×

Főhajtás XL.

Kakasülő

Szigethy Gábor

2011 // 03
Régi magyar szó, sokan ma már a jelentését sem ismerik. Ballagi Mór szótára szerint – 1873-ban – karzat a színházban. Száz évvel fiatalabb értelmező szótárunkban – 1972-ben – színházi karzat. Mindkét esetben zárójeles megjegyzés: tréf.

A Magyar Állami Operaház harmadik emeleti erkélyének oldalülése – a kakasülő – ifjúkorom esti mennyországa. Volt másfél év az életemben – érettségi előtt, 1959 januárjától 1960 júniusáig –, amikor minden héten két-három estét (néha többet is) az Operaház harmadik emeletén, a kakasülőn töltöttem. A jegyszedő nénik, a ruhatárosok ismertek, volt úgy, hogy csak egy második vagy harmadik felvonásra „ugrottam” be az Operaházba. Ilyenkor jegyet sem kértek tőlem, bentlakónak tekintettek. A kakasülőn – a második sorban öt forint, a harmadik-negyedikben három forint ötven fillérbe került a jegy – mindig volt üres hely, ide csak igazi zenerajongók jártak, hisz a színpadból jószerivel semmit sem lehet látni, a negyedik sor szélén már a színpadnyílás felső ívét is csak éppen hogy. Viszont itt, a harmadik emeleten szól a zene a legtökéletesebben. A földszint első sorában, a jobb oldalon ülők csak az üstdobot hallották, a bal oldalon az utolsó kottapultoknál helyet foglaló hegedűsöket, mi ott fent a zenekart. És hát az sem volt utolsó szempont, hogy a jegy árát is ki tudtam perkálni diákpénztárcámból. Vastagabb bugyellárisú osztálytársam a második emeletre járt, a páholy hátsó pótülése tizenkét forintba került. Hetente háromszor számomra már megfizethetetlen összeg.

Akkor nem gondoltam arra: bár mindketten a Magyar Állami Operaházban töltjük az estét, mégis mást látunk, mást hallunk.

Majdnem ugyanazt halljuk, nagyon mást látunk.

Csak évek múlva – a földszinten ülve – értettem meg, hogy Kalaf nem egy toronynak, hanem a torony ablakában álló Turandotnak énekel. Föntről azt sem láttam, hová akasztotta a három csavargó a Csodálatos mandarint. S hogy az Anyegin harmadik felvonásában – miközben Székely Mihály a színpad elején énekel – a háttérben, a hatalmas teremben bál van, csak sejtettem, de soha nem láttam.

Osztálytársam a szünetekben is mást látott, mint én. Az Operaházban – amikor épült, a 19. század hetvenes éveiben még csak hírből ismerték a demokráciát – a harmadik emeletre szorult nézők külön lépcsőházban közlekedtek, a fölszinten és az emeleten ülőkkel csak akkor találkoztak, ha a szünetben lebaktattak három emeletet, s a földszinten a pénztár előtti szürke térből egy oldalajtón át besettenkedtek a földszinti nézőtérre és az emeleti elegáns fogadóterembe. (Néha megtettem.)

Dombi tanár úr az érettségi előtti évben művészettörténetet tanított – akkor volt ilyen tárgy a középiskolában –, s az egyik órán hosszasan magyarázta, miért zseniális mű Andrea Mantegna festménye, a Krisztus siratása.

– A rövidülés, értik, mert a kiterített Krisztust a talpa felől ábrázolja, rövidülésben, egy sajátos perspektívában, erre figyeljenek, a perspektívára, hogy milyen szögből látják a dolgokat, a jelenségeket.

Akkoriban barátkoztam e furcsa szóval: perspektíva.

Én a harmadik emeleti kakasülőről néztem le az Operaház nézőterére, a színpadra, a zenekari árokra, osztálytársam a mások emeleti páholy pótszékéről. Mindketten sok estét töltöttünk a Magyar Állami Operaházban a múlt század ötvenes éveinek végén. Mindketten ugyanazt az előadást néztük-hallgattuk – csak éppen más perspektívából.

Osztálytársam sok estét töltött az Operában, én rengeteget. Őrzöm a színházjegyeket. 1959. május 12-én a Rózsalovag, május 13-án az Aida, május 14-én a Salome és A csodálatos mandarin – három este egymás után, kedd, szerda, csütörtök. A pénteki fizikaóra előtt – Csernák tanár úr nagy operabarát volt, gyakorta ültünk egymás mellett a kakasülőn – osztálytársaim érdeklődtek, számíthatnak-e a feleltetést elodázó operacsevegésre. Majd minden fizikaóra úgy kezdődött, hogy kezemet nyújtogatva lógtam ki a padból, s ha felszólított Csernák tanár úr, már kezdtem is ecsetelni, hogy tegnap este az Aidában (Turandotban, Faustban, Don Juanban…) a tenorista, a vendég énekesnő, a karmester… és a második felvonásban az egyik angolkürt akkora gikszert fújt, hogy a hatalmas csillár is megremegett. Néhány osztálytársam emlékezete szerint négy-öt alkalommal is előfordult, hogy csöngetéstől csöngetésig sikerült operacsevegéssel kitöltenem a fizikaórát. (Ma a hangtant vettük fizikaórán – jegyezte meg egy jó humorú diáktársam.)

Volt olyan hét, amikor öt estét is eltöltöttem a kakasülőn. Onnan felülről néztem le a világra. Elolvadtam a zenében. Nem tudtam: itt és most tanulom megérteni a mindennapi életet, azt az egyszerű tényt, hogy sokan sokféleképpen, sokféle látószögből – perspektívából – látjuk a világot.

Osztálytársam a páholyból, én a kakasülőről.

Évekkel később mint ifjú színháztörténész kezdtem foglalkozni a perspektíva „tudományos” kérdésével. Láthatjuk a dolgokat centrális perspektívából. Állunk valahol, és nézzük mindazt, ami körülvesz bennünket. Mindent ugyanabból a látószögből. Annak idején Dombi tanár úr azt is elmagyarázta, mi is az a tektonikus perspektíva: amikor a függőleges tengely mentén mozdul el a látószögünk.

– Gondoljanak, fiúk, a liftre! Ahogy halad a lift, az ablakon át minden emeletet több szögből, változó perspektívából látnak. És ha mondjuk egy szobrot néznek és körbejárják – ez a rotációs perspektíva. Ez az igazi megismerés, amikor körbejárunk valamit: szobrot, teret, világnézetet.

Jó hely a kakasülő. A második emeleti páholy sem rossz. A földszintről az egész színpadot látni. A proszcéniumpáholyból – később ültem ott is számtalanszor – a karmester szemvillanását is érzékelni lehet.

Nemrég, öreg fejjel fölballagtam a kakasülőre, végighallgattam egy előadást. A kényelmetlen székben hátradőltem, s miközben Mozart elvarázsolt, megköszöntem Dombi tanár úrnak, hogy megtanított arra: ne csak centrális – saját, mozdulatlan – perspektívámból nézzem, ítéljem meg a világot. Néha föntről, néha lentről. A kakasülőről le kell menni a földszintre, aztán visszakapaszkodni a harmadik emeletre, szünetben érdemes körbejárni a páholysor folyosóján, bekukkantani a nagy fogadóterembe, lesétálni-fölsétálni a királylépcsőn…

Valamikor 1959 őszén az Operaház előtt találkoztam Csernák tanár úrral, együtt ballagtunk a bejárat felé. Lépegettünk fölfelé a lépcsőházban, a tanár úr kicsit szuszogva magyarázott.

– Tudod, kisfiam, a karzaton a legjobb az akusztika, de nagyon kényelmetlenek a székek. Ha tehetem, mindig máshová veszek jegyet. A fölszinti páholyban kifejezetten kényelmesek a karosszékek. De ott gyakran beszorul a hang. Varietas delectat! Így kerek a világ! – mosolygott, és szuszogva ballagtunk tovább fölfelé, a kakasülőre.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben