×

A valóság rehabilitálása

Nagy Gábor: Az értelmezésig és tovább

Papp Endre

2011 // 01
A valóság fogalma olyan, mint a hasznos női ruha: könnyen alakítható. Különösen áll ez az irodalomra, kivált az irodalomértelmezésre gondolva. Korábban azt tanították a hozzáértők, hogy a szövegszerűség leváltotta a referenciákat, ám az ex cathedra kijelentés dacára az élet realitásai, élményei újra és újra visszaszivárognak – mit szivárognak: áramlanak! – a művekbe. Bizonyosan igaz, hogy egy prózát vagy egy verset más hasonló célú és megformáltságú szövegek előznek meg, amelyek hatnak rá, s egy hagyománytörténés vonulatába illesztik, de ez az állítás nem áll kizárásos viszonyban az irodalmi alkotásoknak azzal a képességével, hogy a fikció erejével valóságillúziót tudnak kelteni, s reagálni szándékoznak a történelmi jelenre, no és hús-vér emberek hozzák létre. Ebben a relációban nem szükségszerű a választás, ezek az igazságságok megférnek egymás mellett. Ha viszont a kérdés akképpen merül föl, hogy „az irodalomtudomány preskriptív, parancsuralmi viszonyban van-e az irodalommal, vagy diagnosztizáló, szolgáló szándékú és jellegű” – amint az Nagy Gábor kritika- és tanulmánykötetében olvasható –, akkor a szerény értelmezők nagyobb része valószínűleg inkább választaná a második lehetőséget. S egyetértően bólintana arra a megfogalmazásra, miszerint „az irodalom kulturális, társadalmi és antropológiai beágyazottsága és megelőzöttsége a különböző társadalomtudományok legújabb gondolkodásmódjából következő evidencia”. Nagy Gábor számára e problémafelismerésből származik, hogy „az immanencia kritikája egyszersmind a referencia, a valóság fogalmainak revideálása is”. Mindenekelőtt az irodalom kulturális szereplehetőségeinek gazdagságára és időtállóságára lehet következtetni ebből. Az irodalom(tudomány) sterilizált megóvása az ideológiai, illetve hatalmi befolyástól szép, s a múlt tapasztalatai alapján megvalósíthatatlan elképzelés. Az „echte” irodalomtudomány efféle elhatárolása, egy konkrét kultúrában létező művek kiemelése korukból és környezetükből hiábavaló vállalkozásnak tetszik. Talán azért, mert a pár maroknyi „szakértőn” kívül aligha olvas valaki azért irodalmat, hogy szövegtudományt művelhessen. Feltételezhető ugyan, hogy egy közösségi emlékezet, egy nemzeti kultúra szempontjából relevánssá tehető e viszonyulás, de mégsem valószínű. Az értelmezésig és tovább című könyv szerzőjének összefoglalásában így ölt írott alakot e vélekedés: „Minden műalkotás része egy tágabb közegnek […], a szerző életművének éppúgy, mint a kortárs irodalmi folyamatoknak, vagy éppen a folyton változó irodalmi hagyományoknak. Tágabb szemszögből pedig egy kulturális közeg része, s ilyen értelemben legalább annyira antropológiai természetű, mint amennyire önálló, minden mástól elkülönített fenomén.” Így aztán jó eséllyel elkerülhető az elkerülendő: a „tiltott területek” kijelölése, az előírásokkal való korlátozás felettébb tudományosnak láttatott, ugyanakkor elszegényítő gyakorlata.

Az irodalomhoz való közelítés e „konzervatív” módjának nyilván folyományai vannak. A szöveg önelvűségének vitatása, a szöveget „kívülről” meghatározó elemek elismerése – úgymint: a szövegkörnyezet értelmezési viszonylatai, a műfaj- és stílustörténeti momentumok, az általános művelődési miliő, a szerző szociológiai státusa stb. – olyan komplex irodalmi értelmezést eredményez, amely azt a meggyőződést hirdeti, miszerint „nincs olyan tényezője az emberi gondolkodásnak, amely kitessékelhető volna érvényességi köréből”. Eszköze a „szemiotikai” elemzés, a lépésről lépésre haladó, sokfelé tekintő analizálás. „Az én irodalomkritikai eszményem irodalomtudományos alapozású, irodalomtörténeti érdeklődésű és közvetítő-szolgáló szándékú” – írja Nagy Gábor.

Gondolati premisszái a modernségben kialakult elvek: a kultúra az emberi egzisztencia térideje, a nemzeti keretek a legnagyobb természetes közösségi teret jelölik ki, meghatározó az identitás gondja, az egyén és hatalom viszonya jellemzően konfliktusos, előtérbe kerül a nyelvben való létezés felismerése. S mivel – a közkeletű vélekedésekkel szemben – a történelmi tényeket bizonyosan nem helyettesíthetik historikus tárgyú elbeszélések, a nemzeti hagyományok sem holmi fikciók, melyeket praktikus érdekek tartanak fenn, ezért visszahelyeződik jogaiba a történelemmel való művészi szembesülés igényének elismerése, illetve a tradícióval való összetett, a közösségi előfeltételezettséget és az egyéni megtapasztalást, alakítást magában foglaló kettős viszonyrendszer is fontossá válik. Konkrétabban: az archaikum továbbélésének, a népiség hatásának tudatosítása, a történelmi látásmód és a társadalmi referencia nélkülözhetetlensége fogalmazódik meg az elemző munkákban. Mindaz, amit az ezredfordulón-századelőn visszahúzónak, anakronisztikusnak, sőt „tehertételnek” minősítettek a „korszerű” tudományosság művelői.

Nagy Gábor értelmezéseiben ezért oly karakteres vonás a vitára kész magatartás, a szembesítés eljárása, a kritikus hang – az olvasmányélmények lelkes világgá kiáltása mellett. Igen, az értekező művekben is ott bújik az emócióit vállaló költő a rigorózus szakember árnyékában. (Az irodalom világába most belecsöppent olvasó kedvéért írom le: Nagy Gábor poéta is, nemcsak jó tollú ítész.) A kritikus alapos ember, műhelytitkok, mesterfogások ismerője, a szakmai korrektség számonkérője, egyszersmind a költészetben és a prózában élményszerűen elmerülő, olykor elragadtatott olvasó is. Lám, egy borzongató XXI. századi felfedezés: az érzelem nem idegen elem a szövegek befogadásában! Nekem persze mindenekelőtt a szerző „ostora” tetszik. A magyar irodalom történeteiről például ezt írja: „Ez a kánon […] minden eddiginél szűkebb. Ideálcélként sem törekszik teljességre. S a világnézeti elfogulatlanság látszatát sem akarja kelteni.” Ha arra keressük a választ, miként lehetséges, hogy a diktatúrában elhallgatatni akart nemzeti tartalmak mostoha sorsúvá váltak a szabadság világában is, akkor erre is találunk a könyvben feleletet. Nagy Gáspárról szólva veti papírra: „a cenzurális »nem-közvetíthetőség« formái tovább élnek az irodalmi intézményrendszer mai működésének keretei között.” „Még ma is van költészet, amelynek centrumában a közösségi érzés, s ezáltal a szűkebb és tágabb értelemben vett közösségi morál megtartó ereje hat. Korszerűtlen? Annál időszerűbb!” – jelenti ki az Ezredváltó, sűrű évek című verseskönyv kritikájában, talán mondható, dacosan.

Nagy Gábor azt állítja, hogy a „posztmodern” irodalomtudomány önmagának ás vermet, amikor „esztétikai elveit hierarchikus sorba állítva az őt megelőzőekkel minduntalan meghaladásról, paradigmaváltásról, a másik nézőpontból elavultságról, kiüresedett poétikai eszközökről beszél”. Saját logikája alapján kerül lassan, de biztosan a felejtés egyik fölső, porlepte polcára? Lehet, csakhogy kultúránk nemzeti jellege sem természetes közeg ma már. A modern értelemben felfogott nemzetfogalom a múlt érthetetlen romjává vált kevesek számára. A magyarság örök megkésettsége – mint kiindulópont – a múlt század kultúraszemléleti toposza immár. A nyugati fejlődés, a mértékadó minták olyanok számunkra, mint Akhilleusz és a teknősbéka paradoxona: sohasem érhetjük utol a mintaképet, mert e viszony egyensúlyhiánya a kulturális önkép sine qua nonja. A magyar annyiban európai, amennyiben törekszik azzá válni. A magyar nem egyenlő az európaival, csak annak vonzásában él. A közvetítés, a fölöttes státusú eszménykép képviselete elengedhetetlen feladat, életprogram, megbízható egzisztencia. Erre az alapállásra rendezkedett be a hazai értelmiség java. Ebből következően kizárólag azt a művészi teljesítményt tekinti hitelesnek, valóságosnak, ezáltal értékesnek, ami az elmaradottságot, a torzulást mutatja meg, illetve a mintakövetést gyakorolja. E hierarchikus reláció hiányában az ízlés kapaszkodók nélkül marad, zavar következik be: eltűnik a Nyugat a horizontról, s barbárságba süllyedünk. Amennyire kiábrándítóan triviális ez a szokásrend, annyira hatékony és szívósan továbbélő is.

Mi most a nyugati trend? A kötet tanúsága szerint: „a legújabb filozófiai – és pszichológiai meg, bármilyen abszurd, szociológiai – irányzatok […] olyan emberképet absztrahálnak, amelynek vonatkozásaiból, kapcsolódási rendszeréből szinte teljesen ki van iktatva a nemzethez tartozás ténye.” Nagy Gábor következtetése a kritikai gyűjtemény egyik gyújtópontja: „A magyar irodalom a periférián íródik”; „Mert, ami a magyar irodalomból centrális – Európa-, euro-centrális –, az nem a magyar irodalom.” Szükségtelen e helyen Németh László gondolati hagyományát felidéznem, a tekintély támasztéka nélkül is súlyos kijelentéssel van dolgunk. A szerző a megfogalmazás kiváltójaként az archaikus folklórhagyomány negligálását, s nyomán az egészelvű, organikus irodalomszemlélet, a „legtermészetesebb identitáskifejezés” figyelmen kívül hagyását, lesajnálását sérelmezi. Nemcsak a nemzeti identitás népi gyökereinek – értsd: az időbeli kontinuitásnak – elmetszését kéri számon, hanem a régiségből szerteágazó, a társadalmi kérdéseket középpontba helyező hagyomány stiláris-poétikai megnyilvánulásaként értékelt szemlélet létezéshez való jogáért is perel. Szívesen fordul ez okból Jánosi Zoltánhoz, kinek Nagy László költészetével kapcsolatban kifejtett archaikus remitologizációs elmélete mély benyomást tett rá. Ez az elmélet a magyar irodalomelméletben meghonosodott „bartóki modell” igazolásához ad új észrevételeket, magyarázatokat. „A legszűkebb értelemben vett »bartókiság« lényege: archaikus mítosz, történelmi látásmód és korvalóság ötvözete” – szögezi le a költőelődről szólva a tanulmányíró. S Nagy László életműve amolyan esztétikai ideált is megtestesít azzal a tulajdonságával, hogy a történelmi kor szuggesztív érzékeltetésével párhuzamosan „antropológiai igényű általános etikai, társadalmi és művészet-lélektani jellemzést” ad a szocializmus magyar valóságáról. A bartókiságnak mint gondolati és poétikai modellnek a hatását – Görömbei András szellemi iránymutatását sem figyelmen kívül hagyva – kimutatja például Buda Ferenc és Utassy József poézise tárgyalásakor is.

Külön színfoltja a kötetnek az idegen nyelvű irodalom recenzeálása. Imponáló olvasottságról árulkodnak sorai, amikor mások mellett Vargas Llosáról, Saramagóról, Nabokovról, Ulickajáról fejti ki a véleményét, amely elismerésre méltón önálló, saját szempontjait bátran vállaló, akár a mértékadó trendekkel szemben is. A külföldieket vizsgálva két dologra koncentrál szembetűnően: valóság és irodalom, történelem és irodalom viszonyára, illetve az emberi azonosság és otthonosság lehetőségére a posztmodern világban. Jan Kroos A hamutartó című novellagyűjteményéről – az észt „példáról” – azt véli fontosnak megjegyezni, hogy eleven cáfolata annak az irodalomfelfogásnak, amely mereven elválasztja a literatúrát a históriától. A második tárgykörben – ember és világ viszonyában – felemlíthető José Saramago és Carlos Fuentes összehasonlítása. Míg a Nobel-díjas írónál a világ tragikum nélküli és szenvtelen, ahol az önműködő mechanizmusok felőrlik a védtelen egyént, addig utóbbinál az ember még nem veszítette el illúzióját, hogy otthonra találhat a családi és nemzeti közösségben.

A könyv értékelésében a súlyos problémák tárgyalása mellett megengedhető egy könnyedebb kitérő is. Előfordul, hogy a szerző közérthető receptet ad a sikerre éhes íróknak. Mi kell egy jó regényhez? – teszi fel a rétori kérdést Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című (a megítélés szerint) „remekműve” apropóján. Egyebek mellett kell hozzá egy jó mondat. „Aztán további jó mondatok kellenek” – árulja el a titkot. Nehéz ennél frappánsabban fogalmazni, mondhatjuk kalapot lengetve. Ezek után már csak arra az egyszerű kérdésre kellene, hasonlóan lényegre törően, válaszolni: mitől jó egy mondat? De tényleg, miután rendeztük arcvonásainkat, arra fel kell hívni a figyelmet, hogy Nagy Gábor nemcsak keresi, de meg is találja az összefüggéseket. Kiolvasható mondataiból egy, a művészeti ágakat felölelő, egységes magyarázó elvből kiinduló esztétika keresése. Talán legjobb példája ennek Baka Istvánhoz fűződő észrevétele, miszerint a költő Liszt Ferenc XX. századi alteregójaként is szemlélhető, aki kvázi újraírja a zenei életművet, mintegy nyelvi formába önti az illékony hangokat.

A Nagy Gábor-i értelmezés értékóvása magán viseli a változással kapcsolatos ambivalencia érzését. Az irodalomelméleti magyarázatok kortárs alakulása, az ő számára, az elkerülhetetlen folytonos változás kényszere mellett magában hordozza a minőségromlást is. Mert semmit sem ér az olyan strázsa, aki a múltban ragadt, de az új is bizonyulhat értéktelennek, kivált, ha a féltett kincset nyilvánítja talminak. Egyrészről a hagyomány folytonosságának megőrzéséről van itt szó, másrészről egy elemi igényről, az azonosságnak mint emberi állandónak a tételezéséről és – ha már bántják – megvédéséről. Jól megragadhatók az eszmei pólusok Az értelmezésig és tovább-ban. Egyik oldalon áll a kifosztottság érzése: „Annyi értéket kiutasítottak már az irodalomból […], hogy lassan magunkra maradunk olvasmányainkkal.” A másikon az ellenkép: „Amit emberi szellemnek, emberségnek neveztem, azt látom megtestesülni az irodalom komplexitásában.” Az ellentétek végtelen távolba taszítják egymást: „A lét egyetemes közönyéről mintha tudnánk – egyetemes áhítatáról már tudomást venni sincs módunk. Alig érzékelünk valamit a lét hullámzásából. Egyáltalán: a létből” – gondolkodik el Kiss Annáról írva Nagy Gábor. Hiszen – kiáltok fel kéretlenül helyette – erre az áfiumra való orvosság az irodalom! De ideírhatom az értelmező krédóját is: „A világ nem kisiklik a nyelv uralhatatlansága folytán, hanem aprólékosan összerakódik az ábrázolás erejébe vetett hit által.”

S épül a valóság.

Nagy Gábor: Az értelmezésig és tovább, Felsőmagyarország Kiadó, 2009.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben