×

Sárgarigó

Dallamok egy vándorszínész sorsának symphoniáiból (I/2. rész)

Horváth Péter

2010 // 12
Fekete úr kora reggel fogatott be, s a csézába füttyentvén vadászkutyáit, előrehajtott, mint mondá, kieszközölni a szükséges engedélyeket, s némi pártolási pénzt nyerni számunkra Váradon, hol az áprilist végig játszással kívánta töltetni velünk, holott (mint az későbben elmagyaráztatott nekem) ilyenkor már igen nehéz az úri nagyközönség érdeklődését a színház iránt fenntartani.

– Ha üzenek önökért, azonnal jöjjenek! – intett vissza, majd ügetésre fogván a két gyönyörű pejlovat, melyek csézája elé fogattak, nagy port kavarva kigördült a kapun.

Nem töltöttük tétlenül a várakozás napjait. Széppataki úr irányításával átvettünk némely korábbi produktumot, s bepróbáltuk magunkat néhány sikert ígérő, új darabba is. Ezek közül a Lear királyt vettük először. Jancsó adta Leart, Trixi Cordéliát. Gondolom, ez már korábban eldöntetett, mert ekörül nem volt vita. Hanem a többinél! A nők – mindjárt lefestem a be nem mutatottakat – egymásnak estek.

– A te feldagadt pofáddal, Gonerilt? – rontott az általam fogatlanított matrónára a két új művésznő és a nagydarab, szivarzó alak, kiről sosem gondoltam volna, hogy Éva leánya. Robusztus, kis híján két méter magas, horgas orra alatt sötétlő kis bajusz, karja-lába szőrös, hangja mélyebb, mint Jancsó basszusa. Negyven körül járt, akkora talpakon, mint egy óriáslapu. A többiek úgy nevezték: Hermelin. – Goneril nekem lett ígérve – dörögte –, verseit fél éve tudom! Ide a szereppel, mert…

– Mert mi lesz? – szikráztatta mélyen ülő, fekete szemeit a Bús Katinka nevű, tenyeres-talpas, alacsony leány, ki akkora kebleket hordott magán, minőket még a kollégiumban titkon lapozott metszeteken sem láttam.

– Ne hintáztasd itt a tőgyödet, mert még elveszted őket, az lesz!

Míg Hermelin és Bús Katinka Goneril példányáért harcoltak, a harmadik művésznő (szálas, vékonyka, szőke sörényzetű, halk szavú, ki a drámai szendéket adta a társulatban Mária Lujza művészneven) az asztalon sorjázó példányok közül elcsente Regan szerepét, fennhangon kántálni kezdte:

– Nővéremmel azonos fémből ütöttek,

Rosszabb nála nem vagyok,

Szívemből szól, szavamra!8 – Hermelin elé rogyott, könnyes csókokkal borítván annak szoknyázatát.

– Állj fel, szívecském, tudod, hogy mindjárt megkékül a térded – szólt oly gyengédséggel hangjában a robusztus Hermelin, minőt képzelni se bírtam volna tőle, s keblére vonta a szendét. – E két szerep immár kiosztva! A többi néma csend!

– Dögöljetek meg! – sziszegte Bús Katinka.

A férfiak közt is volt némi kakaskodás, míg végül minden szerep gazdára lelt. Az ifjú buffó kapta Kentet, Gloster grófja Lugossyt találta meg, fattyú fiául Széppataki úr Rézgrófot jelölte, Goneril és Regan férjei a két ifjú kártyás személyében öltöttek testet. Széppataki a Bolondot választá magának.

– És én?! – szívta fogai helyét a nője.

– Gloster bérlője jut magának, kedvesem.

– Hisz az aggastyánszerep, ráadásul férfi!

– Remekül fog állani neked! – búgta Bús Katinka. – De énvelem, édes Széppatakim, mi szerelmetes terve van?

Széppataki szemvillanása árulkodni látszott tervei felől, de magán érezvén fogatlan nője vizsla tekintetét, uralkodott magán.

– Ön táncolni s dalolni fog!

– Azt már nem! – Trixi ugrott elő a semmiből. – Lugossy, te ezt hagyod?!

Úgy tűnt, Lugossynak is megfordultak fejében némi tervek a dús keblű Katinkával kapcsolatban, mert habozni látszott. Trixi ütötte a vasat tovább.

– Ez egy tragédia! A jóság szenvedelme! Itt nem lesz ugrabugra tánc, se bajadérdal, se görögtűz.

– A görögtűz mindig beválik! – szólt közbe a törpe. – Olyan vihart csinálok, hogy a kárpit meghasad!

– Elég! – emelkedett fel ültéből Széppataki úr. – Amely szerepek nem lettek kiosztva, azokat te fogod adni – fordult felém. – Lapozzátok át a példányokat, utána rendelkezünk.

– Menjünk, szívecském – szólt Hermelin a szőke szendének. – Meg kell etetnünk a kicsit.

Róla még nem is beszéltem, a Kicsiről. A nyolc hónapos leányka egy fatekenőben lakott. Tündének hívták. Szülőanyja volt a szende, apaként a robusztus Hermelin vigyázta álmát. Ők hárman így voltak egy család, noha vér szerint talán a két korábbi kártyások egyikeé lehetett a nemzői érdem, holott (remélem, Isten megbocsátja bűnüket!) nekem úgy tűnt fel a két bubernyák, mint ki elsőbb saját magát, de mindjárt utána a barátját kedveli, mint – mondják – a görögök tették hajdanán. A gyermeket enyhe mákteával itatták, ne sírjon túl sokat.

A művészek elvonultak, ki-ki külön zugolyba, a szerepével. Trixi Lugossyt követte, de a főszínész elhajtotta.

– Ne zavarj, fiam, most nem érted lángolok.

Trixi magához intett.

– Gyere, nagyfülű, végszavazz nekem! – Az ekhó sátorába vont. Hátulról hatoltunk a szekér belsejébe. Átverekedtük magunkat csomókba gyúrt, számtalan színes ruhákon, csorba edényeken, ládákon, elszáradt rózsacsokrokon, s ki tudná elsorolni, miféle kazalba hányt limlomon egy zöld selyemfüggönyig, amely mögött az egyik oldalfaltól a másikig elterülő, brokáttal takart, hárembéli hencseren találtuk magunkat. Trixi elhevert, hason, formás lábával ingerlőn kalimpált, miközben állát öklöcskéivel alátámasztván nézett felém aranyló macskaszemével. Magam törökülésben, hátam az ekhó oldalának vetve bámultam őt kiszáradt torokkal, ölemben a szerepkivonattal.

– Mit bámul, nagyfülű?

– Magát – vallottam.

– Ki hitte volna? – ingerkedett.

(Mindükkel így voltam egyébként, hol per tu, hol maga.)

Az ekhó sátora szűrte sárga fény álomi burát vont körénk.

– Mint egy harangban – szóltam. – Itt olyan.

Szemének mélye megnyílt, arcáról eltűnt minden csúfondáros vonás, úgy nézett, mint egy ártatlan, kissé rémült gyermek, ki segítségre, megmentésre vár.

– Te jó fiú vagy, ugye? – Ajkamra nem jött válasz, megráztam fejem. – De tudnál engem igazán szeretni? – Muszáj volt igent intenem. – Zúg – lehelte. – Köröttem, bennem, mindenütt.

– Mi? – csuklottam.

– Ments meg engem, nagyfülű! – suttogta. – Ragadj el innen, kívül időn és teren! Vigyél haza! Kis ház a dombon, cseléd se kell, magam mosok és főzök, tisztán tartom a szobát, s ha megjössz, estére kelve puha derékaljad leszek, míg gyermekeink meg nem születnek, hogy nálamnál is jobban szeressenek…

– Ez hol van? – lapoztam kábán, mintegy menekülvén a kéz írta lapokba. – Nem látok ilyen replikát.

– Mert nincs, bolondom! Cordéliát elkerüli a boldog családi vég, mint ahogy nekem se juttatott igaz szerelmet még a sors. Csókolj meg végre, te… füles…

Fölé hajoltam, s ekkor egy vasmarok bokámat megragadta, kihúzattam a zengő harangból, s nyekkenve landoltam kint, a porban.

– Te gané! – állott fölöttem, a napban, Lugossy, s valami bottal ütlegelni kezdett. – A kis kakukkot fölneveli a veréb, míg a kakukk be nem kapja a fejét?!

Zuhogtam rám a botütések. Talán vérbe fagyva végzem, ha Trixi ki nem repül az ekhóból, de mint egy szárnyas fúria, s támadóm hátára nem ugrik.

– Mit képzelsz magadról, te állat? – Haját tépte, arcát karmolászta. Lugossy hiába forgott, hörgött, toporgott, mint az ördög, kinek nyakába székely menyecske ült, nem tudta lerázni magáról.

– Hogy vak legyek? – üvöltött. – Azt szeretnéd? Hát nem vagyok vak! Megölöm ezt a szarbogáncsot, aztán úgy megbaszlak, hogy kétfelé áll a füled!

– Szájhős! – kacagott Trixi a nyakában.

Később, midőn a direktorné vizes kötéseket bogozott a botütések nyomán feldagadt tagjaimra, Széppataki szelíden korholt.

– Mondtam, hogy kerüld! Trixikénk bolond!

– Csak játssza! – morogta nője.

– Az mindegy! – legyintett Széppataki úr. – Aki így tudja játszani, valóban az.

– Te csak tudod! – sziszegte Kornélia asszony, miközben egy hamis ezüstkanállal próbálta homlokom dudorját lelappasztani.

– Most nem rólam van szó, szívecském.

– Boldogtalan! – ziháltam.

– Soha! – mondta Széppataki.

– Láttam a szemében!

– Úgy?! – Kornélia asszony felhagyott a gyógytevékenységgel. – Mutasd meg neki – szólt urának –, attól majd lelappad mindenütt.

– Igaz – mondta Széppataki úr. – Gyere!

Lekecmeregtem az asztalról, hol nője kezelt, s követtem mentoromat az udvarra. Az ekhós szekér (vagy mondjuk úgy: láthatatlan, zengő harangunk) rázkódott és reszketett a déli nap hevében, mintha ördögcsapat csupálná belülről, majd felzengett a ponyva mögött Lugossy baritonja:

– Áááááááááááá!

Kábán bámultam a fénybe.

– Ennyit erről – fogta át a vállam Széppataki úr. – Sokat kell még tanulnod. Legelébb is azt a nyolc szerepet, ami a próbán vár. És magadnak végszavazz, úgy nem eshetik bajod.

Fertály órába tellett, míg a törpe összetrombitálta a truppot a szín alatt, hol berendeztetett a királyi trónterem. Lear trónfotelje (egy deszkatalpazatra emelt csorba szék) üresen állott. Széppataki úr köréje rendezett valamennyiünket. Jobb kéz felől a három leány, térdepelve, mögöttük férjeik, Cornwall és Alban hercegek. Bal szélen, elöl a Bolond, jobbról Kent, Gloster és Edmund. Magam, mint későbben színre lépő, a begyes Bús Katinka mellett ácsorogva figyeltem, miként készülend a jeles előadás.

– Az első replikákat kihúzzuk – szólt Széppataki Kent és Gloster uraknak.

– De hát itt mondanám el, hogy Edmund csak balkézről fiam, s hogy gyenge jellemű! – méltatlankodott a Glostert adó Lugossy.

– Mindez bőven ki fog derülni később! – intette le Széppataki. – Csak annyit mondj, hogy „jő a király!”.

– Vegyük, hogy mondva lett.

– Fanfár! – intett a törpének Széppataki úr.

Nagy úr kajla disznótülkébe fújt egy ordenárét.

– Mind tekintsetek a bejárat felé!

Úgy is lőn, de a két léc jelezte kapun senki nem jelent meg.

– Jancsó, te jössz!

De Jancsó nem tűnt fel most se.

– Újra, fanfár!

Ezúttal nagyobb sikerrel bődült a kanásztülök, mert Jancsó valóban feltűnt, de nem a várt helyen, hanem a nézők tere felől.

– Ki lopta el?! – zengette basszusát.

– Mit?

– Se a palástot nem találom, se a koronát!

– Az Isten áldjon, ez még csak az első rendelkezés…

– Én kész vagyok az egész szereppel – közölte Jancsó –, palást nélkül egy lépést sem teszek.

– El tudjuk képzelni rajtad – hízelkedett neki Széppataki –, délceg tartásod megmutatja súlyát, hosszát, még a két kölyköt is, ki majd utánad hurcibálja.

– Nem kettő, de négy gyerek köll!

– Annyi lesz, csak jöjj be végre!

– Ha az előadáson nem lesz négy gyerek, palást és koronaékszer, ítéletnapig fogtok rám várakozni, mint tableau, én akkor sem jövök be! – morogta, míg helyére ment.

– Nem kell a néma kép! – ugrott fel mellőlem Bús Katinka. – Amíg a királyra várunk, én elénekelnék itt egy kisebb áriát. – S már zengé is, legott:

– Mert a szerelem, mint a lepke,
Oly csalfán ágról ágra száll,
Hogyha kergeted, elhagy messze,
És többé el sem éred már.9

– Bravó! Bravó! – tapsoltak a mögöttünk ácsorgó, szájtáti kellnerek.

– Fiam! – intett nekem Széppataki úr. – Üríttesse ki a termet! Te meg, Katinka, hallgass, virágom.

Hátraszaladtam, a pincérfiúkhoz.

– Csöndesen, itt művészet folyik!

Törpénk ismét a fanfárba fújt, végre bevonult a lécek közt Jancsó király. És lássatok csudát, valóban úgy vonult, hogy szinte láttam rajta a nehéz palástot (alkalmasint azt a brokátot, amely Trixi hencserét takarta az ekhó ölén), koronáját is látni véltem, akár a nehéz uralkodásban töltött hosszú évek nyomát az arcán, tekintetében az uralkodói villámokat, melyeket leányai iránti szerelme szelídített:

– Fölfedjük titkos terveinket,
S rögvest kiosztjuk lányaink
Örökét, későbbi perek
Elejét véve így. Lányaim!
Halljuk, melyőtök szeret leginkább,
Hogy legszívesebben láthassa el
Kegyünk, ki jobban érdemli azt!
Goneril, elsőszülöttünk, elsőként te vallj!10

A térdeplő hatalmatosság, ki Goneril szerepét oly vitézül kiharcolá magának, lassan vonta fel arcát, mely oly vonaglásba kezdett, amelyre nincsenek szavak, mutatván a lelke mélyén háborgó érzeményeket, s akkora levegőt szívott az orrán, amely egy bálnának elég volna víz alatti mérföldek ezrire, de mielőtt remegő szája odvából a szó kitörhetett volna, egy fisztulás, magasba nyakló férfihang tölté be a szín terét:

– Talpra, magyar!

Lett erre mindjárt sikongás, ricsaj és sebes futások.

– Sándor!

– Rónai!

– Borostyán!

Hátrafordulván a szín túlsó végiben egy leginkább csizmadiainasra hajazó, nyüzge, pörge szakállas, vékonyka ifjút láték kitárt karokkal, melyek közé elsőként éppen Trixi érkezett. Oly édes és hatalmas csókban forrottak össze, minőt álmomban sem reméltem volna senkitől. A társaság minden tagja ott lógott már a három néven is szólított ifjú körül, lapogatva, kezét rázva, ragyogva, egyedül Jancsó maradt sértett királyként a középen, hatalmasat üvöltve, szikrázó szemekkel:

– Próba van, uram!

De a próbának aznapra végleg vége volt. Mind bevonultunk az ivóba, hol a nálamnál alig pár évekkel idősebb ifjú az asztalfőre ült, ölében egyfelől Trixi, másik térdén Bús Katinka ringott.

– Bevallom nektek, drágáim, színészetem sokat izmosult az utóbbi évben, de ami ennél is fontosabb, jó pár verseim megjelentek, nem kevés sikert hozván nevemnek, melyet honunk legnagyobbja, Vörösmarty Mihály is megtanult.

– Ne túlozz, barátom! – mosolygott rá barátságosan Széppataki úr. – Én olvasom a sajtót, de csupán egyetlen új költői név tűnt fel mostanában a Pesti Divatlap hasábjain, és az a név nem a tiéd.

– Hanem?

– Valami… Petőfi Sándoré.

– De hisz az én vagyok!

– Nagy csibész vagy, azt tudjuk, öcsém! De ne akarj idegen tollakkal ékeskedni, szeretünk anélkül is, akár Rónai, akár Borostyán néven léptél színre köztünk korábban.

– Mely nagy a művészet hatalma, s mily silányak papjai! – komorult az ifjú. – Lófahh a seggetekbe!11 – kurjantott. – Igenis én írtam Petőfi költeményeit, köztük a Helység kalapácsát és a János vitézt, ez utóbbit hat nap és hat éj alatt!

– Vivát! – zengte rá a társaság vidor pofával, melyről lesírt, hogy egyetlen szavát sem hiszik.

– Igen, ha mondom! – tromfolt megint. – Tessék, tarisznyám telve újabb versekkel, van saját drámám is, Tigris és hiéna című, és itt van, tessék, lefordítottam nektek a teljes Korjolánt! – Rongyos fülű paksamétát csapott középre.

– Holnaputánra megolvasom! – nyúlt a papírokért Széppataki úr.

– Most, azonnal! – lángolt az ifjú.

– Most nem, öcsém, hiába vagdalódzol! – szólt ekkor Jancsó. – A Lear királyt vesszük éppen.

– Veled? – kacagott az ifjú.

Jancsó rámeredt, mire amaz arcáról leradírozódott a mosoly.

– Hiszen illik is tehozzád – visszakozott. – Hanem kié a Bolond?

– Azt én adom – szólott Széppataki úr.

– Nem lehet! Bátyám, két éve még nekem ígérted!

– Hol van már a tavalyi hó…

– Bátyám, barátom, ha Istent ösmersz…! Az ország koszorús költője kér… Hadd játsszam el Lear Bolondját. Könyörgök, add nekem!

– Hiszen adhatnám – felelt a megbízott direktor –, ha rajtam múlna, de Fekete úr szigorral meghagyá a főbb szerepek rendjét, és azon nélküle nem változtathatunk.

– Ha csak ennyi volna az akadály, máris meg van oldva! Jövet találkoztam vele, s legmélyebb pártolásával biztatván igazított felétek.

– Úgy? – hunyorított Jancsó. – És ugyan mely úton történt e szerencsés találkozás?

– Nagykároly felől jövet, félúton – felelt Petőfi (avagy Borostyán, esetleg Rónai).

– Hazudsz, öcsém! – szólalt meg Lugossy féltékenyen. – A góré Váradra ment, hogy nekünk ott szállást csináljon, s fellépéseinkhez pártolást szerezzen.

– Lehet, hogy arra indult – felelt Petőfi (nevezzük mától így) –, de hogy most Nagykárolyba tartott, hogy ott bizonyos urakkal vadászni menjen, arra esküszöm!

Lett e szóra erős pusmogás. Inkább a nők hittek neki, a férfiak közül csak Patkó adott hitelt a költő szavának.

– Meglehet, hogy ebben igazat szól. Ösmeritek a górét, a vadászatot mindig előbbre tartja, mint hogy mivelünk törődjön.

– Nemcsak ebben szóltam igazat! – kötötte Petőfi az ebet a karóhoz. – Igenis az vagyok, akinek mondom magam!

Széppataki úr ravasz mosollyal szólott.

– És lefordítottad a teljes Korjolánt?

– Ott a kézirat!

– Hiszen utóbb csak németül gagyogtál, ánglusul egy szót se tudsz, fiam…

– Egy évig segédszerkesztőként dolgoztam fent, a lapnál, azalatt tanultam.

– Úgy? Idézd fel hát a Korjolán kezdő sorait angolul, bitang!

És Petőfi ekkor szavalni kezdett.

– Before we proceed any further, hear me speak!

Speak! Speak!

Hibátlan kiejtéssel, átélten sorolta:

– You are all resolved rather to die, than to famish?

Resolved, resolved!

– Jól van – adta meg magát Széppataki. – Megkapod Lear Bolondját, ha annyira kell neked. Mi meg, tisztelt csőcselék, holnap a tekintetes direktorunk nyomába szegődve előadást hirdetünk Nagykárolyon! Most együnk, igyunk, hágjunk nyakára az ötnapnyi pénz felének, mit direktorunk számunkra nálam itt hagyott.

Akkora vivátot, mi e szóra harsant, élő színész még nem kapott.

*

Estére olyan részeg volt az egész társaság, mint a csap. Petőfi táncolt az asztalközépen, verseit szavalta. Nem tudom, miért rajongtak érte annyira, se hangja, se verseinek muzsikája nem fogott meg. Kivált a két ellenlábas nő versengett kegyeiért, Trixi és Bús Katinka.

– Még, még! Szavalj, te isten!

A korcsmáros próbálta társaságunk kedvét csitítani, de elküldték a bús fenébe, cigányt hozattak, folyt tovább a bor.

Kívülünk csupán egyetlen vendég érkezett a Négy Ökörbe aznap délután, középkorú, magános férfi, társaságunktól félrehúzódva ült, s figyelt. Épp mellette vitt az út az udvarra nyíló ajtó felé, hol gyakorta jártunk ki-be, hogy bendőnkben helyet csináljunk az újabb bevételeknek. Épp visszasiettem a csillagokkal vert tetőzetű, hatalmas, nyitott árnyékszék felől, mikor az idegen félhalkan megszólított.

– Pánti Kornél?

Kis híján orra estem, úgy meglepett.

– Ösmerjük egymást?

– Atyja Pánti György, anyja Szerdahelyi Jolán, elhalt testvérei Ádám, József, István és Teréz. Egy hete sincs, hogy több vizsgáit bukván elhagyta a kollégiumot, s ezekhez állt…

– Csillagjós talán az úr, vagy mi jelekből olvasta ezt?

– Jöjjön, járjunk egyet odakint.

Ráálltam, hogy elkísérjem. Alig tehettünk harminc lépéseket, mikor megállott, s nekem szegezte a kérdést.

– Hazafi ön?

– Hogyne volnék!

– A császár tisztelője?

– Csak úgy, mint mások. Nincs dolgom vele.

– Téved – szólott az ösmeretlen. – Az uralkodóhoz hűnek lenni, ez minden hazánkfiának kötelmes érdeme. Az ön apja ebben elsők között van.

Ez igaz volt, apám mindig meghajolt minden felsőbbség előtt.

– Honnan tudja ön?

– Mi mindent tudunk, fiam.

Nem szaporítom erről a szót, mert nem vagyok büszke beszélgetésünkre, s arra se, mire esküt vett tőlem, s én meg tőle kemény forintokat, előlegül a feladatra, amelyre kiszemelt.

– Petőfi – mondta – veszélyes rebellis. Engedély nélkül társaságot csinált, hogy oly eszméket terjesszenek, melyek a hont romba dönthetik. Őt kell figyelnie, s mindenki mást, kivel összefut. Vezessen naplót, időt, helyet és személyeket pontosan jelölve benne, feljegyezvén az elmondottakat.

– Miért tennék ilyet?

– Hogy hazáját mentse a pusztulástól, jó magyarként, s hogy némi pénzeket szerezzen, melyek előlegéül tíz forintot máris átvehet.

E szavak: „előlegként” és hogy „jó magyar”, nem szöktek el visszhangtalan belőlem. Nem kellett sokáig győzködnie, hogy ajánlatát elfogadjam, s egy elhadart esküszömmel ígéretem pecsétjét is vegye. Az „Esküszöm!” előtt még volt egy ellenvetésem: mi lesz, ha valamely társam elolvassa a feljegyzéseket, miket e tárgyban teendő vagyok?

– A kollégiumban – mondta erre – ön Veress Miksa és Joób Levente urakkal kidolgozott egy titkosírást… Használja azt.

– Játékból csináltuk… – hőköltem. – Honnan tud erről?

– Mondtam, fiam, mi mindent tudunk. – Búcsúzóul kiokosított jövendő találkozásunk felől. – Korántse biztos, hogy én fogom önt felkeresni, alkalmasint valamely kollégám jelentkezik a feljegyzésekért.

– Miről ismerem fel?

– Egy jelszót fog mondani.

– S az mi volna?

– Sárgarigó.

Mire szállásunkra visszatértem, a korhelyek elcsitultak, egyedül Lugossy járta bőszen a kocsmaudvart, időnként megállott, s a holdra üvöltött, mint egy csikasz.

– Mi az? – nevettem. – Magadban élvezel?

– Segíts megölni!

– Kit?

– Mind a hármat! – mutatott az ekhós szekérre, mely szelíden hintázott a holdsugárban, elfojtott kis kaccantásokat és hörrenéseket eresztvén magából.

– Ki van bent?

– Ki lenne? Trixi, Katával, és kettejük közt a magát poétának hazudó lator.

– Hagyjuk élni őket, inkább tegyük el magunkat holnapig! – javalltam. – Én a pajtában alszom. Tarts velem!

– Nem vagyok görög! – felelte komoran.

Én elbolyongtam a pajtáig, s bevettem magam a széna közé.

*

Ekkortájt az átlumpolt éjszakák nem tudták még kiölni a kollégiumban belém nevelt szokásim közül a hajnali ébredést. Iszonyú összetörten tértem magamhoz a széna közt. Sokáig nem tudtam, hol vagyok. Álmomban otthon jártam, apámat temettük. Lehajtott fővel állottam anyám oldalán. A pap hosszan beszélt a feltárt ajtajú sírboltozatnál.

Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni! – dörögte lutheránusi szigorral. Helyénvalónak tűnt a gyászbeszéd, az sem tűnt fel, hogy a pap vonásai Lugossyéira hajaznak. Csak akkor kezdtem zavarba jőni, mikor Brutus említésinél már harmadízben pillantott felém. – … s Brutus derék, becsületes férfiú…

A gyászolók közt volt a teljes társulat. Külön csoportban álltak, mint a halottsirató dalárda szokása. Petőfit nem láttam köztük. Hiába nyugtatám, anyám hangosan jajveszékelt, de annyira, hogy a pap, félbeszakajtván Cézárt méltató beszédét, előnkbe jött.

– Ne sírj, testvérem! – mondá anyámnak. – Ő már jó helyen van.

– Nem! – sikoltá ősz szülém. – Nincsen ott! – S mint eszelős, jajongva a koporsóra veté magát. – Nyissátok fel! Hadd látom utolszor!

A két gyászhuszár, kikben két ifjú teátristatársamra bámulék, végzésemet meg se várva, nagyapám rozsdás kardjával (hogy került oda?) felfeszíté a koporsófedélt, mely félrenyaklott, s alóla – arcán csipke szemfödéllel – fölült a holt!

– Hahh! – rettent a gyászi nép.

Akkor Nagy úr, a törpe, ki úgy látszik, addig a kriptaboltozat setét gödrében tanyázott, kiugrott onnan, s lekapta a szemkendőt a holtról.

Anyám karomba ájult.

Halott apám helyett a koporsóból a sápadt Petőfi meredt reám.

– Brutus! – kiáltott, felém emelve csontkezét.

Ekkor riadtam magamra. Szememet dörgölve ültem, kezem-lábam viszketett. A pajtában legyek zenéltek, kint hajnali rigó fütyült, majd egy vékony, fisztulás férfihang szóland közel:

– Brutus becses, derék egy férfiú!

Egy szemhunyásra megállott bennem az ütő. A férfihang tovább mormogott, beszédét ezúttal nem tudtam kivenni. Levackoltam magam fekhelyemről. A pajta lécei közt kinézve Petőfit láttam ülni az ekhó rúdján, kezében irónnal, holmi papírlapok fölé hajolva.

– Hibátlan – csóválta fejét hitetlenül, majd felpillantott a papírból, éppen reám. – Ösmerlek, árnyalak!

Kibotorkáltam a szűrt, hajnali fénybe.

– Jó reggelt! – dadogtam.

– Minden tudok felőled, hékám!

– Mi mindent? – rettentem.

– Bátor fiú vagy.

– Amennyiben?

– Trixi elmesélte, mily lázító beszédet rögtönöztél első színi botlásod során. Szívemből szóltál, pajtás. E régi, rossz világ megérett a pusztulásra. El is fog múlni, hamar. Talán már évek se kellenek, és eltépjük láncaink!

– Miféle láncokat?

– Tőlem ne félj, öcsém, nem vagyok a kamarilla ügynöke! – mosolygott. – Nagy dolgok fognak születni, csak annyit mondhatok. Ha majd oly lángelmék fogják vezetni szabad honunkat, mint ki ezt a fordítást csinálta… – emelte felém lapjait. – Vörösmarty küldte, postán, lennék első olvasója. Ez lelkesített, hogy magam a Korjolánba fogjak.

Hirtelen nem tudtam mit mondani. Körbenéztem a poros udvaron.

– Lugossyt nem látta ön?

– Itt alszik mögöttem! – intett az ekhós szekérre. – Alaposan felöntött a garatra tegnap. Alig tudtam Trixikét megnyugtatni felőle. – Cudar egy kecskeszakállas, gondoltam, nyugtatásnak hívja, mit az éjjel kettőn is végbevitt. – Magam koránkelő vagyok – szíveskedett –, mint látom, te is. – Zavaromat látván leszökkent a kocsirúdról. – Még nem is kezeltünk. – Paroláztam vele. – Nem vagy éhes?

– Mindig – szakadt ki belőlem az őszinte szó.

– Kövess, öcsém, a jövendő titkos útjain!

Épp erre szólt megbízásom. A konyhába mentünk, hol még csupán egy kiscselédet leltünk ébren, ki épp frissen szedett tojásokat rakosgatott kötényéből a pultra. Petőfi oly gráciával udvarolta meg, mint egy királylányt.

– Nu int, eleg! – pislogott felénk a lány.

– Román vagy, gyöngyöm? – virult Petőfi. – Én meg szlovák. – Tótul karattyolt neki, a lány románul válaszolgatott, miközben begyújtotta a kisebbik tűzhelyet. Nem tudom, értették-e egymást, mivel szégyenszemre e nyelvekből a kéremen, köszönömön s néhány cifra káromkodáson kívül kukkot se bírok.

– Tíz tojásból ígért rántottát nekünk! – tudósított Petőfi. – Jer, addig megmosakszunk.

A hátulsó kútnál húztam vizet, s a vályúba öntvén, derékig locsoltuk meg magunkat. Most láttam csak, milyen semmiforma, vékony fiú ez. Bordái szúrták a korai leget. E semmiségtől fél a császár? Ezért olvadoz egyszerre két leány is? Elértvén bámulásomat, nevetve mondta:

– Rómában nem bíztam soha. Ép testben ép a lélek? Fordítva inkább hiszem. Első a lélek. A tojáshoz sört iszunk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben