×

A postamester

Gáti István

2011 // 02
Alekszandr Puskin elbeszélése nyomán

Nagynéném, jámbor, drága lélek,
Az édességre rákapott.
Nyolcvan fölött övé az élet!
Szájában príma keksz ropog.
Ha nincs cukor, mit ér az ember?
Olasz csokit havonta rendel.
Nyugdíj ha jön, számol, s beoszt.
Számlák után első a koszt!
Garzonja rejt megannyi kincset.
Megtöltve váza és komód.
Szokatlan tárolási mód.
De Olvasóm, őt meg ne intsed!
Huszonhat négyzetméterén
Tenyérnyi rendben, szépen él.

Templomba jár, övé a béke.
Aprók közül barátja sok.
Ötpolcnyi könyv szobája éke.
Van már, mit többször olvasott.
Cukorra, könyvre bő az étke,
Ez nénikém parányi vétke.
Ha fűt, a gáz kis lángon ég.
Kártyán ha veszt, csekély a tét.
Verssé szabom, vakon, de hűen,
Mit prózában Puskin megírt.
Elnyűve nagy köteg papírt
Nénémnek írom most e művem,
S tudnám e jót fokozni még:
Mesélj nekünk, orosz vidék!

*

Jártál-e már felénk batáron?
Kocsid zötyög sok verszten át.
Elátkozod, szegény barátom,
Ki néked rossz gebéket ád.
Hintód ölén morogva fekszel:
– Gonosz zsivány a postamester!
Tengely zörög, behull a hó,
Vagy ímmel-ámmal húz a ló?
Falvak során utazni rémes;
Hibás az út, a híd törött.
Száz kellemetlen nyűg között
Vigasztaló találni vétkest.
Sok elgyötört utas szerint
A postamester bűne mind!

De képzeljük magunk helyébe:
E mesterség komoly s nehéz.
Hangos szitok csupán a bére.
Markába ritkán cseng a pénz.
Tábornok jött az állomásra,
Csengetnek nála egyre-másra.
Futár kopog. Belép, s hadar:
– Trojkát szerezz! Lovat, hamar!
Parancsra, füttyre bőrig ázik.
Tisztek henyélnek lakhelyén;
Ez csalfa férj, az agglegény,
S ő fut, ha bírja, ájulásig.
Míg talpon áll, nem révedez.
Valódi kényszermunka ez.

Húsz éven át vidékre járva
Kocsiztam egyre hajdanán.
Orosz hazám ezernyi tája
Köszönt be hintóm ablakán.
Volt postamesterből temérdek,
Kit szorgosnak láttam, szerénynek.
Atyuska, dáma, úrfi, lord,
Tanulhat tőlük jó modort,
Mert nem szegények ők erényben.
Legtöbbje büszke, nem heves,
Van közte fürge, szellemes,
Kivált, kiről szövöm regényem.
Alább, fogadd be, olvasóm,
Szamszon Virin meséje szól.

Május. Ború. Az állomásig
Háromversztányi út se volt.
Egyik dörejre jött a másik!
Zápor fakadt, s nyakamba folyt.
Félóra múlva, jól megázva
Bukkantunk rá a szürke házra.
A postamester futva jött,
Teát adott s törülközőt.
Ivan kocsist pokrócba vonta.
Jó volt leülni végre benn.
A házban ritka kényelem
S derű honolt, vidéki pompa.
– Dunyácska, jöjj! Tiéd a pult!
Bejött a lány, és elpirult.

Hamvas gyümölcs, törékeny álom!
Fény rezgett néma ajkain.
A férfi szólt: – Ez itt a lányom,
S magam volnék Szamszon Virin.
Számolt, s a pénzt zsebébe dugta.
– Két ló öné. Tessék, a nyugta!
Míg bent az úr ruhát cserél,
Dunyám, szaladj egy csöpp tejér’!
Futott a lány, s Virin dicsérte:
– Szorgos gyerek. Szerény, de friss.
Tizenhat éves drága kincs!
Szegény nejem, hogy meg nem érte…
Oly megható e gyönge kéz!
Szeméből édesanyja néz.

Forró teával oltva szomjat,
Utam csinos szobába vitt.
Vihar zilálta mellkasomnak
Oly jólesett a száraz ing!
Szűk volt e lak, de bája tetszett;
Kopott falán négy régi metszet,
Kirágta itt-ott már a szú:
Elsőn a tékozló fiú
Apjának búcsút int sietve.
A másikon vadabb a fény,
Rossz nők között csapongva él.
Lakmározik, vidám a kedve,
Hevét csitítja pálmaág.
Körötte ül sok álbarát.

Az alkotó a harmadikra
Koldusszegénynek festi már.
Disznót terel, s az inge nyitva.
Híg ételért az ólba jár.
A szélső kép idilli, gyatra.
Megtért fiát fogadja apja.
A vándor esdve térdepel,
S megindul rá a vén kebel!
Sietve jő ölelni bátyja.
Nyitott szemével int a ház,
Borjút taglóz a víg szakács.
Pazar darab. Örül, ki látja.
Négy ócskaság, bazári giccs –
Lelkem falán azóta kincs.

Rossz gönceim selyemre váltva
Büszkén mentem Virinhez át.
A pult mögött szelíd leánya
Égszín szemét lesütve állt.
Gyönyörködőn e szép szemekben,
Pipám ruhám zsebébe tettem.
A postamester invitált,
Kész voltam véle inni hát.
Az ember szíve mégse szikla!
Fogyott a puncs, nem is kevés!
Egy jóízű beszélgetés
Emléke forrt az ajkainkra.
Míg néztem én a szép leányt,
Az órainga egyre járt.

Ivan, kocsimmal útra készen,
Jöttöm régóta várta kint.
Belém nyilallt a bú egészen,
Otthagyni fájt a jó Virint.
Borúm okát Dunyácska tudta.
Utánam jött az udvarukra.
Szavam merészet kérdezett,
S már észrevétlen jött a tett.
Bolond a szív. Szavát ki érti?
Egy gyönge perc, s már ő az úr.
Elég egy váll, egy vékony ujj,
S eszét veszíti mind a férfi.
Feledve rangot, jó modort,
Megégetett a néma csók.

Elmúlt a perc. Silány ködökbe
Gurult tovább a röpke lét.
Sok kín jutott kevés örömre,
Meddőn szivárgott évre év.
A jót a sors csak szűken adta.
„Emlékezz hát a szűz ajakra!”
Az élet bölcsen oktatott,
Hisz boldog voltam akkor, ott!
Űzött a vágy megnézni újra,
Becéz-e nyírlugast a táj.
Zord nép között hogy él a lány?
Gyűrűt visel talán az ujja?
Trojkám szaladt, sodort a láz,
S feltűnt a régi postaház.

Tűzött a nap. Se szél, se pára.
Ez volna hát? Nem fogta ész.
Az épület kopott falára
Nagy foltot varrt a zöld penész.
Szívem dobolt, a házba lépve
Ott várt a múlt négy furcsa képe,
Pókháló-rojt a sarkain,
S alattuk hortyogott Virin.
Barátom ez, vagy mégsem ő?
Székén görnyedten ült az agg.
Jöttömre bambán felriadt,
Ölébe hullt a csíptető.
Mozdult a kéz, a görbe hát,
S illőn köszönt, midőn felállt.

A régi arc, de ősz keretben!
Utalványom vizsgálta épp.
Míg csendben írt, szemügyre vettem
A postamester vén kezét.
Erőtlenül zihált az orra.
A pápaszem fölött sasolva,
Betűt betűn hurkolva át,
Kitöltött minden rubrikát.
– Szabad nevét? – kérdezte végre.
A tompa hang szívembe vájt.
– Nem ismersz rám, öreg barát?
Itt jártam én, úgy öt-hat éve…
– Forgalmas ám e postaút!
Sok arcot elfedett a múlt.

Hibátlan érv, gazdája józan.
Szemernyi gúny sem ült szaván.
Faggattam őt: – Dunyácska hol van?
Hogy él ma? Férjhez ment talán?
Felhő borult öreg szemére.
Bár fedte bánatát szemérme,
És titkát eltemette jól,
Fejünkbe szállt egy flaska bor,
S már nem viselkedett kimérten.
Arcom lett végre ismerős,
Vagy jó borom volt túl erős?
Rejtély. Okát magam sem értem.
Kíváncsiságom révbe ért,
Virin mesélt egy kész regényt:

Ismerte hát az én Dunyámat?
Ki erre járt, csodálta őt.
Mert angyalarca volt a lánynak,
Alakja szép sudárra nőtt.
Urak szemét magára vonta,
Egy sem maradt iránta tompa.
Dámáktól drága rúzst kapott,
Habár még zsenge fruska volt.
Ha ügyfelem kiáltva jött be,
Engesztelőt Dunyácska szólt.
Fél perc után egy nesz se volt!
Csitult az úr, kinyílt az ökle.
Kacsingatott a pulton át,
S békében várta új lovát.

A szőnyeget nem fedte lábnyom,
A sarkokat nem lakta pók.
Mindig serénykedett a lányom.
Könnyű megszokni ám a jót!
Tudott vasalni, főzni Dunyka.
Vérében volt a házimunka.
Gőzölt a borscs, a tészta kelt.
Októberig virult a kert.

Hisz látta még! Ki vágyna szebbre?
Pompára ritkán telt nekem,
Pótolta azt a gyermekem.
Féltettem őt. Becéztem egyre.
Intő szavam fogadta még.
De lám, irigykedett az ég!

Pár éve volt. Egy téli este
Ültem pipázva, szótlanul.
Lánykám a gyűszűjét kereste,
Mikor becsörtetett egy úr.
Egyenköpeny, hólepte kucsma.
Csapkodta díszövét a puska.
Mély volt a hang, parancsoló,
De nem került sehogy se ló,
Hisz elvitték estére mindet.
A férfi arca elborult,
S már szinte felnyögött a pult,
Mikor Dunyám felé tekintett.
Ó, Isten adta kék szemek!
Fényüktől újra béke lett.

Elcsendesült a férfi hangja.
Levette cifra zubbonyát.
Levest evett, s erőre kapva
Örvendezett, kedvünkbe járt.
Mint szolgalány, kit bálba visznek,
Örült Dunyám a nyalka tisztnek.
Volt pétervári szóbeszéd.
Nevetve billegett a szék.
Vidám kacaj vegyült a télbe.
Tíz óra – jött a fordulat!
Prüszköltek kint a jó lovak.
Itt volt a perc, befogni végre.
Kibitka menni készen állt,
Utas beléje mégse szállt.

Fejgörcse lett szegény huszárnak.
Erőt vett rajt’ a bénaság.
Látszott fején, hogy egyre sápad,
S kidőlt alélva, mint a zsák.
Kit gyűr a láz, utazni nem tud.
Szobámba ketten támogattuk.
Hozattam tiszta ágyneműt.
Dunyám az ággyal szembe ült.
Feküdt a tiszt köhögve, fázva.
Bőrére rátapadt az ing.
Imáit eldadogta mind.
Nyomasztott lázas mormolása.
S mi lelte reggel? Jó, hogy élt!
Küldettem Sz…-be doktorért.

Betegre így sosem vigyáztak.
Szaladt a lány, itatta őt.
Művésze lett az ápolásnak.
Ecetbe mártott keszkenőt
Rakott a férfi homlokára.
Forró nyakát ölelte párna.
A doktor délben érkezett.
Előkerült a kúp, a csepp.
– A láz miatt elméje kába.
Csúnyán köhög, de megmarad.
Naponta kétszer adjanak
Egy csésze jó erős teába
Háromkanálnyi köptetőt.
Nem várja még az ördög őt!

Az orvos itt maradt ebédre,
Anekdotázott németül.
– Jobb lesz talán a tiszt kedélye,
Ha ő is asztalunkhoz ül!
Tisztelt uram, ha látta volna,
Mi gyógyhatás szorult a borba!
Agyam miféle ködbe bújt,
Hogy rögtön nem fogott gyanút?!
Oly hirtelen lement a láza!
Láthattam volna, színigaz,
Komédiázik itt a gaz!
Szemet vetett a balga lányra.
Mesélni róla borzalom.
Égő a seb, de folytatom.

A fess huszár csalóka maszkja
Bizalmamat megnyerte már.
Sokat mesélt  derűt fakasztva.
Ámultunk minden mondatán.
De sor került az indulásra,
És én kínáltam fel: Dunyácska
Kísérje őt a templomig.
Mily balgaságba vitt a hit!
Roppant a hó, a szép kibitka
Az úton lassan billegett,
S a messzi ég a táj felett
A távozót magába itta.
A félelem, mint szürke rém,
E kép nyomán szökött belém.

Fél háromig szorongva vártam,
De néptelen maradt az út.
Békém tovább nem volt e házban,
Fejemben fájó szikra gyúlt.
A templomkertig támolyogtam,
Kóbor leányom hátha ott van.
Árnyékba bújt a néma kert.
Dunyám sehol. Se kint, se bent.
A sekrestyés se látta erre.
Estére jött Iván kocsis,
Ázott volt inge, piszkos is.
A pálinkától szédelegve
Még úgy-ahogy beszélni bírt.
Ő hozta el lován a hírt:

Minszkij huszár a gyermekemmel
Sietve Sz…-be hajtatott.
Lovat cserélt a rongy gazember!
Csupán e korhelyt hagyta ott.
Midőn a hír jött, messze jártak.
Háborgó fejjel estem ágynak.
Egy hétre elnyomott a láz.
– Rossz vége lesz, ha nem vigyáz!
Ekképp okoskodott a doktor.
Belém nyomott szekérnyi szert.
A hosszú kúra megviselt,
Szédültem már a gyógyporoktól.
Ne lökje sírba sarlatán,
Az ember jobb, ha talpra áll.

Mikor magamtól rendbe jöttem,
Nyomozni kezdtem, tudva rég,
Hogy ott virít a postakönyvben
Egy pétervári utcanév.
Nyolc hét szabadság birtokában
Ütött-kopott batárba szálltam.
Rázott az út, befújt a szél,
De új reményt adott a cél:
Lányom kezét megfogni újra.
Háromszor ült delén a nap,
Míg szembejött a Néva-part.
Ezernyi fény szitált az útra.
Hűs vatta ült a házakon,
De fortyogott a bálszezon.

A hosszú út megtörte testem.
Gyógyírt talán a város ad.
Szállás ügyében felkerestem
Egy régi tiszt barátomat.
Másnap korán kabátba bújtam.
Megvolt a cím. Vacogva, dúltan
Zörgettem Minszkij ajtaját.
Elém egy testes szolga állt:
– A háziúr kilencig alszik!
Nevét beküldöm cédulán.
Gazdám fogadja délután,
De dolgom van, ha nem haragszik.
A szolga ezzel elköszönt,
S a lépcsőházra hullt a csönd.

Hat óra tájban visszamentem.
Minszkij köpenyben jött elém.
– Mi kell? – suhant a hang felettem,
S könnyek között dadogtam én:
– Itt áll egy ifjú lánynak atyja,
Ki gyönge gyermekét kutatja.
Nem vádolón, esengve jön.
Kínját bizonnyal érti ön,
S a gerlicét repülni hagyja.
Járkált a tiszt, zavarba jött.
Távol meredt fejem fölött,
És néma lett egy pillanatra.
Soká kereste még a szót,
S higgadt mosollyal válaszolt:

– Rossz tréfa volt megszökni ketten.
Rabló vagyok. Megáll a vád.
Nyomaszt a bűn, mit elkövettem,
Nem érdemlem bocsánatát.
Hogy visszaadjam őt, ne várja!
Hozzám kötődik már a lánya.
Szerelmünk boldog, gondtalan.
Dunyának úri dolga van.
Vidám a báli társaságban.
Minszkij szavából ennyi telt.
Zsebembe gyűrt vagy száz rubelt,
S az utcát rótta már a lábam.
A sarkon ült egy vak zenész.
Sosem fogott még ennyi pénzt.

Így volt, uram! Mint sejti immár,
Dunyám Pétervárott maradt.
Elért az est a Néva hídján,
Hol átkísért e rút kaland.
Fojtott a kín, szavamra mondom.
Szállásadóm viselte gondom.
Az éj nyugalmat nem hozott.
Fejemben forgott száz dolog,
De mindenik Dunyát idézte.
A búcsú kell, s felold a könny.
A lányt, ha vissza úgyse jön,
Szerettem volna látni végre.
Így forgolódtam reggelig,
S a fájdalom templomba vitt.

Leányomért imát rebegtem,
De nem maradt hitem se már.
Egy ember árnya járt helyettem
Az ébredő Lityejnaján.
Már lépteimmel sem törődtem.
Zötyögve konflis jött mögöttem.
Horkant a ló, de megkerült.
Belül kalapban Minszkij ült,
S kiszállt a sarki épületnél.
Kastélyt idéző úri ház,
Bejáratára őr vigyáz.
Két kőszobor, fölöttük erkély.
A cár se hord ma ennyi díszt!
A nagy kapun bement a tiszt.

Nem vártam újabb alkalomra,
A ház felé siettem én.
– Itt él Avdotya Szamszonovna?
Postája jött. Sürgős levél.
Személyesen kell kézbesítsem.
Még elkésnénk, ne adja Isten!
Hadartam holmi esküről,
Végül beengedett az őr.
Lépcsőzni fájt, tüdőm se bírta,
De célom volt, s ez egyre vitt:
Dunyám, ha megtalálom itt,
Karomba hull, akárki tiltja.
Egy ajtó félig nyitva állt.
Kacaj futott a résen át.

Tükörfalú terembe léptem.
Dunyácska nékem háttal állt.
Egy tánctanár mutatta éppen,
Miként lazítható a láb.
Dobolni kezdett Minszkij ujja,
Szivarja füstjét épp kifújta.
Szemével, hittem, ölni bír:
Ruhámon átszaladt a nyíl,
Tüzét Dunyám lebegte körbe.
Fülén, nyakában ékszerek.
Felém suhant, és észrevett.
Eszméletlen rogyott a földre.
Minszkij őrjöngve elzavart.
E mélabú azóta tart.

A város tündökölt a télben.
Bosszantott fénye két napig.
Szerény falumba visszatértem,
Nyugalmat mégse leltem itt.
Magam maradtam három éve.
Azt sem tudom, Dunyácska él-e.
Rajong, eseng a gazdag úr,
Míg friss a lány, míg arca új,
És lesben áll seregnyi szolga.
Egy év vagy öt? Elvész a vágy!
Eldobja majd a gyönge lányt.
A gyöngy kiég, lehull a porba.
Oly árva lesz, mint fönt a hold.
Tán boldogabb a síri holt.

Szamszon Virin, öreg barátom,
Könnyek között ekképp mesélt.
Gyűrött kezét remegni látom,
Mint néma társ, kísér a kép.
Lement a bor s nyomán a vodka.
Történetét csapongva mondta.
A jó anyag, hol elrepedt,
A költő ujja varrta meg.
Ha szép a mű, köszönd a tollnak!
S hogy zárszavát leírva lásd,
Átnyújtom még a folytatást:
Virinnek mit hozott a holnap?
Sötét zugába jött-e fény?
Nemrég utánajártam én.

Zörgő avarban szállt a trojka.
Söpört a szél, szemembe fújt.
Az őszi ég gigászi rojtja
Temette árnyba N. falut.
Leszállt a köd mogorva leple
A régi postaépületre.
Egy ló se volt. Fatábla fent.
A postaház serfőzde lett.
Egy néne jött, kövérke testtel.
Ismerni vélt, pihegve szólt:
– Szamszon Virin barátja volt?
Elköltözött a postamester.
A lelke messze vándorol,
Megszánta őt az alkohol.

– A bánatot sehogy se bírta.
Egyetlen lánya megszökött.
De ott a kert mögött a sírja,
Majd Ványa elkíséri önt.
Macskázik épp. Kölyök, ne kínozd!
Egy úr van itt, kísérd a sírhoz!
Kis vézna volt, ruhája rút.
Porzott a föld, a macska fújt.
Foglyát megunta tán a gyermek.
Nagyot köszönt, fecsegve vitt,
Ismerte jól szegény Virint.
Naiv meséi érdekeltek.
Míg pusmogott a kis kölyök,
A sír fölött elült a köd.

– Ez volna hát Apóka sírja.
Kitűztem rá a csúzlimat.
Erős darab, valódi nyírfa.
Ő adta Ványa úrfinak!
Játékpipám is ő faragta.
Gyakran felültetett a bakra.
Ha tréfálkozni kedve lett,
Bolondozott, nyakába vett.
Dió ha volt, zsebembe tömte.
A múlt telet nem érte meg,
S a felnőttek felejtenek.
Apóka árva lesz örökre.
Láthatja, mindent gaz borít!
Csak egyszer volt egy asszony itt…

Kíváncsian szavába vágtam:
– Miféle asszony? Ismered?
– Egy úrihölgy, sötét ruhában.
Volt véle három kisgyerek.
Utánuk jött egy fürge mopszli.
Hogy tudtunk volna szórakozni!
Víg volt az eb, s gazdája szép.
Bár volna mód csodálni még!
De kérdőjellé nyílt az ajka.
Szamszon Virinről kérdezett,
S a bűvös percnek vége lett.
Csak álltam ott, fejem lehajtva.
Nem szóltam, s tudta már a hírt.
A drága hölgy lerogyva sírt.

– A kertbe őt magam vezettem.
Letérdepelt, soká maradt.
Szép volt Apót siratni ketten,
Imára zárni markomat.
Pár rubelért itt volt a pópa.
Eltűnt a hölgy. Nem jött azóta.
Apónak már csak én vagyok,
S mert fenn van ő, az angyalok!
Így font igaz mesét a gyermek.
Bár hangtalan pihent a hős,
Egy percre felderült az ősz.
Fény járta át a síri kertet.
Virult a hant, mint büszke bérc.
Nem bántam már időt, se pénzt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben