×

Két freskó; Ház a hóban

Tarbay Ede

2011 // 04
Két freskó

1. Levél Pliniusnak

(al secco)

Alig-kamaszként, éretlenül érett
szívvel nézted a Vezúv robbanását,
a feltörő füst szagát beszippantva,
mi túl az öblön orrokat tömött be
– kráter piszka kráterek tisztaságát,
ha tiszta volt a gondolatok fészke,
s nem a pucér halandók hajszolása,
legyen leány vagy ifjú, lombtalan,
kiket magukkal vittek ágymelegbe,
ölelve őket immár a halálba.

Dermedt halottak, kővé lett hamu,
a tékozlókat tékozlón fedő,
két ezredévig rájuk nőtt palást,
falakra festett édenkerti élet,
síkok között lassan lepergő lét,
kik összeforrva lettek csonttömeggé,
és mozdulót mutatnak mozdulatlan,
még régi ízt a szétporladt izomban,
tenger felől jött szélben nyílt agávék
pompás virágát, vaskos kelyheit.

Hol tobzódásra tobzódás felelt,
a forró láva izzó áradása,
mint rossz tüdőből köpött kő, salak,
végül a lassan elcsitult zihálás,
elemek részeg, vad szeretkezése,
majd tengermélyből feltörő habok
és gőztől erjedt sistergésből pára.
Homály takarta közönyös szemed
mit látott ebből túl a tengeröblön,
ahol csak látvány volt a pusztulás,

ahol nagybátyád, kitől a neved kaptad,
az életútja végét élte át.

2. Egy vadászat emlékműve

(al fresco)

Vadászat készül. Ideges kutyák,
fejük leszegve, farkukat emelve,
egymást tiporva összevissza futnak.
Látják a kürtöt, várnak kürtjelekre,
a vérük zsong, az ösztönemlék újabb
futást jelent, nem megtűrt szolgalétet,
szabad szívet, nem számító csalást,
mit láthatatlan póráz fékezett,
s a láthatót, ha oldja majd a kéz,
feledve minden régi sebhelyet.

Pálinka csöppje harmatos füvön
és felhullámzó férfiharsogás,
csupán a szavak részegsége még,
a múlt, akár piaci kofalárma:
a „mit és mennyit”, harsogó licit,
fölényes szájak gúnyos rándulása,
ha elszalasztott volt az alkalom,
saját kutyáink gyatra bukdosása,
s a fémkulacs remegve szájhoz ér,
míg fényt veszít a petróleumlámpa.

Lovak dobognak, várják, hogy a nyergek
beteljenek a vadászok alatt.
Most még a kengyel, gyeplő nem parancsot
jelent, a száj, a szügy, gerinc szabad.
Az orrlukakból pára – hűs az ősz –
és horkanás felel a horkanásra.
A láb, ha mozdul, testük hátrahúzza
– a csikókorba jó lenne visszatérni,
mikor még fáké és szénaszagé a puszta –
A fej magasba. Fehér folt. Tenyérnyi.

Ha minden együtt: ló, lovon az ember,
még laza körben, lakmuszon kutyák,
a méltó tartás lomha látszata
s a hirtelen csönd roppant ereje,
csupán a gallyak sunyi reccsenése.
A nyíló fényben Szent Hubertus térdel,
talán imát mond, elvakultakért,
mert látja őket, szája ürömédes:
kit kéne óvni túl az erdő öblén.
Szagos füvek társulnak majd a vérhez.

A vad magányos. Látja: körülzárva.
Hatalmas tisztás, féltenyérnyi zárka.
Egy helyben áll. A méltóság maga.
Sokágú ékszer. Palást, egy a testtel.
Halál előtt, mint szent, királyi ember,
ítélőket ítélő tekintettel,
ahogy a hóhércsapattal szembenéz.
Kutyák lesik. Még puskát tart a kéz.
Érinti már a nap kelő szele.
Ő mozdulatlan. Gyáván szól a fegyver.

Ház a hóban

mikor a házak csendes hóba bújnak
az ostromló szél trombitája fújhat
vaskos vattába süppednek a hangok
csupán a parázs roskadását hallod
kemencemélyből arcodat pirítva
mitől az ember múltját visszasírja
mikor még minden mintha örök lenne
a pillanat az időt végtelenbe
s a számlálatlan pergő homokóra
repedt falán át magát földre szórja
hol sivataggá simul benne lábnyom
kié-mié magamét-másét látom
a távolságtól minden elmosódik
a jön vagy elmegy életút csomóit
még nem kívánod oldani csak nézed
nem úgy mint most hogy múltad visszaéled
s a rendezetlen létet rendezed
a tőled távol kulcsoló kezet
és nem tudod tiéd-e mind a kettő
vagy másé egy befedte sűrű felhő

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben