×

Jog és morál

Horkay Hörcher Ferenc: Konzervativizmus, természetjog, rendszerváltás

Tallár Ferenc

2011 // 03
A kötet első tanulmányának bevezetőjében olvashatjuk: „a kifejtés módja távol áll az analitikus filozófia szigorúságától, s a kontinentális filozófiában olykor tapasztalható, elvont fogalmi nyelvtől is” – ha valamivel, „a szépirodalmi nyelvhasználattal tart rokonságot”. Ugyanez a megbízható és kiegyensúlyozott, megfontolásokra és finom különbségtevésekre hajlamos, de a végső fogalmi definícióktól tartózkodó, „szépirodalmi” nyelvhasználat jellemzi a kötet valamennyi írását. Ha azt állítom, ez az elegánsan könnyed stílus Horkay Hörcher Ferenc munkájának egyik legfőbb értéke, félek, félreértenek. Egy filozófiai munka végül is nem stílusgyakorlat. Csakhogy én stíluson itt nem a nyelvi megformálás felületi elemeit értem, hanem a gondolkodás stílusát, módszertani alapbeállítódását: Horkay Hörcher kötetének „szépirodalmi nyelvhasználata” ezzel áll szoros (és átgondoltnak tetsző) kapcsolatban. Mert bizonnyal nem véletlenül viseli az egyik legfontosabb tanulmány A költői igazságszolgáltatás címet, s nem véletlenül tér vissza ezekben a politika-, morál- és jogfilozófiai írásokban mindújra a harmónia, a mérték, az érzés és az ízlés fogalma, sőt, ezek mellett az esztétika fogalma is: „a morálisan jó döntés esztétikailag is szép”, a decorum konzervatív eszménye pedig „egyszerre képvisel egy esztétikai, egy morális és egy politikai eszményt, melyet a rend fogalmával jelölhetnénk”.

Hogy a jog és a morál egy sorba kerül, ha nem is magától értődő, de nem is meglepő. Ám az autonóm érvényességi szférák specializálódását modernizációs vívmánynak tekintő gondolkodás fennakadhat egy olyan renden, mely egyszerre esztétikai, morális és politikai, ahogy fennakadhat egy olyan morálfilozófián is, mely a helyes döntést a „finom tudatosságra” és az „érzékeny intelligenciára” alapozva Kant helyett inkább Henry Jameshez vagy Jane Austenhoz utasít. Hörcher az „analitikus szigor” és az „elvont fogalmi nyelv” hiányával jellemezve saját szépirodalmi nyelvhasználatát hozzávetőlegesen azokat a negatívumokat írja körül, melyekkel Keats jellemezte Shakespeare „negatív képességét”. Keats a nagy művészeknek (vagy a morál- és jogfilozófiákkal szemben a regényeknek) arról a képességéről beszél, hogy az eleven tapasztalatot nem kényszerítik egyetemes szabályok, elvont modellek hálójába, hanem hagyják érvényesülni sémákba nem rögzíthető, befejezetlen és befejezhetetlen áramlásuk komplexitását.

Termékenynek ígérkező, széles jelentésmezőben értelmezhető a konzervativizmusnak az a szerző által képviselt felfogása, mely a konzervativizmus lényegét nem a múlthoz fordulásban vagy a megőrzésben jelöli meg, hanem éppen ebben a komplexitásban, melynek természetesen része a múlt és megőrzése is. A történetiséggel szemben e komplexitásban látta a konzervativizmus specifikumát – a Hörcher Ferenc által egyébként nem meghivatkozott, de a konzervativizmus értelmezését illetően reprezentatívnak mondható – Karl Mannheim is.  A modern szellem – állítja – racionalizáló tendenciája következtében eltekint az élmény konkrét minőségétől és személyességétől. Tárgyát csak annyiban és addig akarja megismerni vagy a gyakorlat során figyelembe venni, amennyiben és ameddig arról általános érvényű és általánosan bizonyítható kijelentések tehetők. Idegenkedve azoktól a belátásoktól, melyek csak a tapasztalás különös, szűkebb közösségei számára közelíthetők meg, a pozitivizmustól áthatott modern tudományosság a megismerés univerzalizálására törekszik. S mivel a mennyiségi viszonyok, a számszerűsíthető az, ami általános érvénnyel demonstrálható, a megismerés, illetve a cselekvést megalapozó döntés ideáljává a lecsupaszított, mindenki számára érvényes matematikai evidencia válik. Ettől kezdve a pozitivista tudományosságot áthatja az a – többek között Polányi Mihály által is bírált – előítélet, mely szerint érvényes ismeretről csak akkor beszélhetünk, ha a tudás személytelen, ha a tapasztalat elvileg mindenki számára elérhető, és a különös közösségekről, képességekről leválasztható. Ily módon, a felvilágosodás racionalizmusától áthatva, mind a megismerés, mind a gyakorlat közömbössé, sőt ellenségessé válik saját személyes, történeti, kulturális stb. feltételeivel szemben, s az egyént igyekszik absztrakt ismeretelméleti vagy absztrakt gyakorlati szubjektumra redukálni.1

A Horkay művelte, közösségelvű konzervativizmus – hermeneutikáéval rokon – komplexitása mint módszertani ideál abból fakad, hogy megszüntetni igyekszik a fenti redukcionalizmus következményeit: az embert visszahelyezi döntésének személyességébe, közösségébe, nyelvébe, történeti idejébe. Ez a törekvés határozza meg a kötet tulajdonképpeni szerkezetét is, mely nem feltétlenül esik egybe a felszíni szerkezettel. A Konzervativizmus, természetjog, rendszerváltás című kötet, a szerző saját meghatározása szerint, politika- és jogfilozófiai tanulmányokat tartalmaz, azaz tanulmánykötet, és kétségkívül lehet így is, azaz témák szerint csoportosított, de mégiscsak önálló írások gyűjteményének tekinteni. Ha azonban valaki veszi a fáradságot, és végigolvassa a kötetet, világossá válik számára, hogy szerkezete mélyebbre nyúlik. Bár ez a negyedik részre, A magyar rendszerváltás dilemmái elegyes és aktuális írásaira csak részben igaz, egészében a kötet egységes, folyamatosan építkező-épülő műnek mutatkozik, s ez az egység messze túlmutat az írások tematikai kapcsolódásain, vagy azon, amit „egységes látásmódnak” szokás nevezni. A különböző írásokban – mintegy a zenei motívumoknak megfelelően – ugyanazok a teoretikus csomópontok, elméleti kérdésfelvetések tűnnek fel, méghozzá oly módon, hogy újra meg újra kölcsönösen megvilágítják, értelmezik egymást. Ezáltal egyre gazdagabb szövetet hoznak létre, anélkül azonban, hogy rögzítenének egy végső fogalmi szerkezetet – tehát a szerző szellemiségének megfelelően.

Az általam kihallani vélt motívumok, így vagy úgy, mind kapcsolódnak a módszertani individualizmus, illetve a racionalizmus absztrakt szabályelvűségének meghaladásához. (1) Mint említettem, a modern szellem jellemző törekvése a tudás és a döntés személytelenségének megteremtése, a tapasztalat leválasztása a személyről és közösségéről. Hörcher több írásban is visszatérő alapmotívuma ezzel szemben épp a tudás és a döntés személyessége, egzisztenciális beágyazottsága. A politikai és erkölcsi tudásnak részét képezi az is – hangsúlyozza a szerző –, hogy kié ez a tudás. A helyes döntés nem pusztán a helyes belátás, legalább annyira a személyiség egészének függvénye. Ezért válik az erényes személyiség kifejlesztése, a gondolkodás kiképzése a politika és az erkölcs feladatává. A személyiség kiművelése azonban (2) csak az én és a másik viszonyában, az elismerésért vívott harc folyamatában mehet végbe.  Az én  közösségi beágyazottsága, „társiassága” tehát a következő motívum. Szorosan összefügg ezzel a közösségi beágyazottsággal (3) a narratív identitás Ricoeurre támaszkodó értelmezése, mely a személyes identitást a mások általi elismeréshez köti. (Az én identitását biztosítani hivatott történet – olvashatjuk Hörchernél – „akkor tekinthető sikeresnek, ha a kívülállót is meggyőzi belső koherenciájáról”.) Ha azonban az én identitása a másik elismerésére van utalva, (4) úgy rá van utalva az (interszubjektív) bizonyosságok közös hátterére is, mely – megalkotva az egyetértés és a bizalom hátterét – sokkalta inkább lehetőségfeltétele, mint eredménye a racionális érvelésnek. Ebbe az összefüggésrendszerbe illeszkedik (5) az idő motívuma is, az idő mint a döntés ideje és mint történelmi idő. Az idő egyrészt egy befejezetlen és tökéletlen, ezért újra és újra dönteni kényszerülő lény egzisztenciális meghatározottsága, másrészt – a múlt, a jelen és a jövő párbeszédét artikuláló kultúra temporális dimenziójaként – közege az ember közösségi beágyazottságának is. A különböző motívumok és szempontok kölcsönös egymásba szövődése hozza létre végül (6) azt a komplex összefüggésrendszert, melyben az érvényes tapasztalat és a helyes döntés elvont-egyetemes elvek alkalmazása helyett valami mást – tudniillik bölcsességet követel.

A gyakorlati bölcsesség, a prudencia központi fogalma az írásoknak, ezért a Horkay említette példára támaszkodva szeretnék valamivel részletesebben is kitérni rá. Azt a gyakorlati kérdést, vajon egy orvosnak meg kell-e mondania páciensének, hogy halálos beteg, a szerző szerint aligha dönthetjük el mi magunk, kívülről, a „Ne hazudj!” kategorikus imperatívuszára hivatkozva. A döntést, felelősségének terhe mellett, magának az orvosnak kell meghoznia, figyelembe véve addigi döntéseit és döntések következményeit, a beteghez való személyes viszonyát, a beteg esetleges felelősségét, kötelezettségeit és lehetőségeit, környezetének várakozásait és a beteghez való viszonyát stb. stb. Nyilvánvaló, hogy a döntés során felmerülő, sokszor ellentmondó következtetésekhez vezető szempontok nem állíthatók fontossági sorrendbe valamifajta skála alapján, és nem is mérhetőek össze világosan definiált mennyiségi mutatók szerint. A döntést mégis meg kell hozni, és ez a döntés lehet jó vagy rossz, hiteles vagy hiteltelen.

Hasonló ez ahhoz a helyzethez, melybe egy esztétikai ítélet során kerülünk. Magam hajlamos vagyok azt mondani például, hogy a tűzoltó-zenekar váratlan víziója Hajdú Szabolcs Bibliothčque Pascal című filmjében „tökéletes megoldás”, bár nem áll rendelkezésemre semmi olyan minta, amihez „tökéletes” voltát mérhetném. Intuíciómra támaszkodva ízlésítéletet hoztam. Wittgensteinnel szólva ilyenkor „nem egyes axiómák világosodnak meg számomra, hanem egy rendszer, melyben következmények és premisszák kölcsönösen támogatják egymást”.2 Hasonló folyamat zajlik le a fenti gyakorlati döntés során is: a morálisan helyes döntés valóban szépnek is bizonyul, mert az érzés és az ízlés irányítja, és a decorum rendjében születik – éppen ezért nevezhető bölcsnek. Mi több: a bölcsességet, mely mindig implikálja egy közösség elismerését, feltehetőleg épp az ízlés közvetíti a közösség rendjével, tehát a bizonyosságoknak azzal a háttértudásával, melyet más fogalmi keretek között életvilágnak mondanánk. De a moral sense skót filozófusai helyett, akikre Horkay hivatkoznék, én itt most hadd utaljak – a skótokat egyébként mindig figyelemmel követő – Kantra. Nem a rendszerfilozófus Kant ama rejtélyes megfogalmazására gondolok elsősorban, mely szerint „a szép az erkölcsi jónak a szimbóluma”. Az antropológus Kant megjegyzésére utalok: bár ő is hajlik arra, hogy „sekélyes tévképzetnek” minősítse a meggyőződést, miszerint „mások ítélete határozná meg saját magunk és cselekedeteink értékét”,3 mégis állítja, hogy az ízlés és a tetszés, valamint a tetszésre törekvő Ehrbegierde tör utat az erénynek. A mások megbecsülése iránti vágy hatására ugyanis, „miközben a nagyszínpadon minden egyes ember uralkodó hajlamainak megfelelően cselekszik, egyúttal mindenkit titkos ösztöke hajt, hogy gondolatban olyan külső nézőpontot foglaljon el, ahonnan megítélheti, milyen fogadtatásban részesül magatartása, milyennek fest, milyennek látja a néző”.4 Bár a másiknak, a néző ítéletének figyelembevétele nem tesz minket eo ipso erényessé, de annyit világossá tesz, hogy képesek vagyunk a másik szemével látni, s hogy erre – társias, közösségre rendelt lények lévén – rá is szorulunk.

A „költői igazságszolgáltatás” problémája által megigézve egy kissé talán egyoldalú összefoglalóját adtam a kötetnek. Annyi azonban mégis kiderülhetett belőle: Horkay írása értékes, gondolatébresztő munka. Egyrészről napjaink közösségelvű (kommunitárius) filozófiájának két tekintélyes képviselőjére, Charles Taylorra és MacIntyre-ra, valamint a hasonló nézeteket valló Ricoeurre, másrészről a skót moral sense-filozófia klasszikusaira támaszkodva a szerző egy olyan munkát tett le az asztalra, mely az útját kereső magyar konzervatív gondolkodás egyik – közösségelvű – alapvetésévé válhat, s ennyiben alternatívájává egy olyan konzervativizmusnak, mely feladatát a múlt vagy a tekintélyelvű hatalom misztifikálásában látja. Fontosnak tartom, hogy Horkay Ferenc vállalja a „konzervatív” jelzőt, de legalább annyira fontosnak, hogy az európai filozófiai hagyomány bizonyosságainak talaján állva a felvilágosodás racionalista-liberális hagyományát nem ellenfelének, hanem vitapartnerének tekinti. (L’Harmattan Kiadó, 2008)





Jegyzetek



1 Vö. Karl Mannheim: Konservativismus. Ein Beitrag zur Soziologie des Wissens. Suhrkamp, 1984, 80–82.

2 Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról. Európa, 1989, 142. § (46.)

3 Kant: Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről. In Prekritikai írások. Osiris – Gondolat, 2003, 299.

4 Uo. 308.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben