Zónaidők – időzónák

Tavalyelőtt csinálták meg az utat makadámra. A tavalyelőttiséget Franciska nem nevezte meg; még tudatos behatárolás nélkül éltek benne az idők, percnyi, de legalábbis órányi pontossággal. Hallott róla, hogy vannak időzónák vagy zónaidők, és valami ilyesminek élte meg a pinceelőttiséget, a pinceutániságot s legkörülhatároltabban magát a pinceiséget. A felnőttek nemegyszer mondták, hogy karácsony napjától február közepéig voltak a pincében, de ez csak olyan volt, mint amikor a petróleumlámpás, átmelegített és gőzös pincenyirokban Szabó bácsi megszólalt, és azt mondta, mától ezerkilencszáznegyvenötöt írunk. Hová írunk, és minek írunk? Minden ceruza és papír a lakásban maradt, egyedül Presser Bandi őrzött egy megviselt paksamétát, amire azt mondta, hogy ezek az okmányaim.

A pinceelőttiség zónájában történt még, hogy egy reggel különös zajokra ébredt, a lehúzott fehér vászonrolók mögött ilyenkor mindig sűrű tejfehérben lélegzett a világ, tejfehéren neszeztek a hangok, s az ablak előtt elmenők olyan árnyékot vetettek a lehúzott vásznon át, mint a melegedni kezdő tej kiszámíthatatlan áramlásai.

Az új hangok zörögtek, de valami letompította őket, és szünet nélkül áramoltak, egymásba folytak; mielőtt elhaltak, ismét fölerősödtek, puhán dobogtak és csikorogtak, huppantak és idegen nyelven beszéltek, időnként félelmetesen csúnyákat is mondtak érthetetlenül.

Amikor anyja a rolókat felhúzta, azt mondta, hogy itt vannak a kubikosok. Csinálják az utat.

Az út ott ment el az ablakuk előtt, az utca egy mellékes elágazásaként: a hepehupás, köves, gödrös mellékút s a parknak nevezett füves, bokros rész választotta el a házsort a szemben lévő házsortól s az utca fő vonulatától, ahol az igazi forgalom zajlott: ott közlekedtek a fuvarosok, a szódások, a postáskocsik, a jegesek, s az ószeres is mindig csak azon az oldalon ment énekelve. Itt az ószeres, aki mindent vesz, cipőket, ruhákat, rongyokat, ócska, rossz matracokat. Díványrugókat. A díványrugókat az ószeres lefelé ereszkedő hangokon énekelte, a díványrugók leeresztettek, és lent maradtak.

Franciskáék oldala is szerves része volt az utcának; és a parkos kiszélesedésnek meg a mellékútnak köszönhetően Franciska mindig úgy érezte, hogy az ő ablakuk a legjobb kilátóhely; tágas térben jelenik meg a túlsó oldal, összes kapujával és ablakával, összes jövő-menőjével, időnként feltűnő teherautóival, melyeknek nyomában enyhe benzinszag maradt. Ez a benzinszag lenge és illanó volt; mire az orr beszippantotta, már el is párolgott. Az utca kanyargása, meredeksége csodálatos érzések lehetőségét tartogatta: a lefelé futás hihetetlenül fel tudott gyorsulni, s Franciskának néha olyan gondolatai támadtak, hogy nem is az ő testében van az erő, ami viszi, hanem valami másban, talán a földben vagy a levegőben, vagy a kettőben együtt, vagy még inkább a testének, a földnek és a levegőnek összefonódó lüktetésében. Az utca túlfelén is voltak izgalmas elágazások: a szelíd lejtésű főjárdáról le lehetett térni a meredekebb lépcsősorra, melynek lépcsőfokai hármas, négyes, ötös csoportosulásokban ismétlődtek, közöttük sima, puha földdarabbal. A lefelé rohanás e lépcsőcsoportok fölött rendre repüléssé változott, Franciska lábizmai megfeszítésével, karjai lendítésével repülte át először a hármas, aztán a négyes, végül az ötös csoportokat is. A lépcsők alján, a sima főúton lakott a nagymamája, s Franciska, ahányszor csak tehette, lement hozzá, őt mindig lehetett küldeni, üzenetekkel, küldeményekkel, ilyen-olyan kérésekkel. Azt gondolták, hogy Franciska szolgálatkész, pedig csak a repülést akarta gyakorolni a kőlépcsők fölött. Egyszer azt álmodta, hogy az egész lépcsősort egyvégtében átrepülte, nem magasan, csak úgy, hogy ne érjen le a lába, s ez a lábaiban akkora izommegfeszítéssel járt, hogy az álom után napokig izomlázasan bicegett.

Franciska ismert mindent az utca széltében-hosszában, s amikor anyja a rolót felhúzva azt mondta, hogy itt vannak a kubikosok, csinálják az utat, Franciska egész nap őket nézte, először az ablakból, aztán a kapuból is: ilyeneket még nem látott. A kalapjuk karimája körbe-körbe lefelé hajlott, a tarkójuknál éppúgy, mint a homlokuknál. A kubikosokon mintha egész nap ott maradt volna a reggeli vászonrolók derengése, csak a tejfehérség átment valami napszítta homokszínbe: mintha egynemű fakó anyagból csinálták volna a testüket, a nadrágjukat, lógó ingüket, a lábukon lévő valamit, amire anyja azt mondta, bocskor; homokszínű lovakkal húzatták a fakó kocsikat, amiknek csak két kerekük volt, de az szokatlanul óriás. A kocsikra azt mondták, kordé, ami emlékeztetett a mizeri kordiére, amit Franciska a templomban hallott énekelni, de ez a kordé kimondva is fakó volt, porló homoktól száraz; szárazak, olajozatlanok voltak a csikorgások is, ahogy a kordékat billentették; zúdult a homok, homokszínűek lettek a lovak teljesen. Tapodták a száraz homokot a kubikosok, a lovak, a kordék nagy kerekei, fordultak, újból jöttek, és nem lehetett tudni, hogy hol van ez a töméntelen mennyiségű homok. Honnan hordhatják? Fakó, puha mozgás volt körbe-körbe: a teli kordék mentek föl, az üresek jöttek vissza, egy álombeli nagy ringlispíl lelassult földi mása imbolygott Franciska szeme előtt: gyönyörű, egyforma ringlispíllovak, a kubikosok kalapja, nadrágja kajlán lóg, mint a ringlispílt hajtó nagyfiúké. Mintha egyszer már álmodott vagy elgondolt volna hasonlót.

Egyenletes ütemben lépkedtek a lovak, egyenletes ütemben lépkedtek mellettük a kubikosok, s mintha a kubikosok feje is éppúgy bólogatott volna, mint a lovaké, lehajtott karimájú kalapjuk alól az arcuk alig látszott; s a pinceutániság időzónájában Franciska már úgy emlékezett, hogy a lovak fején is volt valami, valami kalap- vagy sapkaféleség, amiből fölül kiállt a két fülük.

Sokszor eszébe jutott ez a gyönyörű menet s a megdöbbentő felismerés, hogy a lóban belül még egy állat lakik: egy feketén gyűrűző, összehúzódó, kitáguló, a ló szépen lépdelő, kalaposan bólogató mivoltától teljesen független fekete állat: a menetben az egyik ló fölvetette, kissé oldalt lendítette a farkát, a tövénél erős, tömött farok a végénél legyezőszerűen szétnyílt, és a magasból lengve hullott alá. A csapódó szálak között feltűnt a lóban élő valami más: fényesen, gyűrűzve, önállóan, a ló mozgásától függetlenül és erőszakos-feketén. Franciska tudta, hogy a ló most szükségét végzi, ismerte, és nagyjából néven is tudta nevezni az életjelenségeket, de ilyen nyílt, leplezetlen, kitárulkozó megnyilvánulásukkal még nem találkozott. A lóban belül lévő valami más felülírja az idomítást, a maga törvényei szerint préseli ki az ürülékgombócokat a ringlispílforgás puha, tiszta homokjára. A látvány bénítóan erőszakos volt, maga alá rendelt mindent: a forgást, a homokfakóságot, a lépések letompított hangját, magát a szükségét végző lovat is. Franciskát ez az állatiasság lenyűgözte, s nagyon örült, hogy nincs mellette senki, aki bámulását láthatta volna. Úgy érezte, hogy ez illetlenségnek számítana. A kubikosok más világból valók voltak, ügyet sem vetettek Franciskára. A farok alól feltárulkozó fényes, fekete gyűrűsállatra még kevésbé.

A kubikosok olyan csendesen tűntek el, ahogy megérkeztek, illetve egy reggelen nem jöttek vissza; a homokkal borított mellékút hetekig csak sugározta a nyári napmeleget, nyelte el a hangokat, s az emberek azt mondták, ha most egy nagy zápor jönne, az egészet lemosná, zúdulna le a vizes homok, s elöntené a mélyebb udvarokat.

Aztán e világból való emberek jöttek, munkásruhás, gép- és olajszagú emberek, a gépeik zörögtek, zajos, kemény kőzúzalékot zúdítottak, egyengettek, hengereltek, ezt már semmilyen zápor le nem mosta volna. Aztán ők is elmentek, zörögve, csörögve, hangosan, s többet nem jöttek vissza. Mások sem jöttek helyettük. Aha, ez makadámút. Mondták az emberek. Ez készen van.

A makadámút erős volt és kikezdhetetlen, de furcsa módon mintha mindenki kerülte volna, hetek múltával is teljesen újnak, tisztának tűnt, alkonyatkor egységes feketének mutatkozott, a napos delekben meg úgy szórta a fényt, mint a millió darabra szétrepedt tükör, amelyet a keret azért még egyben tart. Mintha a makadámút arra várt volna, hogy Franciska lépjen rá először, rajta próbálja ki a sárkányröptető futást, amely már maga is szinte repülésszámba ment, legalábbis Franciska előre érezte a föld–láb–levegő–meredekség együtteséből kihozható szédítő sebességet. Igen, mert az apja azt mondta, hogy csinál egy papírsárkányt. Apja értett a mechanikához, a légellenálláshoz, a sebességhez, a lejtőkön való gyorsuláshoz, a felhajtóerőhöz, s amikor a sárkányra ígéretet tett, nemcsak Franciska, de mindnyájuk előtt megjelentek a magas fennsíkról eregetett, sztratoszférában lebegő hangyatelepi sárkányok, melyek egész nyáron ott rezgették farkukat a nap közelében. Volt, aki azt mondta, hogy meggyulladnak a naptól. A dunai légáramlás felhajtóereje viszi őket ilyen magasra, mondta az apja, és látszott, hogy ő sem tudja magát kivonni az égi jelenések hatása alól.

A sárkány alapos mérések, vágások, számítások, ragasztások után készült el, szép volt, szeme-szája sárkányosan vigyorgott, farkán vibráltak a színes krepp papírcsíkok, s egy teljesen új cukorspárga-gombolyaghoz kötötték hozzá, amit a gyorsuló futás közben tekerni-tekerni, engedni kell, engedni a végtelenségig, amíg a tekercs el nem fogy, s az egy szál spárga feszülésén meg nem érzi az ember a sárkány életre kelését. Nagy horderejű, fényességes délután volt. Franciska a felső végén rálépett a makadámútra, a sárkányt a feje fölé tartva futni kezdett, gyorsabban, egyre gyorsabban, aztán a sárkányt elengedte, eresztett a gombolyagon, a szél mintha a sárkányba kapott volna, Franciska meg gombolygatta a tekercset, a lábát feszítette, mint a csoportokba szedett lépcsők fölött, de ahányszor a földre ért a talpa, úgy érezte, hogy durva smirglit érint, fékezőerő volt a makadámútban, hát minél ritkábban letenni a talpat, emelni, ameddig csak lehet, iszonyúan feszítve a combot, a térdet, a vádlit, legyűrni a durva fekete smirglit, ilyennel fényesíti mindig az anyja a tűzhely platnijának fémkarimáját, s a smirglis dörzsölés hangja, látványa rémesebb minden elképzelhetőnél. Franciska feszítette, húzta föl a lábát, úgy hitte, a lendület még kitart, de míg a spárgát engedte, a lába előbb súrolta a smirglit, mint remélte, s ő a lendületben lévő testével a földre vágódott. Fektéből hátranézve látta, hogy a sárkány döglötten ott fekszik mögötte. A térdén éles, mély hasíték volt, a fényt ezerfelé megtörő kövek egyike vágta a hegyes élével. Erősen folyt a vére, de ebben nem volt semmi megrendítő, látott már ilyent mások térdén, könyökén, homlokán. A sebet kimosták, bekötötték, a kötést időnként cserélték. De a térde elszíneződött, megduzzadt, feszült, fájt, húzódott, valami furcsa gyülem is megült a seb karimáján. Ez a gyülem hol nedves volt, hol beszáradt, a szomszéd Szabó bácsi azt mondta, hogy dolgoznak Franciska fehérvérsejtjei, gyógyítják. Franciska fehérvérsejtjei, ismétlődött Franciska fejében, s megszállottan figyelte a térdét, szerette volna meglátni a benne élő kis fehéreket, amiket eddig még sosem látott, s amikről eddig még nem is tudott. Ezek a kis fehérek az ő tudta és jóváhagyása nélkül sürögnek, dolgoznak, élnek. Élnek, úgy, mint a lovakban a nagy fényes gyűrűsállat. Nagyon lassan gyógyult a seb, Franciska kicsit bicegett is tőle, s a szomszéd gyerekek csúfolkodva ezt mondogatták: MAKADÁM – AKAD ÁM. Franciska tudta, hogy ezt úgy nevezik, hogy káröröm, mert a sárkányt irigyelték, persze hogy irigyelték, ilyent egyiküknek sem készített az apja, az is külön csodaszámba ment, hogy az ő apja ezt megcsinálta. Eltervezte, megcsinálta: hurkapálcáért, ragasztóért, papírokért, zsinegért küldte őket a boltba, a nagyasztalról lerámolt, és jókedvűen mért, számolt, teregette és vágta a nagy lapokat.

A sárkány ugyan döglötten feküdt a makadámúton, de úgy tűnt, hogy még feltámasztható, csak egy bejáratottabb, simább út kell hozzá. Meg Franciska lábának a gyógyulása. Lassan gyógyult a lába, s közben esős, hideg idő lett, Franciskára mackónadrágot is parancsoltak, hogy a sebes térde meg ne fázzon. Napközben nem is igen láthatta a sebet, de a viszketésből úgy érezte, hogy millióan sürögnek, gyógyítják az apró kis fehér lények, kijönnek a bőre alól, parányi alagutakban közlekednek, akkor is, ha ő oda sem figyel, akkor is, ha mindenki elfeledkezik róluk. És valóban. Mire az emberek azt mondták, hogy a Hárosnál vannak az oroszok, s az egész ház felbolydultan pakolni kezdett, s a pincébe leköltözve kezdetét vette a pincei zónaidő, a sebe összeforrt, és körülbelül akkor, amikor Szabó bácsi azt mondta, hogy mától 1945-öt írunk, a nagy összeszáradt var is lepotyogott, rózsaszín, vékony bőr maradt a helyén. A nyüzsgő lények visszavonultak, és Franciska, ha éjszaka a párnára szorított fülében tompa dobogást hallott, elképzelte, hogy fehér fityulás lények mennek-mennek a benne lévő sötét ismeretlenségben.

Aznap, amikor az udvaruk légterében a légi csata volt, amikor közvetlenül a fejük fölött hallották a gépek fülsiketítő kerepelését, s a háztetőkön pattogtak az elvétett golyók, és sosem lehetett tudni, hogy az eltalált repülő mikor zuhan rájuk, aznap, amikor a lövöldözés elhalt, s a gépek elmentek, vagy valahol távolabb zuhantak le, és Franciska mégiscsak elaludt, a sárkányról álmodott, egy sárkányról, amelyik messze tőlük, a magas Hangyatelep fölött lebegett, de ebben a sárkányban benne lehetett az összes többi is: Franciska tartotta a spárgát, amely finoman, lüktetve feszült, holott látni lehetett, hogy a sárkány nem is az ő madzagjához van kötve, hanem egy egészen másikhoz, s Franciska mégis érezte, hogy a zsineg végén mikor forog egyet a sárkány, érezte a súlyát, a felfelé húzó erejét, és látta, hogy a sárkány nem papírból, hanem valami átlátszó, kocsonyás, ki-be türemkedő anyagból van, ami néha nem is látszik, beleolvad az égbe, de ha úgy forog, hogy rásüt a nap, akkor fényesen csillogva pulzál. Ez az álom napközben sem hagyta nyugodni, arra gondolt, hogy megvan-e még a sárkány a szekrény mögött, ahová az egyre távolabbra csúszó pinceelőttiségben tette, mert semmi nem volt biztos, semmit nem lehetett tudni, a bombázásokkor benn hagyott szimpla ablaktáblák mind betörtek, az ablakokon bárki bemászhatott, a konyhaajtó előtti járdát belövés érte, a külső ajtajuk az udvar közepére repült, a belső ajtó darabjaira esett, az mehetett be hozzájuk, aki csak akart. Semmit sem lehetett pontosan tudni, még akkor sem, ha anyja gyakran fölment valamit főzni. Egyszer kenyeret is sütött a nagy vastepsiben, a krumplit a pincében hámozta hozzá, mert Szabó néni azt mondta, hogy van olyan kenyér, amibe krumplit is tesznek. Krumplijuk több volt, mint lisztjük. A krumplis kenyér keletlen lett, s azt mondták rá, hogy szalonnás.

Franciska szorongva gondolt arra, hogy a kitört ablakokon bárki bebámulhat, a széttört konyhaajtón bárki bemehet a magára maradt lakásukba: orosz, tolvaj, kóbor macska, lövésektől megvadult kutyák. Mi lehet most kinn az utcán? A visszhangos lövések behallatszottak, de az irányuk éppen a visszhangtól követhetetlen volt, időnként olyan hangok jöttek, mintha a leeresztett boltredőnyöket döngették volna. Idegen, ismeretlen hangok szűrődtek be az udvaron át, és Franciska képzeletében ez az egész utcát idegenné tette: kiismerhetetlenné, riasztóvá, amelyben még az árnyak és fények irányai is teljesen összekuszálódtak. Franciska gondolataiban úgy összevissza verődtek az utcai fények, mint a makadámút kövein. Mikor lehet a pincéből fölmenni? Mit fognak találni az elhagyott lakásban? Mit fog megmutatni az utca a pincei időzóna föld feletti történéseiből? Ilyeneken gondolkodott Franciska, s a pinceutániságban is pontosan emlékezett még a baljós léghullámokra, a tudhatatlan dolgok fenyegető lesben állására. Az ismeretlen hangoktól az addig ismert, tudott utca idegenné és elgondolhatatlanná vált, és feketévé meg összevissza villogóvá, mint a be nem járatott makadámút.

Aztán megnyílt a pinceutániság időzónája, de a pincei időzóna nem szűnt meg, csak nyitva maradt, mint a tárva hagyott páros pinceajtó meg a nagy farönkökből rakott, összeszerkesztett védőbástya ravasz rése, amin át a felnőttek a pincéből néha kióvakodtak. A pincei idő múlhatatlan volt, mint a konzerválódott pinceszag, Franciskát minduntalan utolérte, bekerítette: a pincéjükben rekedt idegen emberek és a Wili néni által odahívott szomszéd házbeliek szokatlan beszéde, viselkedése, a rejtélyes mozzanatok, amikor a felnőttek magukba roskadva csak ültek, vagy amikor a félelemtől semmivé válni szerettek volna. A szomszédból átjött Csongor nénit és a Pestről itt rekedt Bözsi nénit két orosz – hosszas körbetekintések után – kiparancsolta, a két néni a farönkös bástyán kívül úgy kiabált és sikított, mint akiket késsel összevágnak, de aztán mégis elhallgattak, s amikor visszajöttek, épségben voltak, nem vérzett semmijük, de olyan sűrű és nehéz lett a pincei csönd, hogy mozdulni vagy pisszenni sem tudott benne senki. Csongor bácsi meg a két tenyerébe hajtotta az arcát, s úgy maradt egészen a lámpa eloltásáig, vagy talán egész éjszaka. Nem lehetett az arcába látni, s ő sem nézett senkire. Amikor másnap Franciska halkan megkérdezte az anyját, hogy hová vitték a Bözsi néniéket, anyja azt mondta, hogy krumplit pucolni. Fals, tapintatosan képmutató volt minden, de a tapintatos visszafogottságon időnként áttörtek valami új, mindenre és mindenkire fittyet hányó erők: a paksamétáit őrző Bandi simogatni, csókolgatni kezdte a szintén Pestről itt rekedt szőke Ibit, aki Bözsi néni unokahúga volt. Bözsi néni úgy tett, mintha nem látná, de Szabó bácsi fennhangon a szerelem szépségét dicsérte. A negyedik szomszéd házból idemenekült sápadt, fonnyadt kis Bakosné egész nap a fiait imádta, s minden este úgy pisiltette meg őket, hogy a fiúk az összeeszkábált priccs szélére kiálltak, s ő egymás után eléjük tartotta a bilit, amelybe hosszú sugárban, először élesen, majd csobogva folyt a sárga lé. Eközben úgy nézett a fiúkra, ahogy a templomi képre szokás, vagy inkább ahogy a templomi képen néz Mária a kisgyerekére. A templomi képek legtöbbjén is látszott, hogy fiú a kisded, Franciska tisztában volt a fiúsággal, de felülírhatatlan szabályként élt benne, hogy aki a szükségét végzi, az elvonul, vagy legalábbis elfordul, számtalanszor látott fiúkat, akik a fal mellett vagy egy fa mögé elbújva gyorsan megszabadulnak a feszítő ingertől, és Bakosék esti színjátéka ellenérzést, megvetést keltett benne. Pucér alsótesttel álltak a priccs szélén a nála idősebb fiúk, s pisiszagú hangjátékot adtak a pincelakóknak. Franciska helyettük is szégyellte magát. Eszébe jutott, hogy egyszer kiskorában, amikor valahonnan hazaértek, neki nagyon kellett pisilni, s anyja úgy, ahogy volt, kabátostul ráültette gyorsan a bilire. S közben megérkezett a boltosék Pistája, aki valami félretett zöldséget hozott, s Franciska akkor, kicsi korában úgy érezte, hogy a helyzet túlélhetetlen, ő nem ülhet bilin a Pista előtt, s letolt bugyiját és lábait befedte a rajta maradt kabát szárnyaival. Úgy gondolta, hogy Pista szerint ő most sámlin ül.

Megnyílt a pinceutániság időzónája: a dupla ablakok bombázásokkor leszerelt épen maradt tábláit az ablakzsanérokra visszaakasztották, a szimpla ablak átengedte a hideget, a szelet, a hangokat, Franciska már a reggelekben hallotta, hogy a nagyfiúk szánkóznak: újabb, tejfehér körforgás ment az ablakuk alatt. Repülés-gyaloglás, repülés-gyaloglás. A fiúk hangja bejött, mintha ablakuk nem is lett volna, s a tejfehérség is betöltött mindent: nem kellett a régi vászonrolók tompa derengése, fehérben úszott az egész világ: a háztetők, a fák, a lelegelt bokrok s elejétől végig az egész makadámút. Nyoma sem volt a fekete smirgliköveknek, csontfehér simasággal lejtett az út, magába sűrítve mindent, a kubikosok lassú körhintáját, a homokhangtompítást, az eltűnt kubikoslovak hangtalan patáját, homokszín vonulását, a lovakban élő gyűrűsállat fényes feketeségét. A nagyfiúkon, a szánkókon túl látni való volt mindez, látni való, de egyszerre tudni való is, hogy más időzónában élnek ezek a dolgok: a kubikoslovakat már réges-rég levágták, réges-rég megették, vagy most eszik valahol. A kubikosok mindenféle csatákban meghaltak, vagy elvitték őket, vagy ülnek otthon a bezártságban, hogy el ne vigyék őket. Franciska apjáért a nagy Siegmund-féle műhelyből üzentek, hogy szükség lenne a tudására, ez elől elbújás, elzárkózás nem volt, ott javították a nagy orosz autókat, s ha apja nem ment volna, jöttek volna érte. Apja kapott orosz nyelvű igazolványt, de azzal is csak a kies hegyi utcákon mert közlekedni nagy kerülővel, mert a főútvonalak veszélyesek voltak.

A szomszéd felnőttek ritkán mutatkoztak, pontosan nem lehetett tudni, hogy ki halt meg, ki esett fogságba, kit kaptak el az utcán, az egész utca mintha a gyerekekévé vált volna; kavargott egy újabb hangtompítós ringlispílmenet, fehér alapon színesen kirajzolva, a homokpergés álmatagsága nélkül. Ez már elektromos körhinta volt: a pincei bezártság után szinte elektromosan szikrázott minden: az izmok, a csúszó cipőtalpak, a megvasalt szánkók, az összedörzsölt jéghideg kezek, a járdaszegélynek ütődő vasak.

A makadámúton autóforgalom nem volt, a parknak nevezett széttúrt részen túl közlekedtek az orosz teherautók, időnként megálltak, s hosszasan kurblizták őket az előreálló rácsos orruknál. Ha megindultak, egy kéményen át füstöt eregettek.

A makadámút kushadt a csiszolt, kemény hó alatt, fényes elégtételt adott mindenért: a fekete smirglisségért, az alattomos fékezésért, a késéles köveiért, a sárkány lezuhanásáért, és azért is, hogy ezentúl 1945-öt írunk. Franciska felhúzott lábakkal repült, vitte a föld, a hó, a szánkó, a teste és a levegő egymásba fonódó lendülete.

Franciskát behívták ebédelni, jó volt a meleg fokhagymás bableves. A tegnapi cseresznyebefőttes kukoricalepényen ő is fúrt egy lukat: kiszedett egy pincezóna előtti édes cseresznyét. Az egymásra tett lepényszeletekből egy összefüggő barlangrendszer maradt: sötétedett a kiszedett cseresznyék boltozatos helye. Ilyen alagutakban közlekednek bennünk a fehér kis vértestek – szórakoztatta el magát a gondolattal Franciska, de nem sokáig, mert mindent lebírt benne a repülés vágya, a maga irányította suhanás, kanyargás, fokozatos vagy hirtelen megállás. Már délelőtt is ott tartott, hogy neki parírozott minden: a befedett makadám, a hó, a szánkó, a két lába, a hátra- vagy oldalra dőlő teste, uralt mindent, de délutánra már nem volt ura önmagának, ő parírozott egy magasabb erőnek, amely repítette, lökte: nem abbahagyni a szárnyalást, nem letenni a lábat, nem félrekormányozni az útról, egyvégtében átsuhanni mindenen, amin csak lehetséges, úgy, mint a repülős álomban, s amikor érzékelte, hogy a kisebb gyerekek mind hazamentek, és a nagyfiúk mellett már csak ő maradt, s a fokozódó csöndből kitűnt, hogy a párhuzamos úton ritkulnak az orosz teherautók, s egyáltalán, a világot beborítja valami szürke szemcsés pára, ami összeáll egy hiánymentes nagy burává, mint aki a burában született, vagy a bura alatt nőtt fel, átkanyarodott a makadámútról az utca egészen meredek fővonalára: látta, hogy ezt lehet, a nagyfiúk is ezt csinálták. Az alkony megfagyott párakristályai szúrták az arcát, a szemét, a torkát, ahogy izgalmában tátott szájjal vette a levegőt, repült lefelé a szűkülő utca meredek kacskaringóin, ez volt az igazi pinceutániság: öröm–idegenség–félelem–erőpróba – eddig ki nem próbált kockázat: mindjárt átrohan a szigorúan tilalmas HÉV-síneken, HÉV-ek nem járnak, de teherautók igen, a felkurblizott, füstölő orosz teherautók. Franciska hátán is kristályok kezdtek olvadozni a rátapadt nagykabát alatt. Kicsúszott a keskeny útszűkületből, bele a keresztező forgalmas útba, amelybe előre belátni nem lehetett, szánkója a HÉV-síneken túl, a vonattöltésnél állt meg. Hirtelenebb és keményebb megállás volt, mint szerette volna. Franciska örült, hogy nem látta senki, örült, hogy nagyanyja ablakai is sötétek, persze, amióta a nagyapját az oroszok lelőtték, a nagyanyja lámpát égetni sem mer, vagy csak az udvar felőli szobában, s Franciska a töltés falához lapulva nézte a világot, amit nagyon jól ismert, de ebből a szögből még sohasem látott, s a szokatlan nézőponton túl az is érzékelhető volt, hogy új zónaidő ereszkedett a világra. Az új zónaidőben minden páracseppen szürkeség van, imbolygó, átlátszó szürkeség: a páracseppek nem is látszanak, csak a szürkeségek, a párákat csak a homlokon lehet érezni, ahogy szúrnak. Itt mindenki csak az udvar felőli szobában mer lámpát gyújtani. Igen, mert ez a főút, ez vezet Pestre, és ez visz messze lefelé, itt az ember egy jövés-menésben áll, csak most megdermedt minden, a világra ereszkedett az új zónaidő. A kettéágazó főút torkában áll még a Varsányi-patika emeletes épülete, erkélyével belehasít a főút széles folyamába, mellette kétfelé ágazik a főút, a patikaépület hasítja ketté: szétágazik a páragomoly, megdermedt tarajos szürkeségek. Franciska a patikaház erkélyén régen sem látott senkit, de most minden ablak, minden szöglet, minden falrész azt sugallta, hogy ez a ház pincétől a padlásig üres, az udvar felé sincs világos ablak. Varsányiék nem jöttek vissza. Az ajtó mellett még ott ágaskodik a lapos fémkígyó a gyógyító fullánkjával, a polcokon még ott állhatnak a fehér porcelánedények a matt, tapadós, szétkenhetetlen tejkrémmel, vazelinokkal. Ott vannak a pattintós tetejű OVOMALTINOK is.

A meredek szűk utca sarkán, ahol az előbb rémült boldogságban átsiklott, a Farkasék házából fény jött, az ajtón és több résen is. A Varsányiék háza olyan volt, mint egy elhagyott, nagy emeletes hajó, a Farkaséké meg olyan, mint egy alacsony halászhajó, amiben fényt égetnek, amiben esetleg motorok is zúgnak, amiben nagy, erős emberek valamit csinálnak: élnek, lélegeznek az új zónaidőből, és isznak, mint a tengerészek. Franciska ismerte és nagyon szerette a GARTENLAUBE képes mellékleteit, a különböző hajókat, a különböző ködöket és veszélyeket, egy régi VERNEGYULÁBAN az óriáspolipot is látta, amint a karjaival a hajón lévő embereket elragadta.

Farkasék házából a Lőrincz vendéglője lett. Már mindenki csak így beszélt róla. A ház azelőtt sosem hasonlított billegő, alacsony hajóra, csak most, lehet, hogy a szürkén ereszkedő zónaidőtől. A nagy fatáblás ajtót kinyitották, a FRANK kávés és SCHMOLL pasztás meg a pocakos gyerekes képeket levették, mondták, hogy a darálókat, fiókokat, ládákat eltüntették, az olajos, sötét padlón ott világít a stelázsik és pultok lábának nyoma. Franciska a ködös, hideg alkonyatban mindezt látta: a fényfoszlányok mögött magát Lőrinczet is, akinek az egyik lábát a fronton levágták, s lába helyére műlábat tettek, ami egy gumiban végződő fémbot, a felső vége Lőrincz csonka lábához illeszkedik egy ravasz szerkezettel, s a szerkezet és a csonk között ott van összehajtogatva, körbetekerve Lőrincz nadrágjának az üres szára is. Mondták, hogy Lőrincz egyszer a műlábával az ajtóba kiállt, egyik kezével az ajtófélfában megkapaszkodott, a lépcsők fölött kihajolva a másik kezével pattintósan, csavarosan intett, valahonnan előjött egy egyenruhás ember, úgy hírlett, hogy újfajta rendőr. Egészen pontos értesülések a kocsmáról nem voltak, inkább csak következtetések: egy ostrom alatt rejtve maradt raktárból, titkos barlangból hozza Lőrincz a borokat, zónapörköltet főznek lóhúsból, s a belső termekben női zenekar játszik. A Farkasék boltjának belső termei sose voltak, azok a Farkasék lakásának szobái lehetnek, lehetséges, hogy onnan kirámolni már nem is kellett semmit, gondolta Franciska, hiszen még a pinceelőttiség időzónájában figyelt ki sánta félmondatokat, tekinteteket, mozdulatokat, ezek átmentésről, pakolásról, megőrzésről szóltak. Franciska egyszer a nagymamájánál benyitott egy húsfüstölő kémény mögötti ajtón, s a füstszagú fülledt sötétben halottaskocsit látott. Azt a metszett üvegű nagy halottaskocsit, amiben temetőn belül szállítják a díszes koporsókat: fái faragottak, oszloposak, csavartak, üvegén matt és fényes angyalok, serlegek, keresztek domborodnak és mélyülnek. Nagy és káprázatos az egész, mint a mennyország áttetsző előszobája. Franciska az ablaktalan sötétségben földbe gyökerezett lábakkal állt, kiabálni akart, de nem jött hang a torkából. Anyja később nevetett a felindultságán, s csak félvállról vetette oda, hogy az nem halottaskocsi, hanem ebédlőszekrény. A további történéseket Franciska maga gondolta el: a sötét benyílóban egyéb bútorok is lehettek, de csak az ebédlőszekrény üvege csillogott, s most, hogy a töltésnél állt, s a hóhoz szinte odafagyott a talpa, úgy emlékezett, hogy a csillogás mögött a koporsót is látta, ami nem csoda, mert Farkasék nem jöttek vissza, s lehet, hogy már akkor holtak voltak, de ezt még senki sem tudhatta.

Farkasékat mégse szállították volna az ebédlőkocsiban, mert Farkasék zsidók voltak. Koszorúk helyett is csak köveket tettek volna a sírjukra. Az üveges kocsik tetején mindig csak koszorúhegyeket vittek, köveket soha.

És mi lesz, ha Farkasék mégis visszajönnek? A Lőrincz-kocsmába bemennek, ismerős minden lépcsőfok magassága, kopottsága, és nem tudják, ki ez a féllábú ember, Lőrincz majd megkérdezi, van-e millpengőjük, Farkasék ennének a zónapörköltből, amit a pinceelőttiség időzónájának kubikoslovaiból főztek, a nagy húsokat ott tárolják a méteres hó alatt, Farkasék innának a barlangi borokból is, de nincs millpengőjük, Farkasék ámulva néznék a rúzsozott nőket, akik az ebédlőjükben ülnek a fal előtt, ott, ahol a nagy üveges, tükrös szekrény állt, s a háborúban lesoványodott kezükkel húzzák a vonókat, verik a zongorákat: „Messze távoli hómezőn, hol a szél muzsikál…” Ebben éneklik búgó hangon, hogy „ne búsulj, tovaris”. A tovarisok oroszok. Franciska hallani vélte a zeneszót, de csak úgy, mintha az új időzóna szúrós ködkristályai rezegtek volna tőle, időnként mintha nyitották-csukták volna a kocsma ajtaját. A sötétedésben messzire vetődtek a fények.

Futni kell, gondolta Franciska. Két ajtónyitás közt kell túlszaladni a sarkon, ne vetüljön rá a nyíló ajtó fénye. Szűk az utca, a túlsó oldal is közel van a bejárathoz, még azt hinnék, leskelődik, ki akarja figyelni a féllábú Lőrinczet, a búbos frizurás muzsikáló nőket, a kihalt estében lóhúst evő seftelőket. A nagyfiúk valahol még az utcán voltak, hallotta a szánkóik koccanását.

Rosszul időzített, az ajtó vonalába érve látta, hogy egy orosz katona és egy orosz katonanő áll az ajtóban, bemenni készülődnek, de előtte még nevetve beszélgetnek, az ilyen beszélgetést nevezik a felnőttek enyelgésnek, és ez a szó, hogy enyelgés, mintha az orosz nyelvű édeskedésre lett volna kitalálva: eny-ek, el-ek, lágy gé-k és lágy es-ek szálltak a kemény levegőben, a katonanő nevetett, a katona hátrébb tolta tányérsapkáját, az ajtó felső ablakfényében kirajzolódott a katonanő felsőtestének hatalmas dudora s a katona sapkájának hatalmas tányérja. A nyíló ajtó fényében aztán talpig megmutatkoztak, s Franciskának látnia kellett, hogy a katonanő két csizmás lába között valami lóg, valami megnevezhetetlen rémség, valami sötét színűvel, talán vérrel átitatott cafrang lóg a szoknyája alól. Ez a háborútól van, vagy valami egyéb tudhatatlanságtól?, bénította meg Franciskát a rémület: katonadolog ez? vagy női dolog? Aztán szinte egészen biztos lett abban, hogy a katonanő a rémségről nem tud, mert ha tudna, akkor nem nevetne. Mit tud a katonanő? Mit tudnak a női zenészek? Mit tudnak a krumplit pucoló asszonyok?

Franciska a hideg sötétségből még kihallotta az egyik nagyfiú messzi hangját: láttad a katonanőt?

Húzta föl a meredeken a vasszánkót, ami most még nehezebbnek tűnt: súlya volt a besötétedett új zónaidőnek, amely mindenre ráfeküdt – nyirkos-hidegen, fenyegetően, fagytól ragadósan.