szakított azzal a felfogással, amely az irodalom fogalmán kizárólag a szépirodalmat értette, s reálisabb képét akarta megrajzolni a régiek írásainak és olvasmányainak. Kutatásai során Batsányi János Herdernek írt levelére és mellékleteként egy költeményre bukkant, amely a Herder műveiből készített kritikai kiadásban Adrastea címmel szerepelt. A korrekció filológusi bravúrnak minősült.

Tanári tevékenységét a Vas utcai felsőkereskedelmi iskolában kezdte. Sok fiatal, zsidó származású tanár közé került. „Volt valami, csak sejtettem, ami összetartja őket, de engem be nem avattak, nem tartoztam közéjük.” (Néhányan magas tisztséget töltöttek be a kommün idején, talán erre vonatkozik az idézett homályos célzás.)

A „szerencsés kezű” Gragger Róbert, az Ómagyar Mária-siralom felfedezője a Horánszky utcai főreálból Berlinbe távozott. Az ő helyére került, olyan tanárok közé, akiknek java „kiugrott” pap és szerzetes volt. (Az intézményt a neves irodalomtörténész, Horváth Cyrill igazgatta.) Bőven maradt ideje tanulmányok, recenziók írására. Felívelő tudósi pályáját keresztezte az első világháború kitörése. Berlinben érte a hír, hogy a trónörökös merénylet áldozata lett. A mozgósítás idejére hazajött. Önkéntesként kezdte katonai szolgálatát, kis híján odaveszett, miközben a hátországban a különféle indokokból mentesítettek vígan éltek, sőt lenézték azokat, akik kötelességérzettől vezettetve vásárra vitték bőrüket.

A háború befejezése után a pozsonyi, Erzsébet királynéról elnevezett egyetem német tanszékére jelölték professzornak, Izabella hercegasszony azonban megvétózta a döntést arra hivatkozva, hogy nem lehet professzor egy lutheránus. Végül Apponyi Albert személyesen interveniált Bécsben a kabinetirodánál, s elhárultak az akadályok. Már összepakoltak édesanyjával, hogy új állomáshelyére utazzanak, de kitört a Károlyi-forradalom, s vége lett a Monarchiának, Pozsonynak: „mint sokan, hontalanná lettünk”. A pozsonyi egyetemet Pécsre telepítették, Thienemann azonban egy időre a pesti egyetem professzora lett. Bleyer Jakabot ugyanis elszippantotta a politika: a Friedrich-kormány nemzetiségi minisztereként tevékenykedett. Az ifjú professzor mégis inkább Pécsre vágyott, úgy vélte, ott szabadon valósíthatja meg nagy terveit, elsőnek egy társaság alapítását.

Boldog pécsi esztendei következtek. Barátai az orvosok közül verbuválódtak, ezek magasabb színvonalon éltek, mint a bölcsészeti és jogi kar professzorai, s ez „bizonyos feszültséget okozott”. A Német Intézet számára megszerezte Heinrich Gusztáv könyvtárát (a pozsonyi elveszett), a dunántúli nyomda igazgatóját pedig rávette, hogy korszerűsítse gépparkját, s hozasson Németországból új garamond betűket a régebbi elkopottak helyett. Megalapították a Danubia Könyvkiadó Vállalatot, tankönyvek és segédkönyvek írására biztatta az egyetem írástudó tanárait. Megindította a Tudományos Gyűjtemény sorozatot, pécsi működése során harminckét könyvet jelentetett meg, különböző tudományágak máig használatos műveit: Princz Gyulától az Európa városait, Cholnoky Jenőtől az általános földrajzot, Dékány István bevezetését a társadalom lélektanába, Eckhart Ferenc bevezetését a magyar történetbe, Rohrer Lászlótól az Atomok, molekulák, kristályok című könyvet, Az ethika alapvonalait Nagy Józseftől, Gombocz Zoltán Jelentéstanát (amelyet az Egyetemi Nyomda nem volt hajlandó megjelentetni), Jakubovich–Pais Ómagyar olvasókönyvét, Bárczy Géza Ófrancia hang- és alaktanát s még jó néhány alapvető, segédkönyvnek szánt, valóban a kor tudományosságát képviselő alkotást. Pécsről Pestre költözve megvásárolta a Danubia összes részvényeit, s háromnyelvű nemzetközi kiadóvá fejlesztette, Budapest–Lipcse–Milánó székhellyel. A bőséges jövedelem lehetővé tette számára, hogy barátja, Bíró Árpád, a Hitelbank igazgatója életviteléhez alkalmazkodjék. (Nem meglepő, hogy ez „tanártársai kritikáját váltotta ki”.)

1921-ben alapította meg a Minerva Társaságot, folyóiratával, a Minervával pedig titkos tervét, a Dilthey műveinek tanulmányozása nyomán született elképzeléseit valósította meg, kezdeményezve a magyar szellemtörténetet, bár ezt a meghatározást a várható ellenkezések miatt „a magyar szellemi élet történetét” vizsgáló módszerként írta körül. Elképzelései megvalósításában Eötvös-kollégista, Budapesten dolgozó tudós barátai támogatták, akiknek gondolatai az övéinek ellenkezői voltak. Különösen Horváth János önelvű irodalomról kialakított és magas színvonalon kifejtett elméletét bírálta, s a nemzedékek példaképét meglehetős kritikával illette. Az viszont semmiképp sem igaz, hogy Horváth János tanítványai mind marxistává lettek volna, vagy hogy egyoldalú lett volna irodalomszemléletük. Elég ennek cáfolatául azokra utalnunk, akik az összehasonlító irodalomtudomány külföldön is megbecsült képviselői voltak.

Thienemann Tivadar gondolkodására Dilthey döntő hatást tett, de nem tagadja, hogy a magyar szellemtörténet első jelentős alakja a fiatal Lukács György volt. Dilthey mellett az irodalom alapfogalmait tárgyalva megkülönböztetett figyelmet szentelt Wilhelm Scherernek, akiben „megérett a készség és képesség arra, hogy a szellemi világban felismerje a társadalmi erők játékát”. Mivel kerülni akarta a szellem és az idea fogalmainak alkalmazását, így fogalmazott: „az irodalomtörténet legyen a nemzeti etika tudományává”, az összehasonlító tárgytörténet pedig fejlődjék „egyetemes emberi etikává”. Az irodalom és az irodalmi élet története nem az egyén sorsának tükörképe, nem az elmúlás felé hanyatlik, hanem a soha véget nem érő szellemi fejlődés útján halad. Idézem Thienemann elképzelésének egyik fontos elemét: „A szellemi fejlődés gondolatában benne foglaltatik, hogy ami kezdetlegesebb, az aránylagosan régibb is, ami összetettebb és komplikáltabb, az aránylagosan újabb és későbbi keletű, hogy ebben a folytonosságban nincsen virágzás és nincsen hanyatlás. A irodalom ekként felépített története: folytonos átalakulása annak a viszonynak, ami a szerző, a mű és a közönség között létesül: az átalakulás iránya az egyszerű formától a komplikált és differenciált formához, a primitív jelenségtől a szekundér jelenséghez, a tudattalantól a tudatos felé vezet. Irodalmunk kezdetén ez a viszony a legelemibb volt, a mai irodalom pedig minden régibb fejlődési állapotnál összetettebb, bonyolultabb, elvontabb, differenciáltabb és tudatosabb jelenség.” (Alapfogalmak)

Ez a meghatározás jelzi a szellemtörténeti irodalomértés bizonyos fokú újszerűségét, amelyre felfigyeltek Thienemann baráti társaságának értő tagjai, és bizonyos határig támogatták elképzeléseit, amelyek népszerűvé tételét jelentősen gátolta németes beágyazódása. Thienemannt műveltsége, ismeretei és ismeretségi köre egyaránt a német filozófia és literatúra újabb fejleményei iránt tették fogékonnyá, részben ezekkel egyetértve, tőlük ösztönözve alakította ki felfogását, másrészt velük vitázva gondolkodott a folytonos fejlődés eszméje mellett kardoskodva. Hangsúlyozottan távol tartotta magát a napi politikától, baráti kapcsolatai mégis inkább jobboldalinak ismert közéleti emberekhez és politikusokhoz fűzték. A különböző alkalmakkor és helyeken írt naplók egyik érdekessége, hogy jó néhány fontos személyiséget teljesen más nézőpontból szemlél, mint az eddig egyetlen – általában negatív – értékítélet egyoldalú szempontja szerint. Sokszor pletykaszintű visszaemlékezései, személyes tapasztalatai ezért is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek, s a kor történetének alakulását is magyarázhatják. Nem az olyan, már-már naiv írásokra utalnék, mint az angol miniszterelnököt gyászoló Hitler könnyei. Könnyeket hullajtott Chamberlain temetésén? Akkor biztosan nem potyogtak a könnyei, amikor a haláltáborok eredményes működéséről jelentettek beosztottjai.

A szellemtörténet német bölcseleti ösztönzések nyomán lett divatos irányzat, s természetesnek érezzük, hogy hazai kezdeményezője elsősorban a honi germanisták kiemelkedő képviselőivel szövetkezett, tartott szoros barátságot. Gragger Róbertről már esett szó. Meleg méltató sorokat olvashatunk Bleyer Jakabról, a bánsági sváb származékról, aki már az egyetemista Thienemann sorsába is belejátszott, s akiről halála után tanulmányt írt Jacob Bleyer, als Germanist címmel, de írhatta volna akár más nézőpontból Bleyer Jakab, a politikus címmel is a Volksbund alapítójáról, szervezőjéről, a hazai németség nacionalizmusának szítójáról, aki, ha megéri, ugyanúgy végezte volna, mint utóda, „rendkívül tehetséges sváb diákja”, Basch, a későbbi doktor, aki szembeszállt az akkor divatos névmagyarosítással, és egész Németországban idézték jelszavát:

Wer seinen Name nicht ehrt,

dem sein Name ist nicht wert.

Doktor Bascht a háború után elítélték és kivégezték (Bleyert halála után „Theodor Thienemann” követte tanszékén).

Noha Thienemann Tivadar tudományos elképzelései merőben különböztek Bleyeréitől, rengeteget köszönhetett idősebb kollégájának, aki a politikának szentelve magát fiatalabb kollégájára bízta például az Egyetemes Philológiai Közlöny szerkesztését, s belevetette magát a magyarországi német irodalom tanulmányozásába. Meggyőződése szerint a magyar irodalom a Habsburg bécsi kultúra függvénye lett volna. Bleyer, akiről Németországban hidat is elneveztek, képviselőként is a német orientációt szorgalmazta, amiért szembekerült például Bajcsy-Zsilinszky Endrével is. Némi fenntartással olvashatjuk az emlékező méltatást: „Magyarországon ez időben nem volt kisebbségi politika, ezt az érvet használták ellenségeink, Benešék, Magyarország földarabolására. De hozzájárult az Eötvös-kollégiumi szellem is. Szabó Dezső az Elsodort falu óta a magyar paraszt himnuszát hirdette. Kodály Zoltán a magyar népzenét fedezte föl, Horváth János az irodalmi népiességnek volt a szószólója. – Bleyer természetesen a hazai németségnek lett a szóvivője, az ő elsodort faluja a bánsági sváb volt.” Jacob Bleyert Kodály Zoltánnal párhuzamba állítani enyhén szólva meglepő. Az Eötvös-kollégium szellemisége és tudományszemlélete egyébként is vörös posztó volt Thienemann szemében.

Fontosnak vélte elmondani, hogy barátai és ismerősei egy része a legfelső körökből verbuválódott. Így a nagy hatalmú porosz külügyminiszterrel is jó viszonyt ápolt. Carl Becker a német politikai élet befolyásos személyisége volt, jeles orientalista, államtudós, emellett – ez is fontos adalék – biszexuális, szerelmes volt Gragger Róbertbe, s érzelmei viszonzásra találtak. Midőn Becker tudomást szerzett Thienemann és Gragger régi keletű barátságáról, figyelemmel kísérte tevékenységét, s a Minerva emlékszámába (Szekfű Gyulával) tanulmányt írt az agytumorban elhunyt barátról. Magyarországra való látogatását óriási felhajtás kísérte: Mándy Samu kastélyában rendeztek fogadást tiszteletére. („Mándy eljött pécsi lakásomra, hogy személyesen meghívjon” – írja Thienemann alig leplezett büszkeséggel.) A vasútállomástól a kastélyig vadászegyenruhába öltözött „szolgák” sorfala között vonultak, s Becker egész este „kitüntetően kedves volt” a pécsi tanszékvezetővel, meghívta Berlinbe, ahol a minisztériumban löncsön látta vendégül, s két német egyetemre is állást ajánlott. Ajánlatát Thienemann jó érzékkel elutasította.

Ezek s a hasonló epizódok a mai olvasó számára olykor-olykor kissé magakelletőek. Vannak azonban olyan portrék is, amelyek lényegesen különböznek az eddig ismertektől, s igazságot szolgáltatnak kultúránk jeles, minden eszközzel elfeledtetett alakjainak. Megkapó sorokat olvashatunk Kornis Gyuláról, aki az emlékező bensőséges barátja volt. Fényes pályát futott be: a piarista gimnáziumban kezdte tanári pályáját, 1920-tól már a Pázmány Péter Tudományegyetemen működött egyetemi tanárként, később a politikai pályán is sikereket ért el az országgyűlés elnökeként, 1945–46-ban az MTA elnöke lett. Kitelepítették, magányosan, számkivetve élt haláláig, 1958-ig. Thienemann Tivadarral a szellemtörténet iránt tanúsított fogékonysága kötötte össze. Meggyőződése szerint, amelyet A lelki élet című, hatalmas művében fejtett ki, a természettudományos elvek alkalmatlanok a lelki élet magyarázatára. A történelemben a szellem megvalósulását és az értékek születését vizsgálta (Történetfilozófia). Különféle típusokba sorolta a magyar történelem és irodalom jelentős személyiségeit. Érdekes például az a műve, amelyben Petőfi és Nietzsche viszonyát vizsgálja. Néhány évig kultuszminisztériumi államtitkárként tevékenykedett, ekkor támogatta Thienemann szellemtörténettől ihletett intézményteremtő törekvéseit. Az emlékezőnek igaza van abban, hogy Kornis Gyulának a kulturális és tudományos életben is fontos volt a szerepe. Önzetlenül támogatta az értékteremtő elképzeléseket. Amikor még kevesen ismerték a szellemtörténeti gondolkodást, Kornis már Diltheyről értekezett. Az induló Minervában Pauler Ákos filozófiáját ismertette.

Rokonlelkek voltak: mindketten sokat dolgoztak. „Nem tudok rá példát – írja Thienemann –, hogy valaki hozzá hasonló tudatossággal, alapossággal látta volna el feladatát. Mint kultuszállamtitkár, megírta kétkötetes hatalmas művét: A magyar művelődés eszméi [helyesen: eszményei]. Mint képviselő és házelnök megírta második kétkötetes művét: Az államférfi[t].” (A teljes igazsághoz tartozik, hogy Kornis erősen kötődött a rendszerhez, amelynek politikusa [is] volt, s ez erősen befolyásolta értékítéleteit.)

Kornis a Klebelsberg Kunó által képviselt és megvalósított kultúra és oktatáspolitika támogatója és munkása volt. Thienemann megállapítása szerint utódaik – Hóman Bálint, Keresztury Dezső, Ortutay Gyula, Bóka László – „Hóman kivételével liliputi törpék a Klebelsberg–Kornis óriásokhoz képest”. Azért Kereszturyt liliputi törpének minősíteni enyhe túlzás!

Korjellemzőek a Hóman Bálintról írt részek is. Néhány évtizedig tudósként is lefokozták. Politikai szerepvállalása miatt börtönbüntetésre ítélték, ott is hunyt el. Méltatlan volt a sorsa, akárcsak utóélete, holott a legendás „Hóman–Szekfű” megírásában, tető alá hozásában komoly érdemei voltak. Nyilván szét kell választani politikai és tudományos szereplését. A politikus állítólag „tisztában volt a helyzet reménytelenségével”, ez esetben bűn volt szerepet vállalnia a Szálasi-kormányban. Háborús bűnösként elítélték. Thienemann rosszallja, hogy Szekfű nem tanúskodott mellette. Mit mondhatott volna? Aligha találhatott mentséget. A bíróságon egy angol tudós fejtegette Hóman érdemeit. A tudományban voltak érdemei, de ezek nem ellensúlyozhatták politikai félrelépéseit.

Szekfű jellemének „sötét foltjául” mutatja, hogy nem tanúskodott Hóman Bálint mellett. Egyébként barátok voltak, ami némiképp meglepi az olvasót. A neves történészprofesszor ugyanis az Eötvös-kollégiumhoz kötődött, történelemszemlélete pedig katolikusnak mondható. Thienemann viszont elkötelezett lutheránus volt, s vallásos meggyőződésének engedve sok ősz hajszálat szerzett a szervezési terveivel szembesülő Klebelsbergnek. Szekfű indító élményeiről s általában a századvégi életérzésről nagyon érdekes jellemzést adott: „Szekfű Bécsben kiforrott német íróvá fejlődött, beleilleszkedett az akkori bécsi intellektuális atmoszférába. Felesége bécsi volt, nem tudott magyarul. Ez a századvégi Bécs a nagy Monarchia központja, mint Párizs és Berlin ellenpólusa, az európai szellemi életnek, miként valaha Weimar, ritkán elért virágkorát jelentette. Itt éltek világhírű orvosok egész Európából, Oroszországból, ide jöttek gazdag betegek gyógyulásért, itt tanított az egyetemen Brentano a phenomenológia filozófiának előfutára, itt hallgatta Husserl, Freud és egy nemzetközi hallgatóság, köztük Engels. Itt gyülekeztek a fiatal Freud orvos körül a leendő Psychológiai Analysisnek alapító tagjai. Itt tanított von Schlick logikai pozitivizmust, és innen terjed el a nyelv logikai vizsgálata. Innen indult ki Wittgenstein, aki Russell mellett forradalmasította a gondolkodást a »logikai atomizmussal«. A bécsi irodalom, Stefan Zweig, Hugo von Hoffmanstahl, Arthur Schnitzler maradandó remekműveket teremtett; Karl von Kraus Die Fackel című műve forradalmi hangot ütött [meg]: a bécsi Neue Freie Presse Európa egyik legnívósabb napilapja volt, irodalmi szerkesztője Herzl, Israel államnak szellemi apja.”

Ennek a virágzó szellemi és kulturális életnek megvolt a magyar megfelelője, idézzük csak a Nyugatot és íróit, az új képzőművészeti törekvéseket, az orvoslás nagyjait… Ami érdekes: a magyar modernséget sok ágában inkább francia példák ösztönözték, s ebben érezhető a német kötődésektől való szabadulás vágya. Szekfű Gyula számára persze óriási ösztönzést adott a bécsi szellemi háttér, mint ahogy a kommunista kormány számára is jelentős sikert eredményezett, hogy a nagy tekintélyű történettudós elvállalta a moszkvai nagykövetséget. (Ezt Thienemann némi malíciával említi.)

Tudományos és tudománytörténeti szempontból is tanulságos, ahogy az emlékező beszámol arról a folyamatról, amelynek sodrában tanulmányaival egyre közelebb került a szellemtörténeti irányzat hazai elismertetéséhez. Legfontosabb írásainak sodrában említi Spengler könyvének ismertetését a Minervában, mert ez hívta fel a figyelmet a folyóiratra. Aztán „döntő nagy tanulmánya” következett, a Mohács és Erasmus. Ebben legtöbb kortársával szemben új történetszemléletet alapozott meg, amely nem „oknyomozó”, hanem egyidejű jelenségeket leíró. „A történelemnek ez a syncronicus szemlélete, az egyidejűségnek soha meg nem magyarázható leírása merőben ellenkezett az oksági láncolatokban gondolkodókkal.” Ez a szemléletmód feldühítette némelyik történészt. Szerb Antalra viszont ösztönzően hatott.

Ez az írása azért is újszerű volt, mert bebizonyította, hogy a magyar erazmisták a felvilágosodás előhírnökei és úttörői. A magyar felvilágosodás „első, európai hatású hősére”, Dudits pécsi püspökre elsőként figyelt föl. A püspök a tridenti zsinatos Erazmus filozófiáját képviselte. (Rövid Dudits-életrajzzal tette teljesebbé tanulmányait, amely a pécsi püspököt az érdeklődés és a kutatás homlokterébe állította.)

E tanulmányaival alapozta meg fő művét, az Irodalomtörténeti alapfogalmakat, amelyről annyit mond el, hogy mintaképe Hermann Paul Prinzipien der Sprachgeschichte című „alapvető könyve” volt. Vezérlő csillagai pedig Goethe, Hegel és a fiatal Nietzsche. Leszámolt a materiális történetfelfogással, „szembeállítva ezzel a »szellemi fejlődés«, tudatosodás, differenciálódás, integrálás fogalmát. Elhatároltam egymástól a fejlődésnek három fokozatát: a tiszta szóbeliség írástalan állapotát, a kéziratos kódexirodalom korát és a könyvnyomtatás korát… Leírhattam magyar példákra támaszkodva az író–mű–közönség hármas viszonyának alakulását a szóbeliség, kézírás és könyvnyomtatás korában.”

Fő műve utószavában elmondta, hogy tanulmánya a német és a magyar irodalom párhuzamos jelenségeinek összehasonlításán alapszik, de „az európai irodalomnak, goethei szóval a világirodalomnak megismeréséhez vezet, áthidalva a francia littérature comparée és a német Geistesgeschichte ellentétét, segítve a magyar irodalomtörténetet a német és francia irodalomtudomány tanulságainak egységbe foglalásában, s így abban ugyancsak, hogy az európaiságban meglássa, ami irodalmunkban kitörölhetetlenül magyar”.

Európa egységesülésének folyamatában sokat tanulhatunk Thienemann Tivadartól, talán nála is erősebben hangsúlyozva művészetünk elidegeníthetetlen magyar elemeit és begyökérzését. Ebben a vonatkozásban Ady Endre lehet egyik eligazítónk. Jóslások Magyarországról – a magyar sorskérdéssel foglalkozó írásait háromnegyed százada rendezte sajtó alá Féja Géza (reprintje néhány hónapja jelent meg az Éghajlat kiadónál). A nacionalizmus alkonyáról (vészesen időszerű téma a politikában és a művészetekben is) ezt írja: „A népek kezdenek látni, s ha Európát itt-ott néha elfogja egy-egy nacionalista rángatózás, ez vitus-tánc. Az elmúlás ellen rúgkapál a nacionalizmus. Talán már nemsokára nem lesz szégyen igazi hazafinak lenni sehol a világon…” Hasonló tanulságokat meríthetünk Thienemann Tivadar európaiságot és magyarságot józan belátással szintetizáló műveiből, melyeknek tanulságos kiegészítői emlékezései. (Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben