×

Sárgarigó

Dallamok egy vándorszínész sorsának symphoniáiból (II/1 rész)

Horváth Péter

2011 // 01
Forró délidő lett, mire a kompánia az útra összekészült.

– Nem hajt a tatár! – szólt a robusztus Hermelin, napernyőt tartva a karján alvó kisdedével álló szőkeség fölé. – A kicsink még hőgutát kap! Induljunk inkább késő délután!

Nagy vivát fogadta javaslatát, melyre Széppakati úr kegyesen kimondta az áment, kikötvén, hogy addig viszont szöveg szerint átvesszük a teljes Lear királyt. Sovány ebédet rendelt, a társulat a két szekérre pakolván csekélyke úti holmiját, bévonult a hűs ebédlőterembe, s az összetolt asztalok körül evés és ivások közt „összemondta” a tragédiát. Nekem kellett követni a súgófüzetből az elhangzottakat. Csak hárman tudták betűhíven szerepüket, Jancsó a királyt, Trixi Cordéliát, és mindőnk csudálatát kivíva Petőfi is hiba nélkül deklamálta a Bolond verseit. Széppataki mégis csupálta.

– Ez víg szerep, Sanyókám, ne légy komor, mert bukni fogsz vele!

– Ellenkezőleg – érvelt Petőfi. – A Bolond e történet egyetlen mindent látó s értő krónikása. Kész filozóf. S egy filozóf sosem vidul.

Kész voltam vele egyetérteni.

– Balgaság! – vélte Jancsó. – Itt egyedül én lehetek komor, neked vidáman kell alám muzsikálnod, hogy jobban kijöjjön keservem.

Felsírt tekenőjében a csecsemő. Hermelin és Mária Terézia egyszerre ugrottak az asztaltól, versenyt szaladván a gyermekig.

– Hölgyeim! – dörrent utánuk Széppataki. – A próbát semmi körülmények közt nem ildomos félbehagyni!

A két nő meg se torpant a rendezői szóra.

– Nagy tanulság – pillantott Széppataki úr Trixire. – Thália papnője nem lehet anya.

*

Végre délután felkerekedtünk, hogy terv szerint éjfélre elérjük Nagykárolyt. A nap már igencsak estébe hajlott, mikor Trixi javaslatára letértünk az országút porából az út menti tölgyerdő árnyas fái közé futó szekércsapásra, mely Trixi szerint jóval hamarébb vezet majd Nagykároly határába minket.

– Ösmerem a vidéket – mondta –, a közelben voltam gyerek.

A kompánia két pártra állott. A férfiak Jancsó szavát követték, mely szerint járt utat járatlanra cserélni több, mint bűn: hiba. Bús Katinka szemét forgatva intett:

– Az erdő medvék és rablók tanyája! – szavalta. – Az országút biztonságosabb!

Hermelin és Mária Lujza a rövidebb út mellett voksoltak, mondván, a kicsi egyre lázasabb, mielőbb orvost kell hozzá szerezni. Végül eldöntetett: Trixi, Hermelin, Mária Lujza és a foghelyét még igencsak fájlaló Kornélia asszony a Lőrinc barát húzta kordéval átvág az erdőn, míg a férfi vonta ekhó az országúton marad.

– Ne legyünk azért egészen férfi nélkül! Ön is tartson velünk! – szólt urára Kornélia.

Ám Széppataki másként határozott.

– Nem hagyhatom magukra ezen lumpokat, fiam! Mindegyik zsebében pálinkásbutykos lotyog. Ha nem tartok éber felügyeletet fölöttük, sose érkeznek a célállomásra. Válasszatok más kísérőt.

– Petőfi! – szólt erre Trixike.

– Kész örömmel mennék – szabódott a költő –, de oly szépészeti vitában vagyok Jancsó urammal, amely nem tűr halasztást!

– A vita tárgya, gondolom, Katinka édes éneke! – fordított hátat a poétának Trixi, s válla fölött szólt hátra. – Lugossy, gyere!

– Ha ló nincs, szamár is megtenné, ugye? – dörögte sértetten az.

Rézgróf és a buffó egyszerre ajánlották magukat, de őket meg Jancsó nem engedte menni. – E két daliás ökör nélkül a mi karavánunk alig haladna, mivelhogy húzni-vonni kell!

Négyen maradtunk szóba jöhető kísérők, a két kártyás bubernyák, jómagam és Nagy úr, a törpe. A két fiú egymás vállát karolva, dülöngve indult a nőszakasz felé.

– Icike-picike a Csabai utca! Valami a szívemet mégis odahúzza…

– E két részeg lator egy fél férfit se tesz ki! – bődült Hermelin. – Nagy úr jöjjön, és az új fiú!

Nagy úr kedvenc flikk-flakkjai sorával termett a hölgyek kocsijánál, szempillantás alatt a bakra pattant. Én haboztam. Trixi lénye mágnesként vont magához, de esküm Petőfi figyelméhez kötött.

– Gyáva vagy, nagyfülű?

E szó eldöntötte tépelődésemet.

Philippinél találkozunk! – intettem Petőfiéknek, s futva indultam az ekhó után, melyet Lőrinc barát (Nagy úr csettegésire) már tovarángatott.

Alig haladtunk egy óra hosszat, de a fák közt már több volt az árny, mint a fény, mikor az erdei szekérnyom kettéágazott.

– Merre, édes nagysád? – kérdé a törpe Trixitől.

A lány (minden korábbi tapasztalat és benyomás dacára úgy ítéltem, nagyjából velemkorú lehet) beharapta alsó ajkát. – Északra! – mondta némi töprengés után.

– Igenis, úrnőm! – szólt a törpe, s már emelte a gyeplőt, hogy lazítson rajta, de meghúzta mégis. – Azt már megtanultam, hogy a színpadon kétféle jobb és bal irány van, attól függően, hogy lentről nézünk-e fel, avagy viszont, de hogy észak merre volna…?

– A Sarokcsillag felé! – büszkélkedtem a kollégiumban szerzett tudásom e fontos morzsájával.

– Kiváló! – szólt Trixi megvetően. – Az ég borús, ha önnek nem tűnt volna fel.

– A fák segítenek! – jutott eszembe ekkor. – Északi felük mohás!

– Az Isten szerelmére, döntsetek már! – sírt a kocsiból Mária Terézia. – A kis Johanna teste egyre forróbb!

Befutottam a fák közé, de nem volt szerencsém. A tölgyek törzsén többfelől tapintottam mohára. Nem mertem kudarcomat bevallani. Visszacsörtettem az útra.

– Balra! – mutattam.

Némán haladtunk.

– Fázom – didergett mellettem Trixi.

– Bújjék az ekhó alá!

– Nem szenvedhetem a gyerek közellét.

– Nocsak! – hökkentem. – Más lányok szívesen babáznak.

– Mit tudsz te… – sóhajtott. – Beteg sem kívánok lenni – mondta később. – Hogy játszanám Cordéliát bedagadt torokkal, ha megfertőz a lázas csecsszopó?

Mentünk tovább.

Fény villant a sötét ég alján előttünk, két számolással később megdördült a menny.

– Vihar lesz! – szólt Nagy úr a bakról, s ügetésre fogta a lovat.

– Fussunk, attól majd átmelegszik! – mondtam Trixinek.

– Csak a cselédek szaladnak.

Nyakunkba szakadt az ég. Már nem kellett számolni villanás és dörrenés között. Csapkodott köröttünk az istennyila, a szekérnyom csúszott, lejtett az út. Futottunk. De szinte egyenesen neki az ekhónak.

– Mi az? Mi történt? Mi baj?

– Tengelytörés – szólt a törpe.

A villám fényinél egy völgybe láttam, esőverte kelyhe mélyén fatornyos falu lapult.

– Húsz perc alatt elérjük – mondtam –, ha jól kilépünk!

– A kocsit nem hagyhatjuk őrizetlen! – szólt Széppatakiné.

– Ki ütne rajta ilyen viharban reggelig? – replikáztam.

– Ön itt marad, fiam – rendelkezett. – Nagy úr a lovat fogja ki nekem.

– Igenis! – kiáltá a törpe, s nekiláta.

– A gyerek! – jajongott Mária Lujza. – Mi lesz a kicsivel?

– Lovon viszem! – szólt Széppatakiné.

– Ugyan, mama – morogta Hermelin. – Ne játsszon itt Erlköniget! Semmi hasznunk belőle, ha nyakát töri.

– Ha még egyszer mamát mondasz, esküszöm, fiamnak foglak szólítani! Nagy úr a megmondhatója, mi voltam lánykoromban.

– Műlovarnő! – mondá a törpe. – Nem is akármilyen!

Kendőbe bogozták a kicsit, Széppatakiné nyakába vette, mint egy átalvetőt, Lőrinc barát hátára pattant, s elvágtatott vele. Mária Lujza és Hermelin kivackolódott az ekhó alól. Hermelin a szakadt napernyőt tartá a zokogó anya fölé, s átkarolván támogatva őt megindultak az esőverte völgy felé.

– Jöjjön, édes kisasszony! – invitálta Trixit a törpe. – Ha akarja, nyakamban elviszem! Untermann voltam a cirkusznál, ahol Kornélia nagysád műlovar!

– Menj magad! – küldé Trixi sürgetőleg. – Én egy toppot nem megyek, míg ez özönvíz nem szűnik. Nem fogok tüdőcsúcsot szerezni, hogy Bús Katinka kapja meg helyettem Cordéliát! – S már mászott is az ekhó sátora alá.

– Vigyázz rá! – intett nekem a törpe. – Ha baja esik, nem élsz tovább! – S azzal nyakába kapta kurta lábait.

Bemásztam a szekér sátorába, Trixi után.

– Fordulj el, nagyfülű! Vagy esküdj, hogy szemed behunytad!

– Hiszen mindegy is az – feleltem. – Orromig se látok, olyan setét van.

– Nyújtsd a mancsod!

Tapogattam a semmit, míg kezembe nyomta levetett, vizes gönceit.

– Csavard ki őket, s terítsd a ládára.

Szót fogadtam.

– Megengedi, hogy magam is így tegyek, mielőtt rám fagynak ruháim?

– Érdekel is engem, hogy mit csinálsz…

Kibújtam gönceimből. Hiba volt. Vizes ruháim nélkül, pőrén, jobban remegtem. Fogam összekoccant.

– Bebújhat, lábtól! – érkezett az engedély.

Lear királyi palástja hosszú volt s meleg.

– Ha visszaélsz a helyzetemmel…

– Sosem volnék oly galád!

– Nem? – kérdezte, mintha bánná.

– Nem! – erősítém meg válaszom.

– Helyes, mert védekezni nem volna sem módom, sem erőm…

Miért mondja ezt, tűnődtem, immár másodízben mutatva, hogy gondolatimban olvasni tud. Elvackolódtam a palást alatt. Egyszer csak érzem, lába enyémhez ér, aztán más része is hozzám simul.

– Ha megmoccansz, megöllek!

Nem is tudom, hányadik halálos fenyegetést kapom, mióta ezek közt időzöm. De hiába ígért volna száz halált, tizenhét és fél esztendős vérem mind odazúdult, hová nem volt tanácsos zúdulnia. Vöröslöttem, mint a főtt rák, visszafogtam lélegzetem. Ő se szólott. A vihar kiadta ereje javát, az eső csöndesen dobolt a ponyván.

– Vegyél levegőt, nagyfülű, mielőtt megfúlsz itt nekem.

Ahogy lélegeztem (ez is milyen dolog: úgy vettem levegőt, ahogy Lugossy mutatta, miként kell azt egy színésznek tennie, nem mellkasába szorítván a leget, de lejjebb, a hasba, miként a csecsemők vagy a macskák és kutyák teszik), hasam a hozzám simuló Trixi mezítelen tompora fölötti homorlatába duzzadt.

– Ez jó – suttogta. – Így aludjunk.

Hiszen próbáltam én, esküszöm minden javamra, de oly messze járt tőlem az álom, mint ahogy Makó vitéz Jeruzsálemtől. Az eső elállott. A felhők közül kikandikálhatott a hold: kékezüst derengés hívta elő a koromsötétből a szögletes csontú vállakat, a nyak világló fehérjét s a tarkó bolyhait.

– Zeng – suttogta Trixi. – Megint.

– A harang – leheltem nyakának szirmai közé, s mire kimondtam, a szó életem első csókjává változott.

– Ez hát a végszó! – kuncogott a semmicske nőstény, s megmarkolt, ott. – Csak finoman, nagyfülű! – susogta. – Gyengéd légy velem!

Nyakába leheltem még tizenkét szótlan csókokat.

– Jó, jó! – ficergett. – Ezt már unom.

Átfogtam hát a bal karommal, s szorítottam, el ne repüljön.

– Jézusom! – sikkantott, s fürgén, mint a gyík, kibújt karomból, föltérdelvén felém fordult, amely mozdulattól lecsúszott rólunk Lear palástja. – Te még nem tudod?

– Mit?

– Te még soha…?

– Dehogynem – dadogtam.

– Csitt! – hajolt fölém. – Szót se többet! Édes Hercegem…

Ami ezután esett, arról csak Jancsó szavait idézhetem: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

*

A törpe másnap egy bognársegéddel s hírekkel érkezett. Mindenki megvan, sorolta, a férfiak kocsija rendben megérkezett, a kicsinek elcsitult a láza, Fekete úr a Károlyi-kastély urával vadászik a gróf Somos nevű erdejében, a trupp a parókia udvarán kapott helyet, hol igen várnak már minket. Minden igaznak bizonyult, kivéve azt a ténykörülményt, hogy várva lettünk volna. A díszes társulat még javában horkolt, mikor a javított tengelyű ekhót vonszolva a katolikus parókia udvarára tértünk. Útközben tucatnyi rongyos kölyök ugrált köröttünk, vitték szét a hírt, hogy estére játszani fogunk. Az ifjú lelkész, ki a szegényes paplak udvarán tanyát verni nekünk engedélyt adott, alig volt nálamnál idősebb.

– A környék lakói mind lutheránusok, csupán e pár száz lelkes nyáj maradt Szent István hitén, hát mindent megteszek, hogy kedvükbe járjak. Ugye, van tarsolyukban oly istenes darab, mely épülésükre lesz?

– Hogyne! – feleltem. – Épp elkészültünk a Lear királlyal.

– Shakespeare? – ráncolta homlokát.

– Igen istenes – nyugtattam. – A gyermeki szeretetről s engedelemről mond példázatot.

Míg én a plébánossal váltottam szókat, Trixi körbejárt az udvaron, s a szanaszét hevert, alvó férfiak közt fellelte Lugossyt.

– Egyetlen szerelmem! – ébresztgeté. – Szörnyű éjszakám volt! Szemhunyást sem bírhattam aludni! A nagyfülű úgy horkolt, azt hittem, megtébolyít reggelig! Te hogy vagy, édesem?

Világgá menni kell, gondoltam e szókra. De hát ott vagyok, éppen azt csinálom! Járom a világot ezen megromlott lelkű aljasokkal! Hogy teheti ezt? Hogy mosolyoghat, magát illegetve a nagydarab ökörre? Mindenki engemet nevet! El innen, hol minden csak görögtűz, végszó és álszakáll! Az ég kékje rongyos vászon, a vér pedig… Nem tudtam, hová legyek. A paplak mögött ténferegtem. Égette szememet a nap. Azért se bömbölök. Lehűtöm magam, hideg fővel, fájdalom és gyűlölet nélkül fogom megölni mindkettőjüket. Gémeskút görbe felkiáltójele magasodott elém. Senki nem járt a hátsó udvaron. Felálltam a kút kávájára, előredőltem, hogy zuhanjak, hulljak, haljak, ám az utolsó pillanatban karom magától lendült, megragadta a korhadó favedret, a kútgém tengelye nyikorgott, és én, akár egy nem tudom, mi, félzuhanva értem odalent vizet. Rémületesen hideg volt. Nem tudtam, mit teszek, de tettem. Lábamat felhúzva, talpam a veder kávájára vetve, vacogva, csorogva, remegve markoltam a rudat, de síkos volt, nem leltem rajta fogást, visszacsúszva ültem a könyöknyire víz alá merült veder tetején, fölöttem elérhetetlen magasban ragyogott a gyerektenyérnyi ég. Lassan fog testem kihűlni, míg szívem rugója kifárad s lejár.

– Pánti Kornél, de nagy marha vagy! – Taknyom a torkomba folyt, ahogy magamat siratva vinnyogtam ott, didergő béka, túlálmokat dédelgető kölyök. Tudtam, mit kellene. Levegőmet kifújni, elengedni a vödröt, összekuporodva süllyedni a kútfenékre, honnan már nem volna visszaút. De hiába küldtem parancsot elfehéredő, göbös ujjaimnak, szánalmasan ragaszkodtak a markoláshoz. Minden ízemben remegve éreztem, fáradok. Mi lesz, ha nem bírom tovább? Láttam vízbe fúlt gödölyét: puffadt, zöldsárga, bűzös dög leszek…

Megrándult velem a világ. Fönt két izmosnak látszó kar jelent meg, a két marok a gém rúdja köré fonódott.

– Mi a vénisten van ezzel? – Széppataki hangjára ösmertem. A kút fölé hajolt, lenézett. – Mit csinál ön ott? – hunyorgott.

– A magányt gyakorlom! – felelte hangom.

Ismét nekifeszült a rúdnak, de nem bírt vele.

– Tarts ki, míg segélyt hozok!

Sosem fog visszajönni. Könnyem patakzott, ugatva sírtam.

– Isten! Édes Istenem!

– Mi van, pupák? Fürdőzöl, fiú? – A két bubernyák vigyorgott fölöttem. – Akarsz még maradni?

– Nem!

Nekifeszülvén formás, görög izmaikkal (öt vagy hat fogással) a színre húztak. Nem voltam mozdulásra képes állapotban. Erővel kellett lefejteniük onnan. A fűre tettek. Térdemet ölelve vacogtam.

– Nyisd ki a szemed!

Ezt végképp nem akartam.

– Sikerült? – Széppataki hangja közelgett. – Jól van, hagyjátok, majd én…

A két bubernyák nevetve távozott.

– Hé! – szólt utánuk mentorom. – Hallgassatok! Te meg bújj ki vizes gönceidből, és vedd fel ezt!

Megráztam fejem.

– Részeg vagy, gyerek?

Nem mertem ránézni, úgy intettem megint nemet.

– De az vagy. – Egész puhán, lágyan mondta ezt. Vállamat megfogva mellém guggolt. – Ezt fogjuk mondani! – suttogta. - Na. Semmi baj. Szedd össze magad. Jó dolog a szégyen. Nagy tanító. Hallod? Ne várd meg, míg a többiek idegyűlnek. Légy férfi, nagyfülű. – E szóra kitört belőlem a visszafojtott zokogás. – Elég! – szólt ekkor keményen, s felállt. – Ön szerződést szegett, testi épségére nem vigyázott, a társulat érdekeit semmibe véve hebrencskedett, ezért elbocsátom, és leveszem magáról atyai kezemet.

– Tessék?

– Na végre! Gyerünk, bújj ki a ruhádból. Ne bámulj, elfordulok.

Reszketve bogoztam magamról a göncöket.

– Nesze! – nyújtotta háttal a magával hozott száraz holmit. – Csak ezt találtam hirtelen.

Világoskék, fodros női holmi volt.

– Én ezt nem veszem fel!

– Ahogy gondolod! – Alattomos mozdulattal felmarkolta vizes gönceimet, s két vidor szökkenéssel ott hagyott, pucéran, a hátsó udvaron. A nap már melegen sütött. Állottam alatta, mint Ádám a Paradicsomban, s úgy örültem a teremtett világnak, amely körülvett, mint ő örülhetett. És éppoly magányos voltam benne, mint ő, Évája előtt. Hallottam, hogy a parókiaépület sarka mögött hangos beszédek közt közeledik a társulat. Magamra rántottam a nőruhát, a kútgémhez intézve szóimat szavalni kezdtem.

– Nővéremmel azonos fémből ütöttek,

Rosszabb nála nem vagyok,

Szívemből szól, szavamra!

A sarok mögül kiforduló csapat gyökeret verve bámult.

– Egész ügyes! – mondta Jancsó. – Shakespeare korában övé lett volna a szerep.

– Ugyan! – horkantott Hermelin. – Nincs benne semmi nőies.

– E randa pálya mindenkiből bolondot csinál! – vélte Petőfi.

– Öntsünk nyakába két veder vizet, attól kijózanul! – szólott az egyik bubernyák, mintha most látna először aznap.

– Minek iszik, aki nem bírja! – nevetett Trixi, de szemében, vidámság helyett, az aggodalom felhői forogtak. – Ugye, nincs komoly bajod?

Jancsó hozzám csörtetett, s pálinkáskulacsát, melyet senki emberfiának nem kínált még fel soha, odanyújtotta nekem.

– Húzd meg, öcsém, ez majd rendbe tesz! Aztán vedd le ezt a maskarát, mielőtt a falu bikái megkívánnak.

Hamar napirendre tértek a dolog fölött. Széppataki úr mindenkit dolgára sürgetett, neje magával parancsolt az ekhó mögé.

– Legszebb ruhámat vitte neked az ütődött. – Bő parasztgatyát, inget szedett elő a jelmezesládából. – Ha máskor kútba ugrasz, mezítelen tegyed. A jelmez kincset ér, azt nem herdáljuk, igen?

– Hogyan? – hőköltem. – Ön tudja, hogy…

– Bolond vagy! – sóhajtott. – Nem véletlen, hogy az a lökött lány szeret.

– Tessék?

– Férfiak…! – legyintett. – Mindegyik siket.

*

A faluban sehol nem leltünk színjátszásra alkalmas helyet, Petőfi javaslatát megfogadva a templomdomb füvén, fák közt, fáklyafénynél készültük este játszani. Ezt Jancsó ellenezte legkivált, főként (mint mondotta) a hangozás miatt, minden szó a pusztába kiáltva lesz, s így elhal, mielőtt a publikum füléig érne. Többen osztották aggodalmát, de nem volt mit tennünk, mivel Nagykárolyba bemenni mégse mertünk Fekete úr miatt. Nem szerette, ha a társulat ott tűnik fel, ahol ő éppen „civilként” időz. Tartalékainkat viszont addigra mind elittuk, muszáj volt kasszát csinálni s érte játszani. A törpét Széppataki úr beküldte néhány cédulával a városi piacra, verbuválna onnan is némi népeket.

A kasszát Nagy úrral helyeztük ki a domb alatt: nagy füles kosár volt. A falusiak tojást, kopasztott kappant, oldal szalonnát, krumplit, ki ezt, ki azt hozott, hogy bilétáját kiváltsa. A kosárt háromszor üríténk, de pénzmag egy fillér se érkezett, pedig a rőfös zsidónak, ki a falu egyetlen utcájának legderekabb házát lakta (hol vegyesboltja volt), a bőre alatt is pénz kellett legyen – Széppataki úr szerint. De ő is csak terményt hozott (zsák búzalisztet), valamint testvérhúgát és tizenöt éves leányát, hogy játékunkon okuljanak. Ő maga – ahogyan láttam – végigaludta az előadást, míg húga (harmincöt éves, nyurga, fekete szépség) és leánya (szeplős kakukktojás) tágra nyílt szemekkel bámultak minket. A lány főként Patkót firtatta, akkor is őt kereste, mikor az épp nem volt színen. A buffó kitett magért, sajátlag értelmezve Kentet egyre ifjabb és ifjabb képpel jelengetett meg, s csakis a kitüntetett szempárnak szavalt.

– Lángolok – súgta fülembe –, még ilyet soha!

Játékunk varázsos volt amúgy. Fél felvonások maradtak el, leginkább Petőfi okán. Alighogy színre lépett, egy paraszt, ki öt gyermekével látogatott az előadásra, odakiáltott neki:

– Táncolj, bolond! A Sárgarigót dalold!

Újfent meg akart állni bennem az ütő. Ez nekem szól! Az álparaszt nem tudja, melyikünk esküdött a kamarilla titkosügynökének, s most így tudatja, hogy beszámolóm ideje elérkezett. Petőfi úgy tett, mintha nem hallaná, de a közönség sorából másoknak is tetszett a paraszt óhaja, s versenyt nyerítettek:

– Sárgarigó!

Petőfi elszántan szavalta tovább amúgy is nehezen érthető, szöveg szerinti élceit, de mindet oly komoran és sötéten, hogy Jancsó is megelégelte, s rárikoltott:

– Sárgarigó!

Petőfi ekkor kiesvén szerepéből, egész szózatot intézett a néphez:

– Szűk agyú bolondok! Mi itt a szent művészet gyöngyeit szórnánk elétek, magyar szóval a magyar végeken, és erre ti…

Ám ekkor Bús Katinka perdült elébe, cigányruhában, csörgődob kezében, hajába fonva temérdek hamis ezüst.

– Sárgarigó fészkel ott fenn a jegenyefán… – s itt váltott a dallamon.

– Mert a szerelem, mint a lepke,
Oly csalfán ágról ágra száll,
Hogyha kergeted, elhagy messze,
És többé el sem éred már.12

Jancsó egy felvonásnyit ugrott, s bömbölve tört elő:

– Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! – rivallt az oldalról ámuló törpére, ki kezembe nyomván a vihar hangjait idéző bádoglemezt, hogy rázzam, úgy dörögjek, ő maga röppentyűkkel árasztá el a játszóhelyet, sűrűn dobálva gyantapor villámait, melyek egyikétől Jancsó hófehér álhaja lángra lobbant…

Nagy siker volt.

Én kiléptem a hajlongók közül, s a domb alján meghúzódva vártam, hogy az álparasztot követhessem. Meg is láttam őt és háza népét a hazaszivárgó népek közt. Nem látszott rajta nyugtalanság. Legkisebb, alvó porontyával a nyakában baktatott, családi körben, hazafelé. Követtem, mint az árnyék. Bevonultak egy rongyos kerítéskapun. Vályogházukban fény gyúlt, gondoltam, elfekteti a családját, s majd kijön, hogy titkos beszámolómat vegye. A fény kihunyt, de ő még váratott. Tücsök zenélt a csillagok alatt, békák hangversenyeztek távolabb. Végre megmozdult a sötétség, s megtelt suttogással. De nem az álparaszt sutyorgott. A rőfös leánya volt az, Patkóval.

– Most nem lehet – hallottam a lány suttogását –, de pénteken apám Pestre lesz menendő, akkor utánad szököm a világ végire!

– A terv szerint mi Bihardiószegen fogunk játszani! – felelte Patkó.

– Postakocsin megyek! – érkezett a válasz. – Te várj az állomáson!

Csókok csattogtak, majd Patkó súlyos léptei közeledtek felém. Egy fához simultam, ő mégis éppen nekem jött.

– Bocsánat! – rebegte, s már térdelt is előttem. – Szándékaim tiszták, esküszöm! Lányát nőül kívánom venni, oly oltár előtt, amelyet csak kiválaszt…

– Kelj föl, te marha!

– Kornél? – hőkölt. – Te vagy? Utánam kémkedel?

Azt hazudtam neki, magam is egy leányra vártam, ki nem jött. Együtt botorkáltunk haza. Megnyugtattam, senkinek nem beszélek titkos tervei felől. Elmondta, mielőtt színésznek állt, tisztes foglalkozást tanult, s most, másfél éves vándorszínészi lét után, e lányt meglátva mély igazsággá érett benne a szólás: „Varga, maradj a kaptafánál!”, mivelhogy szakmájára nézve éppen varga volt.

– Judit az anyja ékszereit is magával hozza majd. Ha felét eladjuk, abból kibérelünk egy műhelynek való helyet, messze elkerülünk minden teátrumot, s úgy élünk majd, mint két galamb. Hanem te jeles egy marha vagy, ha Trixike szerelme helyett holmi falusi libával akartál ölre menni…

– Akárkivel! – mondtam sötéten. – Kutyaharapást szőrivel. – Ilyen bolond szólások igazgatták akkor elmém és szívem útjait. Semmibe nem gondoltam igazán bele. A kompánia, mely akkorra már egészen kebelébe fogadott, az erkölcs tekintetében igencsak éretlennek mutatkozott. Szerepük szerint mind lángolva tudott kiállani hűségért, igazságért, a szabadság érzeményiért, a színpadon mind erkölcsi bajnoknak tűnt fel előttem. Ám civilben mindezt elfeledték, nem érdekelte őket más, csak hogy hasukat megtöltsék, és mindenből tréfát csináljanak. Hagyták magukat Fekete úrtól kiszipolyozni, kialkudott bérük felével beérték, egyik sem gondolt jövője felől soha. A színpadon kiélték minden hajlandóságukat, előadás után úgy tűnt fel előttem mindegyik, mint tartalom nélküli porhüvely, üres üveg, melybe bármi tölthető. Még Jancsó is ilyen volt, pedig korára nézvést apámnak apja lehetett volna, talán. Nem véletlen, hogy fél százada, mondják, Franciahonban nem engedték megszentelt földbe temetni a színészeket. Másfelől azonban sosem volt részem annyi önzetlen kedvességben, mint éppen annyiban, mit tőlük kaptam útjaink során. Akkori életkoromnak s bizonyos hajlamaimnak e létforma éppen megfelelt. Ha beláthatatlan messzi jövendő áll még előttünk, keveset törődünk vele. Csak éveink fogytával kezdünk foglalkozni azzal, kik is vagyunk, és mivégre hívattunk a földre. Hogy mást ne mondjak, sárgarigóságom súlya sem nyomott. Akkor sem gondoltam bele, mit művelek, mikor lopott időmben papírra vetettem Petőfivel kapcsolatos megfigyeléseimet. Jobban izgatott a miként, mintsem a mi. A stílusra próbáltam ügyelni, hogy mondataim zenéljenek, mint a rigó dala. Trixi iránt érzett vágyaim mineműségét se elemeztem. Annyit tudtam csak, jobban akarom őt, mint bármit eddig. Hogy e vonzalom mélyebb és sötétebb, mintsem képzelem, csak jóval később, már Amerikában világosult meg előttem – de hát az már más mese. A színészekkel utazni s időnként a deszkákra lépni velük éppoly ártatlan, semmi csínynek tetszett, mint mikor korábban, még a kollégiumban magamra vállaltam társaim vétkeit, hogy ily módon nyerjek némi forintokat. Ha szobánkban valaki pipára gyújtott, s a felügyelet az ablakon kiszüremkedő füstöt észrevette, én jelentkeztem a dohányos helyett, s ahány korbácsütést szenvedtem helyette, annyiszor tíz krajcárokat kaptam tőle. Ha tilos kimenésről érkezett jelentés az igazgatáshoz, a nyomozás során én vállaltam magamra a kihágást, s ezért egész forint „bánatpénz” lett jutalmam. Könnyelmű voltam és megátalkodott.

*

Másnap követség ment Fekete direktor urat fellelni a kastély körében. Széppataki úr és neje volt a két követ. Szent Mihály lován indultak útnak (a kastély nem volt messze a falutól), mivel a plébános, ki nemcsak Isten igéihez, de a lovakhoz is érteni látszott, úgy találta, Lőrinc barátot nem tanácsos befogni, félútig se jutna, oly állapotban leledzik. Ő maga egyébként (a plébános) a délelőttöt Petőfivel diskurálva tölté a parókia diófája alatt. Mivel mindketten pipáztak, jó ürügynek tűnt, hogy dohányneműt kérincsélve csatlakozzam a beszélgetéshez.

A darabról folyt a szó.

– Nem éppen istenes – szólt a pap. – A öreg királynak Krisztushoz kellett volna könyörögnie, nem tűz- és jégesőt idézni saját fejére.

– Éppoly csekély eredménnyel járt volna, akárcsak így – vélte Petőfi, ki (úgy tűnt fel nekem) alig figyelt a pap szavára.

– Ön talán hitetlen? – döbbent a pap.

Petőfi kitért a kérdés elől, a plébános rossz borát dicsérve.

– A szőlő is tőle van – felelt a pap –, miként minden örömünknek s bajunknak ő a kútfeje.

– Nem tudott oly forradalmat csinálni, mint a franciák.

– Ezt meg se hallom – mosolygott a pap.

– De meg fogja hallani, nem is sokára. Sok bálvány fog itt porba hullani.

– A vér semmit nem old meg. A szeretet viszont örök.

Szívesen hallgattam volna tovább disputájukat, hogy Petőfi rebellis eszméi felől tovább tájékozódjak, ha Trixi fel nem tűnik az udvaron, engemet keresve.

– Kis sétára készülök, elkísérsz, nagyfülű?

Nemet akartam mondani, de nem volt esélyem bármit felelni, válaszomat meg se várva már útra is kelt. Megköszöntem a dohányt, utánaloholtam.

– Hová megyünk?

Kis batyut cipelt a vállán.

– Ettél már csigát? – kérdezett vissza. – A franciák imádják. Eszkargónak mondják. Őrült finom.

Jó másfél órás bóklászás után (mely közben Trixi összevissza beszélt, megállás nélkül, divatról, pletykákról, s minden semmi látványról, mely elénkbe jött, mintha minden dolgok szakértője volna) egy tanyához értünk.

– Nem kell bejönnöd, ha nem akarsz.

– Mi dolgod itt?

– Barátném kért – felelte –, ha erre járok, kézbesítsem küldeményét.

A rendetlen, szegényes porta elhagyottnak látszott. Ha a futóláncon tartott kutya elő nem jön érkeztünkre egy bokor alól, és veszett ugatásba nem fog, azt gondoltam volna, lakatlan.

– Miért tartják ezek láncon a kutyát itt, ahol senki se jár?

– Hogy őt ne bántsa.

– Kit?

Négy év körüli, szurtos fiúcska jött elő. A kutya rárontott volna, ha a lánc nem fogja meg.

– Úristen! – torpant meg Trixi.

A gyerek is meghőkölt.

– Minek vannak itt? – vakkantotta sötéten.

– Andriska…!

– Szülém ebédet vitt apámnak.

– Téged látni jöttelek!

– Minek?

– Nem is emlékszel rám?

– Nem én.

Trixi kibontotta a pakkot, amelyben kötött kabátka rejlett, hozzá való sapkával. Épp olyan fonalból, amelyből Kornélia asszony dolgozott minap.

– Anyácskád küldi, nézd meg, na! – Ahogy a gyerek felé mutatta őket, látni véltem, hogy a sapka szűk volna, a kabát kicsi. – Megnőttél, mióta nem láttalak! – Trixi leguggolt hozzá, próbálta volna átölelni. A gyerek mereven tartotta magát, engem vizslatott. Szamárfület mutattam neki, nem mosolygott.

– Eleget eszel te? Adnak? – vizsgálgatta Trixi. – Szörnyen büdös vagy, tudod? – A gyerek csak fintorgott válaszul, s próbálta magát minél távolabb tartani. – Nem kell már sokáig itt maradnod! – hadarta Trixi. – Anyád üzeni, jövő tavasszal elvisz.

– Mit akarnak itt?! – Fekete ruhás paraszt nő futott a szántáson át, felénk. – Megmondtam, hogy ide ne jöjjön!

– De Mariskám…

A futva érkező asszony elrángatta tőle a gyereket, s két nem érdemelt pofonnal bekergette a házba.

– Rád engedem a kutyát! – fújt az asszony Trixire.

– Csak ezt a kis ruhácskát meg néhány forintot…

– Két év után?!

– Nem tudtam eddig, mert…

– Vigye innen ezt a loncot – fordult felém az asszony –, vagy vellával hajtom el! – Trixi jajongva a porba ájult. – Nekem ne játsszon, mert hajdúkat hívok magára! Micsoda rongy! – Leköpte Trixit kétszer is.

– Jó. – Trixi segítő karomat nélkülözve állt fel a porból, s egész hideg nyugalommal szólt: – A törvény majd kimondja, amit kell. Gyerünk. – A pakkot útközben az udvaron sütkérező kis szekérre dobta, s úgy vonult el, fejét magasra tartva, némán, mint egy királynő.

– Mi volt ez? – Hiába próbáltam szóra bírni.

Visszanézve még egyszer láttam a kis koszost, ott állt a tanyához vezető szekérút porában, mocskos pracliját szeme fölé emelve bámult utánunk hosszasan. Jó félóra múlott, mire Trixinek visszajött a hangja.

– Az anyja színészné – mondta közönyös hangon –, négy év előtt adta ki, nevelni. Vannak ilyen rossz nők, tudod?

– Rossz fiúk is vannak – feleltem –, elszöknek hazulról, hol mindenük megvolna pedig.

– Jaj, nagyfülű! – sóhajtott. – Éhes vagyok. – S azzal magára húzott, ott, a napverte szekérnyomon. Verebek rajcsúroztak fölöttünk, míg kifulladva elengedett. – Menj előre – mondta. – Ne lássa Lugossy, hogy együtt jövünk.

*

Harmadik napja folyt a hajtóvadászat. A gróf vendégei a kastély hátsó fertálya mögött adomáztak a párás, hajnali derengésben, végigkóstolván a hatféle pálinkát, mellyel a házigazda traktálta őket. Németül folyt a szó. Egy bécsi nagykereskedő, egy született Hohenzollern Felső-Ausztriából, két váradi tanácstag, a gróf egy távoli, izgága, fiatal rokonja és Fekete színigazgató az előző két nap jeles pillanatait idézték. Az első nap Fekete úr harminc vadkacsát kapott puskavégre, e teljesítménnyel megelőzte a többi urakat. A második napon apróvadra mentek, a legtöbb nyulat a bécsi nagykereskedő ejtette el, a legdrágább puskái neki voltak. Mára a vadászmester az őzek felett egy kapitális szarvasbikát ígért. Tisztelettel sürgette a puskásokat, mondván, a hajtók már a helyükön várják, hogy sípjelére szélirány felől zavarják fel a rekettyésben bujkáló vadakat. Az urak párba lettek osztva, hogy egy-egy kamasz gyerek kísérje leshelyükre őket. A vadászmester (kétméteres, szürke arcú, csontos alak) részletes utasításokat sorolt, mely irányba szabad, s melybe tilos a lövéseket leadniuk. A vadászok nemigen figyeltek. A politikára fordult a szó. A Hohenzollern az általános választójog képtelenségeit szapulta, mondván, a demokrácia kész nevetség, mely csődbe vinne minden államot. Olyan ez, mondta, mintha bárki puskát foghatna kezébe, hogy vaktában pufogjon, holott azt se tudja, eszik-e vagy isszák a sörétet, a huzagolt csövet, az ólomgolyó röppályájának ívét, a vadak tulajdonságait… Az iskolázatlan és tulajdonnal nem bíró tömeg örüljön, hogy vezetve van. A magyarok Bécs nélkül fejetlen, barbár horda volna, s ez még sajnos száz évekig így fog maradni. Tisztelet a kevés kivételeknek persze – bókolt a grófnak. A bécsi nagykereskedő bátorkodott az urak figyelmét a nyelv kitüntetett fontosságára felhívni. Goethét és Schillert emlegette, kik a német nyelvet a lehető legnagyobb tökélyre csiszolván alkalmassá tették a magas filozófiára, amely a művészetek fölött ragyogva jelöli ki a gondolkodás jövendő útjait. A francia csak arra jó, hogy udvariaskodjanak vele, a spanyol túl merev, az angol oly egyszerű, hogy azon ki sem lehet fejezni bonyolultabb fogalmakat, a latin, s ezt igencsak halkan, szinte zárójelben jegyzi meg, nehogy a gyanú árnyékát vonja magára, de mégiscsak holt nyelv, s mint ilyen végképpen el fog tűnni, hogy az egész világon átadja helyét a németnek. Fekete úr igyekezett a váradi tanácstagok mellé kerülni, de a sorshúzás a gróf ideges unokaöccsét jelölte társául, így vele kellett a leshelyre indulnia. Puskáikat a kísérő kamasz cipelte, alighanem szándékosan vezetve őket egy vadcsapásnak mondott, tüskés bokrok közt kanyargó „ösvényen” a magaslesig. Mire elérték, az unokaöcs mindkét kezét felvérezték a tüskék, arcát összekarmolták az ágak. Magyarul káromkodott. Fekete úr megjegyezte, lám, e célra minden nyelv közül mégiscsak a magyar a legalkalmasabb. A fiú felsegítette őket a platóra, megmutatta a lőirányt, közölte, hogy a legszerencsésebb pozíció jutott nekik, mivel nemcsak a kapitálisnak mondott szarvasnak szokása erre járni, de két vaddisznócsalád is tanyázik a közelben, s mivel a disznók a grófi konyhakertet is előszeretettel dúrják mostanában, azok is a lőhető zsákmányállatok kínálatának részét képezik. Fekete úr zsebórájának mutatói végre elérték a kijelölt számokat, a sűrűség felől felhangzott a hajtók távoli zaja. Fekete úrnak szerencséje volt egy őzet ejteni, társa háromszor lőtt a semmibe. Egyre sűrűbben ropogtak a puskalövések, a hajtók lármája közeledett. A reggeli derengésben az egész erdő megelevenedni látszott. A gróf unokaöccse egyre idegesebben kapkodott, Fekete úr próbált távolabb húzódni tőle a magaslesen.

– A disznó! A disznó! – kiáltott ekkor a kísérőfiú.

A kétmázsás kan előrontott a bokrok közül, megtorpant, majd nagy, széles kanyarral visszafordult az üldözők felé.

– Tiszta! Tiszta! – jelezte a kísérőfiú.

Fekete úr puskája csütörtököt mondott. A gróf unokaöccsének sikerült egymás után két lövést leadnia. A második dörrenés után mintha távoli, emberi kiáltás hangzott volna fel. Nem sokkal később meghallották a vadászmester sípjelét. A vadászatnak vége volt. Összesen négy őzet, egy rókát, két emsét és egy fiatal szarvasbikát sikerült a vadászoknak elejteni. A hajtók cipelték a zsákmányt a kastély hátsó udvarára, ahol az összegyűlt vadászok itták az áldomást.

– Azért azt meg kell mondani, hogy a rajnai bor után másodikként mindjárt az egri vörös következik…

A hórihorgas vadászmester csak most érkezett meg. A gróf füléhez hajolva jelentett. A gróf elnézést kért vendégeitől, mondván, némi elintéznivalója akadt, addig az urak továbbra is érezzék otthon magukat, fürödjenek meg, ha tetszik, öltözzenek át, az ebéd pontban tizenkettőkor kerül terítékre.

Valamennyien ott ültek a kastély rusztikus ebédlőtermében a nagy asztal körül, mikor a gróf megérkezett. Még mindig vadászruhában volt. Sajnálatos baleset történt, jelentette az uraknak, az egyik ügyetlen jobbágygyerek a tűzvonalba futhatott, toroksebet szerezvén visszaadta a lelkét a teremtőnek. Illőnek és helyesnek tartaná, mondta, ha tisztelt vendégei összeadnának egy bizonyos összeget, amely enyhítené a hebrencs kölyök családjának kétségkívüli kárát. Az urak siettek a házigazda javaslatával nagylelkűen egyetérteni, csupán az összeg nagyságrendje körül tört ki némi vita. Mégis, mennyire gondol a gróf, milyen elvi alapon lehetne megbecsülni egy tanulatlan jobbágygyerek életének árát. Egy falu piaci értéke, ugyebár, vetette fel az egyik váradi tanácstag, bizonyos mértékben azon is múlik, hány lelket számlál a falu. Ha e becsült értéket elosztjuk a lelkek számával, voltaképpen kiszámítható az ember ára. Ez persze csak kiindulási alap, de valahonnan, ugye, muszáj elkezdeni a becslést. Némi alkudozások után tíz-tíz forintokban állapodtak meg, mely összeget a gróf a maga részéről nagylelkűen megduplázott. Miután a dolog ily körültekintően elintéztetett, visszaültek az asztalhoz, hol felszolgáltatott a becsinált leves. Már a sültekkel is végzett a társaság, amikor feltárult az ajtó, melyen a Fekete urat s a gróf unokaöccsét a vadászaton kísérő fiú egy gatyás paraszttal berontott.

-– Ő volt! – mutatott a gyerek a gróf unokaöccsére.

Az holtsápadtan felállt.

– Was?

Válasz helyett a vadászmester futott be néhány libériással és némely béresekkel, szempillantás alatt eltakarították a színről a gatyás parasztot a fiúval együtt. A gróf elnézést kért, s a desszertért csengetett.

Minderről mi semmit nem tudtunk akkor. Trixi mondta el nekem, évekkel később, hogy Fekete úr mesélte így a kompániának, miközben instrukciókat adott egy némaszerephez, mondván, úgy kell ellenfelére néznie, oly engesztelhetetlen, szótlan gyűlölettel, ahogy a gatyás paraszt tekintett a gróf unokaöccsére amaz ebéden.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben