Mariann

A széles íróasztaltól balra, jókora mázas fajanszcserépben valamiféle magasra nőtt, virágtalan örökzöld lombosodott. Kériné minden reggel meglocsolta. Boldizsárnak, ha jól tudom, már a rég megszűnt előző lapjánál is Kéri Ibi volt a titkárnője, aki otthon frissen pörkölte és darálta a kávét, hogy naponta négyszer minél zamatosabb presszót főzhessen a főnöknek. Megcsalta Boldizsár a francia feleségét Kéri Ibivel? Nem hinném. Ibi elég kiábrándítóan nézhetett ki levetkőzve, a ferde csípőjével, nagy hasával, lelógó melleivel. Ám ő volt az eszményi titkárnő. Sohasem hiányzott betegség miatt, eszes volt, gyors felfogású, és mindent el tudott intézni. „Hja, én mindig kettővel előre gondolkodom” – szokta volt mondani, ha dicsérték.

Az íróasztal mögött terpeszkedett Boldizsár műbőr bevonatú karosszéke. Jobb felől nyílt, szinte a padlótól a magas mennyezetig, a kopár belső udvarra néző ablak az elszürkült, cigarettaszagú neccfügönnyel, melyen most megpróbált áttörni a bátortalan őszi napsugár.

Gyülekeztek a szerkesztőség tagjai. Maron és Száva (aki a Népszavánál belépett a liftaknába, lezuhant, és azóta sántított), Kristóf Károly (aki bevezette hazánkban a keresztrejtvényt), a rejtélyes Obersovszky (aki egy nagy riportra készült, de eddigelé még egy sort sem közölt), az elegáns Halász Péter, a sok nyelven beszélő, külföldi lapszemléző Kecskeméti Márta, mellette én, vastag, fehér gyapjúpulóverben, ami az apám születésnapi ajándéka volt, Lenke nénivel köttette.

Aztán jött Boldizsár sok papírral (Kériné még rakott elé vagy tízoldalnyit), s várni kellett a notórius elkésőkre, úgymint Mariannra, aki gyakornok volt, mint én, és végül Pataki bácsira, a sportszerkesztőre, aki nem járt ki a meccsekre, hanem másokkal telefonáltatta be magának az eredményeket meg az érdekességeket, tehát egész nap telefonkagylóval a fülén üldögélt, és olykor dörgedelmeseket szellentett.

Boldizsár Iván nagy tiszteletnek örvendett, hiszen zengő, mély hangján nyomdakész mondatokban fogalmazott, pompásan tudott franciául, németül és angolul, a szemüvege mögül pedig értelmes pillantásokat vetett a vele beszélőkre. Méltányolta a jó íráskészséget, atyai volt és türelmes. Én is ilyenné szerettem volna kikupálódni.

A szomszédos szobákból behordott székeken ülve vártuk, hogy kezdődjék a heti eligazítás. A főszerkesztő előbb a múlt heti kiadást bírálta, sematikusnak ítélte Viczegi, valljuk be, elég semmitmondó téeszcsériportját, aztán arról volt szó, hogy a munkatársakat helytelen beskatulyázni: az a cél, hogy mindenki minél sokoldalúbb legyen. „Czímer Jóskát kiküldjük tudósítani egy focimeccsre, Pataki bácsi pedig írhat beszámolót a Hamlet Nemzeti Színház-i előadásáról.”

Mariann is nevetett, kivillantak az egészséges, szabályos fogai. Nagyon szép volt, és nagyon kívánatos.

– Halász Péterre vár most érdekes feladat – folytatta Boldizsár. – Azt szeretnénk, Péter, ha leutaznál Szegedre. Lesz ott egy egyetemi diákgyűlés, és a fiataloknak érdekes, újszerű elgondolásaik vannak a szocializmus építésének most következő szakaszáról. Erről hoznánk színes, de tartalmas beszámolót. Vállalnád, Péterkém?

Halász szívott egyet a kurta szárú angolpipáján, és vállalta a szegedi kiküldetést.

Boldizsár keresgélt a papírjai között.

– Van azután itt valami a legifjabb korosztálynak is. Mariann és András kiszállnak riportra. Azt hallom, hogy az ELTE meg a Műegyetem egyaránt békés felvonulást szervez, kifejezendő rokonszenvét a pozna¬i lengyelekkel. Talán érdemes erről is írni. Elmentek, beszélgettek az egyetemistákkal, megtudakoljátok, mit akarnak.

– Mit akarnának? – vetettem oda Mariannak az értekezlet után. – Meg tudom írni a beszámolót anélkül, hogy odamennénk. Kivonulás, beszéd, oszolj!

– Én nem lennék ennyire biztos benne, hogy minden ilyen simán lebonyolódik. Az apám az egyetemen tanít, és nagyon ellenzi ezt a szervezkedést.

– Rettentő éhes vagyok, menjünk be a Kulacsba, és evés közben megbeszéljük a teendőket – javasoltam.

Mariann fintorgott: – A Kulacsba? Szörnyű hely. Zsúfolt, büdös, rosszul főznek, és a szerkesztőségekből meg a kiadókból csupa ismerős ül ott. Az egész klientúra innen, a New York-palotából megy át.

Talán nem akart velem kettesben mutatkozni. Persze valóban az ő színvonala alatt volt a Kulacs.

– De én oda vagyok befizetve típusebédre – érveltem –, s azt mondják, kolbászos bableves lesz, meg lekváros bukta.

Zsúfolva volt a Kulacs, de legtöbben már befejezték az ebédet, és kifelé igyekeztek. A bableves sűrű szaga lengedezett a megbarnult falak között. Mariann csak egy kisüveg narancsízű Bambit volt hajlandó fogyasztani.

– Az is veszélyesen merész, ami a Petőfi Körben történik – húzta kis grimaszba az arcát. – Biztosan hallottad, hogy Déry Tibor szidta Rákosit.

– Nem nagyon kísértem figyelemmel a Petőfi Kör vitáit, csak annyit tudok róluk, amennyit az Irodalmi Újságban olvastam.

– Ez most az ország szenzációja, és nem figyeltél oda?

– Az a helyzet, Mariann, hogy ez afféle belső ügye a pártnak, mi az apámmal erre nem nagyon figyelünk.

Hozzátehettem volna, hogy mi úgy véljük: csak marják egymást a kommunisták!

De tudtam, hogy Mariann ezt nem vette volna jó néven, hiszen az apja pártbizottsági tag volt az egyetemen, az anyja meg MNDSZ-aktivista a hatodik kerületben.

– A párt belügyeitől függ az ország – mondta, és úgy töltött az öklömnyi palackból, hogy egy kis szörp a zöld asztalterítőre is jutott. Gyönyörű, keskeny keze volt, hosszú ujjai, mint egy északolasz madonnának. Aztán egyenesen a szemembe nézett:

– Azt hittem, munkáskáderként kerültél a laphoz.

– Ahogy vesszük. Érettségi után fél évig vasesztergályos-képzésen voltam Újpesten. De az apám ikszes, raktárvezető a Vasértnél. Régi szoci. Nem munkáskáderként kerültem a laphoz, Újpesten az üzemi lapot a régi Magyar Nemzet-es Timár Félix szerkeszti, aki reggelente együtt úszik a Lukácsban Boldizsárral. Ő mutatta meg a gyári életről írott színes dolgaimat, kicsit Gelléri Andor Endré-s tárcanovellák, Boldizsárnak tetszettek.

Javasoltam, hogy Mariann kísérje a bölcsészeket, én meg kimegyek a Műegyetemre. De aztán úgy láttuk, helyesebb, ha együtt maradunk.

A nap nem kezdődött jól. Kőbányán síntörés volt, közölték, hogy több órán át nem jár a villamos, a MÁVAG-stadionig gyalog kell menni. Így azután alaposan elkéstem. Ahogy loholtam a Petőfi-szobor felé, az út egész szélességét betöltő, végeláthatatlan tömeg jött szembe. A felvonulók. A járdáról figyeltem a tömeg hömpölygését, a menetelők kezdtek laza tízes sorokba rendeződni. S az élen haladóknál nem sokkal hátrább megpillantottam Mariannt, aki a mellette masírozó szemüveges lánnyal beszélt, engem észre sem vett. Haját puhán feltűzte, így még szebb volt a gyönyörű őzgidanyaka. Átfurakodtam a sorokon.

– Hol jártál, András? Elmulasztottad a Sinkovits szavalatát a Petőfi-szobornál.

Szürke szeme vidáman csillogott. Próbáltam elmondani a kőbányai síntörés történetét, de a tömeg bömbölve skandálni kezdett valami rigmust arról, hogy a „magyar urán magyar kincs”. Mariann továbbra is az ismerősével fecserészett, csak kissé távolabbról figyelhettem, milyen szépen jár, milyen formás a balatoni nyaralásban lebarnult lába. A Marx tér közepén ott ácsorgott spulnitalpra emelt, henger alakú fülkéjében a közlekedést irányító rendőr, de kikapcsolta a forgalmi lámpákat. A tömeg hömpölygését nem lehetett feltartóztatni. Néhányan odaszaladtak hozzá, nemzetiszín kokárdát nyújtottak fel neki, s a rendőr mosolyogva kitűzte. A Pálffy térre vonultunk, a Bem-szoborhoz. Míg én arról jegyezgettem, hogy a tér oldalát lezáró kaszárnya ablakaiba tódultak a kiskatonák, sőt, a cserepeket megbontva a tetőre is kimerészkedett egy-kettő, Mariann előrefurakodott a szobor talapzata felé, mert ott valaki újabb szavalatra vagy beszédre készült. Már jött is vissza: – Itt vannak a Műegyetem diákjai is. Megyünk a Parlamenthez.

A Kossuth hídon ballagtunk át. Lassan beesteledett. Az Országház előtt is ezrek gyűltek össze, úgy hírlett, odabent van Nagy Imre. Kiáltozva követeltük, hogy jöjjön ki. Mariann nem kiáltozott, sebesen jegyzetelt a kis noteszába, igyekezetében kidugta a nyelve hegyét. Háta mögé kellett volna kerülni, átkarolni, és belecsókolni a nyakába.

Nagy Imre végül megjelent az egyik ablakban, a gyenge fényben alig lehetett látni. Mondott valamit arról, hogy jobb, ha hazamegyünk, majd sietve visszahúzódott.

– Jössz a Rádióhoz, András? – kérdezte Mariann.

A Rádió előtti szűk utcában iszonyú volt a tolongás. Mariannt vagy tíz percre elvesztettem szem elől. A szemközti kapualjban bukkantam rá.

– Az egyetemi delegáció bement felolvasni a tizenhat pontot, és úgy látszik, nem engedik ki őket – újságolta, és hozzátette: – Mondtam, hogy itt bajok lesznek.

Nicsak! A Szepesi lépett ki az erkélyre, és onnan kiáltozta, hogy: „Emberek! Menjenek haza!” Valami pukkant, gránát szikrázott és ugrált a kövezeten, maró könnyfakasztó gáz terjengett, csípte a szememet, az orromat. Mariann belém karolt, és siettünk a Múzeum felé. Fegyverropogás hallatszott, egy pisztollyal hadonászó, barna kalapos férfi páncélautókról leugráló ávósoknak osztogatott parancsokat. Már besötétedett, de a Múzeum sarka kigyulladt, magasra csaptak a lángok, vörösen lobogtak a fekete égre. A Kiskörúton két árva villamosszerelvény vesztegelt, szorosan egymás mögött, lehúzott áramszedővel.

– Eldurvultak itt a dolgok, jobb lelépni. Nem akarom izgatni a szüleimet – mondta Mariann.

– Nem tudom, hogyan jutok ki Kőbányára – sóhajtottam. Szívesen rohangáltam volna Mariannal egész éjjel a forrongó Budapesten. Mint két regényhős. Fegyveresek közé keveredve, süvöltő puskagolyók elől kapualjakba ugorva. Összefogódzva, dobogó szívvel.

– Ide figyelj, András – harapta be az alsó ajkát Mariann. – Lehet hozzátok telefonálni?

– Csak a szomszédba, a nagyanyám nővéréhez, aki általában éjfélig kötöget vagy pasziánszozik.

– Gyere, tőlünk felhívjuk a nénit, hogy szóljon át a szüleidnek, téged pedig elhelyezünk éjjelre a Sas utcában. Most Guszev utca a neve, de mi, régi környékbeliek megmaradtunk a Sasnál.

– Nálatok szállhatok meg, Mariann? – kondult meg szívemben a kisharang.

– Nem nálunk. Egy barátom garzonjában. Ő most Kínában van. Hegedűművész. De mi is ott lakunk a Bazilika mögött. Ha beugrasz, kapsz valami vacsorafélét. Aztán odaadom a Sas utcai kulcsokat.

Ilyen szép lakást még soha nem láttam. Már a lépcsőház is finom és úri volt, bár lógtak benne néminemű drótok. Scholz professzorné japán mintás, selyem házikabátban sietett elénk. Egyenes tartású, szürke szemű asszony, mondhatta volna, hogy Mariann nővére. Azonnal felhívtam telefonon Lenke nénit, aki előbb aggodalmaskodó tirádába kezdett, de azután vállalta, hogy beszól apámhoz.

– Ez így helyes. Az édesanyja már biztosan rémeket látott – jegyezte meg Scholzné.

– Az anyám sajnos kórházban van – világosítottam fel –, az apám pedig elég flegma típus. Tudja, hogy rossz pénz nem vész el.

Azt nem lett volna érdemes elmondanom, hogy az anyám már öt és fél éve az ideggyógyintézet lakója.

Nyílt az ajtó, és Scholz professzor is megjelent. – A rádión ülök egész este, de összevissza adja az információkat. Mi folyik itt? Valamiféle kelet-berlini méretű dolog?

Beszámolónk elgondolkodtatta Mariann apját. – Tragédia… – mormogta, tar fejét simogatva. – Remény volt rá, hogy tudomásul vesszük és kijavítjuk a hibákat, és végrehajtható a társadalmi megújulás is. Forrófejű huligánok miatt most visszatérhet a keményebb politika. És kérdés, hogyan reagál a Szovjetunió ilyen méretű rendbontásra.

– Ha elfajulnak a dolgok, veszélybe kerülhetünk – borongott Scholzné.

– Forradalmi a hangulat, az emberek másféle életet, másféle világot akarnak, és úgy látszik, megelégelték, hogy elhallgattatják őket – mondtam teli szájjal, mert nem volt időm lenyelni a falatot.

A professzor és neje megütközve nézett rám. Mariann előkereste a Sas utcai garzon kulcsát.

– A díványra feküdj, András, ott van egy pokróc. Ötödik emelet négy. Sajna, liftkulcsom nincs, a házmester pedig egy vénasszony, aki ilyenkor már nem hagyja magát felébreszteni. Kilencre gyere vissza, nálunk reggelizhetsz.

Szép kis legénylakása volt a hegedűsnek. Biztosan nem számított hálóvendégre, és sietve indult Pekingbe, mert elég nagy rumlit hagyott hátra; kottahalmok, szennyes ruhák minden széken. A díványon Mariannal kettesben is elfértünk volna, egy-egy párnával a fejünk alatt, ruha nélkül. Sokáig nem tudtam elaludni.

Kilenckor Scholz professzor már messze járt, a professzorné épp hazatérőben volt, kezében egy pléhdobozzal.

– A pékig nem lehet eljutni – lihegte –, tankok állnak az utcán. Kenyér nincs. De a közértben kaptam egy doboz kekszet.

Aggodalmaskodott egy darabig, de elhatároztuk, hogy megpróbálunk eljutni a szerkesztőségbe.

– Kérem, András, vigyázzanak! Inkább a mellékutcák felé kerüljenek.

A Sztálin út helyett valóban a Dohány utca felé kerültünk, s mivel a Körútnál váratlanul feltűnt, s dübörögve-csikorogva zúzta a járdaszegélyt két egymást követő szovjet harckocsi, bevágtunk jobbra, s a Rákóczi út sarkánál kötöttünk ki. Ott nagy tömeg zajongott. A Csemege előtt hevert a kövezeten a Sztálin-szobor feje, néhányan pörölycsapásokkal igyekeztek darabokra törni a vastag bronzot.

– Ledöntötték a Sztálin-szobrot! – csodálkozott Mariann. Egy postás állt mellette, bajszos ember. Mariannra nézett, és hamiskásan mosolygott: – Nem kellett ledönteni, kisasszony. Leraktunk elé egy órát, és lehajolt érte…

A New York-palota kapujánál géppisztolyos őr strázsált, és a papírjainkat akarta látni.

– Ne hülyéskedj, Meiszter – mondtam a fegyveresnek –, tudod, hogy itt dolgozom!

Merthogy tavaly még egy csarnokban álltunk a gépnél.

Különösen a harmadik emeleten volt nagy a tolongás. Obersovszky, többekkel, új lapot alapított, Igazság címmel. Az előszobában vagy ötvenen szorongtak, mindenki munkatárs akart lenni, ifjak éppúgy, mint naftalinból előszedett bácsikák. A kis Simonyi is ott izgett-mozgott: – Ti nem akartok átjönni az Igazsághoz?

– Rossz a cím, a Pravdára rímel – jegyeztem meg. Úgy véltem, hogy a Hírlap elegánsabb orgánum. És hozza a Mariannal közös riportunkat.

A szerkesztőségben Halász Péterrel és meglepetésünkre Pataki bácsival találkoztunk. – A lap megjelenik hétfőn, bár csak néhány oldalon – biztatott bennünket Péter.

– Sport is lesz?

– Na hallod! Kezdődik az olimpia. Arról nem beszélve, hogy krumplit és hagymát osztott az Újságírószövetség – mutatott tömött cekkerére Pataki.

Telefonáltam Lenke néninek. Áthívta apámat, aki szokatlanul felvillanyozottnak hangzott: „Alakul a szociáldemokrata párt kőbányai csoportja” – újságolta. Tudomásul vette, hogy néhány napig még élvezem Scholzék zenész barátjának (tudta nélküli) vendégszeretetét, és nagy örömömre közölte, hogy Kőbányáról egy szocdem elvtárs motoron bejön a városba, hoz nekem néhány váltás inget, gatyát meg egy meleg sálat.

A szomszédos könyvkiadó altisztje kukkantott be a hírrel, hogy kinyitott a sarki Csemege, és mindenféle konzervek kaphatók. Nagy tolongás volt a boltban, és épp érkezésünk idején hoztak ki a raktárból egy rakomány májpástétomot. Két dobozzal bárki vehetett belőle. Egy nagydarab férfi bicskát húzott elő, felhasította a doboz tetejét, és azon nyomban falatozni kezdett, csak úgy, kenyér nélkül. Ekkor pánik támadt. Robogó tankok tűntek fel a Rókus kórház felől, tornyukból tüzelt a géppuska. A pultok mögé kushadtunk, Mariann térde a hátamhoz nyomódott. A kövér férfi guggolva is falt tovább.

– Tudod, ki ez? – csodálkozott Mariann. – Nagy Sándor, a Sztálin-díjas író.

– Meg kellene írni mindezt riportban – mondtam, amikor feltápászkodtunk.

Mariann gondterhelt volt: – Remélem, megjelenik a beszámolónk. Péter azt hallotta, hogy Boldizsár Nagy Imre mellett sajtós, ő tájékoztatja öt nyelven a külföldi újságírókat. De valaki csak összerakja a lapot, tördelni amúgy is Maron szokott.

Zsákmányunkkal: májkonzervekkel és a Sztálin-szobor picinyke bronzszilánkjával visszaballagtunk Scholzékhoz. Útközben megszemléltük a házat, amibe belelőttek a szovjet tankok. Két emelet leomlott, feltárták belsejüket a lakások, a mélységbe lógó függönyökkel, zuhantában fennakadt és kiborult ruhásszekrénnyel, a megmaradt falakon csáléra csúszott képekkel.

Csak Mariann anyja volt otthon, a professzor vállalkozott a nagy kalandra, hogy biciklin bekarikázik az egyetemi laboratóriumba. Valamiféle preparátumokat akart biztonságba helyezni, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a hematológiai kutatásaihoz.

– Az apád egy hős – mondta Scholzné –, bajba kerülhet, ha szembetalálkozik renitens diákokkal, de hát elvégre tudják, hogy nemzetközileg elismert tudós, és soha nem ártott senkinek. Persze vannak aggasztó jelek. Az még csak hagyján, hogy haza akarják hozni Moszkvából Rákosit, de az nem tetszik nekem, amit a röplapokon olvasok, hogy „a nép ítélőszéke elé kell állítani”. Jól nézünk ki, ha itt népítélkezés lesz.

– Pszt! – emelte hirtelen ajkához az ujját. – Valamit mond a rádió. – A zene valóban megszakadt, de csak az a közlemény hangzott el sokadszorra, hogy a fiatalok tegyék le a fegyvert, nem lesz statáriális bíráskodás.

Kora estére, még a kijárási tilalom kezdete előtt, Scholz Arnold is hazaérkezett.

– Az egész ország fel van bolydulva. A Corvin mozinál, a Kilián laktanyánál, harcok dúlnak. Friedrich Zoli úgy tudja, hogy összehívják az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Csak Amerika be ne avatkozzon! Kitörhet a harmadik világháború… Nem tudom, mit akar Nagy Imre. Talán ő se tudja. Azt mondják, a Babits Tónit beveszi a kormányba. Annak is mindenhol ugrálnia kell, ahelyett hogy maradna az urológiánál. Tóni az Apró Antal meg a Kossa mellett! Miféle kormány kerekedik ki ebből?

Scholzék bejárónője napok óta nem jelentkezett. A professzorné, akit már Olgának szólíthattam, maga látta el a háztartást, és ehhez Mariann segítségére is szükség volt. A kamrában bőven volt élelem, s a professzor a csomagtartón hozott jókora pakkot az egyetemről: kétkilós kenyeret, sajtot, vajat. Nekem is hasznomat vették, megjavítottam az állólámpát.

Bár éjszaka kegyetlen hideg dideregtetett, kezdtem megszokni ideiglenes otthonomat is. Már nem zavartak a hegedűművész mütyürkéi. Az éjjeliszekrényen Stendhal Vörös és feketéje feküdt, nyitott lapokkal leborítva. Apám soha nem engedte, hogy így tegyek le egy olvasott könyvet. Vajon meddig maradhatok itt? Már igazi pestinek éreztem magam a körgangos bérházban. Még fürdőszoba is volt, ülőkáddal, de vécé nélkül. A folyosó végére kellett járni, papírral felszerelkezve. A mi kőbányai házunk csak egy szobával volt nagyobb, s a konyhában terítettünk reggelire, vacsorára, vasárnapi ebédre. Ám ott a kis szobám ablaka lombos diófára nézett. Ide, ebbe a garzonba lett volna jó meghívni Mariannt, a csergével letakart, széles duplaágyba, amelyet vágyakozva néztem nyögő rugójú fekhelyemről. Tizenkilenc múltam a nyáron, de még nem hódítottam ágyba egyetlen lányt sem. Mariann huszonkét éves volt, és a lányok gyorsabban érnek. Persze hogy a hegedűs volt a barátja. Én marha!

Hétfőn, ha az utolsó oldalon is, és alaposan lerövidítve, de megjelent a forradalmi riportunk. Kedden pedig aki el tudott jönni, mind ott volt a szerkesztőségi értekezleten. Boldizsárt, sötét öltönyben, ezüstszürke nyakkendőben, a parlamenti sajtóirodából autó hozta át. Lelkesítő dolgokat mondott: Nagy Imrében a jelek szerint bíznak az oroszok, és valószínűleg kérni fogja Moszkvát, hogy a szovjet csapatok távozzanak. 1947-ben a párizsi konferencia foglalkozott a világháborús kárt szenvedett nemzeteknek nyújtandó Marshall-segéllyel. Tizenhat ország részesült összesen tizenhárom és fél milliárd dollárnyi segítségben. Washington akkor felajánlotta ezt Magyarországnak is, de a szovjet küldöttség politikai okokból kivonult a tárgyalóteremből, és az úgynevezett népi demokratikus országokat Molotov kötelezte, hogy kövessék a példát. Most lehetséges, hogy Washington újra megkeresi a magyar kormányt a segélyjavaslattal. Az oroszok pedig mintha kezdenék feladni a küzdelmet, katonáiknak nincs kedvük harcolni, meghalni egy baráti országban.

Érdekes jelenség, hogy munkástanácsok alakulnak. Szabó Pista mehetne el valamelyik nagyüzembe, hogy megkérdezze: pontosan mit akarnak? Munkás-önigazgatást?

– Értesültem arról is – folytatta a főszerkesztő –, hogy megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, székhelye a Deák téri rendőr-főkapitányság. Oda Székely Andris szállhatna ki riportra.

Elégedetten vettem tudomásul, hogy komoly feladattal bíznak meg, úgy látszik, elnyerte Boldizsár tetszését beszámolónk a felvonulásról.

Kériné tartalékai fogytán voltak, de főzött kávét rajongott főszerkesztőjének, aki azonban az órájára nézett, felugrott, és sebesen berekesztette az értekezletet. Slepp vonult utána, a kollégák mindent tudni akartak a változásokról.

– Na tessék, most itt állok a finom kávéval – bosszankodott Kéri Ibi –, gyerekek, nem innák meg?

Mariannal beléptünk Kériné szentélyébe, a kis sarokszobába, amely a Körútra, a szemközti mozira és a Dohány utca torkolatára nyújtott kilátást. Itt főzicskézte nagy üveggömbjével a kávét. Néhány üveg grúz konyak sorjázott a polcokon. Álldogálva presszóztunk.

– Kissrác koromból még emlékszem a koalíciós időkre – ábrándoztam –, Pécelen laktunk, a nagyapámnak ott volt lakatosműhelye. Remek nyugati filmeket adtak akkor a mozikban, és a nagyfilm meg a híradó előtt hirdetéseket a Pluma paplanról meg az Epeda matracról. Beengedtek, mert az unokabátyám volt a mozigépész.

– Ó, a Pluma paplan, arra én is emlékszem – mondta Mariann. Letette a csészét, befogta a két fülét, és eljátszotta a régi mozihirdetés affektáló bájoskáját: „Hallani se akarok másról! Csak hm-hm szépségápolásról”… ejnye, lám elfelejtettem, minek hívták a szépségápolást.

Közös múltunk volt. Mariann rám pillantott, és először éreztem úgy, hogy talán partnerszámba vesz. Az értekezlet tiszteletére kosztümöt vett fel, nagyon csinos volt, amerikai filmek karcsú sztárjaihoz hasonlított. De még inkább gyermekkori anyámra, aki – ha jól számolom – harmincéves lehetett a háború után, törékeny, elegáns jelenség, mindig tiszta és jól ápolt, bár már akkoriban is fejfájós és ájulós. Két-három hetenként elájult főzés közben a konyhában, unokahúgom keresztelőjén a templomban, egyszer a vonaton, amikor leutaztunk a bajai nagymamához.

– Majd elfelejtettem a legfontosabbat – mondta Mariann, amikor kiléptünk a New York-palota kapuján. A Joachim-kvartett elindult Pekingből hazafelé, és Albin már Moszkvából telefonált. Holnapután Pesten lesznek. Sajnos, András, neked ki kell költöznöd Albin lakásából. Felugrom rendet csinálni.

– Most? – kérdeztem reménykedve.

– Nem. Holnap délelőtt. Kényelmesen összepakolhatsz, és szólj be hozzánk, ha elkészültél.

Búcsút kellett hát mondanom Feleki Albin legénylakásának. Pedig már megszoktam, hogy hazatérve a hegedűművész húsos arcú szülei néznek rám a sarokasztalról, és az ő fényképük mellett ott áll frakkosan, csokornyakkendősen, a csellistájuk esetében estélyi ruhásan, a Joachim-vonósnégyes fotója, melyen a korán kopaszodó, szemüveges, fanyar mosolyú másodhegedűs volt Albin.

Délután az Üllői úton kószáltam, kiégett tankok, elégett orosz katonahullák ottmaradt ruhafoszlányai és döbbenetes romok között. Mikor lesz itt rend? De 1945 végén is hasonló képet mutatott a város, és idővel mégis futott a sárga villamos, megnyíltak a kávéházak. Kapitány Anni három kicsi bociról énekelt, akik arany karkötőt találtak a fűben, „eladták az aranyakat, s most Tirolban töltik a nyarakat”. Sohasem jártam messzebb, mint Baja. Tirolban akartam tölteni a nyarakat. Lehet nemsokára Nyugatra utazni?

Mariannék meghívtak búcsúvacsorára. A bejárónőjük újból feltűnt a színen, hozott egy csirkét Vecsésről, azt tálalta fel paprikásan. Bor is akadt a háznál. A professzor a rend helyreállításának szükségéről beszélt, majd arról, hogy nemzetközi botrány van kitörőfélben Egyiptomban, államosítani akarják a Szuezi-csatornát, az angolok meg a franciák beavatkoztak. „Akkor pedig a Szovjetunió joggal érezheti, hogy csapatai újból elindulhatnak Budapest felé.”

Mariann ezen az estén különösen elragadó volt. Scholzék házában beindult a fűtés, a lakást átjárta a langymeleg, Mariann ujjatlan ruhát vett fel, érvényesült a szép ívű válla, csábítottak a keblei. A professzor barátságos kedvében volt, vacsora után áthívott a dolgozószobájába, cigarettával kínált, és együtt hallgattuk meg a nyolcórás híreket. „Nagy Imre a szovjet csapatok kivonásáról ajánlott tágyalásokat Moszkvának. Közölte, hogy a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét.”

– Na látod, fiam, ebből lesz a baj – dőlt hátra karosszékében a professzor, és nagy slukkot szívott a cigarettájából.

Vegyes érzelmekkel tértem vissza a Sas utcába. Leültem a kerevetre, és töprengtem a jövőm alakulásán. Azután felhajtottam a csergét, és befeküdtem a duplaágyba. Ahol Mariann szokott összekapaszkodni az átkozott hegedűssel.

– Kéthly Anna jön vissza a szocdem párt élére – újságolta apám örömmel, rumos teáját kortyingatva. Újból együtt voltunk Kőbányán, a konyha meghitt melegében. Nem egészen tudtam, ki ez a Kéthly Anna, de hallottam, hogy ült évekig.

– Most a Nagy Imre be akarja venni a kormányba, de azt válaszolta, hogy kétszer is meggondolja, vállaljon-e szerepet olyan testületben, amiben még mindig szerepelnek sztalinisták. Tudod, Bandris, az a helyzet, hogy én megértem, miért hisz valaki a kommunizmus eszméjében, olvastam Marxot. De ezeknek nem az eszme fontos, hanem a gyarmatosító hatalom kiszolgálása. Mert attól kapják a kiváltságokat meg a jól fizetett pozíciókat. A népet leszarják. Bár egyik-másik kezd már észhez térni.

– Scholz professzor szerint koalíció lesz.

– Hát azt megnézném, enged-e Moszkva szabad választást. Most viszont megyek aludni, mert holnap reggel értekezlet lesz arról, hogy sztrájkolunk-e vagy sem.

A diófára néző kis szobámban gépeltem le a riportomat, amely főleg egy Decsi nevű hadnaggyal folytatott beszélgetésből állt. Mint elmondta, a karhatalom most országos méretűvé szervezi magát, és őrködik a forradalom tisztaságán.

Írásművemmel a kézben bementem a New York-palotába. Maron feltette a szemüvegét, átfutotta a cikket, és közölte, hogy hétfőn megjelenik. Megalakult az új kormány, benne van Kéthly is, bár két napja Bécsbe utazott, támogatást kér a nyugati szocialistáktól. Négy kommunista szerepel a miniszterek között, ha Malétert is annak számítjuk. Maron szerint Kádárral szeretnék tudatni, hogy őt is bevették a kormányba, de eltűnt, senki se tudja, hová lett.

Reméltem, hogy találkozom Mariannal, azonban nem jött be a szerkesztőségbe. Felhívtam telefonon. Ő vette fel a kagylót. – Megjött Albin, itt van nálunk, hál’ istennek baj nélkül hazaértek Budapestre.

Hallottam a hangján, hogy rövidre akarja fogni a beszélgetést. Azért megkérdeztem: – A keddi értekezletre bejössz, Mariann?

– Persze, persze – hadarta, és gyorsan elköszönt.

Hallottam vasárnapra virradóra, félálomban dörrenéseket, robbanásokat, de fáradt voltam, tovább aludtam. Reggel hatkor apám kopogott az ajtón: – Ébredj, András! Hallgasd, mit mond a rádió.

Néprádiónk volt: Budapest egyet és kettőt fogta. Kádár beszélt, fene tudja, honnan: „A Nagy Imre-kormány gyengesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása veszélybe hozta szocialista vívmányainkat, munkás-paraszt hatalmunkat, hazánk létét. Ezért megalapítottuk a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt.” Ebben Münnich, Marosán meg Apró Antal szerepelt.

– Marosán már megint elárulta a szocialistákat – morogta apám.

A kerítésnél Lenke néni tűnt fel, hálóingre kapott télikabátban. – Hallottátok? Az oroszok szétlövik egész Budapestet. Itt is átrobogtak az éjszaka. Beleágyúztak a MÁVAG-raktárba. Istenem, micsoda felfordulás! Hallgattam a Szabad Európát is: húsz szovjet hadosztály jött vissza. Mindszenty az amerikai követségre menekült.

– No, nem tartott soká a szabadság – legyintett az apám.

Szerdán Szilágyi Feri beszólt, hogy indul motoron a városba, nem akarok-e vele tartani. Apám ellenezte a dolgot, hiszen még lövöldöztek az utcákon. „Csak a nyolcadik meg a kilencedik kerületben. A Körúton sétálnak az emberek, és nézik a romokat” – mondta Feri.

Valóban megdöbbentő volt a pusztítás. Feri szerint szerezhettünk volna fényképezőgépet, hogy mindent lefotózzunk. A New Yorknál szívbe markoló látvány tárult elénk. A palotát hatalmas belövés érte, a tornya csáléra állt, ledőlni készen.

Mariann vált ki az épület előtti tömegből. Nadrágban, bakancsban, prémgalléros, hosszú kabátban. Egyenesen hozzám sietett, a vállamra borult, átkarolta a nyakamat, és hangosan zokogott. – Borzasztó, borzasztó – hajtogatta.

– Mi történt, Mariann?

A lány összeszedte magát.

– Bejöttem az írógépemért, felmentem a szerkesztőségbe. Minden tárva-nyitva, a gépem sehol. Képzeld, András, a sarokszobát szétlőtték, romhalmaz az egész, és a romok alatt ott fekszik holtan Kéri Ibi. Azt mondják, mikor jöttek a tankok, kinézett az ablakon, és azonnal becélozták. Ráomlott még a felső erkély is, most próbálják kiszabadítani a holttestét.

Mariann újra zokogni kezdett. Nagyon megható volt így könnyesen. Bátortalanul átfogtam a vállát.

– Ne sírj, Mariann, sajnos, Ibin már nem segíthetünk. Meg ezen a szétlőtt városon sem. Gyere, hazakísérlek.

Lehangoltan ballagtunk a Bazilika felé. Mariann egyszer csak megtorpant.

– Rossz idegállapotban vagyok – mondta, zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát –, van itt más baj is.

– A szüleiddel?

– Nem.

Kis szünet következett.

– Albin elveszi Timár Hédit, a kvartett csellistáját.

– Biztos?

– Hédi terhes.

Első gondolatom az volt, hogy nem lesz szép pár Albin és Hédi, a magas, kopaszodó, komoly hegedűs meg a gömbölyű, dróthajú csellista.

– Nagyon hirtelen jött az egész – boldogtalankodott Mariann.

Olyan esendő volt, hogy hirtelen hozzáhajoltam, és megcsókoltam az arcát.

– A sors mást szánt neked.

Nem hőkölt meg a csók elől, nem érezte tolakodásnak. Én voltam a fiatalabb, de én voltam a férfi. Talán már barát is, keserűségében bizalmasa.

– Mariann, olyan vonzó jelenség vagy, hogy könnyen találsz mást Albin helyett.

– Fontos kapcsolat volt ez számomra, nagyon fontos. Hosszú történet. Csak annyit, hogy kimehettem volna Hollandiába, és Albin miatt maradtam itthon. Meg az apám miatt, aki mindenáron azt akarta, hogy befejezzem az újságíró-főiskolát.

– Nem tudom, mi lesz ebben az országban – töprengtem –, de most talán megcélozhatnád a hollandokat.

Már a kapu előtt álltunk. Nem is tudom, hogyan csúszott ki ez a mondat a számon:

– Ha szükségét érzed, fordulj hozzám. Hívj a nagynéném telefonján. De megadom a címemet is.

Apáméknál is megszavazták, hogy csatlakoznak az általános sztrájkhoz. Aztán olyan hírek érkeztek, hogy az egész Munkástanács buszra ült, és távozott Nyugatra.

– Te nem akarnál kimenni? – kérdezte apám a vacsoránál.

– Hát, valamit tudok németül. De újságírói szinten nem.

– Nem kell odakint feltétlenül újságot írni. Kitanulsz valamiféle kedvedre való mesterséget. Én például mindig szerettem volna finommechanikával foglalkozni – tologatta tányérján a káposztás kocka utolsó falatjait. – Ötvenéves leszek karácsonykor, de én is mennék. Édesanyádat azonban még ilyen állapotában sem tudnám magára hagyni.

Meglátogattuk anyámat, Lenke néni sütött püspökkenyeret, de csak egészen kicsit. Nyersanyagnak is híján volt, meg anyám úgysem evett többet egy szeletnél. Nagyon lefogyott, megsápadt. A folyosón ült egy székben. Két szót sem beszélt. Apám fogta a kezét, de úgy tűnt, egyikünket sem ismert meg, azt hitte, hogy a kórház személyzetéhez tartozunk. Lehangoltan sétáltunk vissza a bejárathoz a gyönyörű, de elhanyagolt parkon át. Micsoda impozáns épület, micsoda mementója a halódó Monarchia szép napjainak! S nemcsak az emberi nyomorúság miatt gyászos, hanem az épülő szocializmus kisszerűségeitől is, a töredezett lépcsőfokokkal, a visszavakolatlan huzalvésésekkel, büdös vécékkel.

Végül nem Hollandiába kerültem, hanem Svájcba, a St. Gallen-i kereskedelmi főiskolára. Huber professzorék fogadtak be, náluk lakom. Pompás vendégszobában. A vacsorákat az asztaluknál költhetem el, ebédet egy főtéri vendéglős ad ingyen a főiskolán tanuló öt magyarnak. Köztünk van Hegyi Anna is, az ő szegedi barátnője Zürichben tanul, meglátogattuk. Vegyészhallgató, velem egyidős, nagyon csinos.

Apám nem nagy levélíró. Most jött tőle küldemény; a nagyobb borítékban egy Kőbányára nekem címzett kisebb. A lap tetején dátum helyett csak annyi: „szerda este”. Két sor Mariann írásával: „Andris, a szüleim a hét végére felmennek Dobogókőre. Egyedül leszek a lakásban. Szombaton kora délután meglátogathatnál, ha úgy tartja úri kedved. Várlak. Ui.: Úgy hallom, a lap megszűnt.”

St. Gallenben leesett az első hó. Az ég kék, ragyogón süt a nap. Kemény hideg van. Minden háztető fehér. Mint a képeslapokon.