×
Tovább a kapcsolódó galériához

A szegény ember meg a sündisznója

Emlékezés Feleky-Fetter Frigyes festőművészre

Károlyházy Frigyes

2011 // 02

Feleky-Fetter Frigyes (1899–1977) festőművészről egy kiadvány jelent meg 2010 tavaszán a Vízivárosi Galériában megrendezett emlékkiállításához kapcsolódóan. A tárlatot Gergely Mariann és Fehdenfeld-Horváth Ágnes rendezte. A katalógust Szücs György művészettörténész szerkesztette. Ő így foglalja össze a művész életútját: „Feleky-Fetter Frigyes Kolozsváron született, az első világháborúban súlyosan megsebesült, majd a világháború után a Szegedre költöző egyetem nyomában családjával a Tisza-parti városban talált otthonra. A művészt a környékbeli falvak világa, tipikus alakjai, a vidéki élet ritmusa egy életre elkötelezték a falusi témák mellett, ebben a döntésben mentora, Koszta József is szerepet játszhatott. 1927-ben fiatal művészként már részt vett Szentesen, a Tiszavidéki kiállításon, ahol olyan mesterekkel állíthatott ki, mint Koszta József, Nyilasy Sándor és Révész Imre. Számára azonban nem voltak elégségesek az elődeitől készen kapott ábrázolási sémák: a korszerűbb művészeti szemlélet alapjait Párizsban, a Julian és a Colarossi akadémiákon sajátította el az 1920-as években. Hazatérve rendszeres kiállítója lett az Alföldi Művészek Egyesületének, de a budapesti Nemzeti Szalon közönsége is lassan hozzászokott a nevéhez. Korai munkáin még érződik első mestere, Ács Ferenc vagy a szintén Nagybányán tanult Nyilasy Sándor könnyed, impresszionisztikus szemlélete, de már ekkor kiütközött a stilizálásra, formai egyszerűsítésre törekvő hajlama, amit talán a párizsi élmények erősítettek fel benne. A kritikusok általában kedvezően nyilatkoztak róla, későbbi, budapesti bemutatkozásait többek között Elek Artúr, Kárpáti Aurél és Gerő Ödön biztató szavai kísérték. Műveinek címei – Szajna-part a Notre Dame-mal; Szegedi strand; Tabán, Hadnagy utca – jelzik azokat a helyszíneket, amelyek az életpályának a legfontosabb alkotói közegét adják. Talán Párizsban tudatosult benne, hogy a város a magasból tekinthető át a legjobban (Háztetők a Quartier Latinben), ezért a szélesen elnyújtózkodó Alföld motívumait is gyakran szűk kivágatban, felülnézetes kompozíciókon dolgozta fel. A művész hol lendületes vonalhálókkal, rajzosabban, hol harsány síkokra és erőteljes kontúrokra bontott, dekoratív felfogásban alkotott, máskor sötét drámai hatásokkal és színes, vidám jelenetekkel egyaránt kísérletezett. Utolsó korszakának álomszerű, szürreális hatású képein az emberi alakok mozgása, a kompozíción belül a csoportfűzés lehetséges megoldásai izgatták. A közgyűjtemények is felfigyeltek munkáira: a Fővárosi Képtár 1936 után négy falusi támájú művet vásárolt tőle (jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében). Feleky-Fetter Frigyes műveivel szintézisbe hozta a nagybányai, az alföldi és a francia festészeti hagyományokat, életével pedig összekötötte Kolozsvárt, Szegedet, Párizst és Budapestet.”

A szegény ember meg a sündisznója: így hangzott a közös címe, és ők voltak az állandó szereplői azoknak a meséknek, amelyekkel engem hároméves koromban Feleky-Fetter Frigyes, nagybátyám és egyben keresztapám gyakran kalauzolt el az álmok világába. Ez a különös, tüskés-tövises sorozatcím már önmagában tükrözi némiképpen a mesélő lényét, sorsát. Emberszeretetet sugall, de sejtet valamilyen elkötelezettséget is, és azzal együtt egyfajta fájdalmas elszántságot, a bennünket körülvevő túlerővel szemben.

És valóban, küzdelmes, a festészettel összenőtt életet élt egy ellentmondásoktól széthasadó korban. Első világháború, Párizs. Azt hiszem, Párizsban vált igazi festővé. A csábítás, a választási lehetőség bizonyára ott volt a legnagyobb. Hazulról pedig vitte az elkötelezettséget, hogy építeni, alkotni kell. Az ő közvetlen felmenői tiszteletre méltó, de a történelem leszálló ágához tartozó rétegből érkeztek. Az ilyenek nemritkán vagy az erkölcsi szétesés, vagy ellenkezőleg, az abszolút eszményekbe való kapaszkodás útját választották. Miként az ő apja, az én nagyapám, Immanuel Kant határtalan tisztelője (akitől én is megtanulhattam egyebek között például azt, hogy „szép az, ami érdek nélkül tetszik”). Ilyen háttérrel „megmenekült” attól, hogy a dekadens izmusokhoz csatlakozzék, a „mindenből való kiábránduláshoz”. (Még így is a család fekete bárányának minősült, mivelhogy „Párizsba szökött”.) Nem a tagadás, hanem a felmutatás lett a hitvallása. Az olyan felmutatás, ami több, mint a szolgai másolás. Tisztában volt vele, hogy mit vállal. Élénken éltek benne a „Mondja meg már neki valaki…” típusú zord kritikusi „enciklikák” (Gauguinnek, hogy a tehenek nem kékek, Renoirnak, hogy egy nő teste nem oszlásnak indult hústömeg, és hasonlók). Sőt, az efféle „bon mot”-kat gyűjtötte, így például azt a tanácsot, amit Aba-Novák Vilmosnak adtak állítólag a „jóakarói”: Hagyja abba, Novák! Őneki magának, notórius rosszcsontnak a kolozsvári piarista gimnáziumban Zimmermann tanár úr jósolta meg, hogy „magasan fogja végezni”.

Ahogy teltek az évek, és nagyobb gyerek lettem, a sündisznóval kapcsolatos csalafinta történetek lassan elillantak az emlékezetemből, de mindvégig megmaradt valami meseszerű varázs, ami a személyét körüllengte: az igézet szerepét átvették a képek, a ragyogás és a beszélgetések. Az élmények színtere egyrészt nagybátyám pesti műterme egy hatemeletes bérház legfelső szintjén – csigalépcsőn lehetett feljutni az alatta levő emeletről –, másrészt az erdőkertesi ház (akkor Erdővárosnak hívták), ahol feleségével és anyósával lakott, valamint az azt körülvevő egy-két holdas szőlő volt.

A csupa ablak műteremben, valahányszor az apám elvitt magával, az izgalmasan erős megvilágítás szinte táncoltatta az egyik szögletben „követelőző”, a másikban megbújó festményeket. Az erdőkertesi látogatások alkalmával pedig a szüreti napfény adta hírül, hogy a ház mélyén is szép számban találhatók alkotások. Erdőkertesre ugyanis rendszerint olyankor látogattunk el, amikor a szüreti munkához jól jött a segítség. (Ne tessék megijedni, nem próbálom meg lefesteni a szüret hangulatát. Az első néhány alkalom még némi csalódást is jelentett, mert valamelyik elemista tankönyvemben az állt, hogy ilyenkor „daltól hangzik a hegy, a szedőlányok énekelnek”. Hát én hiába füleltem, közel és távol csak keményen dolgozó, összeszorított szájjal görnyedő embereket láttam. A munkát követő flekkensütés azonban megérdemelne egy sóhajtást. Bort ugyan én nem kaptam, de a must is gyönyörűség volt.) A szüreti alkalmakkor gyakran volt jelen egy kellemes megjelenésű, nagyon szimpatikus hölgy, akiről a szüleim szemérmesen azt az információt nyújtották, hogy ő a művész múzsája. (A pesti műteremben is találkoztunk vele.) Nem emlékszem rá, hogy tízéves koromban a görög mitológiának milyen leegyszerűsített, gyermeteg töredékéről voltak ismereteim, de arra igen, hogy a dolgok ilyetén állását bizalommal vettem tudomásul, és csak növekedett bennem a művészi hivatás emelkedettségének a tisztelete.

A legintenzívebb együttérzést azonban kétségkívül azok a festő körüli, szűk körben zajló, de újra meg újra életre kelő beszélgetések váltották ki belőlem, amelyeknek tanúja lehettem, s amelyek témája, röviden szólva, maga a festészet volt, a mű és a valóság viszonya, a festői látásmód, és így tovább.

A kályhától való indulást rendszerint az a megállapítás jelentette, hogy a fényképezés felfedezése után a naturalizmus elvesztette jelentőségét. De akkor mi a művész feladata? Nagybátyám, mint már utaltam rá, legalábbis életének akkori szakaszában, az egészen absztrakt, nonfiguratív irányzatokat nem szerette, a szimbolizmus is idegen volt tőle. A „való élet” hozta ihletbe, akárcsak az impresszionistákat. De mégis, milyen „valóság” az, amelyben merev testtartás, elnagyolt alakok, irreálisan kiemelt ívek vagy éppen ellenkezőleg, végletekig leegyszerűsített, megszelídített struktúra sugall vagy fejez ki valamit? Milyen megértés várható a nézőktől vagy a kollégáktól? Némi pátosszal nyugodtan mondhatom, hogy „az alkotás misztériumának” problémáját járták körül a beszélgetések. De nem hangzatos frázisok tették őket szívhez szólóvá, hanem valamilyen kézzelfogható, élő sóvárgás és áhítat. Én pedig mindennek kisiskolásként is teljes mértékig tudatában voltam. (Hiába kiáltaná most Hadzsi Halef Omár, a hű kísérő May Károly sivatagi történeteiben, hogy „Allah legyen veled, és ne vegye el az emlékezőtehetségedet!”, ez az igazság.) A magyarázat valószínűleg az, hogy bennem „saját jogon” mindenekelőtt a fizika iránt (látszólag a művészet ellentéte, ugyebár) támadt korai érdeklődés, márpedig a tudományt népszerűsítő könyvekben, amelyekhez szerencsém volt hozzájutni, éppenséggel központi szerep jutott a hőstetteknek, amelyeket az új gondolatok életre keltése jelentett, s a harcnak az értetlenség, a már megszokotthoz való ragaszkodás ellen.

Érdekes, hogy ha konkrétan az ő egyik, mondjuk, éppen elkészült festménye került szóba, akkor a „szakszerű elemzésben”, amit a „családi műbírálók”, elsősorban az apám produkáltak, vagyis a „szövegelésben” arról, hogy a hatás min múlik és hogyan, hol „értékes” a rajz egy túlzó részlete, hol kanyarodik valami meglepően, tulajdonképpen soha nem vett részt. Szó sincs arról, hogy unta vagy lebecsülte volna az ilyesmit. Eleven jelenlét volt az övé. A megszolgált elismerés nyugalma-melegsége járta át, ha a kép tetszett, és idegenkedve ingatta a fejét (különösen első hallásra) az esetleges jobbító ötletek ellenében. Magában talán egyet is értett azzal, hogy utólag, amikor már megvan, ilyen diszkusszióval érdemes megközelíteni egy alkotást, hiszen így mélyebbé válhat a „szépség” átélése. De úgy tűnik, világos volt számára, hogy ha egyszer feltámadt benne egy festői probléma, akkor a megoldás megszületése valójában nyomonkövethetetlen folyamat, még a legtudatosabb erőfeszítések és próbálkozások közepette is feltétlenül van egy pillanat, amikor valamilyen váratlan elem bukkan fel, és az vezet sikerre. Kacifántos körülírások helyett ő az „ösztönösen” szót használta, ha nagy ritkán nyilatkozott a kérdésben.

E réges-régi beszélgetések konklúzióját röviden és az akkori nagybátyámra vonatkozóan – bár a hályogkovács merészségével – így foglalhatom össze: a festő feladata megjeleníteni, kifejezésre juttatni valamilyen vizuális vagy vizuális ihletésű élményt, ami kikívánkozik belőle. Ennél nem több és nem kevesebb. A művész tehát azt adja vissza, amit lát, ami élményt nyújt neki, de a vizuális élmény tényleges visszaadásához, igazi megelevenítéséhez kell a csoda. Valami, ami nem idegen az ábrázolt tárgytól vagy jelenettől, esetleg tudatosan észre se vesszük, de ami mégis feladatot ad a szemnek, az idegrendszernek. Ilyesfajta élmény rejlik a hátterében annak az óvatoskodó kijelentésnek – amellyel a műélvezetet népszerűsítő könyvekben (ilyen könyvek akkoriban nem, csak évtizedekkel később jelentek meg érdemben a piacon) ma szinte kötelezően találkozunk az egyensúlyra, harmóniára stb. vonatkozó követelmények lelkiismeretes taglalása után –, hogy a műalkotást megmagyarázni valójában nem lehet.

Az egyik, szívemhez közel álló képen a téma a szántás, de a „festői téma” (szerintem) annak az egyszerűségnek a varázsa, amely fel sem tűnik, hiszen nincs benne semmi torz vagy rendkívüli. A képen alul középen egy ökör feje búbja látszik, s a belőle jobbra-balra kiinduló, felfelé kanyarodó két hosszú szarv. Felül középen a gazda naptól kalappal védett, felesleges részletektől mentes kobakja látható, s alóla indulva s jobbra-balra lefelé kanyarodva a vállai s a karjai. A szarvak és a karok egymást keresztező két íve a világos tónusú, sallangmentes képen megunhatatlan élményét kelti a nyugodt tájon csendes, de kitartó ritmusban végzett munkának. Sajnos, ebbe a képbe a festő élete legutolsó szakaszában, amikor már nem mindig volt beszámítható állapotban, egy őrizetlen pillanatban – a felesége már dugdosta előle a vásznakat – néhány nagyon nem oda való vonallal „belejavított”. Ehhez a képhez egy apró, kedves iskolai emlékem is kapcsolódik, amely a művészet rögös útját példázza. A fent említett ökör szemei félig emelkednek a kép pereme fölé. Ettől megihletve kisgimnazista koromban (akkor nyolcosztályos volt a gimnázium), egy házi feladatként készített rajzon, ami valamiféle szabadtéri futkározást jelenített meg, egy szereplőt „a képből éppen kifutva” úgy ábrázoltam, hogy az alsó fele lemaradt a papírról. Rajztanárom barátságosan magyarázni kezdte, hogyan lehet kellő előrelátással az ilyen malőröket elkerülni. (De meghökkent arckifejezésemet látva végül eszébe jutott a kérdés: „Vagy ez szándékos volt?”)

Mai fül számára a festői mondanivalóval kapcsolatos fenti megjegyzések teljesen természetesnek (sőt hiányosnak) tűnhetnek. Hetven évvel ezelőtt azonban ez egyáltalán nem így volt! A középosztály naiv, hagyománytisztelő része számára az életről, a történelemről, a bennünket körülölelő univerzumról megálmodott faliszőnyeg világszerte, de különösen nálunk, ahol ez a réteg amúgy is keskeny volt, sokkal kevesebb szálból volt összeszőve, mint amennyinek az elemzésére már megérett az idő. A hőn óhajtott (és féltve őrzött) biztonságérzethez kétféle szál kellett. Voltak kézzelfogható szálak – olyan dolgokról, amelyekben „nincs miért kételkedni”. És voltak „éteri” szálak nem igazán megfogható, mégis tiszteletben tartandó dolgokról.

Ebben a később sokat gúnyolt és nyomtalanul letűnt világban a gyereket a gólya hozta. És nem merném bevallani, hány éves koromig hittem szentül, hogy Münchhausen báró kalandjai valóban megtörténtek. A May Károly-regények nyomán szédítőbb pillanatot annál, hogy egy igazi, élő indiánnal találkozzam, el sem tudtam volna képzelni.

A darwini evolúció gondolata – meglehetősen általánosan, nem csak az egyházi iskolákban – kevéssel jelentett többet annál a kétes, visszatetsző állításnál, hogy „a nagypapa majom volt”. Azt az eszmét, hogy az élet kialakulásáról érdemes lombikkal a kézben spekulálni, a tudóstársadalom egésze sem vette komolyan. Viszont a „nincs miért kételkedni bennük” kategóriába tartozott például a tér és idő Newton által meghatározott s a középiskolákban „bőszen” tanított fogalma. (Egy pécsi biofizikus egyetemi tanár azokban az években könyvet írt, amelyben az Einstein-féle relativitáselméletet lényegében véve szélhámosságnak minősítette.) A húszas évek derekáig senki nem tudta, hogy a távcsöveinkkel „kényelmesen” elérhető csillagvilág csupán egy az univerzumot benépesítő galaxisok közül, és csak 1929-ben derült ki, hogy ezek a galaxisok kísértetiesen távolodnak egymástól.

A magasröptű eszmények és az egyszerű józan ész e „döcögős” uralma miatt a középosztály jelentős része nem válhatott komoly műpártolóvá, amire pedig tanultsága folytán hivatott lett volna. Irritálta, hogy azt kívánják tőle, lásson szépnek egy pontatlan rajzot vagy valamilyen egyéb, a valóság ellen elkövetett merényletet. Így hát a művészek számára is rögös volt az út. Bár a két világháború közötti időszakban sokan értek el szép sikereket – és Feleky-Fetter Frigyesnek is volt része ilyenekben –, azt a széles körű elismerést nem kapták meg a társadalomtól, amit pedig megérdemeltek volna. (Eszünkbe juthat éppenséggel a szinte romantikus történet: Csontváry életművének jelentős része hajszál híján elpusztult, Gerlóczy Gedeon építészmérnök mentette meg.)

Nem biztos, hogy ideillik, de talán kiegészíti a képet: emlékeim szerint Erdőkertesen, falusias környezetben, nagybátyámat – kellő tisztelettel, ami a szépen kezelt szőleje miatt is kijárt neki – „doktor úrnak” szólították, nem pedig „művész úrnak”. A (jogi) doktorátus kézzelfogható értéknek minősült abban a világban, egy festményről kevésbé lehet tudni, hogy micsoda. (Ha valaki tanulmányozni akar egyet, vehet a vásárban, van rajta szarvas meg naplemente.)

A második világháború után a vasfüggöny leereszkedése drámai következményekkel járt. Nyugaton minden meglódult. Az izmusok szalonképessé szelídültek. A kinti irodalom és képzőművészet ugyan egy pillanatra sem szűnt meg „ostorozni a rothadó kapitalizmust” (a „mi nyelvünkön”), azaz szembesíteni az embereket a társadalmi szerkezet és morál „égrekiáltó” önellentmondásaival, de a vasfüggöny keleti oldaláról érkező és ígérkező jövőkép egyáltalán nem tette sürgőssé „mindennek a lerombolását”. Az idő pedig sietett begyógyítani a „közönség arcul csapásának” sebeit, az impresszionista festmények árai megkezdték kúszásukat a csillagos ég felé, sőt, szinte divat lett a „mindegy, hogy mi, csak próbáljon megbotránkoztatni”-féle ars poetica.

Nálunk ellenkezőleg: a zsdanovi elvek eleve zavarónak ítéltek és némaságra igyekeztek kárhoztatni mindent, ami nem „a dolgozók egyszerű igényeit” elégíti ki (ami nem „közérthető”), másrészt minden „öncélú” festői eszközt alkalmazó kép az „ideológiai fellazítás” szándékának gyanúját vonta magára, akár a twist vagy a Coca-Cola.

Baljós évek köszöntöttek Erdőkertesre s nagybátyámra, aki képtelen volt simulékonyan alkalmazkodni az új időkhöz. Az újdonsült szegény ember kalandjai közé tartozott az évi pár hordó bor elásása (jó mélyre, hiányzó bal kézzel), az éjszaka közepén, a házhoz nem túl közel, a homokban, hogy a fináncok, akik több méter hosszú vaspálcákkal járták és szurkálták a homokot, ne találják meg. Volt, hogy új vászon hiányában régi képei közül áldozott fel egyet-egyet, amikor rájött az ellenállhatatlan munkavágy és az elkeseredés. Volt, hogy én hoztam neki néhány tubus számára fontos, itthon nem kapható festéket külföldi tanulmányutamról, már nem tudom, melyik alkatrészembe rejtve, a világ egyhatodának nagyobb dicsőségére.

A legsötétebb évek után ugyan „magához tért”, aktív lett, és úgy tűnik, bátran kísérletezett különféle stílusirányzatokkal, de azt hiszem, az ideológiai ellenszél légkörében hatékonyabb személyes kapcsolatokra lett volna szüksége ahhoz, hogy érdemben a porondra lépjen.

„Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában” – mondjuk bizakodva, ha odakint tombolnak az elemek. Az elmúlt évszázad háborús viharai, tudjuk, nemegyszer pusztulásra ítélték az otthon melegét. De szó, ami szó, nemcsak a történelmi zivatarok, hanem a tudomány is elhordta a fedelet a fejünk felől a 20. század folyamán.

Mint fentebb említettem, már gyerekkoromban találkoztam a „tudomány hőseiről” szóló könyvekkel. De ezekben még az ipari forradalom mámora dominált, s „a Természet leigázása” szerepelt lelkesítő célként. Pedig a tudósok egy szűk körében a század legeleje óta ott élt, ott rejtőzött a relativitáselmélet, a kvantumelmélet, mindaz, amire a megszületése után néhány évvel a „Forradalom a fizikában” cím utalt. Igen, rejtőzött, mert az új tapasztalatok és felismerések elvontsága, józan ésszel való megközelíthetetlensége valóságos falat emelt a modern fizika és a polgárok közé. „A mellényt kell előbb levetni, vagy a kabátot?” Karinthy szellemes kérdése híven tükrözi, mennyire fért hozzá a normális átlagember például a relativitáselmélet problémaköréhez. Az atomfizikáról sem igen vált közkinccsé imponálóbb tájékozottság, mint az, hogy a vizsgálódó fizikus éppen a saját beavatkozásával törli el a nyomokat, amelyek után kutat.

A szemléletellenes új fizikától való, úgyszólván teljes elszigeteltség egészen a század közepéig megmaradt. Az atombomba ledobása, illetve a biológiai örökítő anyag molekuláris szerkezetének a modern fizika fegyvertárát bevető feltárása azután egy csapásra elsöpörte az emberközpontú magabiztosságot.

A hirtelen kitáguló horizont a „diadalmas emberből” a „kozmosz árváját” csinálta. „…Az embernek fel kell végre ébrednie évezredes álmából, rá kell ébrednie totális egyedüllétére, alapvető izoláltságára (…) egy idegen világban, amely ugyanolyan közömbös a reményeivel, mint a szenvedésével vagy bűneivel szemben” – ezek Jacques Monod Nobel-díjas biokémikus szavai. Hát igen. Lélegzetelállító összefüggések sejlettek föl mondjuk az élő anyag atomjainak tulajdonságai és a csillagok belsejében évmilliárdokkal ezelőtt végbement folyamatok között. De ezekhez „nem embernek való” fogalmakon át vezet az út, amilyen a „görbült semmi” vagy az egyszerre pontszerű és kiterjedt „részecskék”, s közben olyan irdatlan dimenziók ásítanak ránk, amelyekkel szinte lehetetlen közösséget érezni.

Ez a megrázkódtatás a művészet világára is hatást gyakorolt. Példának okáért engem, mint fizikust, egyszer meghívtak (1970 táján) a Fiatal Művészek Klubjába, hogy előadást tartsak a fekete lyukakról – a kozmológia bizonyos érdekes struktúráit hívják így. Hősiesen magyarázni kezdtem, de hamar rájöttem, hogy inkább hallgatóságként tartanak rám igényt. Különböző versek hangzottak el a fekete lyukakról, az egyikből emlékszem is annyira, hogy „…Még fáj”. Évekkel később az egyik résztvevő szememre hányta „kioktató modoromat”, utólag is elnézést kérek.

A tágabb perspektíva nagyobb felelősséget jelent, ez nyomasztó teher. Kompenzációként fellángolt és gyorsan elterjedt az eszme: alaposan meg kell érteni a modern természettudományt. Amit értünk, attól nem félünk. A mozgalom Franciaországból indult az ötvenes évek végén, néhány év alatt átterjedt az USA-ra, onnan Kanadára. 1970-ben eljutott a Szovjetunióba s innen hazánkba.

A pedagógia számára az alapos megértés igénye egyrészt korai kezdést, másrészt az átfogó elvek középpontba állítását jelentette. Halvány túlzással „Halmazelméletet a hároméveseknek! Kvantummechanikát a középiskolásoknak!” lett a jelszó. (Nagyrészt e túlzások visszahatásaként romlott le aggasztóan a természettudományos nevelés színvonala az elmúlt két évtizedben. Meg attól az ötlettől, hogy a vásárban pecsenyeillatot kell árulni, pecsenye nélkül. Kompetenciának hívják az ilyesmit.)

A természettudomány előrehaladása a 20. század második felében valóban felülmúlt minden képzeletet. Ebből táplálkozott az a nagyralátó vízió, hogy a művészet, a zene stb., szóval mindaz, ami korábban jól kifejezte a lét konfliktusait egy meg nem értett világban, lassan háttérbe fog szorulni, és a tudományos világkép felépítése, a mindent átfogó megértés lesz a haladás záloga, a bajok igazi ellenszere. Az ilyen „sci-fi-lapok közé préselt jövőkép” ugyan kitűnően „meglovagolható”, de ennek ellenére inkább borzongató volt, mint meggyőző. Azzal összefüggésben említem meg mégis, hogy egyszer az életben, szándékom ellenére, festő nagybátyámat is sikerült megbántanom, s az eset kapcsolódik a „tudományos hőzöngéshez”.

Életének vége felé egy este Erdőkertesen beszélgettünk, ő csendes keserűséggel szólt romló egészségi állapotáról és sanyarú kilátásairól. A beszélgetés menetére nem emlékszem pontosan – szerencsére, mert így kisebb a lelkifurdalásom –, de valami olyasmit találtam mondani, részben nyilván a bor hatására, mert akkoriban már nekem is szabad volt innom, hogy „egyáltalán, a művészetnek vége”. Mintha azzal akarnám vigasztalni, hogy „a többi művész élete is kárba vész, nemcsak az övé”!

A hatás döbbenetes volt. A lelke szinte elsírta magát (könnyek, külsőségek nélkül), hogy éppen én mondok ilyet. Egy csapásra nyilvánvalóvá lett: a saját személyes sorsának alakulásába, fájdalmas összeszűkülésébe belenyugodott, de rendületlen maradt a hite a művészet éltetőerejében, s abban, hogy neki nem volt választása, azt kellett tennie, amit tett.

Otthon, az íróasztalomon ott állnak hárman egy kis fényképen, az apám, ő és a harmadik testvérük, de ezt a képet sose látom, papírhalmok eltakarják. (Ha írni kell valamit, inkább az ágy szélét használom.) Vannak szakkönyvek is, többnyire a földön. A lakás legkedvesebb részei a falak, ezeket – néhány külföldi úton zsákmányolt apróság, például perui indiánok által készített kerámia stb. mellett – az ő néhány festménye és grafikája díszíti.

Az idő hamar túllépett a ’60-as, ’70-es évek szélsőséges, a tudományos világkép mindenhatóságát erőltető korszakán. A fáradságos, de közeli „mindenértés” illúziónak bizonyult. Új csodák, új titkok bukkantak fel az ezredforduló táján.

Mára lehiggadtunk: ugyanúgy az „Értjük – Nem értjük” határvidékén állunk, mint száz éve, csak máshol húzódik (jócskán máshol, az igaz) az „éppen feltáruló igazság” határsávja. Ezért nincs miért félteni a művészi látásmódot a túltengő értelemtől. A művész nem szorul rá, hogy „meghökkentsen”, ha azt akarja, hogy észrevegyék. De attól sem kell félnünk, hogy „a lét kínjai” szükségképpen arra kárhoztatják az érzékeny művészlelket, hogy örökké „szembesítsen”, leleplezzen, kiábrándítson. Nincs okunk a pesszimizmusra, ezért azt is elvárhatjuk a művészettől, hogy megnyugtasson: világunk legegyszerűbb tárgyaiból, momentumaiból is folyamatosan, elapadhatatlanul új átélni való, eleven valóság árad ki. Ahogy ő is érezte annak idején.

„Vajon hol bolyongasz most?” – kérdezte a színész Gera Zoltán, aki gyerekként ismerte meg a festőt, és többször megfordult náluk, a temetésen (apám felkérésére) elmondott megindító búcsúztatójában, utalva a megboldogult kalandvágyó életére, újat kereső lelkületére. Az én torkomat is összeszorítja olykor-olykor, mind a mai napig, elalvás előtt vagy ébredés után a kérdés: „hiszel-e még a művészet szentségében, erejében, kedves jó Frici bácsi?” – de csak a falak néznek rám. Biztosan könnyebben szót értenénk, ha sikerülne szert tennem egy barátságos sündisznóra.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben