×

Változó állandóság

László Noémi: Papírhajó

Kolozsi Orsolya

2011 // 01
László Noémi az 1995-ben Erdélyben indult, a magyar líratörténetben jelentős hatású Előretolt Helyőrség nevű irodalmi csoportosulás egyik alaptagja, ki majdnem másfél évtized verstermését és néhány új versét válogatta most egy kötetbe. Bár a Rejtő-regény címét viselő fiatal „mozgalom” célkitűzései sokfélék, valamiképp mégis egy irányba mutatnak: ezek a fiatal alkotók mindenféle művészi, etikai, ideológiai korlát elvetését kívánják megvalósítani, szövegeikben rendkívüli szabadságvágy munkálkodik. Ez az újítási szándék azonban nem minden szerző esetében jelent radikális szakítást a klasszikus hagyományokkal. Éppen László Noémi az, aki költészetével a tradicionális versfelfogást és szépségkoncepciót követve azt mutatja meg, hogy az új megvalósítása nem csak rombolással, minden korábbi érték tagadásával lehetséges.

A Papírhajó című, tavaly megjelent kötet rendkívül érdekes lehet a szerző verseivel újonnan ismerkedőknek, de azoknak is tartogat tanulságokat, akik régóta követik ezt a leggyakrabban a Dsida Jenő-i hagyományok folytatásaként emlegetett pályát. A könyv lapjain ugyanis szépen kirajzolódik az eddigi életmű íve, melyen megmutatkoznak a váltások és elmozdulások, valamint azok iránya és minősége, még akkor is, ha László Noémi versei alapvetően erőteljes egységet alkotnak, váltásai sok pályatársához képest lassúak és kevésbé szembetűnőek.

A kötet címe – többek között – erre is utalhat. A papírból készült hajó a törékenységet, a múlékonyságot hangsúlyozza, a „semmiből” való létrehozottságot, mely anyagtalanság akár a vers létmódjának, keletkezésének metaforája is lehet. A hajó pedig, az irodalom jól ismert toposza, az utazásra, a vízen való előrehaladásra, a folyamatos és szükségszerű változásra irányíthatja a figyelmünket. Ahogyan a törékeny kis papírhajó az állandó változás közepette mozog, úgy próbálnak meg László Noémi légies, álomszerű, finom kis versei is újabb és újabb hatások között változni, megtartva mindeközben egy jól körülhatárolható állandóságot, elsősorban a klasszikus formákhoz és bizonyos visszatérő motívumokhoz való ragaszkodással.

Az 1995-ben megjelent Nonó című kötetből kiemelt és újrarendezett verseknek (Az égbolt kapujában) a zeneisége, könnyedsége a megkapó, a sorok mögött mintha Weöres Sándor hangját hallanánk: „Éjféltájban felröpül / három paripa. / Zöld viharral álmodik / a búgócsiga. / Szikra-anyót hívja egy / fázó szalmaszál; / szemhéjadra száll ezer / szentjánosbogár.” (Igézet) E verseknek gyakori témája maga a költészet, a költészet szépsége, tisztasága iránt érzett vágy. A poézis mibenlétének feszegetésekor általában a természetből vett képek válnak metaforákká, de az álom is igen meghatározó motívum, szinte valamennyi versben felbukkan: „Álom küszöbén / ül a vers / és ébrenléttel ámít” (Szitakötő). Az álom, az elalvás előtti pillanat titokzatosságában, szürreális jellegében és közvetíthetetlenségében közös vonásokat mutat a verssel, a költészettel. Az igék közül is kitűnik egy, mely – bár különféle kontextusokban – feltűnően sokszor kerül elő: „Sárgásvörös és izzó barna / és földre hulló rézkilincs” (Bohóc); „Lehunyt szemedre hull a vakolat” (Az égbolt kapujában); „Táncol a lángban az elmúlt éjszaka árnya. / Hull a levél, és hull tenyerembe a pernye” (Hűvös igék). A hullás, a lehullás passzív mozgás, melyben benne van a hulló alany beletörődése vagy – értelmezés kérdése – a gesztus, ahogyan átadja magát az elkerülhetetlennek. Ez magára a létre is vonatkozhat, a létezés mint irányíthatatlan hullás éppoly elfogadható interpretáció, mint egy szűkebben vett értelmezés, melyben a költő a versnek, a költészetnek „kiszolgáltatott” alany, ki szelíden aláhullik, teszi, amit tennie adatott.

A Papírhajó következő ciklusában (Apróságok dicsérete) a költészetnél, a versnél dominánsabb problémakörré válik az én, a személyiség problémája. Noha a versek nagy része egyes szám második személyben íródik, a te megszólításával valójában nem más történik, mint az én megfigyelése, körüljárása; a versek önmegszólításként, az én külső pozícióból való megközelítéseként értelmezhetőek. Ha az egyes szám második személy másvalakinek a megszólítása, akkor is elsősorban az én megközelítése a fontos, a saját szubjektum miatt lényeges a másik, hiszen voltaképpen csak az ő közvetítésével ismerhető meg: „Ahogyan én őt, / engem is / valaki dúdol szüntelen.” (Zene) A ciklus verseiben továbbra is megmarad a természeti képek túlsúlya, s egyes motívumok is (árnyék, éjjel, tükör, hold, álom, tűz) rendre visszatérnek.

A 2000-ben született versek közül szemezgető következő egység (Befejezetlen múlt) a korábbihoz képest nagyobb változást jelent. Az előző két ciklusban közös volt a látomásosság, az álomszerű, impresszionista kifejezésmód és a rendkívül erőteljes képi ábrázolás. Most azonban a versbeszéd prózaibbá válik, s mintha nemcsak a formában jelentkezne ez a változás, hanem a költemények maguk is arról beszélnének, hogy az élet maga nem éppen költői: „Nem izgat, csak a por, ahogy / felszáll bokáig, térdig, / s leülepszik a kézfejen. (…) Jelentéktelen dolgokon / gondolkodom. Cseppet / sem szégyellem.” (Krédó) A némiképp csalódott, az élet köznapiságával és monotóniájával bátran szembenézni próbáló beszélő a természet helyett egyre gyakrabban a városi élet képeit idézi meg, s a külvilág érzéki leírása helyett inkább a szubjektum belső világa felé fordul, erőteljesebb gondolati reflektáltságot, ugyanakkor ezzel párhuzamosan dísztelenebb és színtelenebb képi világot hozva létre. Ennek megfelelően az álom hiánya, az elalvásra való képtelenség is gyakran megjelenik: „Fáj a szemem. A kötőhártya izzik. / Rég volt, hogy sírtam, sokára fogok. / Álmatlansággal küszködöm, és összefoglalok. // Az álmatlanság zaklatott hajóút. / Egyszerre közel, távol van a part. / Hajóm az égen nem olvasható irányba tart.” (Összefoglalás) Az álmodni képtelen szubjektum valójában nem tud már a költészetben merítkezni, lassan elveszíti korábbi vágyát a tisztaságra és a szépségre, hiábavalónak tartva a látomások világát.

A 2004-ben keletkezett versekben, melyek a Semmi himnusz cikluscím alá szerveződtek, még inkább elmélyül ez a kiábrándulás. A vers és a mindennapok közötti nyílás egyre nagyobbá, lassan áthidalhatatlanná válik, a versbeszélő szinte minden gondolata e szakadás körül forog. A versek szerkezetileg, formailag is mutatnak némi redukálódást, egyszerűsödést a korábbiakhoz képest. Az áthidalhatatlanság ráadásul azt a léthelyzetet hozza magával, melyben az én egyik világot sem képes választani, egyikben sincs otthon, mindkettőben létezik, és éppen ezért nem létezik egyikben sem: „Alig dadogtak, nézték kancsalul / az eget, amíg rájuk nem szakadt, / és nem volt itt, és nem volt odaát.” (Tenger alatt) S míg az irónia korábban nem volt jellemző vonása e költészetnek, most nagyon sok versbe beszivárog, a vers beszélője szinte élcelődik saját magán, életének hétköznapiságán, melyet a költészet segítségével – úgy hiszi – nem tud többé feloldani: „Nem alhatok: megöl a félelem. / Semmim se lesz, ha rám talál a reggel; / csak utca, ház, rongy, víz és élelem, / és be is érem akkor már ezekkel; / boldog, kövér, jól öltözött leszek, / fel-alá naphosszat a placcon, / színes, akár a többi jelmezek, / ha épp nem alszom.” (Utca, ház)

Az utolsó ciklus (Lámpagyújtás) az új, kötetben még meg nem jelent verseket tartalmazza. Már az első olvasás során szembeszökő a sok József Attila-idézet, utalás és parafrázis (Altató, Születésnap, Emlékdal, Hiányzó részlet). Az ennyire nyilvánvaló eredetű és kötődésű rájátszások a korábbi versekben nem voltak jellemzőek, ez a tudatos poétát jellemző gesztus csak az új versekben válik erőteljessé. A nagy költőelődhöz való termékeny viszonyuláson túl ez azt is jelezheti, hogy az alkotás módja immár sokkal tudatosabb a korábbi ihletett versírói attitűddel szemben. Szintén ez utóbbit támasztja alá a korábbinál valamivel erőteljesebb formai és tematikus kísérletező kedv. Az eddigi ívet tekintve úgy tűnik, az új versek még inkább a köznapiság, a prózaiság térnyeréséről tanúskodnak. A versek alanya azonban nem veszi ezt könnyen tudomásul, van, hogy szinte dacosan néz szembe vele: „Hanyagolom a képzelet világát. / Nem érdekel, mikor mit álmodok” (A leghalkabb szó). Előfordul, hogy a szomorúság, a hiányérzet határozza meg a magatartását: „Csont, fény, üresség: fájón otthonos. / Valóság, tények – zúgó rengeteg. / Miféle káprázatot kergetek?” (Káprázat) A leggyakoribb attitűd azonban mégis a rezignált belenyugvás: „Működöm szépen alapjáraton. / Törik-szakad, sebaj, hozzászokom. // Ahhoz, hogy szavak nélkül múlik el / a délelőtt, s hogy ez meg sem visel. / Hogy nincs erőm, tartásom, büszkeségem, / csak pizsamám, meg hogy a tévét nézem (...) ennek a kissé meglepően fásult / egyénnek, aki új létemmel társult, // akinek semmi célja, helye, álma, / nem vágyik hírre, névre, szárnyra, / nem akar semmit, csak aludni végre, / vagy bámulni a selymes nyári égre” (Kismama-dal); „Kavics vagyok. Hogy volna szárnyam?” (Nulla feminizmus). Maga a szerző egy rövid interjúban így fogalmaz: „Leszálltam a fellegek közül, és néha már-már beszélek, nem dudorászok. Néhány dologból kiábrándultam, viszont szeretem a tréfát. Embereknek írok, nem az örökkévalóságnak.”

Bár jól látható, hogy egyértelmű és egyirányú változás figyelhető meg az eddigi másfél évtizedes pályán, azt semmiképp sem állíthatjuk, hogy László Noémi költészete radikális átalakuláson megy át. A hétköznapiság, a prózaibb nyelv felé történnek finom elmozdulások, de ez a költészet – egyelőre legalábbis – még így is rendkívüli zeneiséggel, erős vizualitással, néhol látomásos, impresszionista jelleggel párosul, követve továbbra is a klasszikus költészeti tradíciókat és szépségeszményt. Ez a valószínűleg még néhány évtizednyi verstermést tartogató, nyitott korpusz saját hagyományaival sem szakít, csupán néha, s csak alig-alig értékeli újra eddigi működését.

László Noémi: Papírhajó, Erdélyi Híradó – Ráció, 2009.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben