×

Ősz Nyárligeten

Csabai László

2011 // 01
– Gyere ide! – kiáltja kutyájának a kopott kabátban gubbasztó öregember. A tacskó füle botját sem mozdítja, a Bujtoshoz vezető utcán lévő főzelékszalon melletti levélhalmokban keresgél, veszélyesen közel az úttesthez. Az öregembernek nem tetszik ez a kutyájából folyton kitörő kaparási-keresési szenvedély. Felfoghatatlan, hogy tudja az intelligens kis állat, aki fintorog, ha a borjúpárizsinak hűtőgépszaga van, szájába venni a halmokból kiforduló madártetemeket. A kutya kutat, vakkantgat, és az öreg teste megfeszül, mikor egy terepjáró elhúz az állat mellett. Aztán elernyed. Nagyobb fáradság felállni és hiába visszarángatni a jószágot (mert úgyis újra veszélyes helyre megy), mint legyőzni az aggódást. És annyit aggódott életében, hogy az aggódás is inkább csak fárasztó már. „Egy kis pálinkát kéne inni…”

– Gyere ide! – mondja türelmetlenül Ádám doktor úrnak Éva asszony. – Naaa, gyere már… – mondja puhábban, mert a doktor nem moccan. Meztelenül áll az ablaknál. Az öregembert figyeli a főzelékszalon mellett. A betege. Rossz a lelete. A doktor folyton tapasztal, és folyton elbizonytalanodik. Csak egy dologban biztos: az őszinteség veszedelmes lehet. Az öreg arcát figyeli. Aki feladta, annak el lehet mondani. Nem látja tisztán az arcát. Egy serpenyő nagyságú száradt, remegő platánlevél akadt az ablak két szárnya közé. A doktor oldalra hajthatná fejét, de az energiakifejtéssel járna, és most semmi erő nincs benne. Üres. Mint a tó Sóstón, ha leengedik belőle szezon után a vizet. A doktor nem tudja elképzelni, hogyan fog erőt gyűjteni a felöltözéshez. És ma még műtenie is kell. Éva férjét. – Elég ebből, gyere már…! – mondja a nő megint mérgesen. Ezt nem szenvedheti a doktor: ha még a nőkkel is csak a gond van. Ráül Éva ágyékára. Az csodálkozik. Elmosolyodik. Majd a homlokát ráncolja. – Döntsd már el, mi legyen! – mondja dühösen. – Ide figyelj… – kezdi a doktor. Elhallgat. Nem mert félne megfeddni, hanem mert elbizonytalanodik a keresztnevében. Folyton keveri szeretői keresztnevét. (Csak a vezetéknevükre, vagyis férjük keresztnevére emlékszik.) Készül, hogy csinál valami listát. De azzal is csak a gond van. És igen, voltaképpen a nőkkel is több már a gond, mint az öröm. Mégis tartja őket. Most úgy érzi, megszokásból. Megremeg erre a gondolatra. Mintha rossz laboreredményt kapna. Saját magáról. A nő ötven fölött van. Régebben nevetett volna az ötletre, hogy ágyba vigye. De aztán rákapott erre a korosztályra. Kell a változatosság. Meg velük kevesebb a gond. Legalábbis először úgy tűnt. Éva mellei nagyok. Nincs bennük annyi feszesség, hogy megtartsák középen a mellbimbókat. Lecsúsznak. Ez külön tetszett a doktornak. Már nem tetszik. Nem is borzad tőle. Csak már nincs benne semmi. Sem a mellek, sem a – direkt számára – lecsupaszított ágyék nem izgatja föl. Gondolkodik, mi legyen. Orvosi táskájába nyúl. Kotor egyet, és szikét húz ki. – Na végre! – kiált a nő. Aztán megretten. Majd elmosolyodik. Megint megretten. A doktor suhint, és elmetszi a kötelet, ami a nő jobb csuklóját rögzítette a míves ágyrácshoz. Suhint még egyet, s ezzel a bal kezét szabadítja ki. Ez a lekötözés-kiszabadítás szórakoztatta valamikor. Vizsgálja magát, talál-e még benne élvezetet.

A nő nyakát nem kötél, hanem nadrágszíj fogja a rácshoz. A doktor mégis szikével közelít felé.

– Megmondta a doktor, hogy rutinműtét! – zárja le Elvira az ügyvéd úr aggodalmaskodását. Megjátszotta neki a dühöset. Mert aki dühös, azt magabiztosnak lehet hinni. És azt kell hinnie a másiknak. Akkor elhiszi, hogy valóban rutinműtét. Elvira nagyon fél a műtéttől. Három éve nem engedi, hogy a mindenféle kis lingár ügyvédbojtárok az ágyánál tovább jussanak. A szívéig. Mert abban csak az ügyvéd úrnak van hely. Elvira fél. És boldog. Mert őt hívta fel az ügyvéd úr, mielőtt a kés alá kerül.

Elvira tisztába teszi magatehetetlen, öntudatlan anyját, magot szór a rikoltozva követelőző tyúkoknak, és ismét elhatározza, hogy felszámolja ezt az egész koszfészket, anyját az öregek otthonába adja, és szobát vesz ki magának meg az ügyvéd úrnak.

Egy tripla kávé után lehiggad. De ez elcsüggedés is. Pedig a nap most ért el a jegenyék közötti sávba, ahol bevilágíthat a házukba. Be a konyhába. Kint bágyadtnak érezte az őszi napsütést, de az most, az ablaküvegen keresztül meleg, illatos masszaként terül szét. Olyan aranyló, mint amilyen nedvet eresztettek a túlérett jonatánok bátyja almaprésében, mikor tegnap felkereste, hogy anyja gondozásához hozzájárulást követeljen (pénzt nem, csak egy palack émelyítően zamatos almamustot kapott tőle), és olyan erős, hogy vibrálva láthatóvá tesz minden levegőben keringő kis szöszt, pihedarabkát. (Ilyet utoljára a Barátság moziban, a vetítőgép alatt ülve látott Elvira, de annak… „Hány éve is annak…?”)

Gönceit lelöki. Első osztályú, decens-előkelő ruházatot ölt föl. Stewardess-kendővel. Tetszik magának.

A kapunál átfutja a postát. Áramszámla, vízszámla. És egy ingyenes hirdetőlap. Hozzák, hiába írta ki, hogy nem kéri. Elfehéredik. Nem attól, hogy megkapta, hanem a rajta lévő dátumtól. Beléhasít az, amit az ügyvéd úrral való törődés kiszorított gondolataiból. Hogy már nyolc napja késik. Pedig mindig megjött huszonnyolcra, büszke is volt rá. És most nyolc napot!

A következő pillanatban biztosan megzavarodik. Már nem tudja, kivel is történik mindez, ki az a valaki ott a mélyben… Betántorog a kapun. Anyja üresen mered rá. Újra az utcán. Kapaszkodna bárkibe, de hol van még ide a buszmegálló! És akkor elpattan végre a szeme.

A sírás elszívja az erőt a megzavarodástól, de őt magát is kimeríti. És elcsúnyítja. Így nem láthatják az ügyfelek a mindig tipp-topp jogi asszisztenst. Ilyen vérpiros tekintettel. Hideg a postaládának használt útszéli jelzőoszlop. Arra nyomja arcát Elvira.

A férfi az útszéli műanyag jelzőoszlopra hajol. Hogy ne lássák arcát az elrobogók, hogy azt higgyék, részeg. Nehéz munka az övé. Éjszaka kisebb a forgalom, de egyik cimborája (egyetlen cimborája) úgy pusztult el, hogy egy szadista teherautó-sofőr úttestre tartó állatnak vélte, és direkt megcsapta a lökhárítójával. Szétrepedt a cimbora mája. Ő most megmarkolja az oszlopot, mintha abba kapaszkodna, pedig azt nézi, ki lehet-e rántani. Általában százból egyet lehet. Négyfelé vágva, darabjáért kétezret kap. Ez egy divat: amerikai módra nyitott postaláda. Útszéli jelzőoszlopból. (Ez kevésbé amerikai.)

Elterül. Olyat ütött rajta a terepjáró keltette légáram, hogy még a szakálla is szemhéja alá nyomódik.

A kavicsokat nézi. Mindegyiken vékony vízhártya. Pedig süt a nap. De az októberi nap már csak ilyen: alig jön meleg a fénnyel. Csak szél. Mintha hideg fémlapokat dugnának az inge alá. Egy fiatal lány áll előtte. A terepjáróból. Aggódva vizsgálja. A terepjáró dudál. A lány megfogja a földön fekvő homlokát, halántékát, megdörzsöli a férfi kezét, lábát, kérdezgeti, nem fáj-e valamije. A terepjáró dudál. A lány ideges. A terepjáró miatt is, és mert nem szólal meg a férfi. Csak bólint. És felül. A lány pénzt nyújt felé. Nem veszi el. A terepjáró dudál. A lány megfogja a kezét, és belegyömöszöli a pénzt. Aztán elmegy. A férfi nézi a lányt. Pedig már nem is látja. Még a terepjárót sem. De semmi más nem hatol el a tudatáig, csak a lány képe. És a hideg.

A műút Kabalás felőli oldalán mégis meggyűlt egy kis meleg. A töltés déli oldala melegít. A Sóstó felé eső oldalon viszont a köd gyűlt meg. Tövében elvágott füzek kócos hajkoronát rezgetnek. Ezek keverik a ködöt. Vagy ázott kutyák. Sok veszett, lucskos kutya van ilyenkor Nyárligeten. Fél a kutyáktól, a ködtől. Az egyetlen megoldás, hogy elindul a köd felé, mert a ködben állva nincs köd. De elindulni nehéz.

A hideg őt majd ezekhez a gondolatokhoz fogja terelni. De most még a lányt és a terepjárót nézi. Pedig hol van már a lány a terepjáróban?!

A lány a terepjáróban a férfit nézi. Akit elsodortak. Nedves, tapadós volt a férfi szeme, mint egy hagymahéj, mint a lecsapódott párától csillogó út menti kavicsok. Rátapadt a lányra. Nem tud tőle szabadulni. És nem is akar. A Körútra vivő kereszteződésben állnak. A lány sóhajt. Lehúzza az ablakot. Pára szökken ki szájából. Mintha őt magát is köd töltené ki.

Furcsa dolog az őszi köd Nyárligeten. Kiismerhetetlen. Például nem tudni, mikor keletkezik. Hajnalig mulat az ember, csípős hidegben megy haza, de a kontúrok élesek, ha valami mégsem egyértelmű, az csak az utcai lámpák remegésétől van. Ledől fél órára, ami semmit nem segít, csak hogy mégse folyjék egybe a két nap, felkel kávét főzni fejfájására, öltözik, kinéz az ablakon, és a juharfáknak csak a tetejét látja. Vágni lehetne (legalábbis messziről úgy tűnik), olyan sűrű ez a képződmény, és elképzelhetetlen, hogy csak úgy hirtelen kialakult.  Mert nyilván nagy munka, míg a levegő és a város kiizzadja magából, mint a csiga habos váladékát. És mégis ott van. A nap aztán szétszaggatja, tízemeletesek szeméttárolójába, a töltések árnyékos oldalára, a Bujtos bozótjaiba, a Hímes zsákutcáiba űzi, hogy az ember váratlanul mégis megpillantsa. Ott, ahol nem számít rá. Ősszel talán soha nem oszlik el teljesen a köd Nyárligeten. Talán egész évben nem.

– Ebből nekem elég! – kiált a lány a terepjáróban, nyakába kapja kendervászon tarisznyáját, és kinyitja az ajtót. Apja abbahagyja a korholást (folyton szidja a lányát, pedig valójában nem is mérges rá, csak még ez is jobb, mint a hallgatás), és féltően húzná vissza, de a lány már kilép, így nincs mi mást tenni, mint legalább kivárni, biztonságosan elérte-e a járdát. A többi kocsi már dudál, de a férfi csak nézi-nézi a lányát, hátha visszafordul.

A lány az egyetemre indult, de most ahhoz végképp nincs kedve. Átvág a Korányin, hogy egy szupermarket kávézójában elmorzsoljon valamit, de elbizonytalanodnak léptei. Végül a Tilalmas-tó felé veszi az irányt. A Tilalmas déli vége mocsaras, csak itt-ott látszik nyílt vízfelület. A lány leül. A vizet mintha vékony olajréteg borítaná. Nem szennyeződés. A nyári burjánzásból, tomboló életből ez maradt: oszlásnyomok. Beleragadnak az ökörnyálfoszlányok, a falevelek. A bő esők, a csónakmozgások elmaradása meg a vízben élő állatok lelassulása mégis azt eredményezi, hogy sosem olyan átlátszó a víz, mint most. A lány látja a nádtorzsákat, a bólogatásban elfáradt, megfehéredett kórókat, a szétterülő levélzetét már csak egy vékony szálon tartó sulymot a már megfeketedett terméssel. És egy nagy, bamba halat. Egymásra néznek a hallal. A lányban felidéződnek a gyermekkori izgalmas horgászások. Most csak mosolyog ezen. Mert most megsimogatná a halat.

A föléje tornyosuló hatalmas emberállat most nem ijeszti a halat. Vénséges vén a hal, és megtanulta, melyik ember veszélyes, és melyik ártalmatlan. Mint ahogy azt is, melyik pondró biztonságos csemege, s melyik gyilkos csali. Amikor a lány, hosszan visszanézve rá, elindul, a hal is megmozdul. Nincs még kedve elvermelnie magát, de sokat úszkálni sem, mert az meg leszívja hasáról a tél kibírásához szükséges zsírt. Lassan úszik. Csalik nincsenek, de a tó feneke tele van beakadt horgokkal. A Tilalmas nem olyan hirtelen hűl le, mint a környezete. És nincs nagy különbség a nappali és az éjszakai hőmérséklete között. A hal, bármilyen öreg, rendre meglepődik, mikor hajnalonta szinte hideg ütést mér rá a levegő, ha fölveti magát a vízből, kora délután meg melegen megsimogatja, úgyhogy visszaérvén a vizet érzi hidegnek. „Most milyen lehet?” – gondolja halelméjével, és fölveti magát. Nem érez sem meleget, sem hideget, csak azt, hogy minden erejét felemésztette ez a vetődés, hogy egy újabbra ezen az őszön már nem lesz képes. Talán soha többet nem lesz képes.

Nagyot nyög az Ikarus 211-es, mikor a Tilalmashoz érve rögtön el is kell fordulnia a Kosbor utca, vagyis a temető irányába. Nem a manővertől, a kortól nyög. Huszonöt éve már, hogy a buszt kiharcolta magának a minisztériumtól az Új Világ Tsz. Most sokadik tulajdonosa bérfuvarozást vállal vele az Intersystechnek. És a busz még a rossz ukrán üzemanyagtól is nyög, köhög, és még az egyben maradásért folytatott hiábavaló erőlködés miatt is. „Azért küzdök, ami ha van, nem jó” – fogalmazza meg önfeladásba vezető következtetését az Ikarus 211-es, de ez a gondolat is fáj. Ez a szerencse, mert így nem gondolja tovább.

Az Ikarus 211-es a mandasi dombok, a Szelkó, a Kálmánháza felé eső tanyák és Sóstóhegy környékén cseperedett fel. Ezekre a helyekre fuvarozta a munkásokat. Van ettől szebb gyermekkor? Látni, ahogy sarjad a gabona, ahogy visszajönnek a madarak, és kicsinyeiket tanítják felemelkedni a sástavakról, ahogy mosolyogva ölelgetik egymást munka után a téeszfiatalok. Este a marhatrágya csodás illatával aludt el az Ikarus 211-es, ébredni meg arra ébredt, hogy a körülötte legelésző jószágok meg-megnyalogatják.

Persze olyan, hogy tökéletes boldogság, nincs. Az Ikarus 211-es első fájdalmas élménye az volt, amikor rájött, hogy azok a tehénkék, melyek sok-sok éven át kis borjakkal meg tejjel ajándékozzák meg a téeszt, ahogy meddővé válik tőgyük és méhük, nem nyugdíjba mennek, mint a téeszdolgozók, hanem egy rejtélyes, sötét helyen, ahonnan velőtrázó sikoly hallatszik ki néha, elenyésznek. De ez a rettenetes hely mégis csak mint egy tőle független borzalom zavarta meg a busz nyugalmát. Pár éve azonban a gazdája egy temetőbe szállított munkásokat. Ebben a temetőben buszok, teher- és személyautók csontvázai voltak pőrén az enyészetnek vetve, a halott iránti elemi tiszteletet sem megadva. És akkor az Ikarus 211-es rájött, hogy neki se lesz nyugdíjasélete, rá is ilyen sors vár. Éppen, mint a többi hús- vagy gépjószágra.

Állandóan a fejét rázza erre a gondolatra, hátha elhessentheti, ami persze nem sikerülhet, csak annyit ér el vele, hogy a gazdája egy gyors kormánymozdulattal és sebességváltással korrigál, amitől viszont az Ikarus 211-nek megfájdul a kardántengelye.

Most röpke jókedv deríti föl, mikor meglátja a valamikor vadkacsák ezreit fölnevelő Tilalmasban a nagyot csobbanó halat, és olyan vágyakozás ragadja meg, hogy ismét vidám kiránduló osztályokat hozzon pecázni, bográcsozni, hogy ez a kielégíthetetlen vágy szülte fájdalom szinte nagyobb, mint amit elhasználódott szervei sugároznak.  Ráadásul gazdája gázt ad, és az Ikarus motorszíve majd kiugrik, mikor a rossz dízel ömleni kezd bele.

Egymáshoz ütődnek az Ikarus 211-es utasai, mint a kugligolyók. Hangot nem adnak ki. Fáj pedig a fejek összekoccanása. De már túl sokadszor történik. És még álmosak. Pedig már bőven benne vannak a délelőttben. Csakhogy három műszakban dolgoznak, és aki három műszakban dolgozik, az sosem tudja teljesen kialudni magát.

Az olyan, mint a régi gőzfürdő vakolata Sóstón: rétegeire szétválva fölhólyagzó, hogy attól lehet tartani, ha egyszer lezúdul az egész, napokra fullasztó por fogja betölteni az üdülőnegyedet. De nincs robbanásszerű lezuhanás. Ám amikor a tavaszi és nyári elázás-kiszáradás ritmus megszűnik, és nem esőtől, hanem a túltelítődés határáig nedves levegőtől válik nyálkássá az egész város, egész Sóstó, a gőzfürdő s rajta a vakolat, akkor lassan  elkezd csúszni egy falszakasz kérge, hogy csak a legvégén gyorsuljon föl, s omoljon le a vége, akár egy muskétagolyót egész nap hátában hordozva töltő-gyújtó-dobó-töltő-gyújtó-dobó robotolással parancsteljesítő grenadíros, aki az esti szálláson mégis térdre rogyva adja ki lelkét.

Aki három műszakban dolgozik, az olyan, mint a Pázmány téri Café Pannónia díszszalvétái. A nyári rutin szerint szépen megterít velük a főúr (a kávézó címere felül, pöffeszkedve), aztán, még ha delente kiderül és fel is melegedik az idő, a vendégek már nem jönnek (mert az emberek nem az időjáráshoz, hanem a dátumhoz igazítják szokásaikat: ha márciusban júliusi meleg van, akkor is kabátot vesznek föl, és ősszel nem ülnek ki kávézni, mert az olyan nyári dolog), ezért a főúr este érintetlenül leszedi őket, de nincs kedve a fóliába visszahelyezésükkel bajlódni, inkább a szeméttárolóba dobja, és még jól össze is gyűri mindet, mintha a szalvéták tehetnének a vendégek elmaradásáról.

Aki három műszakban dolgozik, az olyan, mint ezek a gyűrött arcba, gyűrött ruhába, gyűrött gondolatokba s végül ebbe a gyűrött Ikarus 211-be bújt munkások.

Az egyetlen élénkítő dolog gyászos utazásukban annak a légynek a zümmögő vergődése, amelyik beszorult a jármű faránál kihúzott ablak két rétege közé. Azt mosolyogva figyelik. Senkinek nem jut eszébe segíteni. És a busz befut az Intersystech személyzeti bejáratához.

„Ez vajon meddig húzza még?” – kérdezi magától V. G., az Intersystech tulajdonos-igazgatója, az Ikarus 211-et nézve. Mérges. A busz már megint késett. És a munkások direkt nem sietnek, mert tudják, hogy nem az ő saruk lesz a késői munkakezdés. V. G. számolja, hány össze nem szerelt elektromos fenesetudjamicsoda (V. G.-nek közgazdász végzettsége van, ő csak a piacszerzéshez és az igazgatáshoz ért) bánja ezt az üres negyedórát. A munkások most az öltözőkben vannak. Számol, számol V. G., s a munkások még mindig az öltözőkben vannak. Most azon töpreng V. G., megérné-e többet fizetni egy új busszal dolgozó, drágább, de megbízhatóbb személyszállítónak. És nem tudja eldönteni. Tulajdonképpen soha semmit nem tud eldönteni. Folyton töpreng, gyötri magát, és mikor döntést kell hoznia, mindig azt érzi, dönthetne másképpen is. A cég mégsem dőlt össze. (Vagyis párhuzamosan nőtt a cég vagyona és a cégre fölvett hitel.) Eddig.

Megjelennek a munkások. Beszélgetve. Még mosolyognak is. V. G. nem érti, min mosolyognak épp most, ő sírna, ha ilyen munkát kellene végeznie. Persze, hogy őt bosszantsák. Kiszólhatna nekik a hangosbeszélőn, de ha erre csak a vállukat húzogatnák, V. G. dühbe gurulna. De már dühbe is gurult: úgy ver a szíve, mintha ököllel dobolna mellkasán, hogy ki akar jönni, vére a fülébe tolul, nem hallja, mint mond a titkárnője, aki mint egy hal, úgy tátog előtte, V. G. fuldoklik szűk nyakú ingében, és mikor kezében veszi a mikrofont, hogy – amire volt már példa, igaz, nem sokszor – a sárga földig leüvöltse az egész bagázst, egy nyeldeklő fordulattal megszánja őket. Most már saját, előbbi indulatától ijed meg, és szégyelli magát, hogy gyűlölni tudta ezeket a szerencsétleneket. És szégyelli magát, amiért mindenféle nyavalyás jótékonykodással akarja tisztára mosni lelkiismeretét. Érzi, hogy kis híján kicsordul a könnye. És jó is lenne, ha (végre egyszer már!) kicsordulna, és egy kis pálinka segítene is, de a titkárnő előtt mégsem lehet inni. És mi a fenét akar ez a halként tátogó perszóna…

– Milyen nap van ma? – kérdi kétségbeesett erőszakossággal V. G., hogy meggyőződjön róla, legalább saját hangját hallja.

– Milyen nap van ma? – kérdi a lelkész feleségétől.

A nő meztelenül fekszik. (Titkárnői öltözékétől a férje szabadította meg. Letámadta, ahogy hazajött a nő az Intersystechből.) A nő válaszol. A lelkész engedi, hadd visszhangozzanak fejében a szavak. Csodálatosnak tartja felesége hangját. Csodálatosnak tartja feleségét magát. Főleg meztelenül. A lelkész megnézi naptárát, látja, hogy holnapra két temetés van beütemezve. Utálja a temetéseket. Mikor megtudta, hogy a nyárligeti bokortanyák lesz a körzete, örült. A városközpontban van a szolgálati lakás, közel mindenhez, a nyája mégis a tanyák egyszerű, romlatlan, hitőrző népe. Az egyik baj, hogy rájött, korántsem olyan romlatlan a bokortanyák népe. A másik, hogy érzi, ahogy napról napra folyik ki keze közül a nyája. Nem fordulnak ellene, nem szektáznak, mint valamikor. Meghalnak. Tíz temetésre jut egy keresztelő. Ez megterheli a lelkészt. „A halál valójában nem más, csupáncsak félelem a haláltól” – idézgették a wittenbergi vallásalapító szavait biztatóul a teológián, és ezt ismételgeti magában a lelkész nap mint nap, de ha őszi reggeleken csomókba gyűlő zúzmara lepi el a határt, a kerteket, a temetőt, s olyan metsző, kiábrándító hideget sugároz, hogy az ember legszívesebben rohanna a gőzfürdőbe vagy legalább pálinkázni a fűtött szobába, és a lelkésznek temetnie kell, és belegondol, hogy ez a szerencsétlen most ebbe a borzalmas, lelketlen hidegbe száll alá… – olyankor meginog a hite. És erre nem büszke. Mert a lelkésznek van hite. De olyan nagyon igazi, olyan megingathatatlan, olyan mindent mindenkor átlényegítő hite nincs. És erre sem büszke. És még arra sem, hogy neki, aki annyit temet, hogy szinte a halál szolgájának érzi magát, nem lehet gyermeke, hogy test a test ellen harcoljon a halállal. Szégyenkezik emiatt. Ha a feleségére néz, akkor a szégyenkezése miatt szégyenkezik. Mert egyetlen büszkesége a felesége. Hogy hűséges a nőhöz, és tiszta szívvel szereti. Egyre jobban és jobban szereti. Rendre előadja a nő, milyen erkölcsi állapotok uralkodnak az Intersystechnél, és versenyt szörnyülködve örülnek, hogy az ő világuk más.

Mint egy Jeruzsálembe érkezett zarándok a Siratófal kövéhez, úgy bújt hazafelé baktatva a lelkész a nőhöz már azon az estén, mikor megismerkedtek az Intersystech jótékonysági bálján. Azóta nem tud a nő nélkül levegőt venni.

A szemben lévő társasház második emeletén egy csuklóját és nyakát masszírozó, arányosan telt, szép ötvenes úrinő bámulja a lelkészt. Bólintanak egymásnak. A lelkész jobban ismeri a nőt, mint bárki más a világon. A nő istentiszteletre nem jár, mert a bokortanyai kis templom, az nem illik az úrinőhöz, de gyónni jár a lelkész lakására. Ami valójában lelki beszélgetés. De a nő gyónásnak hívja. Mert gyónnia kell. Pedig nem hisz a feloldozásban. Néha mégis úgy érzi: a meghallgatás a feloldozás.

Az úrinő ablaka alatt buszmegálló. Elegáns, stewardess-kendős nő álldogál benne. Egy elnyűtt kabátos csavargó meg útjelző oszlopot lóbál. A nőnek kínálja. A nő fejét rázza. Egyelőre nem tudni, mi lesz velük, mert egy busz fordul be a megállóba. Nem a menetrend szerinti járat, hanem egy munkásokat szállító régi, nagyokat nyikorgó Ikarus 211-es.

Az út innenső oldalán is egy elnyűtt kabátos embert lát. De ő nem csavargó. A lelkész szomszédja. És bár nem látja az arcát, a lelkész tudja, hogy most boldog: bal kezével kimerülten lihegő tacskóját simogatja, jobbjával kendervászon tarisznyás unokáját.

Esni kezd. Nem hó esik, az még odébb van. A szél felkavarta levelek hullanak vissza a földre. Furcsa dolog ez az őszi falevél. Aligha van másutt annyi belőle, mint Nyárligeten. A belvárosban a platánok, a juharok, a városszélen, a bokortanyákon a több száz hektáros almáskertek levelei gyűlnek föl. Zsákutcák mélyén, töltések szélárnyékos oldalán, elhagyott viskókban, vízelvezető árkokban, kutakban s néha a műúton is. Az ember vígan vezet, aztán mintha falba ütközne: elzárja a kilátást a lökhárítótól felhővé robbantott levéltömeg.

Ezek a mostaniak szépen libegve találják meg ismét helyüket.

A lelkész kinyitja az ablakot. Lepattannak a levelek kezéről. Zörögve. Zörögnek a levelek együtt is és külön-külön is.

Ismerős ez a zörgés.

És a lelkész nem tudja eldönteni, a lejárt bérletű sírhelyek kiürítésekor összegyűjtött és – egyházi segédlettel – közös sírban újra elhantolt csontmaradványok zörgésére hasonlít-e, vagy a Megváltó születésének ünnepére állított fákon lévő szalma-, csuhé- és dióhéj díszek, angyalok zörgésére…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben