×

Zselyke mesekönyve

Nagy Koppány Zsolt

2010 // 12



(Részlet)

Bevezetés

Van először is Pockos Möfi, akiről legyen elég annyit tudnunk, hogy angol, kicsi, pocakos és borzas, az esze pedig fölöttébb eleven.

Aztán vannak még ketten: ők Pockos Möfi testvérei, név szerint Mackós Töfi és Tockos Pöfi.

Mackós Töfi hármuk közül a legnagyobb: kövér, esetlen, felfogása pedig… no, nem lassú, csak kényelmes. Irtózatos erejével olykor lever egy-egy porceláncsészét a boltban, és mindig abba az irányba fordul bambán, ahonnan megbökdösik a vállát.

Tockos Pöfi viszont villámgyors, és általában nagyon ideges – a keze mindenesetre könnyen eljár: ennél már csak a szája serényebb. Állandóan harcra, tettre és tockra kész; amikor nem ideges, pöfögve méltatlankodik, és háromszor is körbefutja Töfit, mire az annyit mondana: Hö…

Nulladik töci – Mit himbál a szél a barackfa ágán?

Pockos Möfi, Mackós Töfi és Tockos Pöfi azon vették észre magukat, hogy egy virágzó barackfa ágain lógnak, ahová a nadrágjuktól fogva akasztotta őket a gonosz Gödörla Jós.

– Well – szólalt meg elsőként Möfi.

– Well, well, well! – kiabálta az idegtől kéken Pöfi, miközben a langyos tavaszi szél szelíden himbálta őt a levegőben.

– Ööö… w… – mormogta Töfi, és diszkréten böffentett egyet.

– Na most mit csináljunk? – kérdezte Möfi, és hamisakat pisolygott, mert ő már tudta a választ.

– Micsináljunk, micsináljunk, micsináljunk! – tördelte a kezét és a vékonyabb ágakat Pöfi, immár vörösen.

– Hát… izé… – mondta Töfi megfontoltan.

– Jól elintézett minket ez a gonosz Gödör Lajos – hunyorított somolyogva Möfi, a Nagyon Olvasott.

– Majd én elintézem őt! – sziszegte Pöfi, és megbokszolta a levegőt. – Őt majd én elintézem! – fenyegetőzött tovább.

Töfi semmit sem mondott, mert ő Mackós.

– Nem vetted észre a humoromat – intette bölcsen Möfi az ideges Pöfit. – Azt mondtam, Gödör Lajos, ahelyett, hogy Gödörla Jós – jelezte kifinomult angol fejmozdulattal.

– Öhö… höhöhö… höhöhöhö… – kacagott fel pár perc múlva Töfi. – Ez, höhö, ez igazán vicces!

– Köszönöm! – nyugtázta az elismerést Möfi, miközben Pöfi majd megszakadt a dühtől. – Igazán köszönöm, öcsém, aki a bátyám vagy.

– Bruhaha… – kacagott immár fékezhetetlenül Töfi, mire Pöfi kiabálni kezdett:

– Haladjunk, haladjunk azzal a történettel, kérem! Vagyis követelem! Most, azonnal!

– Jól van – komolyodott el Möfi, aki az Ész. – Akkor szerintem szálljunk le.

– Ááááá! – jajdult fel Pöfi a fájdalomtól dühösen és a dühtől fájdalmasan. – Ezt én akartam mondani!

– Vigyázz, öcsi – kacsintott Töfire Möfi, miközben szavait Pöfinek címezte. – Nehogy infrastruktúrát kapjál!

Néhány perc múlva:

– Höhöhö – mondta Töfi, mert tetszett neki ez az Intellektus. Majd meglepő kérdésre szánta el magát: – De hogy?  Mármint szálljunk le.

– Hát – sandított körbe Pockos Möfi, akit az eszéért szeretünk – ugorgyunk!

És ugorgytak. Vagyis hogy ugrogytak.

Első töci – amelyben leszerelik Varacskos Röfit

Pockos Möfi, Tockos Pöfi és Mackós Töfi ezen a délutánon az erdő szélén sétáltak. Möfi egy kis angol dalt énekelt, Pöfi kungfu-mozdulatokat gyakorolt, Töfi pedig hosszasan nézte őket: időről időre fel is fogta, hogy mit csinálnak, de aztán hamar elfelejtette… igaz, így nemsokára újra felfoghatta. Mindhárman remekül szórakoztak tehát.

Ám a Két Cserefa Tömött Árnya alól hirtelen fülsiketítő visítással egy vad és félelmetes malac vetette magát rájuk, és mire Töfi annyit mondott volna egyszer, hogy hopp, már egy fakanál mondta a fején kétszer azt, hogy kopp.

Varacskos Röfi – mert ő volt a harcias harcos – vitézül forgatta a fakanalat. Tockos Pöfi ijedtében azt sem tudta, hova bújjon, Mackós Töfi lassan a fejéhez nyúlt, és elbődült, miszerint Áááááudefájjj… egyedül Pockos Möfi őrizte meg a hidegvérét.

– Let’s… – kezdte, de aztán ráébredt, hogy ezen a sásos-kákás-sóskás-sáskás ugaron hiába próbálkozik ezzel a szép nyelvvel, ezért szviccselt, és így folytatta: – kezdjünk béketárgyalásokat!

Persze mire kimondta, ő is kapott egyet a fejére a fakanállal (kopp), ezért rosszallóan nézett.

Tockos Pöfi belebújt bátyja, Mackós Töfi nadrágjába (hátul), és onnan vitézkedett:

– Majd adok én neked, büdös disznó, azaz malac! Jössz te még a mi utcánkba, a Tockos Pöfi Bulavádra! Akkor majd lesz kapsz!

– Bulvárhh, mon öcsém! – szellemeskedett Möfi, és oldalra pislogott, remélvén, hogy így kivívja a varacskos disznó rokonszenvét, de az megint a fejére koppintott (kopp).

– Hátööö… – mondta megfontoltan Mackós Töfi – eztet ejszen lassan abba kéne hagyni…

Annál is inkább, mert ő is kapott kettőt (kopp-kopp), mivel ő volt a legnagyobb. Így hát személyeskedésbe torkollt:

– Te rongyos varangyos… (kopp) vagyis varacskos! (kopp-kopp) Disznóóó! (kopp-kopp-kopp) – mondta tőle nem várt élénkséggel.

És rárontott.

Pöfi valósággal habzott hátul a nadrágjában.

– Üsd-vágd, bátyó! Üssed-vágjad a gazt!

Közben sajnos kétszer kiesett a nadrág kegyeiből, ilyenkor csend volt, és ijedten iszkolt Töfi után. Egyszer meg is botlott és elesett: ezek a fiúk már csak ilyenek.

Végül lefegyverezték a kis Varacskost, aki két vállra feküdt, és onnan mentegetőzött:

– Bocsánat, bocsánat, csak azért vagyok ideges, mert ilyen bolondos nevem van… ritmikailag sem kifizetődő… mert figyi csak: Va-racs-kos Rö-fi. Öt szótag. Nem elég frappáns. Nem elég kúl. Emiatt vagyok szomorú, emiatt kell fakanállal verjem az ellent – és szegény itt már szinte sírt.

– Hm – mondta Möfi, aki az Ész. – Mit tegyünk? – fordult testvéreihez, de azt kellett látnia, hogy Töfi tekintete teljesen tunya tompaságba töppedt, Pöfi pedig peckesen próbál kipenderülni alóla, mert bátyja nemcsak egykedvű lett, hanem rá is ült. Möfi tehát hamisakat pisolygott (ettől a földön fekvő malacka újabb dührohamot kapott, de Töfi álmodozó tekintettel a hasára lépett, így nagyobb baj nem lett), mert ő már tudta a választ.

– Tudod mit, töcsi? Változtasd meg a nevedet… – majd elgondolkodó arcot vágott, és így szónokolt: – és változtasd meg élted is mint olyan!

– Igen, de mire… – nyöszörögte Varacskos Röfi.

– Hát – sandított körbe Pockos Möfi, akit az Eszéért szeretünk – megmondom én… Khm… khm… Mától kezdve neved – zönögte – Vacskos Röfi legyen!

És az lett.

Második töci – amelyben Zsöcire vigyáznak

Aznap délután Pockos Möfi, Tockos Pöfi és Mackós Töfi Zselykére vigyáztak. Zselyke (azaz – csak a cím kedvéért – Zsöci) még igen kicsi, viszont sírni ehhez képest fordított arányban képes: nagyon.

De ezt Pockos Möfiék nem tudták.

És mire megtudták, már késő volt.

Mert bizony addig még csak-csak.

Addig még csak-csak és vakk-vakk.

És pakk-pakk: mert játszottak, mókáztak, vihorásztak. Feldobálták a levegőbe Zselykét, és elkapták, majd megint feldobálták. Zselyke kacagott, és ők is kacagtak.

Csakhogy.

Zselyke elkezdett sírni.

De istenesen.

Pockos Möfiék zavarba jöttek.

– Biztosan éhes – javasolta Mackós Töfi tőle nem várt élénkséggel. – Adjunk neki enni.

– Ugyan, dehogy éhes – torkolta le Tockos Pöfi a bátyját. – Épp az imént tömtem bele egy Háromveréb Hatszemmelt.

– Hümm-hümm – hümmögtek határozatlanul, de enyhén feszülten. Zselyke ugyanis a sírástremoló-szabályzóján szintet váltott és hangerőt fokozott.

– Cuki kislány, aranyos kislány, ennivaló és édes kislány! – próbálkozott hízelgéssel Tockos Pöfi (pont ő!), de egyrészt nem állt jól neki, másrészt meg az idegessége miatt idegesség hallatszott ki a hangjából. Amit Zselyke nyomban meghallott, mert a Zselyke hallása éles, mint a hangja, mely éles, mint a borotva – és nyomban följebb tekerte a hangerőt.

– Ööö… – tétovázott egyik lábáról a másikra Mackós Töfi – etessünk – mondta végül. – Szerintem – tette hozzá, és meglóbált egy mézesbödönt.

Pockos Möfi azonban csak mindentudóan mosolygott, ami somolygásnak is elment ezen a dörzsölt vidéken. Hagyta a fiúkat gondolkodni.

Tockos Pöfi kezdett ideges lenni, ha lehet ezt fokozni.

– Mindjárt behúzok neki egyet! – heveskedett, mert mindig előszeretettel bántotta a nála kisebbeket.

– Ugyan, öcsi – intette le felnőttesen Pockos Möfi –, kisgyerekkel nem verekszünk.

– És nem is veszekszünk – feszítette ki a mellkasát Mackós Töfi, akinek Zselyke nagyon a szívéhez nőtt (mert pont olyan éhesen, mint ő), plusz azt gondolta, milyen szellemes ez a kis betűcsere. – Vagy még véletlenül belefutsz a mancsomba – röptette tovább a szellemet.

Zselyke megint módosította a hangerőt: fölfelé.

– De akkor mit csináljunk? – kérdezte elgyötört hangon Tockos Pöfi, aki nehezen uralkodott magán. – Megőrülök!

Mackós Töfi nem tudott megszólalni (evett), de szeméből néma könyörgés áradt Pockos Möfi irányába, hogy csináljon már valamit (mert nem tud nyugodtan enni ebben a sírásban).

Pockos Möfi pedig, aki Nagyon Olvasott, nem váratott sokáig magára:

– Szerintem bújjunk össze körülötte, és tegyünk úgy, mintha aludnánk! – suttogta cinkosan, és sokat sejtetően mosolygott.

Így tettek, de nyomott a mézesbödön. Félredobták, és megint úgy tettek, mintha aludnának. Ám egyszer csak – végre!, gondolta Tockos Pöfi – tényleg elaludtak.

Kivéve Zselykét, aki még sírt egy kicsit, de látván, hogy nincs közönsége, kikapcsolta a mikrofont, megdézsmálta a mézet, és huncutul mosolyogva ki(négykéz)lábalt Amerikába.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben