×

Hit helyett szorongás

Bene Zoltán

2011 // 02
M. már aznap este sem tudta fölidézni, hogyan kezdődött. Néhány hét elteltével pedig, amikor egy idegen országban, idegen emberek előtt kellett volna számot adnia mindarról, amit átélt, hosszú-hosszú ideig csak a vállát vonogatva hallgatott. Talán órák is elteltek így. M. egy fémlábú, szürke lapú, keskeny, ám hosszú asztalnál ült, egy félhomályos, bútorozatlan szobában, amit leginkább valamiféle meghatározhatatlan, tompa fényforrás világított meg sejtelmesen. Mesterséges, élettelen fény tapadt köré. Az idegen emberek, akik vele szemben, az asztal túloldalán foglaltak helyet, türelmesen vártak. A magas, vörösbe játszó hajú nőnek a digitális hangrögzítő Rec-gombján nyugtatott mutatóujja órákon át talán egyetlenegyszer sem rezzent meg. Mellette a kopaszodó, erőszakos állát gondosan nyírt szakáll mögé rejtő férfi moccanatlanul ült fémvázas székén, figyelmét hol az aprócska ablak előtt összehúzott sötétszürke függöny ráncai, hol a digitális hangrögzítő Rec-gombján nyugvó törékeny ujj, hol (a legritkább esetben) M. arca kötötte le. M. nem érezte zavarónak a férfi időnként akár fürkészőnek is minősíthető nézését, sem a nő rezzenetlen, mégis súlyos várakozással teljes, némileg nyomasztó nyugalmát. Olykor ő is a törékeny ujjat figyelte, de ilyenkor nem bírt szabadulni a hallójáratában, közvetlenül a dobhártyája előtt keletkező hangtól: a csont finom reccsenésétől. Ez a vékony ujjacska úgy roppanna el, vélekedett, olyan halkan és észrevétlenül, akár egy szál száraz spagetti. M. elkapta a tekintetét, maga elé meredt, saját, ölében nyugvó kezére. Az ő ujjai sem vaskosak, bár kétségtelenül vastagabbak a nőéinél. Ujjcsontjai is nyilván erősebb hang kíséretében törnének. Agyában csontok ropogásaként csikorogtak az emlékek. Ha lehunyta a szemét, egy terembe lépett, amelynek felsikált, patyolattiszta padlójára nagy-nagy összevisszaságban fekete-fehér fényképeket szórtak. M. óvatosan lépkedett a helyiségben, igyekezett nem taposni a képekre, amelyeket csak úgy átabotában, alig-alig odafigyelve tapogatott le a tekintete. Kinyitván a szemét, úgy érezte, sosem lesz képes fölidézni az előzményeket, ahogyan azt sem, pontosan miként kezdődött…

M. egy napon munkába indult. A villamosmegálló, ahol minden reggel kisebb csődület várakozott a városi tömegközlekedés járművére, ezúttal üresen tátongott. Embereket sehol sem látott a környéken, pusztán a feszültséggel terhes csöndet érzékelte maga körül. Akárha egy sűrű mézzel teli pohárba pottyant légy volna, a csönd ragacsosan, viszkózusan ölelte körül. Téblábolt a térkővel kirakott megállóban, lelépett az aszfaltra, lődörgött a sínek mentén. A villamosmegálló szomszédságában emelkedő vasúti indóház falában fura repedéseket vett észre. Közelebb ment, kezével érintette a málladozó vakolatot, amelyben friss mélyedéseket fedezett fel. Néhol a vakolatba ékelődött fémes felületeket tapintottak ujjbegyei. A fal tövében vakolatmorzsalékot látott. Akkor értette meg, hogy a hajnalban hallott mennydörgés és villámlás nem égiháború volt, hanem nagyon is földi harcok hangja. Vajon így kezdődött, kérdezte magától M. Vajon úgy kezdődött, hogy én azt hittem, dörög és villámlik, holott lőfegyverek csattogtak? M. lehunyt szemei mögött a tágas teremben járt-kelt. Egyszerre megállt, lehajolt, egészen közel a padló szikrázóan fényes felületéhez, s két ujjal óvatosan fölemelt egy szakadozott szélű fényképet, amelyen a vasúti indóház málladozó vakolatát látta viszont, rajta különös repedésekkel, a lepattogzott felületek sebeivel. Orrában érezte a morzsákká omló vakolat és a por irritáló szagát, valamint a városi reggelben lengedező hársfaillatot. Meleg volt, a hátán csorgott a verejték. A fotográfia atomjaira hullott a kezében. Vajon így kezdődött?

A kopaszodó, erőszakos állát dús szőrzettel álcázó férfi később azt írta a jelentésébe, hogy M. egyértelműen zavart. Hogy zavartsága valójában mit jelent, arra nézvést kollégáival több teóriát állítottak föl, a megfelelő helyen ezeket ismertetni is fogja. M. a határon túl dúló polgárháborút közvetlenül megelőző napokra – néhány elhanyagolható részleten túl – úgyszólván egyáltalán nem emlékszik, s mikor felolvasták neki az újságokban megjelent cikkeket, hogy felrázzák különös amnéziájából, szemlátomást csodálkozott a hallottakon. Pedig valószerűtlen, hogy ne lett volna tudomása az országában zajló folyamatokról, vagy ne hallott volna legalább a kitelepítések megindulásáról – még akkor is, ha (állítása szerint) évek óta nem nézett televíziót, és kizárólag tudományos ismeretterjesztő újságokat olvas. Mellesleg a fegyveresek által kísért konvojokat látnia kellett, hiszen délről-délnyugatról északkelet felé haladtukban rendre átszelték az útjukba eső városokat, köztük M. lakóhelyét.

Vajon úgy kezdődött, hogy nem jött a villamos, kérdezte magától M., mert szerette volna megválaszolni a neki szegezett kérdést. Vajon úgy kezdődött, hogy nem jött a villamos, gondolkodott kínnal, a kurtácska csíknyi eget bámulva a két függöny között szabadon maradt keskeny résen keresztül. Nem jött, hiába várta. Jött helyette egy teherautó, a platóján fekete és khaki ruhás férfiak, ölükben, vállukon, lábuknál fegyver. M. hosszan nézett utánuk. Lehunyt szeme előtt megjelent ismét a tágas terem, a padlón megpillantotta a képet a teherautóról, a platón a fekete és khaki ruhás, fegyveres férfiakkal. M. lehajolt, óvatosan emelte föl a fotót, de még ki sem egyenesedett teljesen, amikorra szétporladt az ujjai között. Így kezdődött vajon? Vagy ez már a folytatás volt? Netán a vég?

A vörösbe játszó hajú nő M. kihallgatásának befejezése után néhány órával, miközben meztelenül feküdt egy ágyon, és átszellemült arccal cigarettázott, azt mondta az ágy lábánál öltözködő barátnőjének, hogy szerencsésnek érezhetik magukat, amiért nem születtek pár száz kilométerrel keletebbre. A barátnő megállt az öltözködésben, a vörösbe játszó hajú nőhöz lépett, lehajolt, megcsókolta a száját, majd a mellét, és közben azt mondta neki, verje ki az efféle baljós gondolatokat abból a szép fejéből, ne rágódjon ilyesmiken. A cigaretta mentolos füstje bodorgott körülöttük, egy kis darab hamu a szőnyegre hullott.

M. a villamosmegállóban elővett egy doboz cigarettát. Zárjegy nélküli cigaretta volt. Kivett egy szálat, kis ideig sodorgatta az ujjai között. A buszpályaudvaron árusított csempészcigaretták sorában akadt ugyan kiváló minőségű is, ám az M. zsebében lapuló doboz nem tartozott azok közé. A dohányt túlságosan durvára aprítva töltötték a gyönge minőségű papírba, ezért nehezen égett, sűrűn és erősen kellett szívni, nehogy kialudjon, ráadásul néha meglepően nagy darabokban kifordult és lepottyant egy-egy parázsló dohánycsimbók a rudacska végéről. M. a sodorgatással, a betöltött dohány elegyengetésével ezt próbálta megelőzni. A sodorgatás végeztével rágyújtott, mélyen leszívta, majd hosszan kifújta a füstöt. Mire a cigaretta végére ért, azaz mintegy hat-hét perc múltán, beleunt a várakozásba, és elfogadta, hogy aznap valamiért (talán összefüggésben a teherautóval és annak utasaival, talán attól függetlenül) nem jár a villamos. Gyalog indult útnak. A végállomástól a közelben nyíló sugárút felé lépkedett. Kis kerülővel ment, a síneket követve, hátha a teherautónál és utasainál is világosabb, netán egészen egyértelmű magyarázatot kap arra, miért állt le a tömegközlekedés. Először azt vette észre, hogy a felüljáró hídja alatt a hajléktalanok odúját gorombán feldúlták. Ruhanemű hevert nagy összevisszaságban az úttesten: M. ezt konstatálta másodjára. Harmadjára látta meg a holttesteket. Keresztben feküdtek a síneken, meztelenül. Négy férfi és két nő. Elhasznált, csúnya testek. Kicsit távolabb még egy női hullát látott, ez is meztelen volt, de sokkal fiatalabb. A csípője alól a kövekre folyt és ott tócsába gyűlt, majd megalvadt vérből ítélve többen megerőszakolták, mielőtt fejbe lőtték. Kis, kerek lyuk tátongott a homloka közepén, a széle körben fekete volt. M. megijedt a nyitott szemekbe fagyott pillantástól, öklendezve menekült a sugárút irányába.

A fényesre nyalt padlón ott hevert az a fénykép is, amelyen mindössze egy homlok közepét és rajta a szabályos kör alakú, fekete szélű lyukat látta M. Nem hajolt le, hogy fölemelje, tanult a korábbi tapasztalatokból. Egyenes derékkal, a magasból vizslatta. Érezte, hogy lúdbőrzik a karja, háta. Enyhe émelygés fogta el, ki kellett hogy nyissa a szemét, s egy pohár vizet kellett kérnie. A vele szemben ülő kopaszodó idegen sietve intett a bal kezével. M. a háta mögül zajt hallott, egy szőrös kéz nyúlt át a válla fölött, és az asztal lapjára koppantott egy pohár vizet. Fölhajtotta, megköszönte. Az erőszakos állú férfi nyájasan bólintott, a vörösbe játszó hajú nő váratlanul elnyomott egy ásítást. Ez éles ellentétben állt addigi, feszített figyelemről tanúskodó viselkedésével. M. ezt nem értette, de nem volt ideje ezen töprengeni. Felelni igyekezett. Minden idegszálával a feleletalkotásra összpontosított. Közben észre sem vette, hogy kisded bizalom születik benne a vörösbe játszó hajú nő iránt.

A síneket követte továbbra is, a kihalt utcán hallotta saját lépteit. A sugárútra érve megpillantott egy villamosszerelvényt, azaz két egymás után kapcsolt kocsit. Mozdulatlanul, elhagyatottan álltak. M. közelebb ment, látta, hogy mindkét kocsi valóban teljesen üres, az ablakaikat betörték. Halottakat nem, de vért több helyen fölfedezett a karosszérián, a síneken, az aszfalton és a betonon. Nem nézelődött sokáig, indult tovább. Kicsit távolabb egy teherautó hevert az oldalára borulva, körülötte lemeztelenített tetemek, férfiak, gyerekek és nők vegyesen. A teherautó hátuljára valaki krétával azt írta: ÍGY JÁRTOK MINDANNYIAN! M. megállt, megbabonázva bámulta a feliratot. Kiszáradt a szája, kifutott minden erő a lábaiból. Le kellett ülnie az útpadkára. Talán el is ájult volna, ha valaki meg nem érinti a vállát. Egy idős asszony állt mögötte, egy szót sem szólt, csak görbe mutatóujjával a közeli kapubejáró felé bökött. M. engedelmesen föltápászkodott, és a jelzett irányba indult.

A kopaszodó férfi otthon csak néhány szóban számolt be a feleségének M. kihallgatásáról, vacsora közben. Bolognai spagettit ettek, a tésztát gondosan csavarták a villák köré, alaposan megrágtak minden egyes falatot, öt-hat nyelés után szárazvörösbor-kortyokkal öblítették le a torkukat. A férfi, a borospoharat óvatosan visszahelyezve a fehér terítőre, higgadt, ám jelentőségteljes szavakkal biztosította az asszonyt arról, hogy a szomszédos országban még annál is rosszabb a helyzet, mint ami az újságokból kiolvasható. Szavaihoz, mintegy nyomaték gyanánt, tudálékosan bólogatott. A feleség sietve ivott egy kicsit, nyeldekelve sápítozott egy sort, és sajnálatát fejezte ki a szomszédos állam polgárai iránt. Utána felidézte egyetlen kurta látogatásukat a nevezett ország egyik határhoz közeli üdülőhelyén. Rosszul érezték magukat; az étteremben, a szállodában, a boltban, a cukrászdában egyaránt csillagászati árakat fizettettek velük, és a hátuk mögött röhögtek rajtuk, az emberek mogorvák voltak, a hotelszoba fülledt, a termálvíz büdös, az úszómedence vize túl hideg, az ételek túl nehezek, az italok nemkülönben. Mindeközben arra gondolt, másnap délelőtt felhívja a nővérét, hogy megossza vele a frissen szerzett értesüléseket. Jó érzés lesz a beavatott szerepében tetszelegni. Férje eközben erőszakos állkapcsával szorgosan rágott, ádámcsutkája fel s alá szaladt hosszú nyakán, ahogyan nyelte a spagettit.

M. egy pincére emlékezett, amelyben hét-nyolc öregember gubbasztott. Ahogy közéjük toppant, nyomban sajnálkozni kezdtek a dohos szag és a salétromos falak miatt. Egy faragott sámlira böktek, M. helyet foglalt. Egy sárga hajú és fogú férfi arról beszélt, hogy gyerekkorában is így kushadt a légópincében, amikor a jenkik bombáztak. Ez most rosszabb, vetette közbe egy kékre festett hajú asszony, akkor idegenektől kellett félni, most a magunkfajták bolondultak meg. Ezen a talajon parázs vita sarjadt ki. Végül arra a kompromisszumra jutottak, hogy a kitelepítendők a hibásak, akik restségükkel, bűnözőhajlamaikkal és primitív magatartásukkal kivívták a társadalom jogos gyűlöletét és megvetését. Az állami vezetők végül az egyetlen megoldást a kitelepítésben látták, mindenki megelégedésére. M. feszülten figyelt, s bár nyelvtanilag értette, miről van szó, mégis úgy érezte magát, mintha egy idegen bolygóról csöppent volna az idős emberek közé. A társalgást uraló szólamok egyes elemei rémlettek ugyan neki, ám olyan halványan és távolról, mintha csak zavaros álmában hallott volna efféléket. Maga sem tudta magyarázatát adni, miért, mégis feltette azt a kérdést, hogy ha mindenki elégedett volt a vezetők döntésével, akkor mi okozta a bajt? Egyértelmű választ kapott: kétségtelenül a kitelepítendők okozták. Minden bajnak ők a forrásai. A lövöldözéshez konkrétan az vezetett, hogy nem voltak hajlandók békésen oda vonulni, ahová vonulniuk kellene. Vagyis ahol élniük kell majd, és ahol egyébként mindent megkapnának, amire szükségük van. Egyeseket felháborított sértett viselkedésük, vonakodásuk, a kitelepítők iránt tanúsított, alig leplezett gyűlöletük és alattomos ellenállásuk. Ezért támadták meg az első konvojokat. Spontán módon. Az elmúlt éjszaka aztán a Bátrak Serege, összehangolt akció keretében, országszerte lecsapott – erről számoltak be a rádió- és televízióadók. M. érdeklődéssel hallgatta a hozzá beszélő kövér, borostás öregember mély, mégis fátyolos hangját. Hiába hallgatta azonban feszült figyelemmel, alig-alig volt képes felfogni a szavak mögötti összefüggések értelmét. A dohos levegővel keveredő pállott szag amúgy is fölkavarta a gyomrát, ismét hányingerrel küzdött. Hirtelen fölállt, szinte fölpattant a sámliról, zavartan elköszönt, azzal csaknem menekülve hagyta el a pincét.

A két függöny közti keskeny és rövid sávban a térbe hatoló, a közelgő alkonyat miatt egyre gyengülő élettel pettyezett fénynyaláb pontosan a digitális hangrögzítőre esett. A vörösbe játszó hajú nő ujjaival hangtalanul dobolt a szerkezet mellett az asztal lapján. M. nehezen beszélt, úgy buggyantak elő a szavak az ajkain, akárha félig emésztett, alig megrágott húst öklendezett volna fel a gyomrából. Különben is volt egy olyan érzése, hogy napok, hetek óta folyamatosan a hányással küzd. Keresgélte a valamelyest ismert, de tökéletesen elsajátítani sosem bírt idegen nyelv megfelelő kifejezéseit, ami csak bonyolította a helyzetét, ám az eszébe sem jutott, hogy feladván erőlködését, inkább anyanyelvén beszéljen. Viszolygott ettől a lehetőségtől, noha még a kihallgatás kezdetének kezdetén tolmácsot is ajánlottak neki. A nőre nézett, miközben küzdött a szavakkal. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy nem szabályosan, sokkal inkább különleges, szokatlan módon szép arcát nézheti kínlódása közepette.

A vörösbe játszó hajú nő meztelenül állt egy nagyméretű falitükör előtt a lakása folyosóján, elégedetten gusztálta fiatal, szépnek és csodálatosnak látott testét. A barátnője pár perce ment el, időjárás-jósoló volt az egyik tévécsatornánál, éjszakai adásba igyekezett. A vöröses nő elgondolkodva nézegette saját magát. Inai, erei és ruganyos húsa a csontjai és a bőre közti tereket maradéktalanul kitöltik, sehol nem marad hiány, rés, hézag vagy űr, állapította meg. M. bezzeg számos rést és űrt hagyott elbeszélésében, jutott eszébe. Töredékeket, cserepeket közölt csupán. Mintha egy puzzle-t próbálna kirakni, csak éppen a daraboknak legalább az egyharmadát, ha nem többet, elveszítette valahol…

M. képtelen volt fölidézni, hová vetődött a pincéből. A föld alól először a bérház belső udvarára, majd onnan az utcára keveredett, ez nyilvánvaló, de hogy ott mi fogadta, arra alig-alig emlékezett. Néhány képet tudott csak fölidézni: üres járdákat, egy templomkertben síró gyereket, a kereszteződésben kiégett autókat kerülgető saját magát, akasztott embereket egy téren. Úgy villantak belé ezek a képek, akárha egy elsötétített szobában, félálomban nézne életlen diavetítést. M. tudta jól, hogy különös mechanizmusok működnek benne. Szinte érezte, ahogyan a parányi fogaskerekek csikorognak a bőre alatt. A porcok, a zsírszövetek és a zsigerek helyén egy gépezetet vélt működésében érzékelni, amelynek egyik legfontosabb része talán évtizedek óta egy csillapíthatatlan éhű daráló-zabáló volt. A masina szájában ép, jól komponált fotográfiák, szépen fényképezett rövid- és hosszabb filmek, egész estés mozik tűntek el, hogy megtépázott, elenyésző hányaduk képcafrangok és szétcincált jelenetek formájában bukkanjon elő újra. M. egész élete áthaladt ezen a daráló-zabáló szerkezeten, és éveinek, történeteinek jelentős része nem is került elő belőle soha többé. Ami előkerült, arra is éppen hogy csak rá lehetett ismerni. A végtermék összecsócsált, nyákos gusztustalanság lett, amivel sem M., sem más nem volt képes értelmes dolgot kezdeni.

A kopaszodó férfi elégedetlen volt az M. kihallgatásáról készített jelentésével, amely szinte semmi többet nem tartalmazott, mint hogy a magát M.-nek nevező férfi zavaros emlékeiből jóformán semmi újat nem hámozhattak ki a szomszédos államban folyó, vélhetőleg veszélyes és szomorú eseményekkel kapcsolatban. Semmi újat, ami lényeges. Semmi olyat, ami a kopaszodó férfi hazájára nézve fontos információ. A részletekben vesztek el, jegyezte meg a hatoldalas jelentés második oldalának közepe táján; a részletekben, amelyek a háború (avagy nevezhető máris szörnyű emberirtásnak, népirtásnak, emberiségellenes bűncselekménynek?) borzalmait taglalják, s amelyek ilyen minőségükben magasabb és (különösen) államérdekeket nem szolgálnak. A jelentés dióhéjban mindössze ennyit tartalmaz: M. a szomszédos ország déli területeinek legjelentősebb városában élt másfél évtizede, az események idején is ott tartózkodott. Látta a polgárháború áldozatait és a fegyvereseket egyaránt. Fegyveres áldozatokról is beszélt, de ezen a téren elbeszélése kusza és áttekinthetetlen. A magát M.-nek nevező és ezen állítását egy rongyolt irattal alá is támasztó férfi napokig bolyongott az említett város utcáin, míg valamiféle igazolóbizottság elé nem került, amely előtt végső soron a világnézetéről kellett számot adnia. (Legalábbis a kihallgatók csakis így tudják értelmezni ködös szavait.) Hogy pontosan miként jutott oda, arra nem derült fény, holott érdemes volna tudni, vajon egyedi esettel vagy általános eljárással találták-e szembe magukat a kihallgatás során. A bizottság ugyan elmarasztalta, mégis elmenekülhetett, minden valószínűség szerint egy befolyásos ismerőse révén. A jelentés utolsó bekezdései M. zavarodottságának lehetséges okait taglalják, ám ezek a sorok pusztán nehezen bizonyítható feltételezésekre és pszichológiai közhelyekre alapozott, felettébb sekélyes állítások. A kopaszodó, erőszakosságról tanúskodó állát gondterhelten vakargató férfi elégedetlensége a benyújtott jelentésével kapcsolatban felettesei véleménye szerint is jogos. Ez a jelentés benyújtóját – érthetően – mélyen elkeserítette.

M. ismét, újra és újra a tágas, téres teremben járt, a padlóra hullott fotográfiákat nézte. Mindegyik ismerős volt. Egyiken három ember állt háttal egy tűzfalnak abban a pillanatban, amikor a golyók a testükbe csapódtak. A térdük még nem bicsaklott meg, de már érezhető volt közelgő bicsaklásuk. Izmaik még nem ernyedtek el, még függőlegesen tartották a testet, de érezhető volt a közeli összecsuklás. Egy másik fotón egy gyermek arcát látta M. Egy gyermek arcának a részletét. Hatalmas, kövér könnycsepp gördült rajta végig. A könnycseppben megcsillant egy fegyver csöve. M. lehunyta a szemét.

Órákig vagy napokig bolyongott-e a városban, nem tudta volna megmondani. Végül a folyóparti nagy parkban kötött ki, bokrok tövében aludt, és eldugott padokon üldögélt. Valóságosan és magától értetődően vette birtokába a területet, szabályszerűen beköltözött a ligetes, bokros térségbe. Akár egy rejtőzködő természetű állat, belakta minden zegét-zugát. Időnként találkozott hozzá hasonló alakokkal: bokrok tövében hálókkal, padokon ücsörgőkkel. Bizalmatlanul méregették egymást, kurtán biccentettek, nagy ritkán váltottak egy-két szót. Az időjárásról beszélgettek, az égen járó felhők érdekes formáira hívták föl egymás figyelmét. Az éjjelek csendjébe hasító dörrenéseket, a folyópart felől folyamatosan a fülükbe szivárgó baljóslatú hangokat, zajokat sosem említették. Úgy viselkedtek, mintha csak kedvtelésből, hóbortból élnének a parkban. M. mindezen nem csodálkozott, természetesnek, magától valónak érezte. Pedig gyakorta hallott fegyverropogást, néha kétségbeesett sikoltozást, óbégatást. Olyankor a gyomra görcsbe rándult, öklendezni kezdett, és leguggolván kiürítette a beleit. Egy-egy ilyen eset után előfordult, hogy elindult hazafelé. Ám a park széléhez érve mindannyiszor visszatartotta valami meghatározhatatlan remegés, szaporább pulzus, dörömbölő szívdobogás. Egy magasabbnak tűnő erő visszafordulásra késztette. A parkban bóklászva elvétve találkozott járókelőkkel is, sietős léptű, elszánt tekintetű férfiakkal éppúgy, mint óvatosan osonó, szemlesütve járó emberekkel. Még gyerekeket is látott hébe-korba, olyiknak a kezében puskát. A parkon átvágók közül többen megszólították. Többnyire segíteni akartak. Látták elesettségét, gyámoltatlanságát, s biztatták, hogy térjen haza, ha van hová hazatérnie. M. erre csak a vállát vonogatta. Nem tágított, képtelen volt elhagyni a bokrokat, a zöld gyepet, a ligetet. Holott nap mint nap csúnya jeleneteknek vált szemtanújává. Teherautók érkeztek, kitelepítendőket lökdöstek le róluk durván, puskatussal terelték föl őket a folyón átívelő hídra, ahol egyiket a másik után kényszerítették a vízbe ugrani. A folyó örvényei közül csak kevesen jutottak ki, ezeket a parton kószáló fegyveresek lelőtték. Két-három naponként tűzharc alakult ki a fekete és khaki ruhások és a kitelepítendők egy-egy csoportja között. Szereztek hát puskát azok is, állapította meg magában M., egy platánfa ágai közt gunnyasztva.

A vörösbe játszó hajú nő mezítelenül mászkált a lakásában. Egyik helyiségből a másikba, egyik szőnyegről a másikra tapodva puha talpával, egyik kortyot a másik után kortyintva a kezében tartott pohárból. A pohárban alkoholos koktél. Mászkálás, kortyintás, tapodás, alkoholfelszívódás közben egyre csak M. járt a fejében. Meghatározhatatlanul, körvonalait vesztve, csak mint afféle akarattalan képzet. Odakinn alkonyodott, a lakásban félhomály. A nő várakozást érzett. Valamire várt. Valamit várt. Vagy valakit. Kiürítette a poharából az utolsó cseppet is, leült egy bárszékre. M.-et várja, gondolta. Ki tudja, miért, de várakozásának tárgya M. Csodálkozott, és belebújt egy pongyolába, amelyet az asztal alatt talált.

Egy kivénhedt platánfa tövében kucorgott, kezét védekezőn emelte a feje fölé. Harmadszor is megütötték, utána belerúgtak. Az anyját szidták. A negyedik ütés a vállát, a második rúgás a feje tetejét érte. Úgy dőlt el, mint egy partvisnyél. Megragadták, felhajították egy teherautó platójára, és elhajtottak vele. Akkor már napok (hetek?) óta csak a parkok bokrain termő narancssárga bogyókon élt, a szökőkutak és csobogók vizét itta. Mosdani is azokban mosdott, tisztálkodása azonban nem lehetett kielégítő, amint arról szúrós szaga árulkodott. Amikor leráncigálták a platóról, először levetkeztették, és drótkefével sikálták tisztára. Használt nadrágot és bő pólóinget vetettek elé, azokban kellett megjelennie a bizottság előtt. M. legalábbis bizottságnak érzékelte a hét férfit. Talárba öltöztek, hosszú asztal mögött foglaltak helyet. Ez tehát egy ülésterem, állapította meg M. Az ülésterem ajtajában egy fiatalember állt, kis termetű, a lába sem volt valami egyenes, és hogy tekintélyesebbnek hasson, ujjával folyton rövid, gyér, vöröses körszakállát babrálta. M. nem emlékezett, hogy látta volna valaha is ezt az embert. Rajta és a talárosokon kívül senkit sem látott a szobában, ami talán ülésterem lehetett. Arról faggatták, kikkel cimborált a parkban. Meg arról, hány kitelepítendőt ismer, mennyivel ápol szoros vagy kevésbé szoros, de jó kapcsolatot. Nem kérdezték, ki fia-borja, nem kérdezték, hol lakik, miből élt azelőtt, nem kérdezték, mikor született és miért. A kitelepítendők érdekelték őket, hogy találkozott-e velük a parkban bujkáltában, hogy segítette-e őket a fáról. Az egyik taláros elmesélte, hogy egyes madarak magas fákon ülve figyelik az erdőt, s mikor ragadozót látnak, riasztják az erdei állatokat. A másik taláros azt kérdezte M.-től, nem ilyen madár-e ő is. M. a tőle telhető leghatározottabb „nem”-mel válaszolt. A bal szélen ülő taláros erre azt tudakolta, hisz-e saját feleletében. M. ekkor a háta mögül hallott egy hangot, tudta, hogy a kis termetű, körszakállas fickó hangja az: ennek az embernek feleletében nem hit, hanem szorongás volt. A jobb szélső taláros felemelte a kezét, dühösen intett. M. megismételte válaszát: nem! A talárosok fölálltak, kivonultak. M. egyedül maradt.

A vörösbe játszó hajú nő várakozott. Néha kicsit elbóbiskolt, amiért felébredvén lelkifurdalást érzett. Százszázalékos narancslét ivott, bekapcsolta a televíziót, de a hangot levette róla, pedig koncertet közvetítettek. Tátogó énekes, hangtalan húrok, néma dob. A nő dúdolt magában, igazgatta a haját. Nekilátott, hogy vörösre fesse a körmeit. És várakozott. Úgy érezte, semmi másból nem áll, csak várakozásból.

M. egyedül állt az ülésteremben. Később egy ennél nagyobb terembe lépett mindig, amikor lehunyta a szemét, s annak a teremnek a fényesre vikszolt padlóján fényképeket látott egymás mellé és egymásra szórva. Közöttük olyat is, amelyen ő maga áll az ülésteremben, szemben az éppen kinyíló ajtóval. Az egyik taláros tért vissza, nyomában az alacsony körszakállassal. Egyetlen kérdést szegeztek még neki. Az arra irányult, vajon kellőképpen utálja-e a kitelepítendőket. Vajon egyetért-e a kitelepítésükkel, ugyan hisz-e ebben a nagyszabású, történelmi megoldásban? M. erre végképp nem tudott felelni. Azt dadogta, nem ismeri a problémát olyan mértékben, ami elegendő volna önálló véleményalkotáshoz. Évek óta nem kíséri figyelemmel a híradásokat, és kizárólag tudományos ismeretterjesztő magazinokat olvas. Azt kell mondania, hogy ő azokban hisz, a tudományos magazinok cikkeiben. Ennek az embernek feleletében nem hit, hanem szorongás lakozik, ismételte meg korábbi kijelentését a körszakállas, ám a taláros mérgesen leintette. Mindketten sarkon fordultak, a nehéz ajtót döndülve csapták be maguk mögött.

A kopaszodó férfi néhány nappal jelentése leadása után egy hivatalos meghallgatáson azt állította, M.-et egy régi ismerőse (talán hajdani osztálytársa? távoli rokona?) menekítette ki szorult helyzetéből, amibe abban a városban keveredett, amelyikben lakott. Hogy pontosan mi és hogyan történt, azt a vizsgálódók nem tudták kideríteni, de az egészen bizonyos, hogy az épületből, ahol az igazolóbizottságnak tekinthető ad hoc-testület székelt, valamiféle régi összeköttetése révén jutott ki. És ha már kijutott, meg sem állt sokáig. Keresztülgyalogolt az anarchiába süllyedt országon, elgyalogolt a települések mellett, bogyókon és gyümölcsön élt, kazlakban és csalitban aludt, gyalogolt, csak gyalogolt, kilométerek hosszú során keresztül. Végül megérkezett a határra, amelyet addigra mindkét ország hadserege lezárt. M. valahogyan mégis átkecmergett a határzárakon, senki sem érti, milyen módon. Egyszer csak rátalált egy őrjárat, majd annak jóvoltából, hipp-hopp, ott állt előttük, ők pedig a legjobb tudásuk szerint kihallgatták, mégis csupán ilyen keveset tudtak meg tőle. Sok kilométeres kutyagolásából például konkrétan semmire sem emlékezett. Amikor igazságszérumot adtak be neki, akkor is csak holmi padlón heverő fotókról gagyogott. Ő, a kopaszodó férfi, ennél többet már nem tehet. A hivatalnokok erre tanácstalanul néztek egymásra, tanácstalanul néztek a beszámolót tartó kollégájukra, s tanácstalanságukban lepecsételtek néhány iratot. Ettől mindannyian megnyugodtak.

M. mutatóujja az elektromos csöngő gombján nyugodott. Percekig állt moccanatlan, elmerengve, míg végül megnyomta. Nem történt semmi. M. várakozott. Súlyos percek múltak el. Már úgy döntött, távozik, s ennek megfelelően hátat is fordított a nehéz, berakásos faajtónak, amikor zajt hallott. Mikor visszafordult, a vörösbe játszó hajú nő állt előtte, rövid pongyolában, ami szabadon hagyta a lábait. M. nem tudta levenni a tekintetét a nő combjáról. Elmosolyodott. A nő visszamosolygott rá, félreállt, hogy a férfi bemehessen. M. motyogott valami elnézésfélét, a nő legyintett. Az étkezőbe invitálta M.-et, ami egyben konyhaként és nappaliként is szolgálhatott. A nő poharakat vett elő, és a hűtőszekrényből egy palack megkezdett fehérbort. Koccintottak, mielőtt ittak. Lassan, élvezettel kortyolták az itókát, szavak nélkül. M. szeme továbbra is megbabonázva tapadt a nő combjára, s közben arra gondolt, nehogy ezt a képet is befalja és megcsonkítsa a belsejében működő daráló-zabáló masinéria. Meg arra, hogy milyen siralmas látvány volna, ha vér csordogálna ezeken a lábakon. Keskeny patakban, sötéten, sűrűn. M. megborzongott. A nő csillapítóan a vállára tette a kezét. M. megitta az utolsó korty bort, tekintetét a nő arcára emelte. Előbb tisztán látta a vonásait, aztán fokozatosan homályosulni kezdett a kép. Először nem értette, aztán megijedt, hogy már a jelenét is felfalja a bőrébe varrt gépezet. Végre megértette, hogy a könnyei vonnak fátylat a retinája elé. Ettől megkönnyebbült, érezte, hogy a tüdejéből kiárad a levegő, és a nő keze összeszorul a vállán.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben