×

Hét fátyol

Kemény Katalin (1909–2004)

Varga Mária

2011 // 01
Kemény Katalinról – Hamvas Béla feleségéről, szellemi hagyatékának egykori gondozójáról – írni minden szempontból nagy kihívás. Nem tudjuk megkerülni Hamvas munkásságát, a Hamvas-recepció körüli problematikát, amelyhez több szinten kapcsolódik Kemény írói-szerkesztői működése is. Mivel azonban Kemény Katalin önálló alkotó volt, méghozzá jelentős , szuverén alkotó, el is válik a két életpálya. Mint Gulyás Pál, a család egyik barátja frappánsan megjegyezte, Katalint sem elválasztani nem lehet Hamvastól, sem összetéveszteni vele.

Kemény Katalin 1909. augusztus 31-én született Tordán, s a századik születési évfordulóra Szántó F. István – Kemény és Hamvas munkáinak egyik legjobb ismerője – Hét fátyol címmel szerkesztett tisztelgő kötetet. Az ízléses és stílszerű – erdélyi szőttest idéző – borító méltó keretet ad az írásoknak. Válogatást olvashatunk Kemény Katalin esszéiből, az első részek a barát és kutató Dúl Antal visszaemlékezését s a szerkesztő bevezető elemzését tartalmazzák, emellett Hamvas Béla feleségének írt két levelét is megtaláljuk a könyvben. A cél nyilván az volt, hogy a nagyközönség előtt eleddig ismeretlen szerzőt minél több oldalról, többféle minőségben ismerjék meg az olvasók. Kemény Katalin munkásságának problematikája talán még a Hamvasénál is összetettebb. Az általa (és Hamvas által) használt beszédmód, tematika és az ettől elválaszthatatlan magatartási modell és életforma idegennek tűnik a magyar kultúrában. Ráadásul az őket jellemző Isten- és igazságkereső szenvedély olyan korban lángolt fel, amikor Isten nevét a gondolatokból is ki akarták törölni, és az „igazsághoz” csak szigorúan ellenőrzött utakon lehetett eljutni. A rendszerváltozás után műveik végre megjelentek – nemegyszer harminc-negyven év késéssel –, az olvasók és a rajongók száma is megnőtt, de igazán széles körben szerzőink nem váltak ismertté, főleg Kemény Katalin nem. (Annak a fajta ismertségnek és rajongásnak, Spiró György szavait kölcsönvéve: „ezotériába ájult tiszteletnek”, amely Hamvasnak bizonyos körökben kijutott, Kemény Katalin nem örült, s ennek több írásában hangot is adott.)

Bevezetőjében Szántó F. megpróbálja feltárni az idegenszerű beszédmód és tematika (mely még jórészt értő elemzésre vár) jellegzetes vonásait, s egyben annak okait, hogy ez a jelentős és különleges munkásság – időben mérve Kemény a huszadik század harmincas éveinek közepétől a hetvenes–nyolcvanas évek végéig alkotott – miért maradt szinte teljesen visszhangtalan. „A ’89-et követő, néhány évig tartó s ezalatt jórészt le is csengő újrafelfedezési időszak némi pozitív változást hoz magával: gyaníthatóan annak a reneszánsznak köszönhetően, amit az irodalomtörténet-írás összefoglalóan Hamvas-reneszánsznak nevez, az irodalmi köztudat is »felfedezi« őt. Elsősorban persze csak mint a visszaemlékező özvegyet, a Hamvas-művek legjobb szakértőjét és textológusát, ám e felfedezésből kijutott a szuverén alkotónak is” – írja Szántó, majd később így folytatja: „Amikor a nyolcvanas évek végén Szentendrén igen nagy felhajtás közepette bemutatták a Forradalom a művészetben második kiadását, az író özvegyeként s egyidejűleg a könyv társszerzőjeként vajon miféle szkizofréniával kellett tudatosítania, hogy a könyvet joggal ünneplő közönség róla mint szerzőről szinte tudomást sem vett.” S ez a helyzet – tegyük hozzá – azóta is igen keveset változott.

Jelen recenzió keretei között aligha lehetne megvitatni a visszhangtalanság okaira adott szerkesztői válaszkísérleteket, annyit azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy Szántó F. Istvánt valamiféle túlzott megfelelési kényszer (amit vélhetőleg a fajsúlyos téma váltott ki) időnként tévutakra és fölösleges tiszteletkörökre ragadtatja. Mint mondja, a századik évforduló jó alkalom a szembenézésre ezzel az „öntörvényű” életművel, és a jelzőt még többször megismétli. Mindjárt e helyen vitába is szállunk, mert a jelzőt ma leginkább a „deviáns” szinonimájának érezzük, s Kemény esetében, aki egyebek mellett éppen „A Törvényt” kutatta, az öntörvényűség nem a megfelelő létállapot volna. (Belebonyolódhatnánk persze, hogy mihez képest deviáns valaki, de most nem ez a célunk.) Az életművel való szembenézés valóban kívánatos lenne, ezt azonban mi sem akadályozza jobban, mint a misztifikálás (és a kapcsolódó túlzó érzületek), mely ez idáig kísérte és homályba burkolta. Sajnos, Szántó sem tud szabadulni bizonyos bevett sémáktól: olyan mondatokat ír le gyakorta, s olyan megállapításokat tesz, melyeket immár sem cáfolni, sem megerősíteni nem volna érdemes. Nem segíti a szembenézést, a tisztázását, a jobb megértést például, hogy Kemény életművének „idegenségét”, „többértelműségét” Lao-ce, Hérakleitosz, Eckhart mester vagy éppen Nietzsche („akinek tollán szintén ilyenfajta szuverén szövegek születtek meg” – szögezi le sokatmondón Szántó) példája nyomán akarja érzékeltetni, majd hozzáteszi: „S ha mindehhez hozzávesszük még az idegenszerű tartalom megformálására hivatott, »olvasóbarátnak« aligha nevezhető (hisz nem fogyasztásra szánt, ellenkezőleg: az olvasótól komoly erőfeszítést igénylő) nyelvezetet és stílust, akkor minden bizonnyal magyarázatot találunk arra, hogy a kortársak miért idegenkednek e szerzőktől, hogy műveiket miért övezi tanácstalanság, s hogy a tanácstalanságot miért követi (a legjobb esetben is) mély hallgatás.”

Nos, e körülményes mondatok, homályos utalások egyáltalán nem adnak magyarázatot arra, „hogy a kortársak miért idegenkednek e szerzőktől” s a sorukba nem igazán megindokolt módon bekerült Kemény Katalintól, sőt eddigi tanácstalanságunk csak fokozódik. Miért kellett mindenféle régi rossz beidegződést, megkopott panelt előhúzni szembenézés gyanánt? „Egyszóval – vonja le a (talán) végső következtetést Szántó – szinte semmi nincs ebben a – hangsúlyozottan – írói világban, amit a szerzők többségénél tapasztalunk.” No jó – teszi föl a kérdést az egyre türelmetlenebb olvasó –, de akkor mi az, ami ott van, ami benne van? Hogyha már ilyen mértékben Kemény másságát, idegenségét hangsúlyozza a szerkesztői bevezető, akkor sokkal több konkrét fogódzót várnánk ahhoz, hogy miképp igazodjunk el ebben a különös írói világban. Ezen a ponton komoly hiányérzetünk támad. Egy elfogulatlan, sokkal inkább távolságtartó, a szó jó értelmében tudományos bevezető többet használt volna az ügynek.

Szerencsére a visszaemlékező Dúl Antalt nem feszélyezik a különböző elvárások, már csak azért sem, mert régóta ő a téma egyik legjobb ismerője. Érdeklődéssel olvassuk emlékeit: a szerző úgynevezett emberi oldalát idézi meg. Nem akar semmit és senkit a valóságosnál jobb színben feltüntetni, nem kíván mítoszt teremteni, misztikumot fokozni, s amikor Kemény Katalinnak éppen a kevésbé szimpatikus oldalát rajzolja meg, stílusa akkor sem bántó. Sorai mögött végig ott érezzük az elfogadó szeretetet. Írásából sok új információt meríthet az is, aki nem most kapcsolódik be a témába. A helyzet azért is érdekes, mert eltér a szokásos felállástól: általában asszonyok szoktak visszaemlékezni valamely jeles férfira, s ők pszichológiailag igen éles szemű megfigyelők (gondolhatunk itt Sárközi Mártára, Vágó Mártára, Mikszáthné Mauks Ilonára, Kosztolányiné Harmos Ilonára és másokra): igazán emberközelbe tudják hozni a megfigyeltet annak minden fogyatékosságával, esendőségével, bújával, bajával és bájával. Azt kell mondani, Dúl Antal sem okoz csalódást annak, aki a történeti tények, emlékek mellett lelki ismeretekre, a lelki alkatot, motivációkat, „démonokat” bemutató helyzetekre is kíváncsi. Közelebbről megismerjük Kemény Katalint, az embert, az asszonyt, a társat, az alkotót.

Végül természetesen szólni kell a közreadott művekről is. Főleg esszék szerepelnek a kötetben, egy írást találunk, Az angolna címűt, amely inkább novellaként aposztrofálható. Az említett írás egy történetet mesél el, sorsfordító eseményt mutat meg művészi nyelvezettel – ez okból sorolnánk a novella kategóriájába. Ez az elkülöníthetőség mindjárt egy fontos dologra is felhívja a figyelmet. Első olvasásra kitűnik, hogy ez a mű a kötet kimagasló írása. Hihetetlenül színpompás, hosszan hömpölygő sorai valóban ízelítőt adnak Kemény Katalin írásművészetéből. Az esszék is tartalmaznak felszikrázó gondolatokat, revelatív erejű sorokat, ám összességükben ezek mégsem igazán mérhetők a hamvasi esszékhez. (Merthogy végig ott kísért ez az összehasonlító hajlam.) Nagyon hasonló a gondolat- és témavilág, de a két szerző írói módszere mégis különböző. Mindkettő esetében megfigyelhető a kinyilatkoztató hang, ám Hamvasnál emellett mindig jelen van az önreflexió, az önirónia, a folyamatos gyanakvás önnön személyével, gondolataival szemben. Egymást izzítja, formálja élet és gondolat, egymást hitelesíti élet és gondolat. Hamvas Béla útja, igazsága, élete a gondolkodóé, a Bölcsé. Esetében az írás, a művészet, a bölcselet az élet műalkotássá formálását szolgálja.

Kemény esszéiből jórészt hiányzik élet és gondolat dialógusának feszültsége és termékenysége. Az ő igazi terepe a művészet. Az angolna című elbeszélésben lévő mélység, bölcsesség, tapasztalat végső szerepe, kifutása az, hogy műalkotássá, valódi művészetté lényegüljön át. Látásmódja itt egyszerre friss, eredeti és szofisztikált. Mintha ezer éve nézné, amit megpillant hirtelen – József Attilával szólva. A legelvontabb gondolatok érzékletes, sokszor szinte tapintható formát öltenek. A mindennapi és a fenséges , a szent és a profán egy időben van jelen. Írjunk le egyetlen példát, de a novella egészét idézhetnénk. A szerző utazásra – fizikai és lelki, szimbolikus utazásra – indul. „Olyan utazás ez, akár emberemlékezet óta valahány” – mondja, s végigvezet szülővárosának különböző színterein. „Piac. Erre különös kedved támad valami gyerekkori gyümölcs ízére. (...) Őszidő járja, a szőlő-, alma-, körteszüreté, meg a tejes, friss dióé, akad is a kosarakban bőven, de valami fonnyasztó sápkór lepi a gyümölcshalmokat, végül egy kupa szilva mellett döntesz. Íze facsarós, érdes. Nem, itt az ősök eltűntek, üres maszkjaik kínálják terményeiket, a gyümölcsök talán ezért nem képesek duzzadón beérni. A szilvászacskót elhajítod, kolduló suhancok vetik rá magukat.” Később a város más helyein járunk. „A főtéri piacról kifelé menet a házak egyre töpörödöttebbek és rongyosabbak, és anélkül, hogy egybe is betérnél, a szuvas gerendákon, sebhelyes vakolaton, nyűtt függönyökön, akárha üvegfalakon keresztül, látod a mindahányban egyszerre nyögő és csikorgó életmimikrit, a mozgások, a tevés-vevés mintha voltát maga az egyformaság árulja el, s ahol a gerendát megtámasztották, vagy a függönyt kimosták, csak az álélet hazugsága sűrűbb, akár a roskadozó házakat szegélyező kis kertek alakoskodása, örömnélkülisége – mintha csak fáradtak lennének bevallani halálukat.”

A novella egyaránt olvasható mint hiteles, színes útirajz és beavató írás: hosszas bolyongás az emberélet útjának felén, születésnapon a szülővárosban, majd egy szent éjszaka misztikuma. Leoldódás „az idő guzsalyáról”, „egyesülés a teljes időteret átfogó pillanatoddal”: maga az Unio Mistica.

Nagyon várjuk az ehhez hasonló írásokat, hogy megláthassuk végre Kemény Katalin valódi arcát a fátylak mögött.

Kemény Katalin (1909–2004), Magánkiadás, 2009.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben