Főhajtás XXXIX.

A 73. zsoltár

Mondják: a világ változik. Mondják: nincs új a nap alatt. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt.” (A Prédikátor könyve 1,9.)

Joás király Krisztus előtt 835-től 796-ig uralkodott Jeruzsálemben. Uralkodása első évében elrendelte, hogy „a szent adományokból eredő összes pénzt, amit az Úr házába visznek, a forgalomban levő pénzt, azt a pénzt, amelyet fejenként rónak ki becslés szerint, továbbá mindazt a pénzt, amit az emberek szívük szerint visznek az Úr házába, vegyék magukhoz a papok, mindegyik a maga ismerősétől, azután javíttassák ki a templom rongálódásait, ahol csak ilyen rongálódás található.” (A királyok második könyve 12,5-6.)

És eltelt huszonhárom esztendő Jeruzsálemben, az évek során a hívők sok pénzt vittek a templomba, de akiknek tiszte, dolga, kötelessége, vállalt feladatuk lett volna, fillért sem költöttek az Úr templomának javítására, felújítására, díszítésére. A töméntelen sok pénz nyomtalanul eltűnt: a nép nyomorgott, néhányan dúskáltak a lopva szerzett javakban, az Úr templomának díszei, kövei, oszlopai töredeztek, koptak, tönkrementek.

Nincs új a nap alatt: kétezer-hétszáz évvel ezelőtt lelkiismeretlen, gátlástalan, erkölcstelen hatalmaskodók a maguk zsebében tüntették el, a maguk örömére lopták el a közösség vagyonát. Tehették, mert a király (ki tudja, miért?) évekig elnézte garázdálkodásukat. Rangjuk, hatalmuk birtokában gondtalanul éltek, semmitől, senkitől nem féltek, úgy gondolták: hatalmuk örökké tart. S „az istenadta nép” nem lázadt ellenük; az emberek megjuhászodva tisztelték és irigyelték a sikereseket, a gazdagokat, engedelmesen tudomásul vették megalázott sorsukat, mert sokan titkon abban reménykedtek: nekik is csurran-cseppen talán valami a hatalmasok másoktól orzott gazdagságából.

(Eleink úgy mondták: Kaparj kurta, neked is lesz, fonjál szajha, inged is lesz!)

Elpergett huszonhárom év, s akkor az uralkodó – ki tudja, miért?, talán már égig ért országában a gaz – úgy döntött: nem tűri tovább a templom, az ország, a közösség meglopását, kisemmizését, s rendeletet hozott az Úr templomának papjai számára, szigorút, megkerülhetetlent, megmásíthatatlant.

„Mostantól nem fogadhattok el semmiféle pénzt ismerőseitektől, hanem be kell szolgáltatnotok a templom javítására.” És Joás király, Júda uralkodója feltalálta a tökéletes megoldást, amellyel a tisztességtelen harácsolók garázdálkodásának véget vethetett. Egy láda tetejére lyukat fúratott, a ládát elhelyezte a templom bejáratánál, és ebbe kellett mindenkinek, aki átlépte az Úr templomának küszöbét, obulusát beledobni: feltalálta a „perselyt”.

Néhány év múlva eredeti pompájában ragyogott Jeruzsálemben az Úr temploma.

Azok a templomi tisztségviselők – papoknak nevezni harácsoló tolvajokat bűn! –, akik huszonhárom éven át úgy gondolták: uralmuk, hatalmuk örök, és gátlástalanul süllyeszthetik saját zsebükbe az emberek által felajánlott és adóba nekik befizetett összegeket, ijedten, dühödten támadták a királyt. Eddig mások munkájából, jóhiszeműségéből gondtalanul éltek, s most – Krisztus előtt 812-ben – egyszerre vége szakadt a dínomdánomnak, elapadtak a hatalmas jövedelmek, s tartaniuk kellett attól is: az uralkodó felelősségre vonja őket, s megkérdezi, hová lett az a tenger sok pénz, amit huszonhárom év alatt Jeruzsálem polgárai nekik felajánlottak, befizettek.

S ami ezen önmaguk talmi nagyságától eltelt léhűtők számára – Jeruzsálemben, Krisztus előtt 812-ben – a legszörnyűbb lehetett: a megtévedt, megtévesztett emberek, akik korábban hittek nekik, és gazdagságukat, hatalmukat irigyelték, most megvetették, gyűlölték őket, mert rádöbbentek, hogy a tegnap hatalmasai csak önző, erkölcstelen, élősködő gazemberek. Sem irigyelni, sem tisztelni nem kell, nem érdemes az embereket hazugságokkal ámító, jogos tulajdonuktól megfosztó senkiháziakat, akiknek szemük sem rebbent, amikor önzésük miatt romhalmazzá lett az Úr temploma.

S a hazug-hamis, megvetett templomszolgáknak megemészthetetlenül fájdalmas lehetett tudomásul venni: ha az emberek nem félnek tőlük, akkor ők már nem léteznek, nincsenek.

Régi történet. A babiloni fogság elmúltával – Kr. e. 538 – a Zsoltárok harmadik könyvének, Aszáf zsoltárainak nyitó darabja lett a 73. zsoltár. A zsoltáros a jelenről a jelennek prédikál. Mert látja a jövőt. A világ változik, de nincs új a nap alatt: „Ami volt, ugyanaz lesz majd.”

… az én lábam majdnem megcsúszott,

kis híján elestem jártomban.
Mert felindultam a kérkedők miatt,
látva a bűnösök jólétét.
Mert halálukig sincsenek kínjaik,
és kövér a testük.
Nincs részük az emberek gyötrelmében,
nem érik őket csapások,
mint más embereket.
Ezért a kevélység nyakláncát hordják,
és az erőszak köpenyébe burkolóznak.
Jómódjukban kérkedve néznek szét,
szívükben öntelt gondolatok járnak.
Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek,
elnyomással fenyegetőznek dölyfösen.

Az ég ellen is feltátják szájukat,
nyelvükkel megszólják a földet.
Ezért fordul feléjük a nép,
és mohón isszák szavaikat, mint a vizet.

Ezt mondják:
Honnan tudná ezt az Isten?
Lehet-e tudomása erről a Felségesnek?

Íme, ilyenek a bűnösök!
Háborítatlanul gyarapítják
vagyonukat szüntelen.

Aszáf (a katolikus Bibliában Aszaf) Dávid király korában templomi zenész volt, két társával együtt – úgy tudjuk – cimbalmon játszott, írta és egybegyűjtötte a zsoltárok egy részét. Látta azt, ami van, hitt abban: aminek meg kell történnie, az előbb vagy utóbb megtörténik. Mert a gaz nem nőhet az égig.

Végül elmentem Isten szent helyére,
és megértettem, hogy milyen végük lesz.

Bizony, sikamlós talajra állítottad,
és pusztulásba döntöd őket!
Hogy fognak elpusztulni
egy pillanat alatt!
Végük lesz, semmivé lesznek
rémületükben.

Aszáf háromezer évvel ezelőtt muzsikus volt, költő, bölcs, jövőbe látó művész.

Kortársunk.