×

Őszi szonettkoszorú

László Noémi

2011 // 01
12.

Fekszünk nyugodtan, tisztességben, bátran.
Gyökeret eresztünk a többes számban.
Fekszünk egymástól pár arasznyira,
és nem akad egy szikrányi hiba.

Fekszünk vékony, fehér lepel alatt.
A képzeletnek semmi sem maradt.
Talán fogalmunk sincs arról: mi lett.
Alvó kenyere nem a képzelet.

Süllyed a test, megnyugszik, elpihen,
szoborrá válik hűs lepleiben,
villámát ködre, felhőre cserélte.

Fekszünk a mélyben, számolatlanul.
Mire az összes alvó elcsitul,
mint tigris bőre, villogunk az égre.

13.

Mint tigris bőre, villogunk az égre,
és lesz időnk, terünk saját,
sóstavak, esőerdők, sziklahát
vagy világháborúk füstös vidéke;

nyelvünk lesz, amit senki más nem ért,
ami a kusza véget kitakarja,
belekotyoghatunk a harci zajba,
és nem követelünk szemet szemért,

bár ez a szem, a te szemed nekem
a földet hirdető galamb az árban,
akármi lesz is, el nem engedem,

inkább bolyongok, látszólag hazátlan,
mert itt megáll száguldó értelem:
szeretsz, szeretlek. Hibáztál, hibáztam.

14.

Szeretsz, szeretlek, hibáztál, hibáztam.
Az összes többit rögtön összetörtem.
Ha kivilágosodik, a tükörben
más ásít, nyújtózkodik nálad, nálam,

és fájdalomnak ez most épp elég.
Lehet, hogy nem kellene ennyit írni,
mutatni, magyarázni és kibírni.
Mire jó e koszorúféleség?

E sok egymásba font szó mire jó?
Nem hajlik karikába a való,
hogy valami nekünk valót kivessen.

Inkább a világ hajlik karikába,
és rendezi magát, folyton, hiába.
Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben