×

Unalom-oltár

G. István László

2011 // 01
A feszített tükör, mint a hűvös
márvány, vízbarázdák rajta az erek,
létrán ereszkedem, a langyos víz
a lábfej körül összezár, magzat
szorítja öklébe így a vizet. Jéghideg
óvással tol a víz a sávjelző bóják
mellett, a karcsapás és a levegő
valami jobbat ígér a következő percre.
Féltávon már az életemet se
akarom, jön utánam, aki elfelejtse.
Mire átérek a falig, nem kell
megfulladnom, hogy életben maradásom
ne jelentsen többet: nem maradok az,
amivé változom. Nem változom
azzá, ami maradok.

*

Kifeküdtem a feszített tükrű
medence szélére napozni. Homlokom
összekulcsolt karomon, hasam
alatt a műanyag recéje, a rajzolat
a bordám alatt a jól ismert semmit-
tevés tetovált jele. Fél szemem
a fürdősapkás úszók arcán, madárcsapkodással
úszik egy nő, felfröcsköli a vizet. Küld
egy klórillatú mosolyt, figyeli, hogy nem
figyelem. A naptej a hátamon részvéttelen
tócsába gyűl, meg-megszúr a nap, jelzi,
hogy nincs velem. Leúsztam a távot, de nincs
kedvem sört inni, a pogácsában unalommá
roppan a töpörtyű. Eltelik fél óra, húsz perc.
Kétezerkettő. A lelkem körül még egy évgyűrű.

*

Az öltözőben a ruhafogasra
úgy rángattam rá a pólóm,
mintha a fiamat öltöztetném, aki
nincs. Két szögre kerül a végén
a cipő, akasztott emberen lóg így
az összement élet. Hullámzik körülöttem
a dezodoros levegő, sárcsíkos
lábnyomok a padlócsempén. A fapadon
kinyúlt, vizes fürdőnadrág, alatta tócsa,
meg-megvillan, hunyorog benne egy mentolos
cukorka. Nehéz a levegő és
örömtelen. Asszonyok nélküli.
A kabinos szemén pára a figyelem.
Kulcsomat zsíros tenyerére rakja.
Forog benne az alumíniumlap,
mintha egy nehéz álom vége forogna.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben