Stremeny Géza szobrászművész kiállítása

Dorogi Galéria, Dorog, 2010. október

Másfél évtizeddel ezelőtt, egy Budapesten rendezett, Stremeny Géza szobrászművész alkotásait bemutató, elsősorban a tanulmányokat, vázlatokat, elképzeléseket felsorakoztató kiállítás alkalmával arról értekeztünk, hogy e művész rendkívül izgalmasnak ígérkező munkái általában megrekednek a tervstádiumban, hogy a monumentális megvalósításuk elé mindig valamilyen váratlan akadály gördül.

És valóban, ha a szobrász életrajzára pillantottunk, akkor azt regisztrálhattuk, hogy a művészeti tanulmányait az 1960-as évek elején a budapesti Képzőművészeti Főiskolán befejező Stremeny Géza – mintegy három évtized alatt – csak néhány cégért, domborművet és díszkutat, egy-egy portrét realizálhatott köztéri keretek között, és a nagyobb feladatokra, a jelentősebb megbízások teljesítésére nem vállalkozhatott.

Nos, a dorogi kiállítás anyagában is számos köztéri, monumentális szobormű tervét láthattuk, de immár megnyugtató módon megjelentek azok a fotók is, amelyek azt tanúsították, hogy e tervek maradandó anyagban kivitelezetten, az állandóság igényével közösségi terekbe helyezetten, immár visszavonhatatlanul megvalósulhattak.

Különösen fontos volt e szempontból a közelmúltban lepergett tíz esztendő, mely során Stremeny Géza műhelyében három reprezentatív alkotás született meg: Szent Mór-szobra Pannonhalmára, a nagy nevettetőt, Hofi Gézát ábrázoló különös kompozíciója a budapesti Nagymező utcába, míg az első magyar miniszterelnököt megjelenítő, egy jelzésszerű hajó orrában álló, Batthyány Lajost megidéző szobra a Parlament épületével szemben fekvő Duna-parti városrészbe, a Batthyány térre került. E művek terv- és fotódokumentációja fontos alkotóeleme a kiállításnak.

Ez a nagy ívű sorozat egy újabb reprezentatív, monumentális művel bővült néhány hete Dorogon, amikor is a Művelődési Központ parkjában felavatták Stremeny Géza egy elhanyagolt kútszobrot újjávarázsoló bányász-emlékkútját. Ez a mű egy nyílt beadású szakmai versengés pályaművei közül emelkedett ki győztesként, úgy, hogy maradéktalanul teljesítette a megrendelők azon kívánalmait, hogy ne hagyományos formában, a megszokott bányászsémák ismételgetésével állítson emléket a dorogi szénbányászat múltjának, hanem egyedi jelleggel, szimbolikus eszközökkel, rendhagyó formarendbe foglaltan idézze meg a nehéz sorsú bányászembereknek a tájjal összefonódott életét és a település bányászat által meghatározott történetét.

Stremeny Géza terve, majd a terv alapján megvalósított Föld kincsei emlékkút egy felmagasodó, a földtörténeti rétegeket feltáró, felső részén a települést jelzésszerűen megjelenítő kőtömbbel, illetve a kőbe foglalt metszetekkel mintegy felszínre hozza a föld alatti, titokzatos kincseket rejtő világot úgy, hogy érdekes tömbjével, különleges formájával már távolról is felhívja magára a figyelmet, s a műhöz közeledve, majd aurájába lépve, a hengerszerű testet körüljárva felfedezhetjük annak hallatlan felületi gazdagságát, változatosságát.

Jóllehet esetenként jelentkezik kisplasztikákkal is, alkotói vénáját mégis a monumentális műformák terén bontakoztatta ki igazán: emlékszobrok, portrék, díszítő jellegű kompozíciók, cégérek, díszkutak, emlékművek, domborműves emléktáblák kerültek és kerülnek ki műhelyéből. Munkái között szabad térbe állított plasztikák és domborművek, architektúrához kapcsolódó alkotások egyaránt megtalálhatók, de készít – hatóerőit belső térben, bensőséges közegben kibontakoztató – érzékeny arcmásokat és reliefeket is.

Ugyanez a sokszínűség jellemzi anyaghasználatát és technikáját: farag követ és fát, önt bronzot, megmunkál rézlemezt, megmintáz agyagot, s éget belőle terrakottát.

Formanyelvét a realista szemlélet, az ábrázoló előadásmód jellemzi. Műveinek középpontjában csaknem kizárólagosan a figura, az emberi alak áll, de műveinek kompozíciós megoldása mindenkor kerüli a konvencionális sablonokat. Meglepő műpozíció, izgalmas formai megoldás, váratlan ötlet, valamifajta fanyar szemlélet, egyéni látásmód jellemzi műveinek plasztikai világát. Talán elég, ha ebbéli vélekedéseink igazolására a Pál utcai fiúk alakjait megjelenítő különös, egy szobortervből önálló plasztikává érlelt alkotására hivatkozunk: a több anyagból megformált, a dombormű és a térszobor együttjátszására hangolt kompozíció révén valóban testet ölt a világirodalommá nemesedett regény felejthetetlen hősének, Nemecseknek az apoteózisa.

A tárlat művei között a múlt század hatvanas éveiben készített portrék sorát továbbvivő, egyik újabb önarcképével is találkozhattunk, ugyanakkor a hetvenes és nyolcvanas évek munkái közül kiemelt szerepet kaptak a cégérek is. A középkorba visszanyúló, fénykorukat a XVIII–XIX. században élő, funkcionális jelplasztikák újkori újjáélesztésével – dacolva a villogó design-feliratokkal, a harsogó, hatalmas fényreklámokkal, az emlékezetbe égő, rideg emblémákkal – számos játékos, fantáziagazdag cégérplasztikát készített. Aztán az üzletek csődbe mentek, megszűntek, átalakultak, elköltöztek. Ennek következményeként a nem csupán figyelemfelhívó, eligazító, tájékoztató szerepű, de egyszersmind önálló értéket képviselő jelszobrok feleslegessé, gazdátlanná váltak, vagy elkallódtak. Pedig az egykori Rákóczi úti Kleider Bauer-üzlet előtt szálldosó férfi- és női ruhaköltemények, vagy a szentendrei Vidám Szerzetesek vendéglő jó karban tartott, szent életű alakjai korjelző alkotásokként illeszkedtek eredeti közegükbe. A kiállítást kísérő kis katalógusban tehát Molnár Eszter stílszerűen állapítja meg, hogy a Stremeny-művek „mindenképpen befoglalódnak a térbe, nem elégednek meg azzal, hogy önmagukban, »művésziesen«, »esztétikailag« létezzenek. Ezek az alkotások akkor válnak szoborrá, amikor funkciójuk lesz, szépségükkel bekapcsolódnak a mindennapi ember életébe – nem mindennapivá téve azt. A mű (…) értelmezi környezetét, kifejezetten az adott helyszínre tervezetten élőbbé, élhetőbbé teszi azt. A szobrok ugyanakkor nem statisztálnak a térben: nem pusztán önnön szépségüket akarják mutatni, legtöbbször egy történetet vagy mesét rejtenek.”

Így szintén a mesét vagy talán inkább magát a kemény valóságot foglalja magába az a rendszerváltás óta kibontakozó, a nagyvárosokban a házmesterek helyére lépő új embertípus, akinek közös képviselő a neve, s aki immár egy Stremeny Géza által megformált Veres Pálné utcai cégérszobor révén megörökítve vonulhatott be legújabb kori történelmünkbe.

E kiállítással Dorog közönsége előtt meg- és kirajzolódhatott egy új, a városban véglegesen otthonra lelt köztéri szobor alkotójának a portréja, feltárulkozhatott munkássága. A bányász-emlékszobor szemlélői megbizonyosodhattak és megbizonyosodhatnak arról, hogy Dorog víztükörrel övezett régi-új emlékszobra csakis egy olyan szobrászati életmű koronájaként születhetett meg, amelynek opusai leleményes formaképzésükkel, érzékeny tömegformálásukkal, finom felületi megmunkálásukkal és persze eleven szellemiségükkel, dús mondandóikkal felülemelkednek a köznapi dolgokon, s ünnepi teret, súlyos jelentésekkel áthatott, élménydús közeget vonnak maguk köré.