„Szórakoztató mennyország”

Két apróság zavarja meg a szombat délutánt. Az ingyenes koncertjegy Kinga (nőm) asztalán meg a rózsakutató író levele a gépemben. A sajtóbelépőből kettő van, aznapra szól, és erősíti sodrom – utóbbi kihoz belőle. Egy szép hommage-vers a mail tartalma, a rég halott remete költőről szól, tíz éve alkotta a levél írója, most eszébe jutott elküldeni. Előtte este ettük nála a hagymás lepényt, arra száraz furmintot töltöttünk, tudja, hogy az alföldi városból származom, és nem tudja, hogy a víz kiver a remete legendájától. A vers szép, erős, a remete költő a maga életművében ennek a hódoló szövegnek a nyomába se ért soha. Ujjal dobolok a laptopon, kedvem lenne azonnal küldeni vissza valami méltót, aztán mégse, hagyom a re-mailt éjszakára, mert a koncert, mert készülődés, ne rontsák a vágyott lazulást mindenféle remeték. Vasalok a nappaliban, Farkas Zotya hörgésével nyomom az Elment a két lány kezdetű dalt. Kinga felnyög.

– Miiiii ez a szar?!

– Népmetál, most találtam ki. Nem tetszik?

– Nem.

– Akkor milyen metál tetszik?

Reflexválasz:

– A néma metál.

A klub füstös lebuj, vagy tíz éve láttam ilyet utoljára, húsz inkább, de otthonos rögtön, mármint ismerem, beugrik, a szaga összetéveszthetetlen, a szürke-fekete falak meg a ragacsos asztalok – az emberekből párolgó húgy és kátrány mindenre rárakódik. Hosszú bárpult, szar gin nagyon drágán, a doboznyi színpad, előtte ötszáz ember, a testek, tolongás, tántorgás, és előre kell furakodni, mert tudósítunk is, márpedig az optika nem lát át a száztíz kilós gimnazistákon. Szinte csak mi iszunk alkoholt, a lányok (neonruhában) az ásványvizet nyakalják, a leheletük is pszichoaktív, oxigén nincs, de senki nem hiányolja. Aztán a basszus, a kettő-négy-kettő a pergőből, és a groove is felgerjed, mielőtt az énekes karcos tenorja bele az őrjöngő embermasszába. Rock and roll. Hullámzik minden, a pulzáló reflektorok éles piros-kéket tolnak az agyba, a szemek kifordulva, a tánc a tánc, és akkor már pontosan tudom, hogy több piát kellett volna. Jó zene, szeretem, hiába, lazulás mégse. Az a magányosság, ami egy révült tömeg közepén fojtogatja az embert, ha nem résztvevő – leírhatatlan. Még két vodka hiányzik, három, a biztonság kedvéért, de késő bánat, lehetetlen a pulthoz meg vissza. Önkéntelenül is a nyakkendőmet próbálom meglazítani, de most nincs mit, persze a kép nevetséges, még jó, hogy senki nem látja, nem figyeli. Másra figyelnek. A karcos tenor kiáll a pódium szélére, „korlátok nélkül növekszik egyre / a sztratoszférán át tör a végtelenbe”, énekli, a lányok sírnak, tapogatják, fogdossák, nincs biztonsági sáv, ez egy underground klub. Zavaros a tekintete a pódium szélén állónak, de működik, hat, a törzsi kábulatnak ő vezényel. Onnantól, nekem, csak a túlélés a cél. A két vodkát (meg még kettőt) utólag gurítom le, Kinga értetlenkedik: Mi bajod van? Legyintek, cigit a szájba végre, Kurva öreg vagyok – az a bajom.

Éjjel a kéken vibráló telekép, a választ püfölöm a rózsakutató írónak. Hogy a szövege szép, nemes, én szerettem is olvasni, de tényleg. És hogy a remete, ettől teljesen függetlenül, egy pitiáner, gennyes alak volt, nincs vele mit tenni. Hogy hazudott, mint a vízfolyás, hogy görcstelenül kollaborált a komcsi hatalommal, hogy színésznőkről anekdotázott, de közben egy tizenhárom éves gyereklányra gerjedt. Nyoma van mindennek, nem, nem mindennek, egy dolognak nincs. Az életmű sehol. Elfelejtették, nem él tovább, a költészete döglött, senkit nem érdekel. „Ki az a Csoóri?! Mondj egyetlen Csoóri-sort!” Ez volt a szavajárása. Hát tőle, a remetétől nem tudnak. Egyet se. A nevét se. Jegyzem meg, Csoóri-verset, nem sort, de az egész verset már ötéves koromban tudtam. A csetnekiverset. Most is tudom.

És még valami jut észbe erről az egészről. Néhány évvel ezelőtt egy vidéki redakcióban húztuk az időt többen, fiatalok, a főszerk elnéző jóindulattal hagyta ránk, ha elkapott bennünket a lelkesedés. Az élő legendától akartunk kéziratot, a legnagyszerűbbtől, aki az életünket változtatta meg az egyik könyvével, aki szintén a remete városából származik, és aki azóta Tokióban meg Berlinben búsítja a világot. Ismerős ismerősén keresztül ment a felkérőlevél a mesterhez, aki gyors és rövid válaszában kifejtette: nem ad szöveget, nem kíván része maradni a kortárs magyar irodalom nevű szórakoztató mennyországnak; ha tehetné, nem is jelentetné meg magyarul legújabb művét. Bumm.

Hajnal van, a fülem még zúg a hangnyomástól, a rózsakutató írónak elküldtem a választ, barátságos zárlattal, mert azt érdemli. Jöhet a többi munka. A remetének meg nem kell aggódnia a kortárs magyar irodalom mián. Nem érinti a kérdés. Ő egy (a sok) volt (közül), ahogy jól is van ez így nagyon. Miközben kint a konyhában (kabócák helyett) a kávéfőző zúgja G-dúrban, hogy „nekem a tudat nem ad szabad utat”. És igaza van.