×

Az Operenciás szabályokon is túl...

Térey János: Protokoll

Thimár Attila

2011 // 04
Térey János tavaly szeptember 14-én ünnepelte negyvenedik születésnapját. Ha nem is dantei kor, mégis kellően szimbolikus esemény ahhoz, hogy a pálya fontos fordulópontjának tartsuk. A Protokoll megjelenése nem ennyire kiszámított okokból csúszott őszre, ám kétségtelen, hogy a mű és az évforduló összekapcsolódása felveti a kérdést: vajon szintézis lett-e az idáig legterjedelmesebb Térey-mű? Elképzelhető-e egyáltalán szintézis ilyen típusú alkotói pályán?

A szerző legutóbb úgy nyilatkozott, őt mindig az foglalkoztatja, ami éppen forr, születik, a régebbi kötetekről már nem jut eszébe semmi, maximum emléknek számítanak („Kétszer ugyanolyan könyvet még soha nem írtam” – Darvasi Ferenc beszélget Térey Jánossal, Bárka, 2010/4.). Amikor egy mű lezárul, keretet kap, akkor helyette már az az érdekes, „ami most alakul, amiből szinte még bármi lehet”. Végigtekintve a könyvek során a Szétszóratástól az Ultráig, a Terman hagyományaitól a Jeremiásig, úgy látom, hogy a műfajok, témák, megformálási módok sokszínűsége, illetve a mindig az újra, a jelenre figyelő alkotói szemléletmód nem engedi, hogy a Protokoll esetében szintézisről beszéljünk. Ám ha szintézis nem is lett, az életmű nagyon fontos darabja a Mátrai Ágostonról, a külügyminisztérium főprotokollosának monoton munkanapjairól és magánéletének útkereséseiről szóló regény. Magán viseli a Térey-írásmód kikristályosodott jegyeit, sőt, meg lehet kockáztatni, hogy egy pályaszakasz lezárulását is jelenti.

Művek között

A szerző utóbbi években született műveit nézve tudatos építkezést látunk, az egyes alkotások szorosabban összetartoznak több szempontból is. Az írói műhelyből olyan szövegek kerültek ki, amelyek nagyobb létszámú befogadói csoportokra számítanak. A Radnóti Színházban nagy sikerrel játszott Asztalizene után a Jeremiás avagy Isten hidege című darabot is előkelő helyen, a Nemzeti Színházban játsszák, és valószínű, hogy az ősszel megjelent Protokoll sem fog pusztán papíron maradni, a szöveg jó esélyeket kínál megfilmesítésre vagy dramatizálásra. Mindhárom mű olyan irodalmi műfajt, formát jelent, amely nemcsak a szűkebb, irodalomértő közönséghez szól, hanem igyekszik nagyobb befogadó (rajongó?) tábort gyűjteni. Ez nem csupán a karrierépítés megalapozása, hanem annak belátása, hogy az, amit a szerző el szeretne mondani, csak úgy jut el a néhány tucatnyi emberből álló irodalmárokon túl, ha népszerű műfajokban és népszerű fórumokon tud megjelenni. Egész irodalmunk nyer ezzel, hiszen egyre nagyobb közönséget tud(hatna így) maga köré vonzani. A szélesebb közönségre tekintő alkotásmód szükségessé tesz olyan poétikai megoldásokat, amelyeket nemcsak a vájt fülű, a minduntalan az intertextusokra vadászó irodalmárok értenek meg, hanem azok is, akik csak szeretik és élvezik az irodalmat.

A három művet ezeken túl összekapcsolja, hogy témájukat a magyar valóságból merítik, kettő napjaink világából, a Jeremiás pedig egy elképzelt jövőből, ám e jövő alapját az határozza meg, amit ma magunk körül látunk. A kortárs valóság bemutatása (reflexiója) azért fontos, mert éppen az 1990-es években induló szövegirodalom-hullám inkább a világot papír- és cybertérbe építő műveknek kedvezett, és háttérbe szorította azokat, amelyek a valóság referencializálhatóságát állították fókuszukba.

Az Asztalizene és a Protokoll között szoros kapcsolatot teremt, hogy azonos szereplők bukkannak fel bennük: Donner Kálmán doktor, Delfin, az opera-énekesnő, de még Győző, a színdarab középponti alakja is megjelenik az új regényben, igaz, csak egy villanásra a népszerű designer, Max házibuliján. Henriknek, a lelki sérült, zsörtölődő operakritikusnak a regényben Karányi az utóképe. A hősök emberi sorsukban lépnek át az új műbe, nem irodalmi „intertextuális” alakokként; párbeszédeikben visszautalnak azokra az eseményekre, amelyek korábban, a színdarab cselekményidejében történtek, de nem reflektálnak a darab szövegére, szövegvilágára. A történetek – megcsalások, szerelmek, barátságok – folytatódnak, de nincsen gondolati, hangulati azonosság, a problémák, feszültségek az élet más tereiben alakulnak ki. Az Asztalizene tételmondatából – „Tavaly mindenki meghalt, és tavaly / Mindenki megvolt: mindenkinek”– a regényben a „mindenki meghalt” gondolatkör teljesen háttérbe szorul.

Azzal együtt, hogy a szereplők műveken keresztül vándorolnak velünk, nincsen kidolgozott múltjuk, itt, a regényben sem. Mátrai Ágoston szellemi fejlődéséről nem tudunk meg semmi lényeges adatot, kivéve, hogy ő vette át és őrizte meg nagybátyja, Gerdesits tanár úr különlegesen gazdag és értékes könyvtárát. Ezen túl a múltból csak édesapjának tragikus autóbalesetéről értesülünk, de más jellemformáló, a lelki rétegek tektonikus mozgását leíró gyerekkori emlékről nem. A narrátor nézőpontja erősen a jelenre fókuszál, a múlt csak annyiban lesz fontos, hogy milyen reflexiókat vált ki a jelenben a hősökből, s ezek a reflexiók milyen módon tudnak mások hasonló benyomásaihoz kapcsolódni.

A középosztály hagyományai

A múltnak elmosódott körvonalú képéből nem derül ki, honnan származik a szereplők birtokolta kulturális hagyomány. Milyen családi indíttatásból kedvelik a művészetet? Milyen alapokra épül, és milyen későbbi hatások formáló ereje alatt áll ízlésviláguk? A regényről szóló kritikák sorozatosan ismételgetik a felső középosztályt a szereplők társadalmi elhelyezkedését illetően, ám ez a társadalmi réteg meglehetősen eklektikus manapság, sok forrásból táplálkozik, s ezek mentén sokféle kulturális igény és értékrend jelenik meg tagjai körében. Ennek finom jelzése a regény egyik bevezető jelenete, a madridi Pradóban tett látogatás és a képek nézegetése, valamint a hozzájuk fűzött kommentárok Mátrai és szeretője, unokatestvére, Blanka részéről. A képek két, különböző karakterű értelmezése az eltérő kulturális hagyományból adódik. A Mátrait körülvevő többi személy – Novák, a válófélben lévő szomszéd, Rádler, a templomi padtárs, Binder, a lojális munkatárs – esetében viszont sokkal kevesebbet tudunk meg a „középosztályt” összetartó, jellemző (?) identitás kulturális vagy habitusbéli alapjairól. Csak a rutinszerű cselekedeteiket látjuk, az okokat vagy az idáig vezető utat alig.

A kulturális hagyomány rétegzett bemutatása azért lenne fontos, mert a szereplők művészeti, kulturális igényei nem terjednek ki minden művészetei ágra. Hangsúlyos a viszonyuk a képekhez, a komolyzenében az operákhoz és versenyművekhez, de nem jelenik meg a dzsessz vagy a népzene (világzene), pedig mára már ezek a zenei ágak is olyan klasszikus szerzőket, darabokat, előadókat tudnak felmutatni, mint amilyen kiválóságok voltak egykor Beethoven vagy Puccini. Igaz, éppen a dzsessz területén az önálló döntés játszik jelentősebb szerepet az ízlés kialakításában, egyéni értékrend alapján lehet kedvenceket választani, az átvett hagyomány kevésbé segít.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a kortárs irodalomhoz, főként annak magyar vonatkozásához a szereplőknek semmiféle viszonyulása nincsen. Ez adódhat egyrészt abból a felismerésből, hogy a mai társadalom eme jobb egzisztenciális körülmények között élő rétege nem érdeklődik az irodalom iránt, de lehetséges az is, hogy a szerző nem akart semmiféle irodalmi preferenciát megjelölni a műben. (Emlékezhetünk, hogy a Paulus ajánlóverse még Harcos Bálintnak szól.) Az irodalomból így csak a klasszikus művek megidézése, parafrázisa marad, s ez is a narrátor szövegébe épülve, nem a szereplők horizontjában.

Az út a szerkezettől a műfajig

A Protokoll – mint korábban az Asztalizene is – időkivágat, amely nem kapaszkodik erős gyökerekkel a múltba, és kevés ágat növeszt a jövő felé. Tetszőlegesen kiválasztott időszelet Budapest 21. századi életéből. Az epikai szálon nincs szimbolikus kezdőpont vagy zárás, belépünk a történetbe, s egy ponton elhagyjuk. Ebből az is következik, hogy változás, „előbbre haladás” a főszereplő benső világában kell megtörténjen, a történteknél ezért lesz fontosabb a történtek lírai megélése. E lírai részvétnek (részvételnek) kiváló lehetőséget nyújtana a többszereplős regény kínálta polifon tudati tér, amelyben a különböző nézőpontokból más és más értelmet nyerhetnek a cselekedetek, viszonyok, történések, a szerző azonban nem használja ki ezt a lehetőséget, Mátrai Ágoston nézőpontja válik dominánssá, szinte kizárólagossá. Vagyis inkább a narrátoré. Ugyanis mindabból, amit megtudunk Ágostonról, nem következik, hogy olyan módon és mértékben tudná megélni a körülötte létező világ csodáit, mint amennyire a szöveg nyelve ezt érzékeltetni tudja. Noha a tipográfiai jelzés (gondolatjellel bevezetett megszólalás) Mátrai szájába adja a szöveget, ám Magyarországon a narrátor/szerzőn kívül ilyen költői tömörséggel senki nem gondolkodik, beszél: „– Nem függők tőle. Csak jártam vele. / Majdnem márványtökély. És csönd a többi. / Nem ostoba, de valami hiányzik. / Korántsem csillagtalan éjszaka; / De évek, mire belátásokig jut –”, a kivételes nyelvi tehetség túlnő az epikai beszédmód minden magaslatán.

A többi szereplő világérzékeléséről még kevesebbet tudunk meg (a női szereplőkéből szinte alig valamit), a párbeszédeken túl csak kismértékben nyújt bepillantást mások gondolataiba a mű. Míg a dráma, az Asztalizene kihasználta a sok szereplő konfliktusára építő szerkezet lehetőségeit, és az egymásnak feszülő indulatok, érdekek kibontakozása közben megfigyelhettük a gondolatmenetek formálódását, addig a regény e tekintetben hiányérzetet kelt. A középponti szereplő uralja a gondolatok terepét.

Ezzel el is jutottunk a mű egyik legfontosabb kérdéséhez: mi a műfaja a Protokollnak? A címlap azt ígéri: „regény versekben”. Noha a regény műfaji definícióját nagyon nehéz megadni, fontos elem benne az epikai szerkezet, epikai szál, amely lehet belső, lelki történés vagy külső, személyek, dolgok közötti eseménysor, de mindenféleképpen szükséges egy, az időbeliséget szükségszerűen érvényesítő szerkezet, ez teszi a regényt regénnyé. A Protokoll esetében a legnagyobb kérdés, hogy Mátrai Ágoston életének történései, illetve a belőlük megépülő temporális szerkezet fontosabb-e, dominánsabb-e, mint az a lírai világérzékelés, amely a szöveg narrációjából adódik. Más irányból megközelítve ezt a kérdést: vajon a remekműnek tartható verses betételemek nem emelkednek-e poétikai minőségben (értékben) a regényszervezéshez szükséges epikai szál vagy világszerűség fölébe? A súly a történet elemeiről az elmondás mikéntjére helyeződik át, mint a modern regényekben általában, azonban az elmondás mikéntje itt a lírai sűrítés izzó hőfokát jelenti, nem a próza árnyékos árkádjait, ahonnan kényelemes kilátás nyílik a domboldalról lefutó utcákra.

Vári György Magyar Narancsban megjelent kritikájában (2010/51–52.) úgy fogalmazott: „A verses regény jellegzetes válságműfaj.” E kijelentéssel nem lehet egyetérteni, amint a felszínes kritika más, kevéssé irodalmi, mint inkább életszemléleti kitételeivel sem. A regény verses formája ad ugyan egy olyan kötöttséget, amely az alkotó számára – interjúi szerint – inkább motiváló erő, a műben azonban nem a vers és a regény, hanem a líra és az epika minősége áll feszültségben egymással. A néhány metaforával megragadott helyszínek, hangulatleírások, a pulzálóan heves szexuális jelenetek vagy a türelmesen cizellált és részletező étkezési leírások érzéki benyomásai kitakarják azokat az átvezető részeket, amelyek az egyes lírai csúcsok közé szorulnak. Néhol az epika ok-okozati kapcsolódásai is homályban maradnak, például Blanka és Ágoston nagy szeretkezési jelenetében. Hogyan kerül a szállodai szobába tejszínhab? Mert a hadtápútvonalat tudván eldönthető lenne, hogy a kellékként felhasznált afrodiziákum fújós-flakonos termék-e, vagy tűzzománc tálkában keményre vert ínyencség kis ezüstkanálkával, mert ez a jelenet hőfokát és időtartamát („És nyalta hosszú órákon keresztül”) tekintve korántsem mindegy.

A Budapest-lakópark topográfiája

A poétikai jellemzőkön túl van a regényének egy nagyon fontos vonása, amely a szerzői világlátáshoz kapcsolódik inkább, mint közvetlenül a megformálás kérdéseihez. Az utóbbi évek zajos válságtörténései (pénzügyi válság, vörös iszap, földrengés, járványok) sok alkotónak adtak alapot arra, hogy a világot mint pusztulásra ítélt és saját végét váró, borzalmas helyet mutassák be. Térey viszont éppen az ellenkező irányba mozdítja olvasóit. A regény – amelyet nevezhetünk tipikusan budapesti műnek – azt érzékelteti számunkra, hogy ez a város élhető hely. Sok kellemes hangulatú városrészt találunk, csodás látképeket, pazar palotákat és otthonos kisvendéglőket, buja Fűvészkertet, csónakokkal rakott Római-partot, az Északi vasúti hídon átdübörgő piros vonatot. A vidám és barátságos helyekhez illő időtöltéseket: színház- és operalátogatást, kiállításokat, koncerteket, baráti és hivatali vacsorákat, ötfogásos étkezéseket ezüst evőkészlettel vagy éppen kirándulásra készített zsemlét papírszalvétában. A hely és az időpont – Budapest és a 21. század eleje – sokak véleményével szemben szerinte élhető, méghozzá jól élhető tér. Igaz, a szereplők jó anyagi körülmények között élő rétegből kerülnek ki, s csak nagy ritkán találkoznak a szegénységgel, nyomorral, ami ennek a városnak ugyanúgy része, mint a lakóparkok vagy az árnyas ligetek mélyén meghúzódó villák. Egyedül az egészségügy, a kórházak mélybugyraiba teszünk rövid látogatást a cselekvény folyamán, de különben nem kapunk semmiféle realista képet az iskoláinkban, önkormányzati hivatalokban, rendelőintézetekben tapasztalható helyzetről.

Amennyire sokszínű, szinte tapintható és szagolható Budapest ezer apró részlete, olyannyira sápadtak, kevéssé megelevenedők a külföldi helyszínek. Némelyik esetében nem is tudtam eldönteni, miképpen kapcsolódik a cselekményszálhoz, Mátrai belső változásfolyamatához. Van, ahol éppen csak egy-egy villanásra jelenik meg a helyszín, és csak arra ad alkalmat az ottani történetdarab, hogy a szerző csillogó, impresszionista mondatokba tárja elénk benyomásait az adott városról. Ezek közül kiemelkedő a hétvégi Haifa leírása – innen került szöveg a hátsó borítóra is.

Összefoglalásul marad a kérdés: mi ez a regény? Leginkább egy nagy-budapesti látványtár, ízekkel, örömökkel, hirtelen esőkkel és bohém borokkal, puha nőkkel és a hivatali munka szürke márványlapjaival. A narrátor elmesélte rácsodálkozás arra, hogy élvezni is lehet ezt a körülöttünk pörgő-forgó, színes kaleidoszkópot, az állandóan változó képeket és mozgásokat, csak olyan nézőpont kell hozzá, amelyből az értékek megláthatók. Olyan nézőpont, ahol a festmények és operák a valóság asszociációs mezejébe lépnek, ahol az ember bátran átképzelheti-átélheti magát egy klasszikus, világhírű mű hősének. „Fruzsina / Szép, mint az intermezzo egy verista / Operában. – Az ám, ez a Manon. / Mennyire ő! És mennyire nem ő. –” Olyan nézőpont, ahonnan újra lehet írni a budapestiek mitológiáját. Igaz, ehhez egy kivételesen erős nyelvi tehetségű szerző kell. (Magvető Kiadó, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben