×

Molnár János: Apokrif

Urbán P. Péter

2011 // 02
Egyszólamú regény az Apokrif, egyetlen nézőpontja: az idős Fehér Magdaléna (némelykor párbeszéddé fejlődő) külső és belső monológja. Az asszony sajátos világa alakítja a Barankovics Alapítvány regénypályázatán különdíjat elért alkotás szövegét. Molnár János nem csupán a mű formaválasztásával, hanem a főhős személyével is nehéz feladatot vállalt: főszereplője nehezen szerethető figura, akivel könnyebb elriasztani, mint megnyerni az olvasót. Az író azonban nyilvánvalóan nem törekedett semmiféle kompromisszumra, a saját útját járta. Így létrejött egy regény, amelyben eleinte még nehéz haladni, később viszont olvastatja magát. Mert nehéz letenni ezt a kevés szereplővel operáló, a jelentős léptékváltásokat kerülő, de rendkívül súlyos művet. Minden eseményt, az egész történetet a református főhősnő szemszögéből látjuk, aki egyszerre kívülálló – sok dolgot, fordulatot nem ért, ami az olvasó számára egyértelmű –, és mégis a regény középpontja. Csak rajta keresztül juthatunk el a szöveghez és az ábrázolt világhoz, amelynek alappillére a Biblia. Az Írás alapján igyekszik hősnőnk környezetét a jóra vezérelni. A baj csupán az, hogy próbálkozásai minduntalan kudarcot vallanak, mert saját gyarlóságával vet gátat önmagának: állandóan ítélkezik mások felett, örökké megszólja társait, családját, hazudik önmagának, álszent megnyilatkozásaival provokálja környezetét.

Történetünk elején az asszony zárt, mozdulatlan világába betör a változás: Erdélyből hozzá költözik unokaöccse, a református egyháztól eltávolodó, korábban lelkészként tevékenykedő Karcsi, feleségével és gyermekével együtt. Beszűrődik a rendszerváltás eseménye is, de ezt is a nő gondolatain keresztül láttatja az író: „De reng már alattuk a föld, ha igaz, amit Karcsi mond, amit az újságok írnak. Talán mégsem kellene most már félnem? Talán mégiscsak hitelt kellene adnom a híreknek, annyi csalódás után? Talán igaz, hogy fordulat várható. Már folynak a tárgyalások.” A rendszerváltás megváltoztatja a főhősnő helyzetét, magányosságát családos életre cseréli, az új helyzetben azonban nehezen boldogul. Idegesíti a kisfiú élénksége, mozgékonysága és hangossága; unokaöccse „büszkesége”, „beképzeltsége”, amit állandóan szóvá is tesz; zavarja a családhoz érkező vendégsereg, külföldi újságírók, ellenzékiek, barátok, a rendszer leváltására szervezkedők zajos tevékenykedése. Mert Karcsi, a Romániából érkezett református pap éppen azt a középosztályból érkezett humán értelmiségit testesíti meg, aki a változást leginkább akarta és elősegítette, így az ő személyét nagy sürgés-forgás veszi körül.

A történelmi események látványa azonban életlen képhez hasonlatos: egy idős asszony szemszögéből látjuk elmosódott körvonalait. Fehér Magdaléna még emlékszik a háború előtti időkre, amikor szerenádot hallgattak a háborús elsötétítés alatt, vagy arra, hogy a patakban fürdött húgával. Számára szinte friss élmény a kórház pártemberének zsaroló közeledése, a vallásos embereket elnyomó rendszer, a félelem és bizalmatlanság légköre. Ugyanakkor maga is részévé válik a rendszernek, hiszen fél a változástól, tévedhetetlennek hiszi egyházát, szemben unokaöccsével, aki saját bőrén tapasztalta, miként szolgálta ki a romániai református egyház az államot, és miként érte utol Magyarországon is a rendszer ellenszenve.

Különleges a regény formája. Legtöbbször Fehér Magdolna belső monológját halljuk. Másrészt kijelentései és kérdései váltakozásával jelzi a szerző, hogy egy másik szereplő is jelen van, annak mondatait ismétli meg kérdő formában a főszereplő: „Tudod, amikor nem volt még semmi, Isten megteremtette a világot hat nap alatt, most nem részletezem. Mi az, hogy megteremtette? Hát a semmiből megcsinálta a világot. Akkor varázsló az Isten?” Stb. Harmadik formája a „hagyományos” dialógus, a párbeszéd két szereplő között (ebbe beletartozik a nő Istennel folytatott párbeszéde is). Ezt vagy az asszony monológjába illesztett, kurzívval vagy vastaggal szedett részekkel, vagy (ritkábban) hagyományos, gondolatjeles párbeszédes formával valósítja meg. Ez a fajta prózaírás alkalmas arra, hogy egy személy belső világát barangolja be az olvasó, annak legbensőbb indíttatásait, céljait, elvárásait és emlékeit vegye sorra.

Mikor a Securitate fenyegetése furcsa álomban jelentkezik az asszonynál (bár nyitva marad a kérdés, nem valóságos esemény történt-e), próba elé kerül Magdolna: egy kisebb tételeket csempésző nőről kellene jelentést írnia. Az Úr hangját halljuk: „AMIT TE LEÍRTÁL FEHÉR MAGDOLNA, AZ FELJELENTÉS, MÉLTATLAN AZ ÉN MENYASSZONYOMHOZ. Bocsáss meg Uram, én csak az igazságot akartam tisztázni. Látod, félelmemben mire vetemednék? Soha életemben nem jelentettem fel senkit. ÉS A RENDŐR A HÁZBÓL, FEHÉR MAGDOLNA? De hát ő maga a Sátán, Uram! ÉS A HÁZMESTERNÉ? Uram, ne alázz meg teljesen. Azok a levelek, amelyeket megfelelő helyre írtam, csakis az igazság érvényesítését célozták.” Végül összetépi a jelentést, és elmenekül. Isten előtt mentegetőzik, érvekkel próbál hatni az Úrra az asszony, ez a magatartásforma legjellemzőbb sajátsága: magyarázatokat talál saját viselkedésére, gyarlóságára, és mások hibáit igyekszik látni és láttatni. Másrészt kiderül, hogy a hang, amit hall, valószínűleg nem saját gondolatainak fonákja, nem csupán egy rögeszmés elme visszhangja, hanem egyoldalú világától elütő, kívülről érkező szózat. Ez a nő szerepét új megvilágításba helyezi, hiszen a kapitálissal szedett szövegek mindig az igazságot szólják, így csakugyan Isten szólamaként hatnak, ami magyarázat a mű végén Fehér Magdolna megdicsőülésére.

Molnár János: Apokrif, Barankovics István Alapítvány – Gondolat Kiadó, 2008

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben