×

Utak. Világok.

Juhász Ferenc

2010 // 12
Még elmondom, mielőtt végleg elmegyek, mielőtt
a Hosszú Útra örökre elmegyek, ahova nem visz gépkocsi,
autóbusz, személyvonat, gyorsvonat, hajó, sportrepülőgép,
lökhajtásos utasszállító repülőgép, se egylovas parasztszekér,
se aranyozott rózsájú fakeretbe foglalt üvegdoboz, a féderes
gyászhintó, a rúd mellett a csótáros, prüszkölő barna
lovakkal, hogy nemcsak itt éltem e sebzett, néma, köd-árva,
egyszerű, gyalogos barna földön, de jártam a világokat,
mentem, ha hívtak, mentem, ha vittek, ott álltam az
űr felé fordított hasú, feketelakk mindenség-végtelen
katicabogár fénycsönddel beszórt rámdülledt domború
éjszakában, Indiában, India köldökén Bhopálban, s a
katicabogár fekete lakkpáncél hátdomborúja szikrázó és
béna tűzpetty-hálóval volt beszőve és beterítve, mint halottak
napján égő gyertyákkal és mécsesekkel nálunk a temetők
s a holtak fölött a ropogó, gyűrt őszi falevélként fodrozódó lángok
s a holtak között a feketén parázsló élők, a bűnösek, bűntelenek,
ott lángolt tüdőim közé függesztett, Krisztusként megfeszített
költő-szívem a végtelen fénydadogás, mindörökké tágulás
világegyetem éjszakában, Bhopálban, Indiában, India köldökén
Bhopálban, a rámdagadt katicabogárhát tűzörömével hálósan
befonalazott lüktetés-szigorában, a dadogás-gyémánt éjszakában,
a rámzúdult fénykosár-magányban. Mert olyan is volt az az
éjszakai csönd-elektrosokk, mint a döglött légy sakktábla-pepita
potrohából kilógó penészfonalak aranyrojtja, a végzet penészháló-
rontása, a pusztulás imája, a megvilágosodás fénykertje örök szeretet.
És másnap délelőtt már ott álltam a Lepragyűjtemény-város
feketemocsár piacán, a festékfekete sártóra fektetett pallókon, piros
téglakockákkal bimbózó sár-ragályon csúszkálva, egyensúlyozva, mint
egy óriás szemölcsrügyes lassan-hólyagzó varangyháton, a sár-szuszogásban,
a varangyhólyagzásban, tégla-alakú, ajtótlan betoncellák, fekete légy-
függönyös árudák, hentesboltok szürke csontváz-gyűrűjében. És a Szent
ott térdepelt, mint a tehénszar-lepényrózsáján a legcifrább-rajzolatú,
legmohóbb színezetű lepke, vastag festékcsomókkal belepve, mint a festő Kokas
Ignác festékpalettája, ott térdepelt a Szent derékig sár-gatyában, és nézett Tibet felé.
És mellette térdekig felgyűrt piros selyempizsamában
zászló-hordozó inasa állt, mint egy büszke tűzliliom,
és a mocsártóba szúrt sárga zászlónyélen jobbra-balra
forgott nyikorogva a szín-mozaik lepkeszárnyhoz hasonlító
vastagon hímzett vastag selyemzászló és csikorogva lengett
tomporig lenőtt haja, hasáig habosan lelógó fehéren zuhanó
szakálla, mint arcunkon a kövér borotvahab reggelente,
a fehér duzzadt reggeli férfi-álarc, és madárként csipogott,
mint az európai református templomok szélkakasa a forró, buta,
néma szélben, és a sártóban fehéren mekegve állt a kecske,
hempergett a vadrózsabogyó-színű malac, és állt a sovány,
horpadt tehén, tőgye hasáig az iszapba merülve, mintha tinta-
kékítős teknőbe dugnánk csuklóig kezünket, mint mikor kőben
fölütött nagyujjú lábunkat lavór hypermangános vízbe áztatnánk,
s a lila vízben pihésen szétlegyeződve bolyhosodna hüvelykujjunk
vére, s körben az álló szürke, ajtótlan betoncellákban az
árusok ültek törökülésben, a boltos, a pék, a hentes, s a hentes
födéltelen álló betonkoporsójának tetőlapjáról lenyúzott birka
lógott, mint egy hosszú indigópapír-zacskó, mert fekete legyek
milliója lepte nyüzsögve, sziszegve, sírva, bozsogva a lenyúzott
állat testét, légy-világmindenségbe volt csomagolva a halott hús,
halál az eleven bizsergő pamuthorgolás-szatyorba, s az élelem-
gyászcsomag alatt ült a henteslegény, nemiszerve és dereka köré
tekert véres vászonpelenkával, mint egy menstruáló férfi, jobb lába
hüvelykujja és mutatóujja közé szorított nyitott borotvakéssel és késes
lábát fölemelve, akár egy balerina opera-tánc közben: ülve
metszett le egy darab véres hús-szeletet a tömény, fekete légyzsák
gyászlobogóról a lila muszlinba, sárga selyemgéz-fátyolba burkolt
asszonyi várakozónak. S a hentes körme zöld volt, mint egy tengeri kagyló,
s az aranysarus asszony lábkörme piros, akár az élő szív, akár a növényhús
grízvastag eper. S az asszony homlokán a fekete szemöldökök fölött vörös
festékpont, óriás henna-pók, s fejtetőn szétválasztott haján, a fejbőr-
szigeten is vörös csík, mintha karddal vágták volna koponyáját két dinnye-
félre. S a legyek, a legyek, a legyek mindenség-lombfelhője gomolygott, mint a bűn.
S a sártó-piac északi szélén két kocsikerekes kordé-asztalok álltak, a
kocsikerekek küllői gyöngyszínű és málnaszínű virágkoszorúkkal
befonva, körbe-karikába hurkolva, tekerve, s az asztallap-táblákon
kis barna fatálak, azokban növénymagok, mazsolák, kaporcsipke-
csokrok, dióbél, mandula-kupac, piros növénycsíra-csigák, növényi virág-
mintás medúzahólyagocskák. S odébb egy száraz föld-korongon
óriás kíváncsi embertömeg. Valamit néztek. Én is odaálltam. Az ágyékrongyos
meztelen férfit nézték: előtte két pálmalevél-fonat korsó. Az egyikből
vízszintes levélfejű kobra ágaskodott ki, mint zöld gyémánt-fallosz
gyöngyláng-sziszegéssel, a másikból kis mongúzt emelt ki a koldus,
egy perc, s a kobra már halott, akár az emberbánat. Aztán a hátamon
kopogtak. Hátranéztem, s megértettem akkor: a valóság mindig megtalál.
S fönt a szikárkék égen dögkeselyű-koszorúk keringtek feketén, feketén.
Ó, hullaevő keringő madárgyűrű-koronák az égő
foszforfényű magasban! Ó, dögevő fekete keselyűk
az indiai kék palakupola keserű égen körözve
koszorúban, szarukard-csőrű kopasznyakúak, mert nyakuk
akár az imbolygó kobra pikkelyhüvely törzse, kopasz vörös
mirigysivatag kampósbot, bögyükben a halottak, dögök
sírja, embereké, tevéké, teheneké, ti feketeszárnyú
szemeteskosarak, gyalázatos és boldogtalan élő madár-
koporsók, repülő eleven kripták, kvarc-szívű lüktető
bonctermek, proszektúrák, hízott vadróka-alakú élő temetők.
Temetők India fölött a könny-keserű égen. Mert India,
akár Ázsia dzsungel-tüdői közé akasztott szív, olyan. Szív-
óriás földrész, ezüstpofájú hintázó majmok és impresszionista
festéktombolás papagájok rettenetes, gyönyörű világa. Kopogtak
fiatal hátamon! Aztán még egyszer kopogtak gyapjúkabátos
hátamon. Megfordultam. S ott állt, testemtől tíz centire, kézen fogva
egy fiatal leprás koldus-házaspár. Arcuk nem volt, csak éj-szemük, csak kopasz
sárga fogsoruk, orruk sem volt, nyelvük a gégegödörig lógott, mint egy
pirospázsit hosszú gyík, olyan volt fejük, mint alvadtvérrel párolgó
lila tál disznóvágáskor gyermekkoromban, kezük a tenyér fölött
lerohadva lehullott ujjak csonkjaival, akár a lefosztott héjlevelű
kukoricacső, s az ujjcsonkokon gennypénzzel, sárga asztalosenyv-halál
takony gombokkal ragyogott, mint az élő méz, fénylő csillagok Göncölszekere.
Az ujjcsonkokon halál-méztől pontozott üvegsapka, genny-gyűszű!
Ó, hogy szégyelltem magam akkor. A kettős halál állt tíz centiméterre
akkor tíz rúpiáért. És szégyellem magam most is. Mert reggel megláttam
az ablakkerettől széttörve a halott gyíkot, mint egy letépett zöld páfrány-
levelet, a kettétört farokbajszú késpengét, a halál gyöngypikkelycsönd,
hosszú, zöldkék pipacs-szár-farkú bajszát, a finom bőrpehely-némaság
pikkelymorzsa ékszer-tarisznyát. Tegnap még itt futkosott íróasztalomon
apró gyöngykesztyűs lábkezecskéit futtatva a verspapíron, ceruzáim között
zöld zománcmorzsa-selyemlényével, hosszú farokpálcájával gyöngyösen
hullámozva, mint a napsütött hullámgyűrűzés a tóvízben a bárányfelhő
borotvaszappanhabos kék szenvedélyben. És szép volt, mint a kamasz
szüzek szerelme. És szép volt, mint a szikla-asztalon a göndör gyapot
áldozati bárány a Bibliai Ősidőkben, Próféták Szakállas Szent Idején.
És most halott! Szép volt, mint a tavaszi ibolyalevél, nagy gyöngyház-csésze
szemhéja alatt sötétkéken világított, mint egy másik űr fekete csillaga,
mint a feketeanyag őstermészet, mint egy fekete luk, a végtelen
kavernája a lüktető mindenség-tüdőn, feketén világító, szinte fehéren
újszülött gyíkszeme, akár az orr-orrlikak nélküli, fogsor-nyelv fejű
timsó-lila leprásoké Indiában, ifjúkoromnak szent idején. Lihegéstelen,
akár az antianyag, akár fiatal apám a koporsóban: tenyeremben a gyík-halott!
Ó, az a kicsi gyík, ifjúzöld hosszúkás állat-levél!
Az előbb még itt futkosott piciny petrezselyemlevél-lábaival
íróasztalomon, ovális hasát húzva, mint egy finom sárga
szaru-reszelőt, pikkely-redősor vízszintes fésűt, a paksi
atomerőmű kékrajzú fehérporcelán ajándék-emléklapjára
ült pihenni, ott pislogott fekete-árva ribizligolyó szemeivel az
óriás vérszínű alabástrom-szíven, amit legkisebb lányom hozott
nekem Frankfurtból a világ-könyvvásár szünetéből, karcsú
vízszintes hullám-szaladással surrant most-íródó versemen
az ezüstlánggal világító papíron vékony mimóza-ág lábaival.
És most tenyeremen fekszik a kettétört gyöngy-tőrhüvely-fejű
halott. A halott gyík-csecsemő! Gyilkos lettem! Gyilkos, gondoltam
tegnap. És könny jött ki szememből, és a könnycsepp áttetsző,
hártyás moszat-szigetet szült a papíron a ceruzával írt verssorok
fekete hínár-horgolatában. Ó, zöld mimóza-ág lábacskák! Ó, halott!
Ó, halál, halál, halál, megváltástalan végső csönd! Ó, temetetlen
reménytelenség, ó, lehetetlen gyász a világ-kiterjedés buborék-időben.
A láng-csönd Mindenség-Temetőben, az Örök Kiterjedés és Gyásztalan
Szétterjedés Temetőben! Most sírtam hüppögve, öregen, mint a
vad és láztalan fájdalom-köteg, szenvedés-kéve parasztok a Sírkert-
Jövőben. Pedig nem sírtam, mikor kisbaba-öcsém apró kék koporsóját
vittem hónom alatt, vittem eltemetni, és nem sírtam halott apámat nézve
fiatalon, a tüdővészes horpadt, szőke, szeplős csillagot, és nem sírtam,
amikor az önakasztott asszony rózsaszín porcelánbábú hulláját néztem
vacogástalan szívvel, ott feküdt az előszobapadlón mosolygó-halálkeményen,
fejénél óriás egyenruhás rendőr állt, és szorgoskodtak, mint az óriáshangyák
a lakásban a nyomozók, és nem sírtam halott anyám lassan márványosodó,
csönddé hidegedő lábait fogva, de Mama olyan volt, mint a háború-
télben megfagyott fehér fogsorkerítés-lónyerítés a tóparton, Bián, vékony
volt és koporsóban üszkösödő pipacskehelyként kihervadó, nyitott
szájában egymásra szigorodó protézisei nyáltalanul ragyogtak, akár
a sárga telihold, mint a havas kerítéslécek szegény gyász-udvarunkon!
De Uramisten, Ismeretlen és Megismerhetetlen Teremtőnk, a Természet
Bonyolult Összességének Végtelen Gyötrelme, Szépsége, Szerelme, Tág
Összvalóság, Világhíg Lángoló Terpedő Egy-Összesség, Hit és Hitetlenség:
egész testemben rázkódva hogy zokogtam ott, Jeruzsálemben, a Siratófalnál.
Hogy zokogtam! A hatalmas fehér kőkockák, kérelem-papír uszonyos, hűség-
levelekkel teletömködött fúgái tövénél állva, mint a Jézus-hordozó
szamár. Nem egyedül. Mert köröttem fekete selyemkabátos, fekete selyemkalapos,
vállig-érő pajeszos férfiak álltak, homlokukat a fehér sziklakockákhoz
koppintva álltak, pajeszuk, a vállig-érő szőrcsiga hurkabél-csőgyümölcs
lengett, mint a bocsánatkérés szent mosolya, homlokuk kopogott a kövön, mint
a gesztenyeburok zöld sündisznóhéjából kipottyant barna ütéscsomó gesztenye.
S jött egy gyapjas-göndör négerzsidó rezesbanda, zenélve, hujjogva, rikoltozva. Rám
meg egy gigászi fényangyal szállt, álltam fénytoll-szárnyaival talpig betakarva, mint
egy tűzbuborékban, aranyharangban, fény-virradatban. Pedig nem vagyok zsidó.
Ó, Utak. Világok! Ó, Utak, Utak, Világok, Világok.
Ó, Világok. Halálok! Ó, Élet és Halál Szent Keveréke:
hit! Általad, mert veled hova kerültem én. Aki még a
szilánkhalmazosan és hajnali kenyértészta-gyűrt fehérlágy
zölden villogó Balatont is csak húszévesen láttam, mert József
Attila narancsvörös szobrát kellett megkoszorúznom Szárszón
a hínáros, lágy homokredő-lepel parton. Ó, hova jutottam én,
miféle más világokba, a naracsszín beton-költőszobortól
Párizsig: ott álltam a Mirabeau-hídon, és oly sűrű és szitásan fehér
volt a köd, mint Apollinaire háborús fején a gézkötés vastag turbán-
gyűrű, gézsisak gyopár-koponyavirág, és Stockholmban a költő
Artur Lundkvistnál ebédelve nevemet írószobája falára írtam
Pablo Neruda neve alá mosolyogva, és hol volt már a Mirabeau-
híd alatt futó Szajna, meg a Notre-Dame gótikus fehér kő-imája
a kecskebak-szakállas és ördög-szarvú vízrozsda-eres vigyorgó sátánfej
vízköpőkkel, és New Yorkban Norman Mailert kerestem, és
Meunben Hundertwasser járt előttem Hantai Simonnál, mezítláb
jött, „hogy érezhesse Franciaország talaját”, és Athénben a színésznő
Melína Merkúri, az akkori kulturális miniszter ült kövéren, hatalmas
fenekével az íróasztal szélére, és Liz Taylort szidta káromkodva,
így vigasztalva engem, és a Vatikáni Múzeumban Hantai Simon
kék-zöld-piros-sárga-fekete festménye, a Szűzmária Köténye, gyűrt
mozaikszilánkos lényével olyan volt, mint Macedóniában az Ohridi-
tó vize, amikor rajta hajóztam. Ó, az az Ohridi-tó, amelynek zöld
végtelene, mint a keresztre-feszített Krisztus dülledt zöld szeme,
Istent-látó zöld madártojás sugárzás-hite! Ó, az az Ohridi-tó, amelyben
annyi volt a pisztráng, a kéken-szikrázó állat-kalász, mint végtelen
űr-zsákban az aranyérme pénzek csillaggyűjtemény világmindensége!
Ó, az az Ohridi-tó, amelynek vize nagy költőbarátom, Pascal Gilevski
szerint oly vörös volt az embervértől a polgárháborúban, mintha több-
tonna cinóber-festéket zuhantattak volna bele dörögve és lapos satírozás-
fénykereket ziháló helikopterről, rotorlapátjaival ködfehér glóriás
gyűlölet-közönyszerkezetről. Az üvegmozaik-buborék pilótaülés fölött
forgólapátokkal habart fényköd-tányér gyapjú-virág, gyermekláncfű-pihegömb
gyilkolás-szitakötőből. Ó, Ohrid, Ohrid, Ohrid, utaim, világaim
legszebb állomása, álltam a láng-hídon, a zöld tóból zölden kizuhogó
tóvíz fölötti kőhídon, az őszkezdeti fáklyás alkonyon, az aranyhídon
álltam, kezemben a fényszáraz dicsőség-aranykoszorúval, mellettem
feleségem, mellettem díj-adó barátaim, lent a folyópart jobb és bal oldalán
a viharzó ünnep-tömeg, szívemben az erkölcsi törvény, a Hűség Hatalma,
fölöttem a csillagtitkokkal zsúfolt világörök éjszaka, és beragyogta a tavat,
a macedón hegyeket, az albán hegypartokat az aranyáldozat aranylepedő
hatalma, ragyogott, mint Pascal Gilevski hatalmas mosolyában a könny!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben