×

Vándorlás

Vathy Zsuzsa

2011 // 02
A végállomáson kellett felszállnia, de mert a többiek is a troli mellett álldogáltak, ő is kinn maradt. A busz körül szaladgáló gyerekeket nézte, akik mindig találnak valami le- vagy felcsavarhatót, de legalább megfoghatót. Egy idősebb férfi azt magyarázta két dohányzó fiatalnak, hogy nagyon árt ám a szervezetnek a nikotin, a hajszálerek átmérőjét már egyetlen slukk is megváltoztatja. A két fiatal derűsen szívta tovább a cigarettát, nem cáfolt rá az állításra, ettől az antinikotinista megmérgesedett, és beült a trolibuszba.

A nap éppen ment le, és mert nemrég még esett az eső, mindenki örült a napsütésnek, mintha az ígérete volna valaminek.

Az utazni akarók közül bárki megnézhette volna, hogy ebben az esti órában milyen időközönként járnak a buszok, de Vándor is örült, a többiekkel együtt – minek is örülne egy Vándor, ha nem annak, hogy egy helyben állhat – a nyugodt perceknek. Vándorunk még a hátán, a lapockáján, a nyakán érezte a masszőr ujjait, amint az izmok görcsét feloldja, és érezte, amint hálás öröm önti el a masszírozó iránt, aki a jó érzésen kívül a mozdulatával eszébe juttatja azt is, hogy van teste, igen, még van, és milyen jó, hogy van, mert lesz idő, amikor már csak az emlékében létezik, amit ebben a pillanatban érez.

Ezekkel volt elfoglalva Vándor, amikor megjött a buszvezető, és felszállt mindenki. Úgy tűnt, sokkal többen vannak a buszban, mint ahányan körülötte álltak, ki érti? Volt köztük néhány kínai, voltak környékbeli cigányok, akik hangsúlyozottan jól öltöztek, mert a viselkedésben még csak a külsőségeket tartották igazán fontosnak, sőt a legfontosabbnak, és voltak mások is, ki tudja, kik. Mire elindult a troli, már sok álló utas is lett.

Vándor az először elfoglalt helyét – egyszemélyes ülés volt – otthagyta, és átment a túlsó oldalra, egy dupla ülés külső székére, majd látva a sok álló utast, meggondolta ezt is, és átült a belsőre. Először egy kövér fiatalember ült le mellé, majd amikor barátjával leszálltak, és az előtte lévő kínai nő is leszállt a gyerekével, valaki más ült a helyére, de ő csak két megállóval odébb figyelt fel rá.

Homloka és szeme mintha nem lett volna. A szemét úgy kellett kiásni az arcából, s amikor sikerült, két agresszív, mégis állandóan kitérni akaró, sötét tekintet tűnt elő, a homloka helyén pedig egy le- és felnyitható roló. Igen, roló. Kellemetlen volt ez az arc, de nem tudta volna megmondani, miért, csak gyanította, valami van benne, ami a többiekében nincs.

Ránézett a saját, többnyire teletömött és nyitott táskájára, látta, hogy barna pénz- és irattárcája benne van, jó helyen van, bűvésznek kell lenni, aki onnét kiveszi – ezután nem foglalkozott a szomszéddal.

Azon gondolkozott, mi lehetett az oka, hogy néhány nappal ezelőtt ugyanolyan hontalannak érezte magát, mint utoljára harmincöt-negyven évvel ezelőtt Dél-Franciaországban, egy kisvárosban, ahova minimális pénzzel, minimális ismeretséggel és konkrét tervek nélkül ment el – de nem jött rá, miért.

Aztán megint sokan kiszálltak, és akkor a mellette ülő rosszarcú, most egy sötét szemüveg is volt rajta, azt motyogta – nem beszélt érthetően, csak nagyjából artikulálta a szavakat –, mikor jön a Kálvin tér? Ő megmondta, mikor, aztán fölállt, a táskájára nézett, és úgy tűnt, nincs benne a tárcája. Belenyúlt, izgatottan végigkotorta, tényleg nem volt benne. Kivetted a tárcám, mondta a mellette állónak.

Én? – A férfi levette a szemüvegét, furcsa vakondszemével a szemébe nézett. – Nem vettem, mondta. Éppen egy megállóba értek, ekkor kellett volna megragadni, rákiáltani – add vissza! hova tetted? – de ahogy ránézett, csak egy ing, egy nadrág volt rajta, elment a bátorsága. Hova tette volna?

A férfi már a hátsó ajtó előtt állt, az ottaniaktól kérdezte, mikor jön a Kálvin tér. Ő tanácstalanul állt mellette, ahelyett, hogy azt mondta volna: „Mutasd meg a zsebeidet! Ha tévedtem, bocsánatot kérek tőled, itt, mindenki előtt, ha igazam van, te visszaadod a tárcám az igazolványokkal, én pedig adok neked ezer forintot. Megéri, nem? Nem dobod a kukába a személyimet, a lakcímkártyát, az egészségügyi kártyát, hanem ezerért visszaadod nekem, a gazdájának.”

Még tíz másodperce van. Mit csináljon? Ha téved, megszégyenít egy fiatalembert, akiről a külseje alapján úgyis mindenki rosszat tételez fel, talán a Dzsumbujban lakik, talán egy hajléktalanszállón; akinek a Kálvin térre eljutni ugyanolyan feladat, mint neki, ha mondjuk Pécsre, Európa idei kulturális fővárosába menne, vagy Essenbe, a másik fővárosba.

Tanácstalanul állt, majd leszállt a buszról. Amikor a troli ajtaja becsukódott mögötte, megnyomta az ajtónyitót, mégis visszaszáll, gondolta, a vezető azonban nem nyitotta ki. Maga sem tudta, miért, futni kezdett a Kálvin tér felé, hátha utoléri a buszt is és a fickót is. Persze hogy nem érte utol. És ha utoléri, vagy az aluljáróban szembetalálkozik vele, mit csinál? Tapogatni kezdi a mellét, a hátát, a zsebét? Rákiabál?

Csak abban volt biztos, bármit is tesz, ellentmond minden viselkedési normának, felborítja a rendet, ami benne az emberi kapcsolatokról kialakult. Tehát a legjobb, ha nem találkoznak?

Hazakullogott. Otthon a táskájára nézett – cipzárja ki tudja, mióta nem működik –, azután a tükörbe. Hányszor történt meg vele ugyanez? Utánaszámolt, négyszer. Eddig háromszor kellett újra beszereznie az összes igazolványát.

Diákkorában egy fiatal pszichológiatanár, akinek az volt a szokása, hogy amikor a vizsgázója belépett, ránézett, és két-három legfontosabb tulajdonságát felsorolta, azt mondta neki: szórt figyelmű, többször elköveti ugyanazt a hibát, depresszióra hajlamos. Ő akkor magában nevetett. Még hogy szórt figyelmű! Hogy többször is ugyanazt! Depresszió, az micsoda? Komoran nézte az arcát a tükörben, most miért nem nevetsz, hékám, kérdezte magától.

Vízmosta mélyút, hűvös és nedves, az alján vizek folynak, hogy mióta, hova, ki tudja? Föntről lefele, csak annyi biztos. A horhos sötétje és csendje egy kis szorongást gerjeszt abban, aki a napfényről jön be, a parton növő akácfák, ecetfák csak fokozzák a mélységet, a sötétet, főleg ha magasak, és összehajolnak.

A nedves földúton egy fél pár cipő állja el Vándor útját, de nem akárhogy, a cipő belefúródva a földbe, csak a talpát látni, a többi a föld alatt van. Recés gumitalp, a színe élénksárga, vajon milyen felsőrész tartozhat hozzá?

Vándor nem érti, hogy került az útjába ez a felfordított fél pár cipő. Ha rálépne, talán egy fejjel lefelé gyalogló ember talpára lépne, és nyomná lejjebb, a föld alá? Zavartan álldogál, hogy jutott eszébe, hogy a föld alatt megy valaki, fejjel lefelé? Hogy ott lenn, az egy másik világ, ahol fordított testhelyzetben élnek az emberek? Rámered a cipőre. És hol a másik lába? Vagy azoknak, akik ott lenn élnek, egy lábuk van? A lábuk fenn, a fejük lenn?

Vándor kikerüli a cipőt, anélkül, hogy hozzáérne, leszed néhány bodzavirágot, körülnéz, és eldünnyögi, hogy pipacs, kígyószisz, erdei iszalag, keltike, gubóvirág, kökörcsin, árvacsalán, konkoly, lándzsás útifű és sok más gaz, virág.

Kicsoda Vándor? Azért indult útnak, mert látni szeretne valamit? Megismerni? Vándorköszörűs? Vándorénekes? Olyan személy, aki tanulás, valamely mesterség gyakorlása céljából vagy szerencsét próbálni, világot látni egyik városból a másikba, egyik országból a másikba indult? Diák, aki vándorolva látogatja idegen országok iskoláit? Vándortanító, aki a műveltséget és csak az ő fejében megszületett gondolatokat vándorolva terjeszti?

Most, a szórólapok, a fizetett hirdetések, az internet korában? Amikor a levélszekrénybe tuszkolt reklámpapírokat olvasatlanul dobjuk bele az erre a célra odakészített szemetesbe? Amikor az információkhoz való hozzáférés elképzelhetetlen méreteket öltött? Amikor a szenzációkkal jóllakatott embereket újabb szenzációkkal lehet csak felrázni? Amikor nem a tudásvágy, hanem a telítettség tölti el az embereket? A minden(nem)tudás undora?

Mióta minden a helyünkbe jön, minek vándorolni? Egyáltalán, vannak még vándorok? Vagy csak turisták vannak? Repülővel, autóbusszal, a nők magas sarkú cipőben, karpereccel, nyakláncokkal, a férfiak karjukon ballonkabáttal, a kezükben fényképezőgéppel? Lefényképeznek mindent, terített asztalt, étlapot, sétáló embereket, feliratokat, kutyákat, utcatáblákat?

Az ortopéd sebész, akivel tíz-tizenöt év óta ismerik egymást, a rendelőben, miután megvizsgálta Vándor térdét, váratlanul beszélni kezd magáról.

Úgy lett orvos, mondja, hogy vasutasgyerekként nem vették fel az orvosi egyetemre. Elment dolgozni a vasutasok kórházába, minden fizikai munkát megtanult, két év múlva, amikor felvették, már szakszerűen végezte a betegtologatást, az ételosztást, a műtőtakarítást, az összes munkát. Beleszámítva az öt év tanulást, negyvenkét éve dolgozik ebben a kórházban, harminchárom éve lakik ugyanabban a lakásban a feleségével. A gyerekeik is ott nőttek fel, de már valamennyien elköltöztek.

Budapesten élek, mondja, pedig vidéken nőttem fel. A munkahelyem és a lakásom tizenöt percre van egymástól. Reggel hétkor átgyalogolok a Bors utcából a Vigyázó utcába, délután vagy este vissza. Ugyanarról a munkahelyről ugyanabba a lakásba, harminchárom év óta, minden nap.

Egyik betegem egyszer azt mondta, addig nem nyugszik, amíg el nem megyek vele magaslesre. Elmentem. Zöld ruhába, zöld zubbonyba öltöztünk, zöld ingbe, és amikor hajnalban átmentünk az erdőn, nem lehetett megilletődöttség nélkül nézni a leveleket, a virágokat, és ahogy az ágak között egy pókháló vízcsöppjein átsüt a nap. Föld, fák, növények és körös-körül állatok. Tudtam, fontos dolog történt velem. Új korszak kezdődik az életemben.

Ha csak négy órától vagyok szabad, akkor is kimegyek. Ha ügyel a feleségem, akkor is. Ha ráér, és kedve van, ő is velem jön. Sok barátra tettünk szert, egy másik város lokálpatriótája lettem.

A vadászról az emberek azt hiszik, öl, öl, öl. És a grillcsirke? A karácsonyi pulyka? A kacsasült? A kocsonya? Nem mi öljük, csak megesszük.

Hét végén telefonált egyik barátom, hogy van egy kilőni való dámszarvas, átengedi, kilőhetem. Ritka szép példány volt. Az állatokat nemcsak azért lőjük ám le, mert megenni vagy eladni akarjuk, hanem mert az egészséges szaporodáshoz ritkítani kell őket. Ma ügyel a feleségem, délután négykor elmegyek az erdőbe. Decemberig tilos volt vadászni, most már lehet.

Míg május első felében a levegőt a vadrózsa, az akác illata uralja, második felében a bodza, az olajfa. Virágzik a pipacs, színe mellett az összes többi szín halvány, mintha lámpák és virágok volnának egyszerre, sok pici, piros lámpa egymás mellett. Ilyenkor alig hihető, hogy nyár közepére ezekből a pipacsokból lesznek a kánikula kifakított, öreg virágai. Nyílni készül a selyemkóró is, neve pontosan fedi a szó két tagjának ellentmondását: virágát tekintve vadvirágból nemesített kerti virág, tejszerű nedve, szaporasága alapján mégis inkább vadvirág. Amikor elhervad, és kóró lesz belőle, a magok fehér selyemszárnyakat kapnak, a szárnyak fényesek és fehérek, mint a vitorlások, a szél szanaszét röpíti velük a magokat.

Őket a szél viszi, míg a bogarak saját lábukon, szárnyukon mennek. Selymes futrinka, bundás bogár, csíkbogár, csibor, pattanóbogár, lucernaböde és a lucerna levelét hámozgató nünüke. A pipacs porzóját egy bundás bogár rágja, potrohán bársonymellény, csápja, szarvai feketék.

A fakérgekből egymás fölé nőtt gombák nyúlnak ki, mintha egy építész álmodta volna meg régóta vágyott házát, törzsük az épület tengelye, kalapjuk ernyős, csúcsos vagy egyenes. Ki gondolná, hogy a gomba gyökerei a fa szöveteit kesztyűujjszerűen burkolják be, szimbiózisban él a fával, nem károsítja egyik a másikat?

A növények tűrőképessége évmilliók alatt alakul ki – kimondani is alig lehet, ma, amikor százmilliomod másodpercekben gondolkoznak a számítógépek –, évmilliók kellettek, hogy a tűrőképesség átörökíthető legyen. Ez az alkalmazkodás.

Alkalmazkodni az emberek is tudnak, és tudják az ellenkezőjét, lázadni is tudnak. Vajon a növények is tudnak lázadni? Elébe menni, megtagadni, szembefordulni azzal, amin az elődje évmilliókon keresztül dolgozott? A növények is rendelkeznek ezzel a különös képességgel?

Az öreg Opel mellett, a belvárosi utcán egy kidobott fekete cipő, piros csík az oldalán, két cipőfűzője összekötve. Nem kopott, inkább piszkos, ha gazdája veszi a fáradságot, és lemossa, kitisztítja, még ugyanannyi időt kibír, amennyi ideig hordták, de ma nem ez a trendi. Eldobható ruha, eldobható cipő, eldobható diploma. Vagy ha nem is dobjuk el, szerzünk mellé egy másikat.

A pályakezdők és fiatal értelmiségiek álláskereső irodája előtt hosszú sor áll, aki kijön, papírt tart a kezében, arca megilletődött. Regisztrálták, ez már jelent valamit. Állása mikor lesz, ki tudja, de már keresnek neki, számon tartják! A másik iroda ajtaján gépelt közlemény: munkatársunkat elütötte egy autó, ma nem fogadunk senkit, talán holnap.

A téren egy férfi jön a kisfiával, vásároltak, a gyerek hozza a csomagot. A nyolc-tíz éves fiú lábujjhegyen lép, már előre nevet, megijeszti majd az anyját. Hú!, kiált, amikor odaér hozzá. Az anya felnéz, hol a szarban voltatok ennyi ideig, kérdezi. Negyed egy, tizenkettőre mondtátok. Az asszony harminc-harminckét éves lehet, nemcsak a csípője reng, hanem hatalmas mellei is, két kézzel átfoghatatlan volna bárhol. A férfi leül egy padra, a szatyorból kivesz egy üveg sört, kinyitja, inni kezdi. A gyerekkel most az anyja indul el az üzletbe.

Adj neki kétszázat, mutat a fiúra a nő, hadd vegyen egy üdítőt magának. Neked is adjak? A francba ! Nekem a te pénzed nem kell. Csak a gyereknek adj… Nem együtt élnek, gondolja Vándor, csak a téren, az utcán, az üzletben vannak együtt. Szent Ferenc arca a templom falából néz kifele, mosolyog. A galambok a sétáló kölyökkutyához olyan közel mennek, mintha elmagyarázni akarnának neki valamit. A kisfiú most is vidáman megy, ezúttal az anyjával.

Két hét eltelt, de Vándor igazolványai nem kerültek elő, csináltatni még korai volna, hátha csoda történik, és valaki visszahozza. Vagy telefonál, hogy menjen el érte ide és ide, de vigyen neki egy üveg jó bort, megérdemli. Vagy hogy letette egy borítékban a Raiffeisen Bank Kálvin téri portáján.

Két hét múlva a határ a múltkorihoz képest rendetlen. Bármennyire nem illik a földekre ez a szó, hiszen a föld nem műhely, nem padlás, nem íróasztal, a tömérdek eső, a szél mégis el tudja csúfítani. Új és új gazokat növeszt, a selyemkórók a földön fekszenek, a pipacsok szirma a vihar pofonjaitól szanaszét szórva, pedig szívesen éltek volna még. Csak a kukoricát nem kedvetleníti el a rendetlenség, nő és nő, ahol előbb vetették, már két-három arasz magas, ahol később, feleekkora. A búza még zöld, amilyennek lennie kell, az őszi árpa színe lassan megközelíti a sárgát.

Ez itt a határ, néz körbe újra Vándor, és fölfedezi, hogy egy motoros is belefér a tájba. A messziről süvöltő jármű és vezetője egyelőre még láthatatlan, de mert nem jöhet másfelől, csak ezen az egy földúton, biztos, hogy összetalálkoznak. Amikor feltűnik, kiderül, hogy nem motor, hanem robogó, a kerék keskeny gumija belenyomódik a sárba, akár meg is csúszhatna, fejre állhatna. Vándor félrehúzódik, amennyire tud, s mert a motorosnak célszerű tartani az egyenes irányt, olyan közel megy el mellette, hogy ha az érintését nem is, de a levegő mozgását a kezén, arcán érzi.

Az ismeretlen alak bukósisakban, sötét szemüveggel, motorjával, a motoron égő lámpával leginkább egy ördögre emlékeztet, ha egyáltalán vannak ördögök.

Igen, gondolja Vándor, elrohant mellettem egy ördög, világított a lámpája, arcát, szemét eltakarta egy sötét szemüveg. Ilyenek volnának az ördögök?

Az aluljáró közepén egy fiatalasszony, anya és egy göndör hajú fiatalember, mind a ketten ugyanannak a gyerekkocsinak a fogójába kapaszkodnak, az egyik erre húzza, a másik arra. Talán az aluljáró akusztikája is belejátszik, hogy a fiatal nő kiáltozását mindenki hallja, mindenki érti.

Menj innét. Nem adom. Tűnj innét. Szörnyeteg.

A kocsiban egy nyolc-tíz hónapos kisfiú, csukva a szeme, egy hangot se ad ki, mintha mélyen aludna. Pedig rángatják, a kocsi többször is megpördül, de nem billen fel, csak irányt vált.

Húzz el innét, te szemét.

Húzz el te.

Az aluljáróban – milyen véletlen – mindenki a társára vagy maga elé néz, a pörgő gyerekkocsiról, a két jól öltözött fiatalról, mintha csak nélkülözhetetlen díszletfigurák volnának, senki nem vesz tudomást.

A kocsi most átkerül a férfi kezébe, ő elindul, néhány lépés előnyre tesz szert, a lány felsikolt.

Mit akarsz? Nem adom! Te drogos, te szemét!

A nő előveszi mobiltelefonját, az anyját hívja, másik kezével görcsösen kapaszkodik a kocsiba. A fiú teljes erővel mellbe löki, ő nekiesik a telefonfülkének, ez az a pillanat, amikor nagyon kevés hiányzik hozzá, hogy a gyereket megszerezze.

A kisfiú most sem sír – talán van valami jó is ebben a lökdösésben? –, a járókelők pedig mennek tovább, meg se rezzennek, nem dráma ez, csak egy jelenet, családi jelenet, dehogy állnak meg, minek állnának, különben is sietnek.

Az anya hirtelen föláll a földről, megragadja a kocsit, megfordul, és elindul vele az emberek sűrűjébe. A sok emberen nem tud átjönni a gyerek apja, megvédi a tömeg. Aztán? Még nem tudja. Fel a térre vagy le a mozgólépcsőn.

Vándor szagolja a két hete kivágott fenyőfát, vagyis a rönkök felületét, nincs ám fenyőszaguk, de ragacsos lesz az ember keze a gyantától. Keresnem kell valakit, aki felfűrészeli, gondolja.

Elindul, még nem tudja, hova, mindenekelőtt bemegy a boltba kenyérért, tejért. Ha van még. A falusi üzletekben nemigen rendelnek többet, csak amennyi biztosan elfogy, de valamiért mindig tudják, mennyi kell. Ő, mint alkalmi vásárló, csak akkor kap, ha valaki nem vitte el az övét.

A tiszta, hűvös üzletben, ahol nem is emlékszik, mikor járt utoljára, nem volt más vásárló, csak ő, rajta kívül az eladó. Aztán jött még valaki. Terikének szólította az eladót, beszéltek is valamiről, neki pedig az a gyanúja támadt, már találkozott a férfival, nem emlékszik, hol, de a hangja ismerős volt. Tíz-húsz év után nem a külsejükről, a hangjukról ismerik fel egymást az emberek. Hosszú idő alatt nemcsak öregszik az ember, hanem deformálódik is. Elnehezül, elcsámpul, az arcán szemölcsök, a kézfején, csípőjén kidudorodások lesznek, a hátán púp, többek között a munka is növeszt ilyeneket.

Jó napot, mester – mondta ő a másik vásárlónak, mert a neve még mindig nem jutott eszébe, csak annyi, hogy kőműves, vagyis hogy az építési munkákat tekintve mindenes –, nem tud valakit, aki egy kivágott fenyőt felfűrészelne?

Milyen széles, kérdezte a férfi megfontoltan.

Negyven-ötven centi, és tizenhárom méter magas.

Én is fel tudom, mondta a férfi, de azért meg kell néznem.

Jöjjön velem!

Most nem mehetek, ellopják a biciklimet. De délután felmegyek.

Délután megállt egy nagyon öreg Opel a ház előtt, kiszállt belőle a férfi. Derűzs, ugrott be a neve a kivágott fenyőfa gazdájának, vagyis Vándornak, mert ugye ezt a nevet elfelejteni nem lehet.

Béna a bal lábam, mondja a férfi, amíg bekocog az udvarra.

És mégis autót vezet?

Ó, már csak itt, a faluban. – Meglátja a hat darabban fekvő fenyőfát, méregeti, körbejárja. – Könnyen elbírja – mondja, nyilván a láncfűrészre gondol, aztán rátámaszkodik a fenyőtűknek odakészített kukára, mohón rágyújt.

Nem bírok sokáig állni – a hátára mutat –, két fémlemez van a gerincemben. Egy óra alatt felvágjuk – ezt a fára mondja –, a Jani fiammal ketten.

Mielőtt Vándor megkérdezné, mennyiért, kikerekedik egy terjedelmes beszámoló a gyerekekről, a családról. Laci a legidősebb, és a lányuk, Julcsi. Utánuk jön Jani, Viktor, Berci. Öten vannak, mert a felesége is hozott kettőt az első házasságából, ő is kettőt, és a közös gyerek, Berci.

Háromezer, mondja, amikor elmegy.

Reggel kilencre megjönnek. Jani vékony fiatalember, khakiszínű nadrágban, fehér pólóban, tetoválás a karján, haja rövidre vágva. Két végén megfog egy harminckilós rönköt, felemeli, a fűrészelő elé viszi. A legnehezebbet, szerencsére, nem próbálja felemelni, a földön görgeti, maga előtt. Közben az apja láncfűrésszel dolgozik, a fiának utasításokat ad, merre fordítsa, mit igazítson, mit ne csináljon. A kelleténél egy kicsit jobban is hangsúlyozza, hogy itt ő a főnök (mellesleg apa), de a fiút, akiről közben kiderül, hogy katonatiszti iskolába járt, ez nem zavarja. Forgatja a fűrész előtt a rövidülő rönköket, ki kell kerülni a csomót, vagy a szemközti oldalról belevágni.

Vasárnap van, ünnep és munkaszüneti nap, a fűrész hangja tartósan belerecseg a csendbe. A foga pikkely méretű, fehér darabkákat hasít ki a fából, élő anyag, az ember úgy érzi, még él, amikor a tenyerébe belesimítja. Egy héttel a kivágás után miért ne élne még? Csak élő anyag érintése tud ilyen érzést okozni. A fenyő gazdája, Vándor kiválaszt egyet a rönkök közül, lehet vagy fél méter, éppen szék magasságú, és egyetlen csomó sincs benne. Ezt ne vágják fel, mondja, ki tudja, mire lesz jó.

Ha egy rönkkel kevesebb a munka, a fűrészelőknek eggyel több okuk van, hogy egy kis pihenőt tartsanak. Üljünk le! Tartsunk szünetet!

Mintha nem is tanult – örökölt – mozdulat volna, ahogy a fiú és az apa rágyújt, mohón, türelmetlenül, mintha éhség és szomjúság ugyanolyan volna, mint a nikotinhiány. Pedig a huszonkilenc-harminc éves Jani minden mozdulatában ott van a katonaiskola, a fegyelem, a parancsra figyelés, a társak iránti kötelesség. Mert csak akkor sikerülhet, ha mindenki megcsinálja, amit kell, és mindenki jól csinálja.

Derűzs arról beszél, milyen volt a kórházban, amikor a fémlapokat betették a gerincébe. Bizony, ő ott is cigarettázott. Persze hogy nem szabadott volna. De egyedül volt a kórteremben, és baromi lassan ment az idő. A pszichológus, aki az ő orvosa is volt, reggel egyenesen hozzá ment be, tüzet kért tőle, rágyújtott. Az első cigarettájáról gyújtotta meg a másodikat és néha a harmadikat is. Egyik műtét követte a másikat, a negyedik után az orvosok azt mondták, sajnos, nincs tovább. Tolókocsi, rokkantnyugdíj. A felesége mindennap bement hozzá, ő mindennap sírt, és azt mondta, inkább öngyilkos lesz, mint hogy tolóocsiban élje le az életét. Szerencsére váratlanul javulni kezdett, annyi maradt a bajokból vissza, hogy a bal lábát nem tudja behajlítani.

A legnagyobb rönk már három darabban van, jöhet a következő. Jön. Aztán megint a következő. És ekkor csend lesz, a láncfűrész leáll. Derűzs húzogatja, próbálja újraindítani, de nem indul. Talán kifogyott belőle az olaj? Előveszi a slusszkulcsot, odaadja a fiának. Menj haza, hozzál olajat. A fiú beugrik az Opelbe, gurul lefele.

Majdnem eljött velünk a Laci gyerek is – mondja Derűzs két mély slukk után –, de nem bánom, hogy otthon maradt. Izé… hiperaktív. Ő az első házasságomból való, az anyjával meg a testvérével élt egy ideig, aztán beadták intézetbe, nem bírtak vele. Mi kivettük, áthoztuk hozzánk, de gondolkodunk rajta, hogy visszavisszük. Két doboz cigarettát elszív egy nap. Nem tanul. Az intézetbe egy évig járt, azután otthagyta. Ha tanulsz, mondtam neki, a tizennyolcadik születésnapodra kapsz egy motort. Dehogy tanulok! Miért tanuljak?! Mondom neki: én rokkantnyugdíjas vagyok, negyvenhatezer forint a nyugdíjam. Azért ilyen kevés, mert az utolsó munkahelyemen tíz évig minimálbérre voltam bejelentve. Butaság volt, nem szabadott volna, de örültem ennek is. Szóval most itt van velünk. Pedig taníttatni kellene, még ha fogyatékos is. Vagyis nem fogyatékos, hanem túl aktív.

Jani megjön, a gépet megtölti olajjal, de a fűrész nem indul el. Húzás, pörgetés, a tizedik alkalommal már mindenki ideges. Abbahagyni? Most? Nem. Derűzs pörget. Jani. Megint Derűzs. Aztán Jani. Nem szabad elcsüggedni. Olcsó szerkezet, persze hogy az, de csak ennyire telik. Most te! Kétszer ennyiért is lehet kapni, de kinek telik rá? – Elindult, de leáll. Négy-öt újabb tekerés. Újra leáll. Mindenkiről folyik a víz. A harmadik után elindul. Most is megáll? Szerencsére nem áll le. Lehet folytatni.

Félóra fűrészelés, és felvágták valamennyi rönköt. Derűzs leül egy székre, merev lábát eltartja. Egy fröccs? Jöhet. Jani nem kér, szódát se. Minél többet iszik, annál többet izzad.

Derűzs azt mondja, hét végén temették el az édesanyját. Nyolcvankilenc éves volt.

Vándor megkérdezi tőle, a faluban nem árul-e valaki használt hűtőszekrényt.

Például én. Én árulok.

Hogyhogy?

A pesti munkahelyeimen mindig azzal búcsúztak: nem kell egy kimustrált gázfűtőtest? Egy mosógép, egy hűtőszekrény? Hozzam el. Tele van velük a fáskamrám, jöjjön el, nézze meg.

Abban maradtak, ha Vándor legközelebb jön, megnézi.

Megint a határ. Wanderer, nevezzük most így Vándort, annál is inkább, mert az utcában néhány éve két német család is lakik, és ha az ő nyelvükből való a szavunk, miért ne illetné meg Vándort a Wanderer név?

Az árvizek, a kánikulák, az erdőtüzek, a medrükből kilépő folyók, a fakidöntő viharok, a fulladást okozó szmogok éveiben a dombos tájak a szerencsések közé tartoznak, mert csak az útjaikat mossa el a lezúduló víz, nem lesznek lakhatatlanná a házak, istállók.

Nyomtalanul itt sem múlt el a nyár közepén leeső töméntelen eső, de más lett a következménye: mintha nyár és újra tavasz volna egyszerre. Kétszer annyi zöld levél, kétszer annyi hajtás, kétszer annyi gaz. Az utak keskenyebbek lettek, a kukoricák kétszer olyan magasak, a csövek pedig nem férnek a bőrükbe (a háncsukba), hajuk nem szalmasárga, hanem a lilától a rózsaszínig, a barnától a vörösig minden árnyalatot felmutatnak; a fodrászok, ha látnák, azonnal lemásolnák.

A földek szélén a parlagfüvek kettős sorban állnak, mintha az volna a dolguk, hogy a kukoricatermést őrizzék és megvédjék, a lepkék négyes-ötös csapatokban játszanak vagy veszekednek; párzanak a szitakötők, a békák, és a nyárba visszatérő tavasz, ez a ráadás öröm a bujaság ritkán látott örömét szabadítja fel.

Csak dombvidék tud ilyen sokféle tagoltságban megjelenni, mintha minden fának, minden szőlőnek, minden fenyőnek, minden gyümölcsösnek más volna a térbeli elhelyezkedése; a dombok úgy nőnek ki egymásból (és bele egymásba), ahogy keletkezésükkor a földet mozgató erő megalkotta őket.

Az okmányirodában Vándor arról tudakozódik, hogy lehet az ellopott igazolványokat újracsináltatni, mi kell hozzá, mennyibe kerül. Lassan jut el az agyáig, hogy nemcsak négyféle igazolványra lesz szüksége, hanem tárcára is, pénz- és irattárcára. Maga elé képzelte újra a trolibuszon mellette ülő fickó arcát a sötét szemüvegben, aztán szemüveg nélkül, és eszébe jutott a motoros a horhosból jövet. Az ördög volt, gondolta, mind a kettő az ördög. Vagy nincs ördög?

Olcsó diákétkezde, utána egy üzlet, ahol táskákat, pénztárcákat, öveket, divatcikkeket árulnak, harminc százalék kedvezménnyel. Lehet, hogy maga a tolvaj terelte erre? Vagy a jószerencse? Bemegy az árukkal zsúfolt üzletbe, ahol egyetlen eladó, egyetlen vásárló van, és a pulton vagy húsz tárca.

Majdnem visszafordul, ilyen sok közül ő nem tud választani.

Az eladó barátságosan rámosolyog. Bankkártyája van?

Nincs, mondja ő. Elveszteném. Ahogy a tárcámat.

Elvesztette? Az eladó még kedvesebben mosolyog. Akiknek az előbb ezeket kiraktam, attól meg ellopták. Tőlem is, gondolja Vándor, de nem mondja. Úgy lopták el, hogy senkit nem látott, semmit nem érzett, csak beszélgetett a vele szemben álló ismeretlennel, közben valaki kinyitotta a táskáját.

Nekem kinyitni sem kellett, gondolja Vándor, mindig nyitva van.

Az eladó, talán mert nem az ő feladata megfeddni a vásárlókat a nyitott táskáért – mert ha nem lopják el, most nem vásárolna a károsult –, kedvesen magyarázza a csatos, cipzáras, dupla fedeles tárcák előnyeit.

Vándor behunyt szemmel kiemel egyet az előtte lévők közül – ha nem csukná be a szemét, estig se tudná eldönteni, melyiket akarja –, ezt kérem, mondja, és arra gondol, ha négyezerért megkapja, megveszi. A tulajdonos szoroz és kivon, háromezer-négyszáz, mondja. Vándor gyorsan kifizeti, de csak otthon meri megnézni. Hogy mit hova tesz benne, még nem tudja, csak annyit, hogy hét kártya fér el benne, és hogy a színe szép barna, mint a világosra pörkölt szemes kávé.

De hát kicsoda Vándor? Miért vándorol? Csak kíváncsi? Mindennél nagyobb benne a kíváncsiság? Vagy nincs otthona? Nincs hozzátartozója? Amikor hazamegy, nem várja senki?

Hol lakik? Egyszer városban, egyszer falun? Mint annyian manapság, ő is két-három helyen él? Többnyire a városban, ahol sokan vannak, sok ezer ember, látják, de nem ismerik egymást, mégis azt gondolják, hogy ők egy nagycsalád? És ha elege lesz a zajból, a mentőautók szirénázásából, a rossz levegőből, elmegy a falusi vályogházba, ahol a pókhálók szálait egyenként meg lehet csodálni, és az évszakok szerint változó lepkék, virágok színét is? Ahol este előjön a nyest, a sün, és egyetlen ember hangos beszéde betölti az utcát?

Az egykori vándorlást ma helyettesíti a sok utazás? A gondosan kiagyalt turistautak, régi szokásokkal, ételekkel, ünnepekkel, amelyek, tudjuk, másutt nincsenek? Újabban sorsoláson is lehet nyerni őket? Vagy a tanulmányutak, ösztöndíjak, a kutatóknak, művészeknek, tudósoknak kigondolt életformák? Amelyek azt az érzést igyekeznek kelteni, hogy munka és pihenés, munka és szabadság egyformán szép, egyformán nagy öröm? Sőt, egyik nagyobb, mint a másik?

Vagy ne foglalkozzunk vele? Érjük be annyival, hogy követjük Vándort, és ha nem jövünk rá, miért vándorol, legyen a mi bajunk?

Multimédiás terem, így nevezik a helyet, ahol húsz-huszonöt számítógépen dolgoznak a látogatók. Az utolsó előtti sorban, mindig ugyanazon a helyen egy férfi ül, feje kopaszra nyírva, homlokán két furcsa, egymástól távoli ránc, nem befelé türemkedik, hanem kifelé. Szemöldöke felett két párhuzamos gyűrődés, inkább kidagad, mint bemélyed ez is, de a komisz vonást mégsem ez adja, hanem a szája, vagyis az orra-szája-álla, és ki tudja, még mi. Miközben veri a számítógép billentyűit, arca néha vörös lesz, a keze remeg az indulattól, és összeharapja a száját.

Nem mindig, de többnyire sötét szemüveget visel. Mint védőernyő takarja el a szemét, szinte mellbe löki a vele szembejövőt. Csak bámulj, csak nézz, te patkány, úgysem látsz belém.

A férfi reggel, nyitás után jön, késő délutánig marad. Fittyet hány az előírásokra, két szatyrot hoz be magával, az egyikben enni- és innivaló, ezt a közeli polcra, a könyvek mögé teszi, a másikat maga mellé, az asztalra. Gyakran nem ír napokon át, csak olvas. Mit? Senki sem tudja.

A mögötte ülő egyszer ezt a nagy betűs mondatot olvassa le a képernyőjéről: Újba tették a Mergát.

Mi a Merga? Mi az, hogy újba tették?

Amint megérkezik, cipőjét leveti, lábát felteszi az asztal alá húzott székre, hátradől, és ebben a testhelyzetben olvas. Néha dühödten csapkod maga körül, mintha szúnyogokat kellene elzavarnia, de szúnyogok a könyvtárban nincsenek.

Munkaruhát visel, kék rövid kabátot, farmernadrágot, és napjában legalább egyszer az asztalra borulva alszik. Ha nem volna a sötét szemüvege, ha egyszer-egyszer szóba állna valakivel, akár azt hihetnénk, hogy egy korkedvezménnyel nyugdíjba ment biztonsági őr, vagyonőr. Vagy inkább börtönőr? Mert az arca azt mondja: „Ti férgek, ti patkányok! Féljetek tőlem. Én vagyok, akitől az életetek függ. Az élet ura vagyok. Én elvégeztem a hacker-iskolát. Nincs olyan rendszer, amit ne tudnék feltörni. Nyomokat gyűjtök rólatok, adatokat. Egyetlen lépéssel megbéníthatlak benneteket Ez az asztal itt előttem a csatatér színhelye. Nekem itt a helyem. Féljetek tőlem, reszkessetek!”

És ír, eszik, iszik, alszik, olvas. Se jobbra, se balra nem néz, csak a képernyőre. Neki ott a múlt, ott a jövő. Egyszerre néz a múltba és a jövőbe.

Újra kinn vagyunk a földeken. Szeptember végén aranysárga és bíborvörös színeket képzelünk magunk elé, de csak képzelünk, ezúttal nincsenek sehol. A kukorica fakósárga, olyan, amilyennek lennie kell, igaz, a fakósárga szín igazi sárgát rejt maga alá, de nem látja senki. A falevelek és a gazok a sok esőtől és a kevés naptól nem aranyszínűek, hanem megfeketedtek. Feketék és tépettek lettek, így fejezik be rövid életüket. Az utak szélét a selyemkóró uralja. Nyári, bódító illatú virágaik helyén most selyemszálakkal ellátott magok, jön a szél, nagy önbizalommal, felröpteti a selyemkóró termését, és a magok, mint a vándormadarak, elindulnak, földet, hazát keresni. A falevelek is a szélre vannak bízva. Ha ahhoz van kedve, nem segít nekik, hogy minél hamarabb lepotyogjanak, de ha akarja, levélfüggönyöket tép le a fákról, és nevetve viszi őket a halálba.

Szeptember utolsó napjai a betakarítás ideje, dolgozik mindenki, krumplit, almát, szőlőt szed. Embert nem látni, csak a földeken.

Vándor azon töpreng, a vándorliterátorok vándorlóideje milyen évszakra esett. Mert ilyenkor úgysem ért volna rá meghallgatni őket senki.

Budapesten sehol se hallani annyi orosz beszédet, mint az Andrássy úton, a Városligetben. Itt van a nagykövetség, az iskolák, itt a diplomatanegyed. A drága és közkedvelt Széchenyi fürdőt is ők látogatják, itt a Kis Gerbaud cukrászda is. Igaz, a földszinti rész egyik feléből üzlet lett, másik feléből bank, a megmaradt cukrászda pedig talán a legdrágább a fővárosban.

Vándor felszáll a földalattira, elmegy a Körútig, ott átszáll egy villamosra. A villamos kellemesen hűvös, légkondicionált. Leül az egyetlen szabad helyre, szembe egy bézbólsapkással, aki kólásüveget tart a kezében. Hogy kóla volna benne, annak ellentmond az ital vörös színe és a fiatalember fénylő szeme.

Csak ülnek szemközt egymással, majd a fiatalabb, a bézbólsapkás szólal meg.

Megmondjam, hány éves? – Megmondja, pontosan annyi. – Megmondjam, a szülei meddig éltek? Kilencven évig vagy nyolcvanötig. Legalábbis az egyik.

Vándor elégedetten nyugtázza, hogy ezt is eltalálta. A bézbólsapkás magyarázna tovább, valószínűleg a szülők génjeiről akar valamit mondani, de nem találja meg a szavakat.

Mi az anyanyelve?, kérdezi tőle Vándor.

A férfi elkomorodik, az üveget is meghúzza. Nincs anyanyelvem, mondja.

Vándor elcsodálkozik, ilyent még nem hallott. Próbál belegondolni: létezhet olyan ember, akinek nincs anyanyelve? Ha nincs, miért? Nincs anyja? Nem az anyja nevelte? Intézetben nőtt föl, ahol több nyelven beszéltek? Semmi sem érdekelné jobban, mint hogy milyen anyanyelv nélkül élni, de nem talál rá módot, hogy megtudja. Kérdezze meg, honnét jött? Milyen országból? Mióta van itt? Nem, nem kérdezi.

Rossz ország ez, mondja a sapkás fiatalember. Lopnak! Tegnap az összes pénzemet ellopták.

De ezt Vándor már csak a lépcsőről hallja, mert le kell szállnia. Integetnek egymásnak, aztán amikor Vándor leszállt, a fejéhez kap, micsoda ostoba vagyok! Tovább kellett volna mennem, vele együtt leszállni, venni egy üveg bort, beszélgetni vele, sokáig beszélgetni, megkérdezni, hogy milyen anyanyelv nélkül élni. Nekem minden csak utólag jut eszembe? Hogy a táskámat becsukjam? Hogy akire kíváncsi vagyok, mellészegődjem? Milyen ostoba vagyok! Elmegy egy öregasszony mellett, aki arról beszél, milyen szép zöldséget vett reggel; a piacon, egy kisbusz mellett, a vezető most pakolja ki a nyomdából hozott reklámokat, a MATCH, csak a MATCH! A Winny tej a legolcsóbb! A Winny sajt, a Winny vaj! Az Adrenalin energiaital!

Vándor vállat von, bizony elszalasztotta, most már mindegy. Elindul az ismerős utcán, de néhány házzal odébb mindjárt meg is áll. A házfalon egy szokatlanul nagy tábla. Gyakran jár erre, de még egyszer sem látta. A táblán az áll, itt nőtt fel, tízéves koráig itt lakott a filmrendező, akinek már diplomafilmje nemzetközi siker lett. Még nem volt negyvenéves, amikor véget vetett az életének.

Miért? Vándor tudja, miért, és rajta kívül még sokan mások. Nyilván azért, mert tudta, hogy el kell számolnia, mindenekelőtt saját magával. Mivel kell elszámolnia? Azzal, hogy már egyetemista korában besúgó lett, a titkosszolgálat ügynöke. És amikor – majdnem húsz év után – felmondta az egyezséget, csapdába került.

Ez már nincs rajta a táblán, de Vándor tudja – csak a tartótisztek hallgatnak, az iratoknak is csak egy része került elő. Szóval ne derüljön ki soha, hogy kinek az ötlete volt, ki tette? Kinek volt mindennél fontosabb, hogy egy nagy tehetség soha ne érezze magát szabadnak? Ki találta ki, hogy ez a rendkívüli képességű fiatalember a besúgójuk legyen? Nem fogjuk megtudni soha? Csak azt, hogyan vágta fel az ereit, hogyan koreografálta meg saját halálát?

Vándor gyanítja, nemrég állíthatták a táblát, sejti, hogy a közelben lakó barátoknak, rendező- és forgatókönyvíró-társaknak is része lehet benne, s bár a legkevésbé sem akar elérzékenyülni, azt veszi észre, ki kell törölni egy könnyet a szeméből. Nem rossz ország ez, csak ellopják a pénzed, az igazolványod, és elhitetik veled – negyven éven át elhitették –, hiába vagy tehetséges, csak akkor rendezheted meg a filmjeidet, akkor kapsz külföldi ösztöndíjat, elismerést, ha nekünk dolgozol. Ha azt csinálsz, amit parancsolunk. És ha azt hiszed, túljárhatsz az eszünkön, majd meglátod, hogy végzed!

Késő ősz, túl a betakarításon. Vagyishogy egyáltalán nincsenek túl. Aratnak, mondja a túlsó oldalon lakó férfi, amikor a ház előtt elszáguld egy kukoricával teli kombájn. Aratnak, novemberben?, kérdezi csodálkozva Vándor. Gyerekkorában ez a szó neki még azt jelentette, hogy levágják a gabonát, a kukoricát akkor még kézzel szedték le, és kézzel fosztották. Arathatták volna már korábban is, mondja az utcabeli, de a szőlőt, gyümölcsöt kellett leszedni. Megrothadt volna. Az a sok eső!

Vándor megfogadja, a következő évben a mezőgazdasági munkák minden fajtáját végignézi, ismeretei elavultak, érvényét veszítette gyerekkori tudása.

Azért még egyszer, utoljára ebben az évben, megnézi a határt. Mint a réz, amit sohase tisztítanak, valamennyi sárgába beleette magát a fekete. Ami kinn maradt a földeken, lassan szemétté lesz, vagy ha nem szemétté, trágyává. Komposzttá, ha be tudja fogadni a föld.

Vándort az utcán elkerüli két diáklány. Az egyikük alacsony, és talán negyven kiló, a másik – mind a ketten húsz-huszonkét évesek lehetnek – szintén alacsony, de nem kevesebb, mint kilencven kiló. A vékonynak egész felsőteste kitelne a kövér lány derekán összegyűrődött hájból. Minden negyedik ember túlsúlyos, írják az újságok, korunk tünete az elhízás.

Az utca egyik sokemeletes üvegépületén feliratok, hogy Irodák kiadók, Irodák kiadók, Irodák kiadók, és nemcsak Vándornak, talán a többi utcabelinek is megfordul a fejében, minek ennyi iroda, amikor nincs elég lakás? Minek a Táplálkozástudományi Tanszék, ha sok embernek csak zsíros kenyérre jut? Miért, hogy az emberek nagyobb része már semmilyen termelésben nem vesz részt, csak a reklámban, szállításban, eladásban? Hogy életük egynegyed részét iskolában töltik el, mégis drasztikusan kevesebbet tudnak, mint régen? A demokrácia pedig abból áll, hogy több a biztonsági őr, mint a tanító, tanár, és így tovább.

A kövér és a sovány lány a fogyasztás új módszeréről beszél, a zsírégetésről. Lehet, hogy jövőre már az egyetemen is tanítják, és azt is, hogy a boldogsághormonok milyen szerepet játszanak a fogyásban. Banán, datolya, füge, avokádó, ananász! És mozgás közben is képződnek boldogsághormonok, ha egy kövér ember sportol, kétszer annyit fogy, mint a sovány.

Vizsgaidőszakban én sokkal többet eszem, mondja a kövér lány. Én meg kevesebbet, mondja a sovány. Ha izgulok, jön a csoki, a ropi, ha vizsgákra készülök, mindig ennem kell. Mi volna, kérdezi a sovány, ha nem vinnél be ennivalót a tanulóba? Társa nagyra nyitja a szemét, ez eddig eszébe se jutott, miért? Aztán legyint: Vennék az automatából. Csak dobálnám, dobálnám bele a rengeteg pénzt.

Ősszel Vándor elmegy a katalánok országába. Talán a régi kíváncsiság, a világlátás vágya ébredt fel benne? Vagy eszébe jutott, milyen örömmel olvasta annak idején Goethe itáliai utazásait? Széchenyi angliai útinaplóját? Vagy más oka van rá? Igen, más. Ki mondhatja el magáról, hogy középiskolás tanára fiatal festőként kiállított Párizsban? Hogy a Montparnasse-on egy kísérleti bábszínház bábkészítője volt? Hogy nyolcvan évvel később Picasso szülővárosában száz másik művésszel együtt kiállítják az ő képeit, bábuit is? Megteheti volt tanárával, hogy nem megy el? Nem teheti meg.

Vándor megörül, amikor észreveszi, hogy Andalúziában az emberek hangosabbak, beszédesebbek, sokkal többet törődnek egymással. A pincérek vendégeiket saját ismerősüknek tekintik. Amikor harmadszor érkeznek ugyanannak az étteremnek a teraszára, Pablo, a fekete hajú, fiatal pincér egyenként megöleli, megcsókolja őket. Nagyszerű, hogy itt vagytok! Ugye, a szokásost hozhatom? Vino tinto! Alte Rio! De jó, hogy megjöttetek, üres volna a tér nélkületek! Fiestát is emlegetett, de ki tudja, mire gondolt, annál is inkább, mert nem értették egymás nyelvét, csak a mimikából, a hanglejtésből találták ki, mit mondhat a másik.

A vásárcsarnokban az eladó ugyanilyen lázas izgalommal szolgálta ki őket, az áruját hangos, dallamos beszéddel kínálta, biztosan azt mondta, már régen eladhatta volna, egy darab se volna ebből a finom kagylóból, rákból, tintahalból, ha nem tudná, hogy vásárlói egy messzi országba akarják elvinni ezeknek a finomságoknak a hírét! A vásárlók itt akár azt is hihetik, hogy aki itt él, és nemcsak szépen beszél, hanem szereti hallani is saját hangját, abból biztosan pincér, kereskedő vagy idegenvezető lesz.

Idegenvezetőjük mintha egyenesen Isten tenyeréről pottyant volna le közéjük. Olyan átéléssel magyarázta a várak, kastélyok, városok történetét, mint aki háromszáz, négyszáz, de hétszáz évvel ezelőtt is itt élt már, és akinek legeslegfontosabb feladata, hogy ezt továbbadja vendégeinek, és tudassa velük: amit itt látnak, egyedüli a világon, sehol nincs hasonló, bizony nincs!

Ha fontos dologra tért rá, közelebb hajolt a vendégekhez, lehalkította a hangját.

Ezek a fürdők, templomok, hidak, színházak a kétszázötven évig tartó keresztény–arab békesség gyümölcsei. Egy kalóztámadás, egy hadi kaland persze megszakította néha a békét, de csak rövid időre. Itt, mióta világ a világ, a kultúra, a szépség bűvöletében éltek az emberek. Adó a királynak? Adó a szultánnak? Mit számít, ha békesség és gazdagság van?

Ernesto, így hívták az idegenvezetőt, sok apróságról is felvilágosította hallgatóit. Hogy a mórok, az afrikai arabok nem ágyat használtak alváshoz, hanem szőnyeget. Mutatott egy ablakot is, ahonnét a szultán az aznap estére kiválasztandó hölgyeket szemlélte meg. És mintha saját születése is visszavezethető volna egy ilyen éjszakára, Ernesto fölemelte a fejét, széttárta a karját, behunyta a szemét: „Ki tudná megmondani, hányféle vér keveredik bennem is? Görög, zsidó, arab, olasz, német, spanyol? Bizony, mind-mind bennem van!” Élénkfekete szeme végigfutott a hallgatókon, örömmel nyugtázta ámuldozó tekintetüket.

Hosszú csend után azzal zárta le mondanivalóját: „A középkor forgószele itt hatalmas változásokat indított el. Az új földrész felfedezése után következett Mexikó, az Antillák, és ó, Siglo de Oro! Az Aranyszázad világhatalommá tette Hispániát!”

Az idegenvezető még bevezette látogatóit egy nyolcszögletű kis terembe, ahol a falat kerámialapok borították, a közel állóknak megsúgta a kerámialapok készítésének titkát – márványpor, gipsz, víz! bizony! bizony! –, majd lerogyott egy padra, és könyörögve nézett hallgatóira: semmi mást nem kérek, csak egy kis mosolyt, elismerést, tapsot. Ugye, megérdemlem? Köszönöm! Köszönöm!

Vándor az eltelt hat nap után, hazafelé, amikor a repülőn két gyermek is végigbömbölte az utat, azzal toldotta meg utazásainak ifjúkori tapasztalatait: minden utazás csoda és önkínzás egyszerre.

Miért? Erre most nem tud válaszolni.

„Széles országút az élet, és mi rajta vándorok.” Érjük be ennyivel.

Két vagy három nap múlva, ahogy hazaérkezett, Vándor a postaládájában egy csomagot talált. A tárcája volt, és összes igazolványa, egyetlenegy sem hiányzott közülük. Pénz? Dehogy.

Nem mondhatnánk, hogy repesett az örömtől, pedig egy kicsit azért örülhetett volna. Az egyik házbeli fiatalember azt mondta, épp ott volt, amikor a fiatal pincér a postaládákon lévő neveket böngészte. Annyit mondott, a szomszédos sétálóutcából jött. Melyik étteremből? Azt nem kérdezte meg tőle, rövid, fehér kötény volt rajta, csak annyi biztos.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben