×

Virágének sűrű sziromviharban, avagy a Pintér-vers viráglényei

Pintér Lajos: tiszavirág

Miklya Zsolt

2011 // 03
Hol is kezdjem? Talán az elején, úgy illik, egy könyvet végigsimítani a tenyerünkkel és a tekintetünkkel, aztán kinyitni, és mint egy gyümölcsbe – körtébe, mondjuk –, beléharapni. Belékóstolni. Aztán, ha ízlik, majszolni tovább, falatról falatra ízlelni – ahogy Pintér Lajos is teszi: „ízlelgetem a szavakat” (hegedű) –, s magházastul, magostul befalni egészen.

Hol is kezdjem? Matt fényű, fekete alapú borítón zöldes árnyalatokban úszó vízjelenés fogad Pintér legújabb verskötetén, Benes József akvarellje. A festőművész, aki a Tisza melletti Zentáról indult, közelről ismeri a tiszavirágot, és közelről láttatja is. Nem a kérészállatka rovarhatározóba illő részleteivel, inkább a halálos násztánc vízből kitörő s oda visszahulló, a vizet érintő, vele eggyé váló, mintegy a vízzel közösülő képével találkozunk. És vizesek leszünk máris, Tisza-vízzel érintkezők. Érintettek. Ezt az érintettséget tisztázza a fehéren szedett, csupa kisbetűs kötetcím is: tiszavirág. Hogy ne legyen kétségünk, virágzásba kerültünk máris.

Ezek után mi is lehetne más a kötet nyitó ciklusának címe, mint: alföldi festők, s rögtön az első verscím: érinteni (ezek is csupa kisbetűvel). A Pintér-vers is az érintést helyezi az alkotó folyamat centrumába: „csak érintsd meg / ne sértsd föl a papírt / csak érintsd meg / ahogy ezt a verset írod / könnyedén / ahogy a tiszavirág táncol / ruhád hajad érintené / a hóhullás puhaságával / ahogy a Tisza tükrét / megérinti az alkonyi fény”.

Az érintés, vagyis a szenzuális, az érzékekkel felfogható és közvetíthető tapasztalat adja ennek a lírának az ízeit, fényeit és színeit, pórusait és hőmérsékletét, a gondolkodást, a reflexiót mindig is megelőző elsődleges benyomás, a beleborzongás, lúdbőrzés szinte. Ahogy a következő versben, a Schéner festi a csongrádi templomot címűben kiabálja a költő: „több színt Mihály / több fényt több fényt”, pedig Mihály igyekszik, „a ruhája csupa festék / minden ujja csupa festék / ecsettel fest / ujjával fest / szívével fest minden festményt”, mintha csak gyermek volna vagy angyal, Mihály arkangyal maga. Így válik a szenzuális élmény szinte azonnal szellemivé, (őr)angyalivá, zöld édenének bejáratához fényujjával, szívujjával állítja festő barátját a költő.

A fényujj nemcsak megállít egy pillanatra, hanem mutat tovább: a kötet egyik szerkesztőelve ugyanis, hogy a szöveg folyamatosan olvasható, sőt, folyamatos olvasásra inspirál. Egybeolvasandóak-olvashatóak a kis ciklusok/füzérek versei éppúgy, mint a ciklusok egymás után. Így a nyitó ciklus harmadik verse, az átüt valóban át is meg üt is. Átvezet az érzékekkel felfogható jelenből – „itt a borüzlet / a mai vinotéka” – a múltba – „épületében volt / egykor az ÁVH” –, annak is sötét mélyébe – „suttogva mondják ma is / ez a terror épülete” –, hogy a felszín alól – „paplak van benne ma / s lánykollégium / hallom ahogy / énekelnek benn a lányok / hallom ahogy / énekelnek / az énekük csupa élet / csupa fény” – kibukkanjon a mély: „hallom ahogy / énekelnek / fehér blúzuk fehér ingük / csupa vér / a falakon a köveken / minden régmúlt átüt”.

Ahogy a múlt átüti, átvérzi a lányok tiszta fehér ingét, úgy üti át, vérzi át a múlt újra meg újra a költő tiszta lapját, fehér papírját. A kötet, az életmű egyik legfontosabb képe ez, ami így válik az emberlét – s a költői lét – nyílt sebének metaforájává a kötet vége felé: „emberről emberre talán / nemzedékről nemzedékre / vándorol az az ing / fehér ing / viseljük mígnem átvérzik” (átvérzik). De térjünk vissza a kötet elejére, ahol a kép vezet tovább: „aki eperpálinkát iszik / sokáig él – / mondotta nagymamám / …ittuk bolondok balgák / és mint szitakötők röpködtünk / szárnyunkat / ingünk ujját átütötte a fény” (eperpálinka).

A hóvirág is átíródik a következő versben (Éva virágja), a hóvirágon, hó(virág)mezőn is átüt. Mi is? Ki mindenki? Az apa – „apám ültette hóvirág-mező” –, a festő – „Tóth Menyhért festette hómező” – és a világháború névtelen halottai – „csonttá fagyott kiskatonák / utolsó lehelete miért? / a hazáért? semmiért / fájdalmuk e hómezőn átüt” –, majd az apa emléke megint „átüt, áttündököl”. Személyes és közös sors üti át egymást, fehéret a fehér, fehér gyász, akár a festő temetésén: „Tóth Menyhért emlékére és tiszteletére fehérbe öltözött – ahogy festményein is – a táj: hó hullott, bokáig érő hó borított mindent, a behavazott, jéggé fagyott téli táj fölött terepszemlét tartott, kisütött a nap” (A vadszeder útján).

És még nincs vége a ciklusnak, a fájdalom átvezet, visszavezet a jelenbe, ahol az irodalom, mint két lövészárok közötti tér, megosztva, egymásnak feszül ellenségesen: „itt sétálok két / lövészárok / között amit ti / ástatok irodalmárok”. Irodalmunk két irodalm-árok állóháborújaként jelenik meg az összekoppanó szójátékban, ami megüt, mint a gumilövedék. És sétál Adyval – „persze szeretném / ha szeretnétek” – a „senki földjén”, száll Hervayval a „kettészelt irodalom / terei fölött”, mint „kettészelt madár”. Az árkokról pedig Domonkos István szenvedélyes sorai jutnak eszembe: „rimérek poéterek rimászok / ítészek ideászok kritikászok / miért ástok / a levegőbe futóárkot / s ég-e a veréb tolla / dicső Magia Polla” (Kuplé).

Cinkepanasz és hármas oltár

Ahogy Domonkosnál egy semmis, kicsiny madár rajzolja ki az emberi sors könyörtelen abszurditását, úgy Pintér is egy kismadár, egy kis énekes panaszdalával folytatja. A második ciklus, a dalok első verseként a népköltészet képi erejével és metrikus lejtéssel szólal meg a cinkepanasz: „zöld-lila ágon / harsan az ének / harsan a pőre / cinkepanasz”. Három teljes és egy csonka adóniszi kólon (– U U – – , ill. – U U – ?), mint Áprily Lajos Március című versében: „Zeng a picinyke / szénfejü cinke / víg dithyrambusa: dactilusok.” A zengő „dactilusok”-ra pőre „cinkepanasz” válaszol (mindkettő csonka adóneus).

Ritmikailag mintha idill indulna mégis. Ám már a második szakaszban megbicsaklik a ringató metrum, elébb aprózza a második, harmadik sor elején: „lila az árnya / mikor a nap kél” (U U U  – U / U U U – –), majd elnyújtja a negyedikben: „árnyék vetül rá” (– – U – –). A harmadik szakasz ilyen groteszk hangzású sorokkal jeleníti meg a félelmet: „reszket az apró / földi giliszta”. A féreg is fél, ő a madártól, míg a madár a vihartól: „hull a madártoll / villám csap le rá / sistergő ostor” – a vihar kiteljesedésével a szótagok is teljesen megnyúlnak a negyedik szakasz végére (– – – U –, majd: – – – – –).

Az ötödik szakasz váltása: „de te sose félj” (U U U U –) ritmikailag is szinte teljes fordulat. A remény abszurdját – „lásd én se félek” (– – U – –) – a kozmikus összhang képei erősítik meg a második és negyedik sorokban: „árad a napfény… fénylik a holdár”. Természetesen újra a klasszikus mérték szerint: – U U – –.

Ha itt fejeződne be a ciklus, csak az idill felé billenne a mérleg. Ám a szöveg olvastatja magát tovább, hisz versfolyamatról van szó. Kis versciklusaira jobban is illik a versfüzér kifejezés, a virágfüzér, a szálak egymásba fűződésének jelentéstöbbletével.

Ha jól megnézzük, a dalok-füzér mindhárom verse öt négysoros szakaszból épül fel, s minden szakasz négy ötszótagú sorból (kivéve a már említett „cinkepanasz”-t). Tehát háromszor száz szótag, amiből egy hiányzik (csonka adóneus), a hiányt szünet pótolja. A számoknak is jelképi szerepük van Pintér kötetszervezésében, különben nem térne vissza a három a következő négy füzér címében is: három álom, három játék, három miniatűr, három önarckép. Ez így egymás után öt háromversfüzér (bár a három álom kiegészül egy utóhanggal), de a későbbiekben is visszatérnek a vershármasok.

A 3 a legfontosabb szakrális számok egyike, ég–föld egységét, az isteni rendet, teljességet szimbolizálja, mint Isten–világ–ember összetartozó hármasa vagy a keresztény Szentháromság. Pintér triptichonfüzérei (virágoltárai) a szakrális hagyomány teljességképét írják újra, az ismétlés rítust teremtő rendjével. S igaz, hogy panasz szólal meg már a cinke csőréből is, a 20–21. század törései és történelme („Nem én törtem el” – jelenti be Pintér a három miniatűr egysorosában) szüntelen megbontja ezt a rendet, mégis vállalja, és szerkezeteivel is ábrázolja reménységét egy, az emberinél nagyobb, átfogóbb rendben és összetartozásban. Mint a Nocturne ég–föld–tenyér hármasa az Ezredfordulóponton című kötetből: „Hószürke ég, hószürke föld. A föld, az ég / hajnalra majdhogy összeér. / De elfér közötte egy tenyér.”

És mit jelenthet a 100? Előbb az évszázad, aztán a század mint katonai egység jut eszembe, majd a bibliai példázat a száz juh közül elveszett egyről. Nem a formátlan tömeg, sokaság képe tehát a száz, hanem a szervezett egység, a nyáj, az átlátható, befogható közösség képe inkább. Ahol az egynek, a személynek helye és neve van, ahonnan hiányzik, hogyha elvész.

Pintér egyén és közösség viszonyát ilyen egységben látja, szemléli, s ha nem működik, vagy bárki is „elvész”, ugyanúgy fáj neki, mintha önmaga fájna. A fájdalom és a félelem, féltés íratja tovább a dalok-füzér következő – dúdoló című – versét: „gyilkosomtól én / jaj nagyon félek / világháborúk / árnya vetül ránk”. Egyértelmű a tartalmi és formai váltás, miközben a cinkepanaszhoz való kapcsolódás is. Itt már az ember, maga a költő panaszkodik, személyes félelme szólal meg először. Az idilli formát, a metrum harmóniáját is elnyomja, uralma alá veszi az ütemhangsúly. A hangsúlyos szavak mint ütések csapódnak, vagy mint lövések dördülnek sorban.

A második szakasz már a csordává tett közösségről szól. A hatalom bekebelező, majszoló logikáját a hangsúlyok mellett betűrím is erősíti: „mikor az aljas / mocskos hatalom / mint marhacsordát / vágóhídra hajt”. Megint egy Domonkos-vers, a Kormányeltörésben kulcssorai kívánkoznak ide, a hatalom és a betűrím logikájával is: „mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”.

A harmadik szakaszban ismét a metrum a meghatározóbb. Az ember mint egyed, parányi lény reszketését tiszta adóneus ábrázolja, míg az ember sorsát kimondó szavakat a megnyúló hosszú szótagok egész sora teszi még súlyosabbá: „reszket az apró / földi ember mert / akit ember szült / embertől vész el”. Bibliai súlyú gondolatok. „Aki ember vérét ontja, / annak vérét ember ontja” – hangzik az Úr szájából a Noéval kötött szövetségben (1Mózes 9,6). Nem tudunk nem vért ontani – állítja versgondolatával a költő, mintha eredendően bűnös hajlamunkra ismerne rá.

Mit tesz a felismeréssel? Nem kapkod. Ácsol: „madáretetőt / ácsoltam lásd hogy / élni szeretnék / békében élni”. Aztán dúdol. A gyermekdalok tisztaságával. Akár egy népdal vagy Weöres-vers („Ha a világ rigó lenne…”): „lenne unokám / lenszőke lenne / hogyha a világ / nem lángból lenne”.

Madárhangból a személyesbe, személyesből a közös sorsba, majd újra a személyesbe térő költő végül, a triptichon harmadik darabjában a másikhoz, a személyesen máshoz fordul: „téged kereslek / drága barátom” (barátainak mondja). Csakhogy „a barátság / a ködbe vész itt / mennyei érdem / minden hamisság”. Barátnak, barátságnak hűlt helye. A hűlt helyet, a nyomasztó hiányt a létige múlt idejű és feltételes módú alakjainak egymást fokozó halmozásával ábrázolja, amit az egymásba kapcsolódó v-l betűrím is erősít: „veletek voltam / volna boldogan / veletek lettem / volna lám én is”. Magától adódik az áthallás József Attila utolsó versére: „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták: bár velük / voltam volna én boldogan” (Íme, hát megleltem hazámat).

Póznak is tekinthetnénk ezt a középső, harmadik szakaszt, ha nem találná meg Pintér ebben is a saját pozícióját: az áthallás mintegy kézfogás a csak verseiből ismert költőbarát felé. Pintér a kezét nyújtja, immár a fuldokló helyzetéből, akit előbb le kell ütni, hogy ne rúgkapáljon, különben magával rántja a pusztulásba az életmentőt is. Keserű, ön- és társiróniával teljes sorok ezek: „de előbb üss le / ne rúgkapáljak”. A záró szakasz is csíp és csattan, akár az ostor hegye (összecsengve a cinkepanasz sistergő villámostorával): „ilyen világ ez / drága barátom / emberi orcád- / ra lelek végül”. A középső két sor ismét a klasszikus metrikát követi, tisztán, idillbe illőn, amit a szótörő enjambement haikusan hasít ketté a végén (egy pattogó ti-ri-ri-vel). Emberi orcád – ralelek: kettészelt arcot, kétarcú barátot talál. Lám, még a cikluszárlatok is összecsengenek (kettészelt orca – kettészelt madár).

Metrum, verstag, anagramma

Három álom fűződik tovább a következő versfüzérben. S a dalokban variálódó szimultán versforma újra átfűződik egy szabadabb, kötetlenebb ritmikába, ahol erős tagoló, ütemhangsúlyos jelleg és szimultán jelentkező metrikus sorok, sorkapcsolatok, sortöredékek váltakoznak, sajátos elegyet alkotva. Az első verscím még adóneus: „ablak a tóra”. A vers első sora – „álmomban éjjel” – már csak szótagszámát őrzi az adóniszi metrumnak, s a megnyúlt szótagokat inkább a hangsúly tartja össze. A második sor szótagszámban is módosul, és megnyúlnak a szótagok: „otthon voltam”. Kötött metrikáját ezzel átengedi, mintegy háttérzeneként felszabadítja, miközben újra meg újra áttűnik, átsejlik valami metrikus hangzás is a verseken, szüntelen változásban, variabilitásban. Az „álmomban éjjel / otthon voltam” mindkét sorát egy-egy tagnak (szólamnak), egy-egy összetartozó ritmikai/gondolati egységnek érzékelem. A 3–4. sorokban trochaikus lüktetésre vált a ritmus: „ötven éve elhagyott / otthonomban” (– U | – U | – U | – / – U | – –), ami a következő versben is elő-előbukkan: „harminc év után”, „vándoroltam”, „pille könnyűn” (falak).

Mégis, a metrumáttűnések mellett az ütemhangsúly dominál, ami a tagoló vers esetében szabadabb, kevésbé kötött formát eredményez. „Tudjuk, a tagoló vers – a gyerekdalok szövegtagolása a példaadó – az egyes tagokon belül a szótagszám meglehetősen szabad változását engedi. Erre alapozva születnek a ritmusvariációk” – írja Pintér Szilágyi Domokos egy versét elemző esszéjében („Göndör haja legyen az ő párnája”). És mintha példaverset írna, olvassuk a harmadik álomban a gyerekdalra emlékeztető sorokat: „álmomban éjjel / repülni tudtam… / föld alattam / ég fölöttem / álmomban / repülő ember voltam / néma boldog madár”. A példaként kiemelt hét sorból az első ötöt egy-egy tagnak érzékelem (akkor is, ha az első két sor zeneileg két-két ütemből áll), az utolsó két sort pedig két-két tagnak: „repülő ember | voltam / néma | boldog madár”. Miközben a verszenét továbbra is áthatja a trochaikus hangzás, a „föld alattam / ég fölöttem” tisztán trochaikus lejtésű sorok (– U | – U).

A verstag a Németh László-i értelmezésben nemcsak ritmikai, zenei egységet jelent, hanem ezzel szoros kapcsolatban lévő, ettől el nem választható gondolati egységet is. Épp a kettő szoros kapcsolata adja azt a „csomósodást”, ami a tagokat összetartja. Pintér Lajos tiszavirág-versei jelentős részében, így a három álom verseiben is olyan versformával él, amiben a sorok gyakran egy-egy tagnak felelnek meg, váltakozva két- (ritkán több-) tagú sorokkal. A tagok határa legtöbbször egybeesik a sorvégekkel, így egy markáns, kontúros tagolódás jön létre, eleve meghatározva egy alapritmust. Tagot ritkán tör meg enjambement, ahol van, ott viszont különös jelentéstöbbletet kap tőle a vers, tehát ez is szoros összefüggésben marad a gondolattal (láttuk már a barátainak mondja haikus verszárlatát). A metrikus jelleg eközben át- meg áthatja a sorokat, hol szabályos, hol szabálytalanabb formát öltve, sőt a metrumok típusát is váltva, a váltásokkal is hangulati/gondolati töltést adva.

Izgalmas váltást figyelhetünk meg például a három álom negyedik, címében is utóhangnak jelölt versében. Míg a három álomversben inkább az ereszkedő, trochaikus hangzás érvényesül – az álom, az emlék befelé forduló, kissé elmélázó tekintetével –, addig az utóhang határozottan emelkedő, jambikus lüktetéssel már az ébredés józanságát, a felemelt tekintetet, eszméletet jeleníti meg. Sőt, szinte szabályos jambikus forma rajzolódik ki, ambroziánus sorokkal (miközben szimultán módon az ütemhangsúly is érvényesül). Ennek megfelelően tördelem most a verset, az eredeti sortöréseket is jelölve, a sorok mellett a ritmusképletekkel:

az álmomban / a tárgyaknak /               U – | – U | U – | – –

súlya nincs / könnyű a kő /                   ? – | U – | – – | U –

mint hópehely / könnyű a könyű is /      – – | U – | – – | U U | – –

s az álom édes / mint a méz – /             U – | U – | – – | U –

az ébredésnek / súlya van /                  U – | U – | – – | U U

és íze van / tán epeíz /                          – – | U – | – U | U –

s mi éjjel könnyű / volt pehely /            U – | – – | – – | U –

nappal mint kősúly / oly nehéz              – – | – – | – – | U –

A vers pintéri sortörései is több helyen az ambroziánusra jellemző sormetszetet adják: 5||3. Az eredetileg emelkedett hangulatú himnuszforma itt ellenpontozó, kontraszthatásban van a kijózanító, „epeízű” tartalommal, ezáltal érve el csípős, fanyar hatást, amit fokoznak a ritmus „rontásai” is. A második ambroziánus (3. pintéri) sor hiánya és a harmadik ambroziánus (6. pintéri) sor többlete elég beszédes: „súlya nincs” – a „súly” elől hiányzó rövid szótag még súlyosabbá teszi a szót. A „könnyű a könyű is” ti-ti-tá-tá-ja pedig mintegy kettőzött jambussal ábrázolja a könnycsepp okozta pillanatnyi kettős látást, miközben a „könnyű” jelentésváltással kettőződik a „könyűben”. S akkor a „tán epeíz” sor trocheus-jambus csavaráról még nem is beszéltünk („apánk epeíz” – játszik korábbi, Dúdoló című versében a szóval: apaíz – epeíz, ennek a játéknak is súlya van). A csavarjelleget erősíti a 4., 6., 8. ambroziánusok végén megjelenő rímhármas: „mint a méz” – „epeíz” – „oly nehéz”, valamint a „könnyű” – „kősúly” összecsengése (magas/mély magánhangzóváltással), mintegy rögzítve a könnyű/súlyos szerkezetet (vers- és léthelyzet szerkezetét egyaránt).

Dobozi Eszter a tiszavirág-kötetről írott Súlyos könnyűség című recenziójában (Forrás, 2010/6.) címbe emeli ezt a paradox jelleget, „a gondolat, a megénekelt élmény súlyosságával párosuló” könnyű hatást, ami a versbeszéd természetességéből, játékos használatából és a verszenéből fakad. Azt gondolom, az utóhang erre az egyik legszebb példa, s összecseng az ars poetica értékű kötetkezdő vers „könnyedén” való érintésével.

Figyeljünk meg még egy „súlyos könnyű” érintést, amit a versbeszéd, a verszene és a játék teremt az anagrammák saját nevére című versben (a későnyári dallamokból). Saját nevével játszik, ezért is emblematikusnak tekinthető az eredmény éppúgy, mint maga a játék. A verset az új és új anagrammák s a hozzájuk fűzött megjegyzések tagolják, bontják kisebb egységekre. Három sikertelen próba után végre megtalálja a „kegyes” igazat: „pintér lajos / lant-piros-éj – / az én lant-piros éjem”. Az anagramma-lanton a negyedik húr játssza a szólamot, miközben a többi kíséri, aláfesti. A „lant-piros-éj” choriambusa nemcsak a „cinkepanasz” csonka adóneusával csendül össze, hanem a költői lét olyan összetett, paradox nyelvi-metaforikus képletét adja, amit csak négy szótagba, egy kólonba, verstagba bele lehet sűríteni. (Ilyen sűrű, képletszerű összecsengéseire leltem még ennek a sornak a további versekben: „ég peremén”, „lét peremén”, „jégen az ég”, „égen a jég”.)

Nevemmel játszom, arcodat írom

„Nevemmel játszom” – kezdődik az anagrammák. S látjuk, a játék rögvest komolyra fordul. Hisz „igazi költő minden egyes szavát, a legelsőt is az utolsó szó természete szerint mondja” – írta Pintér Átvilágított földgolyónk című esszéjében bő két évtizeddel korábban. S ettől nem tágít. Az utolsó szó jogán mondja ki az elsőt is, mint amikor gyermeki játékkedvvel ízleli/ízeli a szavakat. Ízekre szedi saját nevét is, de nem tágít a jelentés adta kimondhatótól, sőt, éppen a jelentéstartomány tágul a játék során.

A tengerlátó füzér jel és jelenés című versében olvassuk: „minden csak / jel – mondják a tudósok / minden csak / jelenés – mondja Jékely / jel és jelenés / betű és / égi fény / megférnek verseimben”. Már itt érzékelhető a jelentésjáték, ahogy az elemző tudomány („jel”) és a szenzitív-intuitív költői létfelfogás („jelenés”) hangalakjait és jelentéseit egymásra játssza, egymásra vonatkoztatja, sőt egymáshoz köti. Már itt megcsavarja a labdát, hogy a következő versben megmutasson egy falsot: „nem is tudod / mennyire mélyre süllyedtél / a szarban – / gyalázatosan / megírta volt így / levelét / egy politikus / egy miniszter Illyésnek / nevét borítsa feledés” (levélféle Illyés ürügyén). A találatot nem a trágár szó viszi be (legfeljebb előkészíti), hanem a rímjáték, ami a verseken áthúzódik: jelenés – (levelét) – feledés. Nos, a politikusi levél betűje válik végtermékké, feledésre méltóvá, míg az illyési mű jellé és jelenéssé.

„Nevemmel játszom” tehát és nevekkel, neveket játszok ki a végzet ellen, nevekkel írom ki és körül magam – jellé, jelenéssé, nyelv és fény által meghatározottá. Mert mit is jelent a név? Az archaikus ember még tudta, hogy magát az embert. Hogy a név a személy analogonja, nemcsak betű, betűsor, hangalak, hanem jelentés és jelenés egyben, amivel örökre relációba kerül a hordozója, akár szeretné, akár nem. Nem ok nélkül és céltalanul hordozzuk tehát neveinket, s válnak számunkra nevek fontossá, létmeghatározóvá. Pintér Lajos versvilágában ennek okán felértékelődnek a nevek, régi-új jelentéstartományt nyitva meg ezzel. Családtagok nevei (mint Csernus nagyapám, Hajdu Feri), költőelődök nevei (Katona József, Juhász Gyula), mesterek nevei (Kormos István, Nagy László), nemzedéktársak nevei (Nagy Gáspár, Baka István) vagy kamaszkori első szerelme neve – Szabó Márta –, akinek külön versfüzért szentel.

A kis, kamasz dublett két verse formájával is kirí a többi közül, kiemelkedik szinte, mint két emlékoszlop vagy Mózes két kőtáblája a pusztai vándorlás tengeréből. Prózaversként tömbszerű szövegtestet alkotnak folyamatosan szedett, hosszú soraikkal, a központozást pontosan jelölő, memoárba illő elbeszélésükkel. Mindkét versben (Márta és Mária, Sanyi) egy-egy utat ír le Pintér, amely során autóstoppal megy Budapestre, hogy „kis szerelmének” dedikáltassa a „szeretett költő” legújabb könyvét. Így találkozik előbb Nagy Lászlóval, majd Weöres Sándorral, s fonódik össze valós és versszerelem, ami mestert és tanítványt, létet és poézist egymáshoz kapcsol.

„Nevemmel játszom” – mondja. A mesterkorba érő tanítvány még játszik. Saját nevével, mások nevével. Mert ki is vagyok én? Ha igaz választ keres, az „én” mélyrétegeibe éppúgy le kell ásnia, mint a mások, a társak által tükrözött „te”-be. Ezért az emlékezés, az emlékezetfolyam, ahol eljut a magában őrzött és hordott másokig, ezért a felfokozott nemzedéktudat s arra a sűrű szöveghálóra való rácsodálkozás és ráhagyatkozás, ami a költészet maga. Mert az „én”, a lírai és a valós egyaránt mások által meghatározott, s egy eleven, szüntelen változó, mozgó nyelvi háló, intertextus világában létezik. Nem csoda hát, ha identitásépítő versvilága – recenzense, Luchmann Zsuzsanna „az önazonosság folyamatos építéséről” beszél (Tiszatáj, 2009/3.) – a felnőtt emlékezetéből éppúgy táplálkozik, mint a gyermeki játék és a kamasz/ifjú társkereső létmódjaiból. Mondhatni, ezeknek a létmódoknak keres adekvát beszédmódot.

Ikonikus példa gyanánt álljon itt még egy verse, az Önarckép – 54 éves korában. Így kezdődik: „gyerekként / 54 éves emberre / mint bölcs öregre / úgy néztem / néztem volna apámra / s most hogy e kort / megértem: / gyerek gyerek / magamat annak érzem”.

Miközben magát gyereknek látja, láttatja, nem feledkezik meg róla, hogy finom és bölcs öniróniával elvegye a gesztus pozőr jellegét, s megőrizze a játék gyermeki frissességét a felnőtt hamis szereptévesztésével szemben. Mert felnőtt létét azért nem kerülheti el: „de az örök gyerekben / lásd / szaporodnak az évek / az évekkel a sebek / a sebekkel a halál”.

József Attila emlékezetes soraival cseng össze ez a léttapasztalat: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál” (Levegőt!). És folytatódik: „az örök gyerekben / lásd / hogyan szaporodik / a vad halál / és hogyan dacol / a halállal / szelíden az élet / és hogyan fakad benned / mint kövek közt / a forrás / hogyan fakad benned / az ének”.

Az élet, a lét forrásvidékére talál, ahol bölcsessége a pusztulásnak nekifeszülő szelíd dac és ének. S a szaporodó halált felülíró létöröm mint – megint csak József Attila-i – szerelmes ének csendül fel: „és / – amint elfut a Szinva-patak – / ím újra látom, hogy fakad / a kerek fehér köveken, / fogaidon a tündér nevetés” (Óda). Pintér, József Attilával karöltve, nem kevesebbet állít, mint hogy az élet szerelmes ének, tündér nevetés.

Végül: „egy csokor virágot / festettem a képre még: / tulipánt talán / mely mint a tűz ég / nézd nézd mama / irgalom édesanyám / elkészült a / tulipános önarckép”. A mások által való meghatározottság virágképpé íródik, „virágnézetből” mutatva meg a portrét, amiről most akkor tessék megmondani, hogy lírai, valódi vagy miféle „én”. A tűzpiros tulipán a népköltészethez mint tiszta forráshoz való kötődést éppúgy ábrázolja, mint a nemzedéktársakhoz, a fiatalságot hordozó és jelképező tűzhöz való kötődést – „fiatalok voltunk / úgy lobogtunk / mint lámpában / a láng” (Baka Pista) –, s mindezt ki előtt is vallaná meg gyermeki tisztasággal, mint az édesanya előtt. Ám itt sem a saját édesanyjáról van szó csupán, hiszen az összecsengő sorok megint csak József Attilához s ezáltal a magyar költészet anyaforrásához kapcsolják. Így szól a megidézett József Attila-töredék: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”

Virágének, virágén

Megérkeztünk az „én” pintéri definíciójához, pontosabban újradefiniálásához, hiszen elemzői nem győzik hangsúlyozni e líra önmagát újra- és újraíró/mondó/reflektáló (olykor deklaráló) jellegét. E hangsúlyos elem, a kimondás kényszere vezeti, hogy alapviszonyát önmagával, közösségével és a világgal, vagyis az „én” másokkal bonyolódó érzékleti-tudati képét versnyelvvé, motívumokká képezze le. Méghozzá szüntelenül, folyamatban maradva. Némely motívumok aztán összesűrűsödnek, és kiemelkednek az időben, tehát maga a létfolyamat építi és határolja körbe, mint a folyó a hordalékából lerakott s körüláramlott szigetet. Ilyen motívummá, komplex képpé sűrűsödött és emelkedett a Pin-tér-időben a virág/világ-játékból kinövő, már Kosztolányi által is címbe emelt „Virágnézet és világnézet”, s e perspektíva énképe, a virágénekbe foglalt virágén, ahogy azt megfogalmazza a Virágnézetünk alapjai kötet Virágvasárnap című versében: „A világban járván / nem járvány / dönt le, de ármány. / Pedig azért vagyok, / hogy virág nőjön / a szemeimben. / Tulipán, nárcisz, jácint. / Tulipán, nárcisz, jácint.” (Virágportréi közt Kosztolányi a jácintot ekképp jellemzi: „Vannak virágok – a jácintfajták –, akik a szerelem idején különösen forrók. Hűvös tavasszal épp ezért hozzájuk menekülnek a rovarok, és szárnyukon viszik be a hímport.”)

Virágénjét írja tovább Pintér a tiszavirág képével. Jellemző már maga a felfedezés, az elemi heurékaélmény, az ujjongó gyermeki öröm, ahogy meglátja: „a hídról nézzük / nézd / nézd / virágzik a tisza”. Ez a konkrét tiszavirágversek nyitánya, indító hangja, vibrációja. A gyermek rácsodálkozó szemében megszületik a virágzás, a virágrajzás: „a hídról nézzük / csongrádnál / ahogy virágzik / szerelmes folyónk / futkározunk / kiáltozunk / mint a gyerekek” – s a költő arra is rácsodálkozik, ahogy társával gyerekké válnak, magukról megfeledkező gyerekké újra.

Mit is jelent a tiszaviráglét? A Tiszához kötődő gyermekkori élményét elmesélő költőbarát, Tolnai Ottó szavainál pontosabban nem tudnám elmondani: „Egy gyönge fájú, sovány, nyúzott gyerek, aki a Tisza közepén ereszkedik le, és egyszer csak szinte robbanásként belekerül ebbe a sziromviharba, gyönyörű tüneménybe. Ezek a sárból kikecmergő virágállatkák, ahogy följönnek és gyönyörűen repülnek, megtermékenyülnek, kibújnak a bőrükből és lepetéznek… ez az egyetlen dolog, ahol a születés és a halál egyetlen pontban történik. Rajtad történik, a válladon, az arcodon, és szinte viráglénynek tudom magam vagy tudnám magam, ha ez nem hangzana túl szépen. E pont élet-halál robbanásának intenzitása szinte az atombombát idézi, ellenpontozza pontosabban, egy pozitív atomrobbanás...” (Költő disznózsírból)

„A pár órára szabott életnek ugyanis ahhoz, hogy beteljesítse magát, nagyon koncentrált életnek kell lennie. A teremtés minden fenségének, emberiértelem-fölöttiségének benne kell sűrűsödnie” – írja a tiszavirágról Dobozi Eszter. Egyfajta létfelmutatásról van szó tehát, szakrális áldozat a Teremtő oltárán, a vízen, a létfolyamat terén, ahol a létidő sűrű és intenzív, mintha csak kódolva lenne a jelenésben a zsoltáros bölcsesség: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel” (90. zsoltár).

Egy őrváltásnyi idő éjjel, pontosabban az esti órákban, ami a tiszavirág számára mégis nemzedékváltás, történelem. Ennyire relatív az idő. Ennyire csodálatos. Ahogy az univerzum belefér egy dióhéjba, az univerzum-idő a dióhéj-időbe (olvassuk az ezüst című kötet egyik versében), úgy a tiszavirág koncentrált életében is az idő teljessége mutatkozik meg. Mert csak kívülről, emberi léptékkel pillanatnyi ez az idő. A tiszavirág számára teljes egész.

Ilyen őrváltásnyi időket élünk mindannyian: „tiszavirág te / mondd meddig élünk” (variáció). Bár legyen életünk ideje hetven, nyolcvan esztendő, vagy menjünk el ötvenévesen, a Tisza-univerzumhoz képest is oly kevésnek tűnik, mint egy őrváltás. Mégis teljes és intenzív, hullásában is gyönyörű, és forró, mint egy halálos násztánc. Erre csodálkozik rá Pintér olyan önfeledten, s ezért követi heurékaélményét rögtön az őrváltás apa-fiú verse: „apám / édesapám / a kékgolyó utcában / a rákkórházban / csontsoványan / gyerek sem / voltam már / felnőtt sem / voltam még / fogtam drága / viaszsárga / kezét” (kékgolyó utca). A megidézett múlt a jelen gesztusa: „most / kérem vissza / az életét”, a kézfogással kezdődő őrváltás a jelenben zajló én-folyamatot ábrázolja, át- meg átjárás a téridőn.

A következő tiszavirág-füzér apám című verse így kezdődik: „apám át-átjárt / a tisza jegén / télen mikor tükröződik / jégen az ég / égen a jég”. A kettős ég-víz tükör Radnóti Miklós Trisztánnal ültem című verséből is ismerős, ahol a verszárlat így szól: „S az ég a tengert tükrözi, / a tenger az eget.” Radnótinál képzelet és valóság egymásra felelése, egymással feleselése íródik a kettős képbe, ahol is a költői képzelet, e „zöld varázsló” „minden lehet”. Pintérnél jelenség és jelenés hasonló egymáshoz tartozásáról beszél a kép. Már a kötetben elhelyezett két azonos című és tartalmú vers is – Apám című verssel a kötet elején a három miniatűr füzérben is találkozunk – ezt az egymásra felelő kettősséget jeleníti meg. Az első vers fogalmazása pontosabb, amit a szabályos központozás, mondatokra tagolás is kifejez. A jelenség leírásán túl – „Télen, ha itt-ott / jégtorlaszok, / ha zajlott a Tisza, / ha be-befagyott, / ő átjárt a folyón” – a feltételeket – „Tudta a víz sodrását, / lékek helyét” – és saját pozícióját is megfogalmazza – „Távolról nézem, / már a tél ködén át, / a pára függönyén át, / gyermeki szemmel nézem” –, mielőtt kimondaná – „ahogy lép a vízen” – a jelenést. Jézus vízen járására kelt asszociációt a kép zárlata: ahogy az apa lép a vízen, az maga a csoda. Az apám erre tömörebben, meditatívabb módon válaszol (amit a központozás elmaradása is jelez), a vízen-lét (folyamatban-lét) csodáját a lét-szakadás esszenciális gondolati képével írja tovább: „végül nem a / hártyásodó lék / szakadt be / lába alatt / hanem a lét”. (A gondolatközlés költői eszköze a vers elején és végén egymásra felelő, csattanó értékű szó-rímjáték is: ég–jég / lék–lét.)

A didergő, vacogó, mégis lázas egzisztencia felmutatása – legyen tiszavirág, pille, fecske, őz vagy ember – a Pintér Lajos-i emlékmunka szakrális cselekménye, amikor lényüket/lényegüket tudati fénybe emeli. Takács Zsuzsa így fogalmaz József Attila költői világképéről írott esszéjében: „Tengelyi László Élettörténet és sorsesemény című könyvében kétféle énazonosságot különböztet meg, a narratív identitást, mely – leegyszerűsítve – arra a gyakorlatra utal, ahogyan életrajzunkban önmagunkról szoktunk beszélni, másrészről az önmagunkra látás lényegi pillanatában elénk rajzolódó arcra, amely szemben a történetbe foglalhatóval, bennünk a »kreatúrát«, önmagunk lényegét, szentségként, mintegy fölmutatja.” (Arcunk megmutatása, mint áldozati cselekmény) Pintér képalakító/képalkotó módszerében az énazonosság, az önmegértés mindkét útját megtaláljuk: miközben emlékeket hoz elő, mesél, emlék-képanyagával a lényegit közelíti, ábrázolja. S nála az „én”-t nem a lehatárolt individuum jelenti, hanem a kapcsolataiban, kapcsolódásaiban létező, számtalan másik lény által meghatározott szövevény.

Portréi is, megannyi tiszavirág-arc, fénybe felröppenő viráglény, mint a „ménesi úti ménes” (eötvös kollégium), az elhunyt „ikertestvér” Nagy Gáspár (testvérek), a befelé daloló „költészet nagyasszonya” (Hervay Gizella), a „virágzó körtefáival” hajlongó, táncoló nagyapa (Csernus nagyapám), a hóna alatt „mennyi mennyei dolgozatfüzet”-tel elballagó magyartanár (fehér ede bácsi), a „létével is / életművével is / de levelével is” stílusra tanító Illyés Gyula (felnőtt) vagy a Juhász Gyulá-s szakállával asztal végére telepedő, már szintén elköltözött költőbarát, Baka István (visszajönni még). Áldozati cselekményre utal a barátság című vers is: „akit szeretünk / ha meghalt / bennünk él tovább / viseljük arcát / sorsát viseljük / él bennünk tovább” – egyrészt az „én” részévé válik, másrészt az „én” is vele hal, az „én” egy része is átsemmisül: „akit szeretünk / ha meghalt / meghalunk mi is / arcunk széttörik / mint a vizespohár / talán jobb részünk / hal meg ővele”. (Ziccer Bt., 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben