×

„Ott kell lennünk a terepen”

Beszélgetés Térey Jánossal a Protokoll című verses regényről

Darvasi Ferenc

2011 // 04
A Protokoll a 2010-es év egyik legfontosabb könyve volt a magyar irodalmi piacon. Babiczky Tibor, a Népszabadság recenzense egyenesen remekműnek nevezte, de pozitív kritikát kapott az Élet és Irodalomban, a Magyar Narancsban, a prae.hu és a litera.hu oldalon is. És ha már litera: az internetes irodalmi oldal hagyományos Év végi körkérdésében arra a felvetésre: „mi jelentette Ön számára a 2010-es év legkatartikusabb olvasmányélményét?”, a legtöbb irodalmár Garaczi László Arc és hátraarc című regénye, valamint Borbély Szilárd A Testhez című verseskötete mellett Térey János munkájára tette le a voksát. Mindezek után nyilvánvaló, hogy a Protokoll megérdemel egy külön beszélgetést. 2011. február 27-én, vasárnap kora délután ültünk neki az interjúnak a szerzővel a Pozsonyi úti Kiskakukk étteremben, a verses regény egyik helyszínén.



– Mikor kezdted el a Protokollt? Mennyi időt vett igénybe a megírása? Milyen nyomvonalon indultál el? Mi született meg először a fejedben?

– 2006 késő telén, egész pontosan öt éve kezdtem el gondolkodni egy lehetséges verses regényen Stuttgartban [az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasaként tartózkodott a városban a szerző – megjegyzés: D. F.], ahol sok mindenen töprengtem, az életem egyéb problémáin is. Föltétlenül meg szerettem volna írni két, vázlatszinten már elképzelt darabot, amelyek meg is születtek később: az Asztalizene és a Jeremiás avagy Isten hidege. Verses elbeszélésre is készültem, eleinte nagyon ködös tervekkel. A hőst és hivatali környezetét nem láttam tisztán magam előtt, csak a baráti körére leltem rá egy korábbi, pesti színházlátogatáson. Először tehát az vált világossá, melyik társadalmi csoportról szeretnék írni. A forrásvidék pedig hasonló, mint az Asztalizene esetében volt: a nemzedékem sorsa, Magyarország mostani közérzete.

Akadt olyan szál, ami tévútnak bizonyult, s ki kellett szórnod végül?

– Persze. A főhős, Mátrai Ágoston eredetileg még mozgékonyabb alak lett volna a könyv lapjain. De rájöttem, hogy a sok utaztatásban ott fenyeget az automatizmus veszélye. Nem akartam mindenhová elküldeni őt, ahová én magam véletlenül vagy a munkám miatt eljutottam. Nem minden helyszín tűnt érdekesnek protokollszempontból. Olyan városról meg végképp nem akartam beszélni, amelyik pokolian izgalmas ugyan, de jómagam nem fordultam meg ott; hiszen akkor ritkán eleven, bajosan átadható az élmény.

Ismét a verses regény műfaját választottad. Nem először egy olyan műfajt, amely haldoklik…

– Mondjuk úgy, hogy halott. Hiszen Szabó Magda kitűnő Szürete óta nem született valódi verses regény – egészen a kétezres évekig. Felemás vagy elvetélt kísérletek voltak ugyan: Somlyó Györgytől a Részletek egy megírhatatlan versesregényből, valamint Rakovszky Zsuzsa helyezett el a Tovább egy házzal című kötetében fragmentumokat egy elképzelhető verses regényből. Tehát élt a nosztalgia.

Ha valaki nagyon piszkálna azzal, hogy ezt a történetet miért éppen ebben a formában kellett megírnod, annak mit válaszolnál? Például ha azt vetné fel, miért nem a prózát választottad…

– Ugyanez az anyag prózában nem volna hatékony, illetve a bukéja nagyon más lenne. Van egy fölismerhető nyelvem, sajátos dikcióm s hűséges kötődésem a zárt formákhoz. Persze bosszant, ha valaki formaművésznek tart, vagy stílusbravúrokat tulajdonít nekem – mert mindez mit sem érne érdemi tartalom híján. A társadalomról és a történelemről alkotott írásos ítélet ennél százszor fontosabb. Jó dolog, ha a csomagoláshoz ért a szerző, de könyvet írni a csomagolásért…

Milyen munkamódszerrel láttál neki a Protokollnak? Újraolvastad előtte mondjuk az Anyegint vagy a Candide-ot?

– Az enyém nem „irodalmi irodalom”. Nem az olvasólámpa fényében igyekszem ihletet szerezni. Az a hitvallásom, hogy ott kell lennünk a terepen. Ha ez az éjszaka, ha a vidéki Magyarország vagy a külföld, ám legyen. Tény, hogy a Paulus előtt újraolvastam a gimnáziumban megszeretett Anyegint. Annyira távoli volt, annyira mesebelinek tűnt akkor a verses regény hagyománya. Előfordul, hogy valaki studírozva olvas, s utána másolni igyekszik az olvasmányát; gazdagabb helyzet, ha az olvasmány másféle munkához ad kedvet – s a kettő poétikája még csak nem is hasonló. A Paulus sokkal hűségesebb rokona elsősorban Byron, másodsorban Puskin munkáinak, mint a Protokoll bárminek a mostani magyar irodalomból. Ezzel nem a jelentőségét vagy a helyét szerettem volna kijelölni, csupán annyit jegyzek meg, hogy ilyen értelemben teljesen társtalannak érzem magamat a hazai irodalomban. Olvasmányom az osztrákok nagy halottja, Bernhard; de azt gondolom, ő sem a hang beskálázására való. Delejező hangfekvése bármilyen csábító is, hatása nagyon agyonnyomja számos magyar epigonját. Az itthoni költészet élvonala jó, sőt jeles teljesítményekre képes, Takács Zsuzsától kezdve Lanczkor Gáborig, de nincs olyan szerző, akinek az írásai összetéveszthetőek volnának az enyéimmel – szemlélet vagy nyelv tekintetében.

Rövid időn belül két műved is született a felső középosztályról. Miért olyan fontos számodra ez a társadalmi réteg?

– A hivatalnokréteg ne maradjon parlagon, mert mindig hálás vidék az irodalom számára. A jelen idejű magyar irodalom a nyomorral provokál. A ’80-as évek irodalma a nyelvével, az akkor újszerűnek ható szövegszerűségével tette ezt, de ez mára nem eleven irány. A kortárs darabok körülbelül háromnegyede kőfejtőben, kocsmában, lepusztult otthonokban játszódik. Gyakran mélyszegénységben. Színházi mélyszegénységben… csinálmányként. Föltétlenül el kell ezekre a helyekre is látogatnia az irodalomnak, ám ha dömpingmennyiségben ábrázoltatik a nyomor, a mutatvány önmaga paródiájába fordul. Közben pedig van olyan látható középréteg, olyan felső tízezer, amely termékeny táptalajként szolgálhat; mindenféle eszményítés nélkül. Mint ahogy én sem festettem a valóságosnál pozitívabb képet erről a rétegről. Nem vádolhat senki azzal, hogy szimpatizálnék a pénzoligarchákkal.

A posztmodern szövegirodalom kevésbé volt fogékony a társadalmi problémák ábrázolására. Te ennek a korszaknak a fénykorában tetted meg kezdő lépéseidet íróként. A társadalmi érzékenység viszont elég korán jellemzője lett műveidnek. Kihez fordultál mintaként e tekintetben? Hiszen a magyar irodalomban ez éppen hogy nem képezte a fősodor részét…

– Nincs minta. Nádas Péter Párhuzamos történetek című könyve igazán inspiráló sűrűsödési pont. Elég, ha itt és most a Pozsonyi út helyszínrajzára, az Újlipótváros házainak épület- és társadalomszerkezetére, lakójegyzékére, a Szent István parki lakásban kártyázó polgárasszonyokra gondolunk. Ez a könyv fogott meg a mai magyar prózából. A kortárs epika egyébként igen kevéssé érdekel, pedig rengeteg esélyt adtam neki. Nagyon sok az önjáró életmű.

Mátrai a Külügyminisztérium protokollfőnöke. Azt gondolom, egy írónak ez eléggé idegen terep. A könyv egyik tétje így az is volt, sikerül-e egyáltalán hitelesen ábrázolni ezt a hivatást és munkahelyi környezetet. Van ismerősöd a külügyben? Hogyan gyűjtöttél anyagot: könyvtárazással vagy személyes találkozások útján?

– Elengedhetetlen volt átlépni az intézmény kapuját. Ez nem egyszerű személyes ismeretség nélkül. Szerencsémre akadt ilyen, több is. A Külügyminisztérium akkori protokollfőnökéhez több lépcsőn keresztül jutottam el. Egyetlen órát töltöttem nála, ennyi időt tett lehetővé a munkarendje. Tökéletesen elegendő volt látni a szobáját, beszélgetni valakivel, aki része a minisztériumi hierarchiának. Vajmi kevés köze van a ténylegesen tapasztaltakhoz az én elképzelt világomnak. Ha valaki reális képét keresné a könyvben az elmúlt évek Magyarországgal kapcsolatos politikai történéseinek, akkor azt látná, hogy a fölfogásom lírai – akármennyire is olyan valóságos eseményekből táplálkozik a szöveg, amelyek mind a tévéhíradóban, újságban szerepeltek.

A Protokoll Budapest regénye is. Attól függetlenül, hogy a főszereplő rengeteg helyet bejár, ezek a városok, országok mindig Budapesthez (és másodsorban Magyarországhoz) viszonyítva jelennek meg az oldalakon. Az elbeszélő és Mátrai fáradhatatlanul kritizálja a fővárost. De emellett azt is érezhetjük, hogy hiába kopott, lelakott, másodrendű, mégis ez az a hely, ahol érdemes élni. Amolyan Ady-retorika ez: úgy szeretni valamit, hogy a hibáit sem hagyjuk figyelmen kívül…

– Azért szögezzük le, hogy ez a szeretet föltétlen: Budapestnek nincs alternatívája az életemben. Tehát családias a viszony, mondjuk úgy, fogadott fiú a mostohaanyjával. Ugyanakkor nincs kritikamentes kapcsolat sem. Akármennyire is elköteleződünk valaki vagy valami iránt, az a valaki vagy valami s a hozzá fűződő viszonyunk állandóan változik a napok tükrében.

A könyv számtalan formában elidőz a sors fogalmán, legyen szó egy, a főhőst nem érintő repülőgép-szerencsétlenségről vagy az ő életét nagyon is befolyásoló, látszólag véletlen találkozásról egy nővel. Mátrai lázad a neki kiosztott szerep ellen, szeretne többnek, másnak látszani, mint egy „prózai” protokollfőnök, hogy aztán végül, mintha nem is tehetne mást, hiszen úgysem ért egyébhez, elfogadja a neki szánt életpályát. Mintha az eleve elrendelés tanát tükrözné ez… És akkor még a Ciorantól vett mottóról („Élni annyi, mint teret veszteni”) nem is beszéltem, amely számomra szintén azt – is – jelenti, hogy az ember valahol passzív elszenvedője és kevésbé alakítója sorsának.

– Egyrészt elfogadom az eleve elrendelés tanát, másrészt hiszek az egyes mozzanatokat befolyásoló szabad akaratban. A választani tudásban. Kapunk egy életnyersanyagot, de alig valamit készen hozzá. Még ha szerencsés családba születünk is, azt többé-kevésbé el kell engednünk felnőttként. Nyilván nem meglepő, a pesszimista bölcselet áll hozzám közel. Nietzsche emlőin nevelkedtem egyetemistaként, de az ő legizmosabb 20. századi folytatója, Cioran még inkább meghatározó filozófus a számomra. Civilként igyekszem tartózkodó lenni, így ér kevesebb csalódás. Úgy gondolom, jobb megtartanunk a két lépés távolságot, hogy az ember ne sérüljön sokat – ami amúgy elkerülhetetlen, hiszen számtalan sebet gyűjtünk be mindannyian, egyszerűen ilyen a társas érintkezés természete. Nem kis mértékben erről szól ez a könyv: a protokoll valamiféle paraván, amelyik eltakarja a kapcsolatok tisztázatlanságát.

Ennél szerintem többről van szó. Az egész létezés művinek, őszintétlennek tűnik a könyvben, még a barátok közt is szinte áthatolhatatlan távolság van, a családtagok idegenek egymás számára. A legjobb és talán legijesztőbb példa erre az, amikor Ágostonnak éppen azért válik félelmetessé az anyja, mert nem szimulál, kivételesen akad egy őszinte pillanata.

– Vonzó a protokollban, hogy segít benne, ne legyen gubanc, sérülés, gond. Egy adott szokásrendbe belehelyezkedve majdnem minden kiszámíthatónak és kényelmesnek bizonyul. A külügyi országlátogatás valójában nem ország-, hanem hivatallátogatást jelent, vagy pedig átrobogást az adott tájakon. Személyes ismerkedés csak módjával tud elindulni egy diplomáciai fogadáson. Ám bizonyos privát gesztusok nélkül maguk az államfők sem boldogulnak. Ahol nincs privát szféra, ott nincs mély emberi érintkezés sem. A könyv közéleti csúcspontja a révkomáromi szlovák–magyar affér, amely kvázi mindannyiunk szeme láttára történt. Lírai rajz egy diplomáciai konfliktusról; bár igyekeztem annyira szárazon megírni ezt a részt, amennyire száraz maga a diplomácia. Amellett, hogy végtelenül színházias jellege van az eseménynek, lehetetlen nem gondolni arra, hogy egyik állam külügyminisztériuma sem volt őszintén érdekelt a zökkenőmentes előkészítésben. Hiszen mindkét oldalon jelen volt a hübrisz. Hiába készültek a találkozásra mindkét oldalról, nagyon komoly volt végig a rizikófaktor. A protokoll éppen arra való, hogy a rizikófaktort megszüntesse – a hiánya minimum kényelmetlenségekhez vezet. Maximum háborúhoz.

De a Protokollban a magánszférát tekintve is úgy tűnik számomra, hogy iszonyatos nagy távolság van az emberek között. Ez tagadhatatlanul pesszimista vonása a könyvnek – mintha fal lenne még a barátok, szerelmek között is. Ennyire reménytelennek látod az emberi kapcsolatokat?

– Nem, nem. Ha nem lennék mégiscsak optimista ezzel kapcsolatban, nem írtam volna meg ezt a könyvet. Ábrázolni, fölmutatni mindezt, azt gondolom, mindenképpen optimista gesztus. Ha valaki fölismeri magát egy általa is átélt helyzetben, amelyet én kívánatossá vagy éppen nevetségessé teszek, akkor lehet, hogy a könyv el tudja érni a célját; amennyiben van praktikus célja egy könyvnek. Persze a szépirodalom nehézkesen jut el az emberek ezreihez, pláne egy ilyen rossz ízlésű társadalomban, mint amilyen most a miénk. Elegendő rápillantani a Nagykörút üzletportáljaira vagy belepillantani bármelyik hétvégi tévérevübe, hogy képet kapjunk erről az ízlésről.

Ha már rossz ízlésű társadalom: a verses regénynek ugyan nem kiemelt tárgya a fajgyűlölet, de a háttérben, némelyik szereplő agyában jelen vannak a zsidókkal és cigányokkal kapcsolatos sztereotípiák. Blankát, Mátrai unokatestvérét és egyben szerelmét szalonzsidózáson érjük, de a romákkal kapcsolatos sztereotípiák is előkerülnek a főhős egy józsefvárosi kocsmában tett látogatása során.

– A szalonzsidózás virulensen jelen van, ha nem a szalonokban, akkor a bárpult mellett vagy a 6-os villamoson, mind a mai napig. A másság szalon- vagy pláne utcai kritikája természetesen nem egyetlen csoportot, népet vagy rasszt sújt, hanem általában minden eltérő kisebbséget, amelyiknek kultúrája érthetetlen vagy furcsa a többség számára. A türelmetlenség a mássággal szemben gyakran nem a másság rokonulását vagy beolvadását, hanem a teljes eltüntetését sürgeti. Mátrai nagyon nem odavaló figura a nyolcadik kerületi kocsmában. Valamennyire terephez öltözött, nincs rajta nyakkendő, öltöny: egyszerű vendég. Viszonylag későn veszik észre, hogy kilóg a társaságból. Nem harmonizál. Az efféle problémák kezelésének meglehetősen barátságtalan a hagyománya Magyarországon. Mátrai tipikusan az az ember, akinek a szociális érzékenysége csupán szeizmográfnak jó; noha látja a bajt, megoldást csak saját területén, az ültetésrend finomságaira tud. Az is kérdés, hogy akinek idegenszerű a másik, akar-e egyáltalán közel kerülni, akar-e pábeszédet, akar-e a konfliktus esetén békét kötni. Magyarul, meg akarja-e ismerni a másikat. Valakit démonizálni mindig könnyebb, mint megérteni a valódi motivációit, az eredetét, az eltéréseit. A mostani magyar társadalom rendkívül türelmetlen ebből a szempontból, és különösen az a cigánysággal szemben, hisz a kirekesztő szélsőség számára nemcsak az asszimiláció alacsonyabb fokozatai elfogadhatatlanok, hanem a puszta megjelenés is. Mélyen elkeserít a mostani helyzet, amelyre terápiát kínálni, sajnos, aligha az irodalom fog. Itt a józan politikának kell bizonyítania, már hogyha nem oximoron ez a jelzős szerkezet.

Az Asztalizenében és most is nagy szerepe van a komolyzenének. Egy-egy szereplő sorsa az általa hallgatott művel vagy játszott szereppel párhuzamba állítva is értelmezhető. Delfin életútjának fordulataira teljesen adekvát példa, mikor mit énekel éppen az Operában. Nem gondolnám, hogy a kortárs magyar irodalomban olyan általános lenne a komolyzene mint téma. Honnan ez a vonzalom nálad?

– Lehet, hogy túl sok 19–20. századi regényt olvastam, mert azokban még gyakran szóba kerül a komolyzene. Fogékonyságom az általános iskolából ered, jelesül az énekkarból, ahol én persze a periférián foglaltam helyet. Szeretek koncerteken időzni. Nem vagyok olyan megszállott zenegyűjtő, mint amilyen könyvgyűjtő néha voltam. Viszont egész nap szól nálam a komolyzenei adó, és sok mindenre úgy bukkanok rá, hogy nem is keresem. Azután vadászok is a zenére, olykor szenvedélyesen.

Írni is zenére szoktál? Operába jársz?

– Jószerével csak zene közelében írok. Pár éve rendszeresen jártam az Operába. Kovalik kiforrott korszaka számomra elég otthonos világ. Bár megértem azokat, akik vitatják egyetlen formanyelv vagy ízlés túlburjánzását, nekem jólesett azt gondolnom, hogy a világ egyik színvonalas operaházában ülök – és ami a színpadon történik, az végre nem muzeális jellegű, és nem a nyugati minták fapados kopírozása, hanem új, eredeti kezdeményezés.

Ha valaki azt mondaná, hogy a Protokoll sok szempontból önéletrajzias mű, ahhoz mit szólnál? A főhős veled azonos életkorú, azokon a helyeken bolyong (talán annak analógiájára, hogy lélekben össze van gabalyodva), ahol te jártál – ilyen távoli analógiák mindenképp vannak.

– Azt válaszolnám neki, hogy a könyv mindegyik gondolata foglalkoztat – ha nem is azonos a véleményem a hőseimével. Mindegyik férfi- vagy nőalakom mögött több létező férfi vagy nő áll. Magyar vagy közép-európai tradíció, hogy az író–főhős viszony csak nagyon szoros lehet. Ha belegondolsz: Móricz életművének első fele, tehát a Janka-házasság alatt írt könyvek összes nőalakja Janka valamelyik aspektusát képezi le – ha innen nézzük, van ennek a hagyománynak eredete és realitása. De én nem vagyok Móricz. Akad olyan figura a Protokollban, akinek létezik egészen közeli hasonmása a valóságban, de senki sem „egy az egyben” alakmás. Mátrai egyébként nem bolyong, legföljebb szervezett keretek között. Szemben a bolygó zsidóval vagy a bolygó hollandival, akik kárhoztatva vannak a bolyongásra, őnála más a helyzet: ezért kap pénzt, menetrend szerinti járatokon utazik, eléggé kiszámítható módon. Bizonyos értelemben persze tévelyeg, hiszen nem esik jól neki külügyérnek lenni.

A Protokoll befejezése óta min dolgozol? A februári Jelenkorban olvashattunk tőled három verset… Ez most az új irány?

– Lehet, hogy nincs szükségem másra, mint néhány versre, és hogy belőlük idővel valamiféle hálózat álljon össze, egy új könyv alaprajza, teszem azt, két-három év múlva. Nem sietek, nincs miért kapkodnom. Az is elképzelhető, hogy – a Jeremiás eléggé barátságtalan fogadtatása ellenére – megint drámát fogok írni. Persze csak ha eszembe jut egy drámai tárgy, ami fölöttébb ritkán történik meg velem. Fölkérés mindig akad, de nem mindegyik testreszabott. Prímán tudok nemet mondani, ha azt gondolom, nem rám van szükség. Tíz évvel ezelőtt a Paulus is valamiféle lenyomata volt az akkori nemzedéki élménykörünknek. Az elmúlt tíz év vagy a generációm, az ismerőseim életérzései ott tükröződnek a Protokollban. A nemzedék lelassulása, gyávasága, üressége, széthullása, ahogy elfogy a kapcsolatokból a levegő – hiszen éppen te fogalmaztál így a kritikádban a litera.hu oldalon, pontosan. Lehet, hogy egy ilyen léptékű műhöz újra gyűjtögetnem kell. Ha teszek is lépéseket ebben az irányban, az egyelőre alig tudatos, maximum előkészítése valami lehetségesnek. Ami eddig történt, nem volt hiábavaló. Természetesen még szeretnék dolgozni, egészséges viszony fűz a munkához. Ha nincs erős ötlet, ami vezéreljen, akkor nyugodt lélekkel tudom szabadságolni magamat. Ha egy évig most hátradőlök, nem csinálok semmit, nincs baj. Aztán persze lenne, lelkileg és egzisztenciálisan is, de a környezetem eleve nem hagyja, hogy ne dolgozzam. Pihenésre az elmúlt tíz évben nem sok alkalmam volt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben