×

„A szabadság sziklavárában mi fogjuk itt őrizni mindörökre”

II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársainak újratemetése Kassán

Gayer Veronika

2011 // 02
„A magyar történelem kiváló alakjai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugszanak idegen földben, s e hamvak hazaszállítása a nemzetnek ismételten kifejezett közóhaját képezi. Hála légyen érte az isteni gondviselésnek, azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú évszázadokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik.”1 Ferenc József 1904 áprilisában fogalmazott leiratának szavai ezek, mely egy, a nyilvánosság előtt zajló, harmincéves politikai huzavona után engedtek szabad utat Rákóczi és bujdosótársai rehabilitációjának.

A hamvak hazahozatalának eseménytörténete és jelentősége egy összetett, többdimenziós problémakörként jelentkezik a magyar dualista századforduló politikai forgatagában. A téma esemény- és művelődéstörténeti elemeit feltáró R. Várkonyi Ágnes, Szabó Péter és Kincses Mária Katalin munkái2 elsősorban a már-már politikai eseménnyé váló országos ünnepségek többlettartalmára, az átpolitizált és eltorzult Rákóczi-kultuszra, illetve a funerális kultúra hagyományának és szimbolikájának felélesztésére helyezték a hangsúlyt, a kérdéskört a maga egészében kísérelve meg bemutatni. Dolgozatom – nem merészkedve az ő eredményeiket túlszárnyalni – az eseményt egy regionálisabb nézőpontra szűkítve, eddig kevésbé felhasznált források alapján próbálja feldolgozni. A korabeli kassai sajtótermékek szűrőjén át kívánom tárgyalni és méltatni „Rákóczi Kassájának” szerepét az ünnepségsorozatban.

Nem célom tehát a teljes eseménysorozat, illetve annak kultusz- és politikatörténeti bemutatása, mégis bevezetésként fontosnak tartok néhány olyan alapvető eseményszálat és szereplőt érinteni, melyek ugyan nem kötődtek szorosan Kassához, de a temetési szertartás és az azt megelőző, vele kapcsolatos történések meghatározó elemei voltak. Elsősorban említeném itt magát a 19. századi, romantikával átitatott Rákóczi-kultuszt, melynek rövid ismertetése nélkül nehezen értelmezhető a „szent fejedelem” hazavárása körül kialakult hazafias lelkesedést megfogalmazó retorika. Továbbá a kultusz kapcsán méltatnám Thaly Kálmán munkásságát s rajta keresztül a kor politikai érdekvonalai mentén húzódó eseménysorozat Kassát is érintő pontjait. Ezt követően a kassai sajtóéletet, a város önmagáról kialakított képét és az ünnepség megszervezésében való szerepét szeretném bemutatni az 1906-ban megjelenő, magyar nyelvű helyi napilapok alapján, méltatva nyelvezetüket és viszonyukat a napi politikához.

A kultusz Rákóczija

Rákóczit és társait az 1715. évi. 49. tc. hazaárulónak nyilvánította, és száműzte Magyarországról, s ezután több mint százötven évnek kellett eltelnie, hogy hazahozatalukról érdemi tárgyalások kezdődjenek. A reformkorban ugyan újra és újra felvetődött a hamvak felkutatásának igénye, de a forradalom és a szabadságharc forgatagában s főleg az azt követő évtizedben nem nyílt lehetőség a probléma megoldására. Mire eljutunk 1873-ig, amikor Zemplén vármegye felirata elsőként, nyíltan szorgalmazza a hamvak felkutatását,3 Rákóczi és szabadságharcának kultusza már egy romantikával átitatott, kisnemesi hagyomány része.

Ez a hagyomány a törvényen kívüli világban alakult ki4 a 18. század első felében, amikor tiltott volt a szabadságharcról és szereplőiről beszélni, így emlékük népdalokon, népi mondákon, a folklóron keresztül hagyományozódott a 19. századra. Mikes Kelemen törökországi leveleinek 1794-es első kiadásán keresztül ismerhette meg az olvasóközönség a Rákóczi-emigráció történetét, s ettől kezdve a bujdosók iránti érdeklődés fokozatosan nőtt. Míg azonban III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt a kultusz népies jellege dominált, éppen kibeszélhetetlen volta miatt, addig a reformkor, a nemzeti önrendelkezésért indított küzdelem főszereplői már nyíltan magukénak vallották Rákóczit és törekvéseit. Így a hagyomány lassanként kisnemesi-romantikus vonásokkal telítődött, melyek a dualizmus korszakára a Rákóczi-féle szabadságharc értékelésének eltorzulásához vezettek.

Az egyre erősödő kultusz a forradalom leverése utáni kemény években is utat tört magának, s legfőbb szócsöve és alakítója Thaly Kálmán (1839–1909), későbbi függetlenségi párti képviselő lett.5 Tevékenysége mindenképpen kitüntetett figyelmet érdemel, nemcsak a kuruc korszakkal foglalkozó történettudományi munkássága kapcsán, hanem a hamvak hazahozatalának sürgetése miatt is. Kétségtelen, hogy ez utóbbit érdemei közé sorolhatjuk: becsülendő lelkesedése és kitartása, mellyel már 1862-től szorgalmazza a bujdosók hamvainak felkutatását, s mely mikor negyven évvel később megvalósul, méltán jelenti munkásságának csúcspontját. Kicsit azonban saját magát is ünnepli 1906 októberében. Ráadásul történészi tevékenysége gyakran keveredett költői ambíciókkal. A Rákóczi-kultusz tudatos alakítójaként nem átallott saját költeményeket is kiadni kuruc korabeli írásként, s megörökölte ugyan Szalay László kutatási anyagait, de nem sikerült az összegyűjtött forrástengert tudományosan feldolgoznia. Mindennel, ami a kezéből kikerült, elsősorban önmagát és a kuruc korszakkal kapcsolatos elképzeléseit és vágyait próbálta igazolni. A kisajátított, kisnemesi mázba vont Rákóczi-kép közvetítésében mindenkit kizárt a kultuszból, akit igazán bele kellett volna vonnia, hiszen Rákóczi neve közös értékeket fejezett ki, vallási, nemzetiségi és főleg társadalmi hovatartozástól függetlenül. A hagyomány ilyen össznépi kiterjesztése azonban nem volt reálisan elvárható követelmény a magyar politikai vezetéstől és közvéleménytől. Így Thalyt sem lehet teljes mértékben elítélni, hiszen a kuruc korszak kizárólag magyar nemesi jellegének hangoztatásával – mely természetesen hamis kép volt – olyan vágyakat fogalmazott meg, melyek korának társadalmi igényeit elégítették ki. Hibája elsősorban abban keresendő, hogy a forrásokkal bizonyítható tényeket, a történeti megbízhatóságot áldozta fel egy olyan korban, midőn már megvolt az igény a nemzeti történelem valós képének megismerésére. A közvélemény mindazonáltal tisztelettel viseltetett Thaly iránt, és a kassai sajtó is az ünnepségek kulcsfigurájaként mutatta be őt.

Az újratemetés – a történészek egybehangzó állítása szerint – nem tekinthető a Rákóczi-kultusz szerves részének.6 A labilis belpolitikai helyzet, Bécs és Budapest kiélezett viszonya alakította a kérdést, melynek elodázása 1906-ra, az új Wekerle-kormány számára már több mint kínossá vált.

Az ország egész területén folyó sztrájkok miatt kényes környezet fogadta a hazaérkező hamvakat, egyedül Kassán a pékek és a csizmadiák tüntettek 1906 őszén. Szigorú biztonsági intézkedésekkel próbálták védeni a rendet, hiszen több tízezres tömegekre lehetett számítani nemcsak a fővárosi, hanem a kassai ünnepségen is. Országszerte közleményekben szólították fel a lakosságot a szigorú fegyelem betartására, s így Kassa rendőrfőkapitánya, Váczy József is kiadta a helyi rendőrségi hirdetményt 1906. október 23-án, hat nappal a helyi ünnepséget megelőzően.7

Mindezeket azért tartottam fontosnak közölni, hogy megértsük: mivel Rákóczi hazahozatalára egy bonyolult belpolitikai szituációban került sor, az nem is szólhatott elsősorban magáról Rákócziról. A Függetlenségi Párt a hagyományos kuruc–labanc szembenállás leképezéseként értelmezte az eseményt, és igazolta vele saját politikáját, s ezen történelmi szerepkörök anakronizmusával élve használta az ennek megfelelő retorikát. Szemben állt a kiegyezéssel, szemben állt a dinasztiával, és minden őt ért támadást vagy kritikát labancnak minősített. Ez a gondolkodásmód segít majd értelmezni a kassai sajtó nyelvezetét is, mely történelmi hagyományai miatt jogosabban tartotta önmagára kötelező érvényűnek a kuruc jelzőt.

Kassa Rákóczija

Kassa, szabad királyi város, Abaúj-Torna vármegye központja, „a felvidék első városa, kiinduló és visszatérő helye a tátrai turistaforgalomnak”8 Magyarország műveltebb városai közé tartozott, ahol a dualizmus végére az írni-olvasni tudók aránya 84,3%-ra nőtt.9 Az 1910-re már 44 ezer lakossal büszkélkedhető „ősi kuruc város”10 regionális szerepkörének megfelelve gazdasági és kulturális erőt sugárzó vidéki központtá fejlődött a századfordulóra, jelentős irodalmi és színházi hagyományokkal, és még jelentősebb történelmi múlttal. A dualizmus alatt elsősorban az különböztette meg a másik északi nagyvárostól, Pozsonytól, hogy míg az Bécs árnyékában igencsak erős német jelleget öltött, addig Kassa úgy állt szinte vetélytárs nélkül a felső-magyarországi térségben, hogy abszolút többségű, 75,4%-os magyar város lett, ezzel is alkalmassá válva egy kizárólag magyar képre formált Rákóczi-hagyomány őrzésére.11

Kassa büszke volt kuruc múltjára, melyet a korabeli szemléletnek megfelelően kizárólag magyar örökségként értelmezett, s amit a napisajtóban is minden adandó alkalommal hangoztatni próbált. A sajtó, légyen az havonta megjelenő közlöny vagy függetlenségi párti érzelmű napilap, retorikájában gyakran használta kötelező jelzőként nemcsak a városra, hanem annak lakosságára – például a „kassai kuruc ifjúságra”12 – e jelzőt. De az sem ritka, hogy kifejezetten németellenes éllel jelenik meg, mint a Napló egy számában, ahol a szerkesztő kikéri magának, hogy a közönségnek csöndben kelljen tűrnie, ha a katonai zenekar háromszor is elfújja a Gotterhaltét: „Ez kérem Kassa, a büszke kuruc farkasok városa, ahol a nemzeti ideálokért Rákóczi küzdött. Szerencse, hogy Rákóczi itt lakott, mert aligha volnának ma kurucok.”13 És persze kurucokat nemcsak a kormányban találunk, hanem az újságírók álneveként is, például a Kassai Hírlap vagy a Felsőmagyarország hasábjain.14

A szóhasználat torzulása egyértelmű, mégis, Kassa hagyományainak másságát és önmagáról hangsúlyozott magyar képét kétségkívül kuruc múltjának többlete is jelenti. Ez az, amiben megkülönböztette magát a többi nagyvárostól, s amit magáénak vallott. E hagyomány legfontosabb része pedig maga II. Rákóczi Ferenc.

S éppen ezért a kuruc Kassa. A város már 1894-ben jogot formált a hamvak befogadásának szerepkörére, feliratban fordulva a parlamenthez „mint örökös a szent hagyatékért,” hiszen „a történelem ujja elsősorban Kassára mutat. Az utolsó fejedelmi temetés, melyet Magyarország látott, s melyen Magyarország kesergett, Kassán ment végbe. II. Rákóczi Ferenc fejedelmi apja, I. Rákóczi Ferenc az itteni jezsuita, majd premontrei templom sírboltjában temettetett el (…), nagyanyjának, Báthory Zsófiának maradványait ugyanitt tétették örök nyugalomra. A dicső fiú s a hős anya hamvai (…) kívánkoznak az apa, a férj s a nagyanya hazai édes közelségébe. Kívánkoznak még akkor is, ha nem Kassa lett volna a fennkölt jellemű fejedelem székhelye.”15 De hasonló érveket sorakoztat fel Thaly Kálmán is, aki szerint ebben a templomban imádkozott a fejedelem, vagy tizenkét évvel később a Felsőmagyaroszág, mely szerint a „szent hamvak Kassát illetik meg, hiszen Pest még csak mint kis falu létezett, Buda pedig Rákóczi ellenségeinek kezében volt. Kassa volt a kuruc magyarság központja, idefűződnek a Rákóczi-korszak összes dicső emlékei.”16 Az érvelés világos, hozzá kell azonban tenni, hogy nem volt reális esély arra, hogy Rákóczi a budavári Nagyboldogasszony-templomban, a mai Mátyás-templomban nyugodhasson. Ekkora sértést senki sem merészelt volna elkövetni Ferenc Józseffel szemben, aki Rákóczit fejedelemnek sohasem nevezte, s aki III. Béla királyt mint nagy uralkodó ősét 1897-ben már rendeletileg elhelyeztette a Mátyás-templomban,17 így mellette – kétség sem fér hozzá – nem lett volna helye a rebellis Rákóczinak.

A korabeli kassai sajtó

A századforduló és az első világháború közötti időszakban körülbelül tíz magyar nyelvű napilap jelent meg Kassán, melyek közül csak három létezett 1906 októberében is: a Felsőmagyarország, a Kassai Hírlap és a Napló. A többi öt igen színes képet mutat. Idetartozik az egyik legolvasottabb, a Szociáldemokrata Párt területi lapja, a Kassai Munkás (1907–1922), melynek jogutódja, Munkás címmel, az 1921-ben megalakuló Csehszlovákia Kommunista Pártjának országos hatáskörű sajtószerve lett,18 s mely a kor másik baloldali újságjához, a néhány hónapot megért Kassai Vörös Újsághoz (1919) hasonlóan nem az irodalomszervezésre fektette a hangsúlyt. A két baloldali lap ellenpárja a katolikus Felvidéki Újság volt, mely 1907-ben látott napvilágot, s mely a régió magyar nyelvű katolikus olvasóit fogta össze Csehszlovákia megalakulásáig.

Továbbá nem jelent meg 1906 októberében a kérészéletű Kassai Friss Újság (1901–1903) és Kassai Őr (1905–1906), valamint a kor kassai bulvárlapja, a Kassai Újság (1910–1938) sem, mely csak 1924 után kezdett színvonalas szépirodalmi és kulturális mellékleteket közölni.19 A Kassai Friss Újságot szerkesztője, a Felsőmagyarországból kivált Murányi József a város első krajcáros lapjának szánta,20 s habár néhány évig működött is a lap, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A szintén sikertelen Kassai Őr Seress Imre – az alábbiakban bemutatott Kassai Hírlap alapítójának – első saját vállalkozása volt, de néhány hónap alatt csődbe ment.

A Rákóczi újratemetésekor is létező három napilap közül a legnagyobb presztízsnek a több évtizeden át megjelenő Felsőmagyarország örvendett, amely a kiegyezéses korszak első és egyben legsikeresebb kassai vállalkozása volt, és 1885-ben került az olvasóközönség elé, Kassai Szemle néven. Ez az eredetileg kéthetente, később heti három alkalommal megjelenő, a nemzeti kultúra terjesztését célul kitűző lap 1893-ban a „magyar sajtóviszonyoknak bámulatos föllendülése” miatt felveszi a Felsőmagyarország nevet, és napilappá válik.21 Ezen a címen először 1894. január 1-jén jelenik meg, s „mivel a társadalmi élet a politika hullámzásával annyira egy”, tartalmában ettől fogva már nemcsak kulturális, hanem közéleti, politikai eseményekről is közvetít. A lap története során olyan munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Reviczky Gyula vagy Gárdonyi Géza, de túlnyomórészt Kassa tudományos életének főszereplőit foglalkoztatta, többek között Mihalik Józsefet, a helyi múzeum igazgatóját.

Az újság tulajdonosa a kezdetektől 1898-ban bekövetkező haláláig a temesvári születésű nyomdászcsalád sarja, Ries Lajos volt, aki erdélyi és fővárosi tapasztalatszerzését követően került 1875-ben Kassára, a Werfel-féle nyomdába mint korrektor.22 Az őt követő főszerkesztőnek, Merényi Józsefnek, aki 1906-ban is a lap élén állt,23 nem lehetett könnyű dolga a hagyományok folytatásában, de megállapítható, hogy a Felsőmagyarország a konkurens lapokhoz képest a századforduló után is megőrizte visszafogottabb hangnemét, szakmai felkészültségét és műveltségi hitelét. 1918 után Kassai Napló néven továbbra is nagy figyelmet szentelt az irodalomnak, a művészetnek és a kulturális életnek, Fábry Zoltán szerint „az utódállamok irodalmának egyik legfontosabb gócpontja volt”, végül 1929-ben szűnt meg.24

Ezen kívül a Napló25 és a Kassai Hírlap 1906-os számait használtam fel, melyek ugyan – sok más kassai lapra jellemzően – rövidebb életű hajtásai voltak a helyi sajtóéletnek, de nem kevésbé felkészült és tapasztalt felelős szerkesztőkkel dicsekedhettek. A helyi sajtóéletben a századforduló után vált tendenciává némely értelmiségi csoportok kilépése a legolvasottabb Felsőmagyarországból, ilyen volt a Napló és a Kassai Hírlap is, illetve ezek előzményei, a Kassai Friss Újság és a Kassai Őr is. S bár közülük volt, amelyik éveken keresztül működött, egyikük sem volt képes a Felsőmagyarország vagy éppen a Kassai Munkás konkurenciájává válni.

A Napló, mely magát független napilapnak nevezte, 1905 és 1911 között jelent meg, és 1906-ban a sikertelen vállalkozásnak bizonyult Kassai Friss Újság főszerkesztője, Murányi József állt az élén. Murányi József hírlapírói pályáját 1900-ban kezdte mint a Felsőmagyarország riportere. 1901 tavaszán elvált a laptól, hogy megindítsa a Kassai Friss Újságot, majd 1903 májusa és 1905 márciusa között újra a Felsőmagyarország munkatársa lett Ezt követően indította a Naplót, melyet 1911-ben kezdődő idegbaja miatt volt kénytelen megszüntetni.26

A Kassai Hírlap főszerkesztője viszont nemcsak publicisztikai, de irodalmi alkotásaival is próbált be-betörni a köztudatba. Seress Imre nemcsak az 1904 és 1922 között megjelenő Kassai Hírlapot szerkesztette, hanem közreműködött a Magyar Sakk Újság munkájában is, és egy önálló, kevésbé sikeres kezdeményezése is volt, a már említett Kassai Őr. Seress alkatilag más ember volt, mint a Felsőmagyaroszág Ries Lajosa, nem voltak nyomdásztapasztalatai, de írói tehetségével számos lapnál kipróbálta magát, illetve dolgozott levéltárosként és zenészként is.27 Írói stílusát kevésbé jellemzi az a visszafogottság, amit a Felsőmagyarország vagy a Napló hasábjain inkább megtalálunk: teljes mértékben elfogult a Függetlenségi Párt iránt, bármennyire hangsúlyozza is „nem függetlenségi pártközlöny, pártoktól független napilap”28 voltát. A laptulajdonossal, László Bélával karöltve szerkesztette az újságot és írta cikkeit, így gyakran nehéz kikövetkeztetni, hogy ki is egy-egy írás szerzője.

„A temetés ne hozzon zavarba senkit”

Kassa önérzetesen vette tudomásul, hogy az országos események középpontjába került, s hogy a Rákóczi-ereklyéknek köszönhetően egyfajta zarándokhellyé válik. Nemcsak „szent ihlettel, izzó hazafiúi érzéssel”29 várták a „nagy történelmi eseményt, mely a nemzet legfőbb óhaját fogja teljesedésbe vinni”,30 de fontosnak tartották, hogy a város a „legmagasztosabb hazafiúi lelkesedéssel ünnepelje meg ezt a nagy nemzeti ünnepet”.31 „Az országos esemény eredetileg már 1904. év szeptember havára ki volt tűzve”32 – írja a Napló, de mivel az ügy el lett halasztva, a város 1905 őszén csatornázási munkálatokba kezdett, melyek igencsak elhúzódtak. A városi vezetést ezért utóbb kissé váratlanul érte az 1906 októberére tervezett országos ünnep: „a polgármester is csupán a lapokból olvasta”,33 s felterjesztést intézett a miniszterelnökhöz, hogy „a város mostani állapotára való tekintettel”34 1907 tavaszára halasszák a nagy eseményt. A Pesti Hírlap ezért meg is vádolta Kassát egy szerintük gyér kifogásokra alapozott szándékos elhalasztással, mely vádakra a kassai sajtó kikelt magából: „a Rákóczi-hamvak elodázásánál (…) a várost a kegyelet érzése vezette, mert időt akart nyerni, hogy a nagyszerű ünnepre készülhessen. (…) Könnyelmű és éretlen az olyan vád, mely labanckodást imputál Kassa határozatának. (…) Kassa nagyszabású ünnepre gondolt, azért kísérletezett az elodázással.”35 Kassának tehát kénytelen-kelletlen egy hónap alatt alkalmassá kellett tennie a belvárost az ünnepi temetésre s a várható 15 ezernyi vendég fogadására.

Mindez ráadásul éppen akkor történt, amikor kétségek merültek fel a kripta alkalmasságát illetően. Aggályok, melyeket Mihalik József, a Kassai Múzeum igazgatójának Mezarthim álnéven megjelent röpirata36 gerjesztett. Az írást, melyben a szerző kifakad, hogy egy szűk helyen, „egy rejtett kripta-odúban, egy megközelíthetetlen pinceszerű lyukban”37 akarják elhelyezni a fejedelmet, a Napló teljes terjedelmében közölte. Mihalik a Dóm északi kriptájának gyakori talajvizét is felemlegeti, és úgy érzi, „olyan, mintha Rákóczit el akarnák rejteni a nemzet elől”.38 Új kriptára vagy helykijelölésre azonban már nem volt idő. A gyászszertartást október 29-én hétfőn meg kellett tartani.

A gyászszertartás pedig egy áhítatos nemzeti ünneppé vált, s nem a gyászt magát fejezte ki, hiszen az csak külső részletekben jelent meg. A szervezők természetesen tartották magukat a főúri gyászaktus több száz éves, tradicionális kellékeihez. Felsorakoztatták a halál hagyományának minden elemét: volt castrum doloris, diadalkapuk, mortuáriumi ló, koporsót borító díszes lepel, a halott családi címerállatai, fegyverek, a halott alteregóját megtestesítő felvonuló, díszes gyászmenet39 – ki-ki a maga helyén, mindez tudatosan megkomponálva, hang- és látványhatásokkal gazdagítva. Nagyszabású ceremónia, melyben kevés gyászosat találni, inkább diadalmenet és megdicsőülés. S ennek megfelelő programot kínáltak: „a házakat nem a gyász jelvényivel kell felékesíteni. A temetés ne hozzon zavarba senkit. (…) Ezen a napon nem gyászolni, de ujjongani, lelkesedni és örömmámorban fog úszni az egész ország.”40

A nagy eseményen mindenki részt akart venni, de csak néhány száz, meghívóval rendelkező hivatalos vendég léphetett közel a koporsókhoz, a tömeg a kordonon kívülre szorult. A kassai tanítók azon panaszkodtak, hogy hogyan róják le kegyeletüket, ha meg lett nekik szabva, hogy 29-én az iskolában hazafias ünnepélyt kell tartaniuk.41 De a sajtót főleg az háborította fel, hogy „a katonák sem ünnepelhetnek”,42 „mintha bizony Rákóczi sohase lett volna katona”,43 a tiszteket eltiltják hadtestparancsnokaik a részvételtől. Rákóczi kuruc népe tehát nem kap szerepet. Figyeli, hogyan vonul fel a díszes ruhába öltözött főúri osztály, és ünnepli saját magát, elszalasztván az alkalmat egy Rákóczi-monográfia elkészítésére vagy történelmi szerepkörének mélyebb értelmezésére. „Úgy mondják, jön a fejedelem. De hozzák a fejedelmet.”44 S az ünnep nem Rákócziról, hanem saját magukról szól. Pedig Rákóczi „az egész ország szabadságáért küzdött. Hálával kell hogy adózzon neki a magyar föld népe, a Kárpátok tótjától az Alföld fajmagyar népével együtt a ruthén, a szász, a román néppel vegyest, az erdélyi havasok székely nemzetiségéig mindenki.”45

A Felsőmagyarország azért, irodalmi hagyományaihoz híven, több alkalmi verset is megjelentetett: „Áldott légy, Rákóczi! Csendes legyen álmod! / Íme véget ért már hosszú bujdosásod! / A Te nemzeted most dicsőséget szerzett / Magyarrá lett újra ez a magyar nemzet!” (Kiemelések a szerkesztőtől.)46 Az ilyen és ehhez hasonló művek jó alapot nyújthattak az ünnepi hangulat megteremtéséhez, ám az ünnepségek után három nappal a lap már rendkívüli kiadásban főleg Ottó főherceg halálhíréről tudósít, s nem foglalkozik többet az eseménnyel.

A Kassai Hírlap, komolyan véve saját szerepét, már a temetést megelőző két hétben nagy betűkkel hirdette a lakosságnak, hogy lobogózzák fel házaikat a nagy ünnepre, illetve a bujdosók koporsójáról készült fényképes albumokat és levelezőlapot reklámozott.

A Napló volt az egyetlen, amely kihasználta az alkalmat egy tudományosabb jellegű cikk megjelentetésére, a Rákóczi-kori Kassáról, illetve a fejedelem első temetéséről Rodostói nagypéntek címmel közölve egy-egy írást. „Kétszer temetik el, ki egyszer sem hal meg, mert csak porhüvelye adatott vissza az enyészetnek, lelke, szelleme, vágyai és fönséges törekvései, a magyar állami függetlenség eszménye itt él közöttünk, soha el nem múló, örök életű épségben, erőben.”47

Mindhárom napilap – amellett, hogy részletesen közölte a hétfői ünnep programját – e lázas készülődés hatására el is töprengett, mi az igazán fontos az eseményben, mit kell kiemelni. A jelentős nap közeledtével közöltek egy nagyobb lélegzetű, elgondolkodtató írást, mely kiemelkedett a száraz tudósítások sorából, s melyben a maguk módján értelmezték az esemény jelentőségét, pátoszát vagy ellentmondásait. Véleményem szerint e három kiemelt cikk jól kifejezi a lapok alapvető stiláris különbségét és szempontrendszerük eltérő irányát. A Felsőmagyarország azon elmélkedik, hogy miként szorítja háttérbe egy aktuális és merőben más jellegű esemény azt, hogy Ferenc József kibékült a fejedelemmel. Mert a vasúti sztrájk híre valóban elnyomta Rákóczi legendás egyéniségét. S bár homályosan fogalmaz, de a szavak mögül kiolvasható, hogy van valami visszásság abban, ahogy a fejedelemnek haza kell térnie. Erős cinizmussal teszi fel a kérdést: honnét van ez a sok kuruc? – és nem használja a jelzőt fölöslegesen. Világos, hogy szívesebben látna egy stréber hódolók tömegétől és héroszi fényességtől mentes Rákóczit, még akkor is, ha a körülötte kavarodó hazafiasság nagy része őszinteségből fakad.

A Napló Rákóczi és Kossuth céljainak és sorsának közösségére összpontosít, s idealizált képet mutat be róluk. Nemzeti fogalomnak, a nép lelki attribútumainak nevezi őket, s párthuzamot von az akkori és a mostani kuruc–labanc szembenállással. Piedesztálra emelve őket hangsúlyozza, hogy önhibájukon kívül buktak el, de emlékük dicső, és a jövőben örökké élni fog.

A Kassai Hírlap hasonló funkciót betöltő írása leginkább elfogult és kora bevett frázisait ismételgető. A patetikus hangnem, a vallásos és nemzeti szimbólumokkal teletűzdelt, sokszor közhelyes szóhasználat miatt a tartalom veszít értékéből. Rákóczi, a hazátlanság vérző apostola szentté, félistenné dicsőül, temetését valójában feltámadásként, mély áhítattal kell megélnünk.48

Különböző szempontok és hangok, melyek bizonyosan a közvélemény benyomásait is tükrözték. Tudták, hogy Rákóczi és szabadságharca kivételesen fontos, de sokan érezték, hogy az üres szólamokat pufogtató kormánypártiak és „kuruckodók” kisajátítják maguknak az ünnepet, és valami Rákóczihoz nem méltóra használják fel. „Legyen ez a nap a valódi ünnepe az osztatlan magyarságnak”49 – írja a Felsőmagyarország, nem tudván, hogy egyben az utolsó is lesz, a történelmi Magyarország utolsó nagy, közös ünnepe.

Rákóczit azért hozták haza, hogy végre a magyar anyaföldben nyugodhasson, de csak alig tíz nyugalmas éve maradt. A mód pedig, ahogyan hazahozták, a politikai tettekkel és szólamokkal körülbástyázott korszakhatárt jelölő gyászszertartás jelképesen előrevetítette az újratemetések hátborzongató sorát a 20. századi magyar történelemben. Kassa Rákóczija ma már szerencsésen inkább összeköt, mint elválaszt, hiszen az ő korában nem volt még nemzetiségi kérdés. Rákóczi üzenete – melyet ma, a történelemtudomány eredményeinek alaposabb ismeretében mélyebben értékelünk, mint száz évvel ezelőtt élt elődeink – világosan jelzi, hogy az újratemetését körüllengő retorika nem minden esetben túlzott, hiszen Rákóczi „minden nemzedékre kihat, és maradandó nyomokat hagy a szívekben”.50 Kassa városa pedig büszkén vallotta: „Itt, a város kellős közepén fogja örök álmát aludni, a szabadság sziklavárában mi fogjuk őt őrizni mindörökre.”51

Irodalom

Felsőmagyarország OSZK FM3/688.

FONÓD Zoltán (szerk.), A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Madách-Posonium, Pozsony, 2004.

GULYÁS Pál, Magyar írók élete és munkái. Bp., Argumentum Kiadó és az MTA könyvtára, XIII. kötet (1993) és XVIII. kötet (1999).

HALÁSZ Hajnal – KATONA Csaba – ÓLMOSI Zoltán (szerk.), Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetéséhez (1873–1906). MOL Bp., 2004.

Hirdetmény: Kassa szab.kir. város rendőrfőkapitányától. In: Rodostó-ház Múzeum, Kassa, Kassai Hírlap OSZK FM3/1456; Napló: kassai független napilap OSZK FM3/1566.

KINCSES Katalin Mária, „Minden különös ceremónia nélkül” – A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala. In Kultusz és hagyomány – Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulójára, szerk. Uő. Bp., Argumentum, 2003.

MEZARTHIM (=Mihalik József), Rákóczi sírja, 1906. FSZEK Röpiratgyűjtemény, P 1064.

R. VÁRKONYI Ágnes, Thaly Kálmán történetírása. Bp., Akadémia Kiadó, 1961, 278–298.

R. VÁRKONYI Ágnes, Visszatérés Európába – II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak temetéséről. Magyar Tudomány, 2006/10.

RÉVAI Nagy Lexikona, XI. kötet, Babits Kiadó, 1992, Kassa, 316–319.

SZABÓ Péter, „Mi itt kívántuk örök álmunkat nyugodni”. In Uő, Jelkép, rítus, udvari kultúra: reprezentáció és politika a kora újkori Magyarországon. L’Harmattan, Bp., 2008.

SZABÓ Péter, A végtisztesség – A főúri gyászszertartás mint látvány. Bp., Magvető Kiadó, 1989.

SZABOLCSI Miklós (szerk.), A magyar sajtó története 1705–1892. III. kötet (szerk. KOSÁRY Domokos – NÉMETH G. Béla), Bp., Akadémiai Kiadó, 1979.

SZINNYEI József, Magyar írók élete és munkái. MTA, Kiadja Hornyánszky Viktor, XI. kötet (1906), XII. kötet (1908).

Jegyzetek

1 HALÁSZ – KATONA – ÓLMOSI (szerk.), Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetéséhez (1870–1906), MOL Bp., 2006, 98. (továbbiakban Dokumentumok)

2 R. VÁRKONYI Ágnes, Visszatérés Európába. Magyar Tudomány, 2006/10, KINCSES Katalin Mária, „Minden különös ceremónia nélkül” Hadtörténeti Közlemények, 2003/1. SZABÓ Péter, „Mi itt kívántuk örök álmunkat nyugodni.” In SZABÓ Péter, Jelkép, rítus, udvari kultúra: reprezentáció és politika a kora újkori Magyarországon. L’Harmattan Bp., 2008.

3 Dokumentumok, 43.

4 R. VÁRKONYI (2006) 3.

5 R. VÁRKONYI (1961). 278.

6 Kincses és R. Várkonyi is felállítja a párhuzamokat a hazahozatal körüli szervezkedés és az aktuális

politikai történések között. R. Várkonyi a politikai elit pótcselekvésének, Kincses Katalin Mária egy hagyomány aktuálpolitikai kérdéssé válásának nevezi az 1906-os ünnepségeket.

7 Hirdetmény: Kassa szab. kir. város rendőrfőkapitányától. In Rodostó-ház Múzeum, Kassa.

8 Kassai Hírlap I. évf. I. szám (továbbiakban KH).

9 Révai Nagy Lexikona, XI. kötet, Babits Kiadó 1992, 316–319.

10 KH I. évf. 14. szám.

11 A magyarok aránya a dualizmus idején, 1880 és 1910 között megkétszereződött, ezzel tompítva a város hagyományosan német jellegét.

12 KH I. évf. 14. szám.

13 Napló II. évf. 140. szám. (továbbiakban N).

14 A kuruc szó etimológiája, jelentéstartalma és jelentésváltozásának háromszáz éven átívelő története s főleg a dualizmus korában való használata önmagában megérne egy dolgozatot, de a jelenlegi keret ezt nem teszi lehetővé.

15 Fogalmaz Münster Tivadar, a helyi polgármester. In Dokumentumok, 65.

16 Felsőmagyarország XII. évf. 205. szám. (továbbiakban Fm)

17 R. VÁRKONYI (2006). 1221.

18 FONÓD Zoltán (szerk.), A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Madách-Posonium, Pozsony, 2004, 187.

19 Uo. 189.

20 GULYÁS XVIII. 1335.

21 http://sajtomuzeum.oszk.hu/forrasok/hirlapjaink/pdf/1_16_felsomagyarorszag.pdf (letöltve: 2010. október 27.)

22 SZINNYEI XI. 991.

23 Merényi József zentai születésű hírlapíró volt, akinek tárcái, cikkei és regényfordításai jelentek meg kassai, utóbb debreceni újságokban. In GULYÁS XVIII. 826.

24 FONÓD (2004) 188.

25 Ami nem keverendő össze a Felsőmagyarország 1918 utáni nevével, a Kassai Naplóval.

26 GULYÁS XVIII. 1335.

27 SZINNYEI XI. 935.

28 KH II. évf. 7. szám.

29 KH III. évf. 227. szám.

30 Fm XXI. évf. 228.szám.

31 KH III. évf. 201. szám.

32 N II. évf. 190. szám.

33 N II. évf. 212. szám.

34 KH III. évf. 201. szám.

35 Napló II. évf. 212. szám.

36 MEZARTHIM (=Mihalik József), Rákóczi sírja, 1906.

37 N II. évf. 222. szám.

38 MEZARTHIM (1906) 8.

39 SZABÓ Péter, A végtisztesség – A főúri gyászszertartás mint látvány. Bp., 1989.

40 Fm XXII. évf. 232. szám.

41 N II. évf. 246. szám.

42 N II. évf. 245. szám.

43 Fm XXII. évf. 246. szám.

44 Fm XXII. évf. 246. szám.

45 N II. évf. 217. szám.

46 Fm XXII. évf. 251. szám. A verset Béky Ferenc írta, aki 1897-től volt a Felsőmagyarország főmunkatársa.

47 N II. évf. 247. szám.

48 A cikket Herboly Ferenc vagy Seress Imre írta. Herboly 1896-tól a kassai középiskolában tanított, hírlapírói pályáját 1898-ban, a kassai Pannóniánál kezdte. Több kassai lapnak dolgozott, így a Felsőmagyarországnak is. 1905-ben Murányi Józseffel megalapította a Kassai Naplót, 1906 tavaszán átment a Kassai Hírlaphoz, melynek előbb főmunkatársa, majd 1906–1920 között volt a szerkesztője. In GULYÁS XIII. 345.

49 Fm XXII. évf. 232.szám.

50 KH III. évf. 254.szám.

51 KH III. évf. 227.szám.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben