×

Rózsássy Barbara: Éjszakai tárlat

Fodor Miklós

2010 // 12
Rózsássy Barbara költészetének világképét a gnosztikus mitológiai elemek keresztül-kasul átszövik. Az éjszaka, a sötét, a hajnal, a fénylés, az én betemetettsége, szárnyalásvágya, sorsfeladata, rejtett közössége a többi lélekkel, a menekülés, a távoli otthonból való evilág­ba születés, az evilági idegenség, a szó mitikus-életadó ereje mind-mind vissza­térő motívumai. A gnosztikus mítosz ezen kellékeit az eredetéről el­feled­ke­zett, hanyatló, szorongó lélek szó általi újraélesztése hozza mozgásba. A költői létfeladat a következőképpen értelmeződik: a szó erejével a lelkekben (sajátjában és lehetséges olvasóiban) az istenképű, ámde a világ által betemetett lényeget fel kell támasztani tetszhalottságából: „Engem elcseréltek, / nem ide tartozom. / Ó, bár emlékeznék, / hol ringott a bölcső, / hol vett az ölébe / először az anyám. / Ahogy napjaim, / mint kőzetrétegek / egymásra rakódnak, / betemetnek bennem, / mélységekbe süllyedsz, / te távoli otthon” (…); „Eszmélj, marionett. / Téged is ugyanígy / tart fogva e barbár, / gyilkosokat szülő, / tömegsírok fölött / vigadó létezés.” (Eszmélj) Az emlékezésre és az eszmélésre való felszólítás ugyanazt jelentik: a sodródó én idézze tudatába a születésekor vagy nem sokkal azután „elfeledett emlékeit”, a mitikus otthont, az anyai melegséget, a tökéletességet, a fényt, Istent. Ezek a központi motívumok és e mitikus lélekdráma valamilyen módon minden versben megjelennek.

Az éj, a sötét – lényegét tekintve – értékkategória. Sötét az emberi világ, amelyben az énnek élnie adatott, és e világ hatásaképpen a lélek sötét érzésekkel, hangulatokkal telítődik. Sötét, azaz nem színes, nem meleg, nem érzésdús, nem életteli, nem tápláló, hovatovább erőelszívó az emberi világ. Sötét világ és költői én kapcsolatának jellemzéseképpen álljon itt egy idézet: „Most, hogy a sötétség mélyülni látszik, / föltámadhat minden árnyalak. / Hogy valaha ki voltál, mit számít? / – Már régen csak csontváza vagy.” (Szörnyeid kihordása) A mélyülés történése kétféleképpen is érthető: ami mélyül, egyre olyanabbá, itt rosszabbá, válik, s ami mélyül, egyre inkább feltárja lényegét – e kettő ugyanazt jelenti; a sötét mélyülését azonban úgy is érthetem, hogy mintegy egyre mélyebbre hatol az én­be, az én lelkébe (lényegébe). Ennek a vagy így, vagy úgy, vagy mindkétféleképpen értett sötétségmélyülésnek lesz a következménye, hogy az énre árnyalakok támadnak. A támadás eseménye arra utal, hogy eddig is jelen voltak, csak valamilyen (pozitív) erő kontrollálta őket – ez az ellenerő most megszűnik. Úgy látom, Rózsássy Barbara esetében az árnyakat féken tartó lelki hatalom: saját költői tehetségébe vetett hite; e hit egyben az élet értelme is, enélkül – úgy érzi – élete összeomolna. E hit, az Éjszakai tárlat tanúsága szerint, válságba jutott. Nem számít, ki volt valaha – írja –, és azt sugallja, múltbeli énje volt valaki. Legalábbis a jelenbelit életteliségben messze túlszárnyalta. A visszaszorult/szorított élet (bölcsel­kedésre hajló) melankóliája jutott uralomra a jelenben, egyfajta reaktív, a hanyatlás megénekléséből fakasztott még-élet (még-nem-halál). Ebben az énállapotban élednek fel a lélek árnyalakjai, „szörnyei”, melyek az ént elnyeléssel fenyegetik. Az én inaktivitá­sára, termékké válására, teremtő lényegének megszűnésére példa a következő egyértelmű megfogalmazás: „Játékszered vagyok, / kitáruló éjjel” (Szemberohan a sötét). A sötétséggel ellentétes képek, a hajnal, a reggel, a fénylés – szintén állandó jelleggel visszatérő motívumok – a várt, a vágyott, a remélt megszabadulás ígéretét jelentik. Ebben azonban alig tud már hinni az én. Pislákol a hit gyertyája a lélekben.

Rózsássy Barbara végletesen introvertált költői világában a főszereplő az én, aki belső világába merül. Az érzékelés tárgyai szinte csak néhány sztereo­tip költői utalás, sommás negatív ér­tékítélet révén jelennek meg. Ebből értjük, hogy az én menekül a reálisan élt világból. Alig van szó valamiféle egyéb viszonyról: nem tiltakozik, nem lázad, nem szeret és nem gyűlöl. Valamiféle mitikus-lelki újjászülési vágy (mely önmagát sokszor rögvest le is rombolja) azonban tetten érhető: „hányszor láttad magad / arcra bukva földön; / hány sírba temetted / a belőled fogant / újszülött idődet.” Az elesés motívum arra az énállapotra utal, amikor tapasztalattá sűrűsödnek a kudarcok. A világ ellenállása könyörtelen. Az eltemetettség motívuma elsődlegesen az én világtól, illetve az életerőt adó élményektől való hermetikus elzáródását manifesztálja: „Állok előtted: itt van a holnap. / Nyitna a mélybe nincstelen aknát, / mint kirabolt sír, kong csak az űrje, / hol betemettem önmagam egykor, / s ékszereim mind, rejtve sötétbe.” (Szívátültetés az Eremitániban) Az eltemetettség másodlagosan természetesen a halálfélelemre is utal, mely egy ilyen állapot tartóssá válásának szükségszerű következménye. Rózsássy Barbara mitikus-költői énje ebből a tetszhalálszerű állapotból saját ereje által kívánna feltámadni – ez első hallásra hajunknál-fogva-húzzuk-ki-magunkat-a-gödörből elképzelés. „Mint mérföldköveket, / számláld napjaidat, / új élet a hajnal / – magadból születik.” (…) „Csodáld magad, Nárcisz / – önnön fénylésedben / megfürdet az ittlét. / Egyenlők közt első, / aki megmenekül / – mennyi éned vívta / egymással a harcát.” (Új idők jönnek) Nem is igen csodálkozhat az olvasó, ha ezek a meg-megújuló próbálkozások rendre kudarcot vallanak. Valami azért szöget üthet a fejében: honnan az erő, az abszurd hit, mely ezeket a kísérleteket újra meg újra mégis elvégezteti az énnel? Erre csak akkor kaphatunk feleletet, ha megértjük a költőnő gnosztikus ízű, mitikus-vallásos énérzetét.

Rózsássy Barbara költői énképét egyfajta, csak rá jellemző énmitizálással teremti meg. Értelmezői szemszögből nem dönthető el, hogy ez az énképteremtés, ez az önmitizálás vajon illúzióalkotás-e, avagy inkább az én rejtőzködő lényegének másképpen felszínre nem hozható megértése. A szerző szempontjából nyilvánvalóan ez utóbbi, ugyanis maradéktalanul elmerül a maga teremtette, gnosztikus jellegű mitológiában, egyetlen élményt, egyetlen érzést, egyetlen gondolatot sem hagyva érintetlenül. Mitikus-drámai szituációkon keresztül láttatja önmagát, s önmagán keresztül – meglehetősen halványan – a világot. Kettős célt ér el: egyrészt kifejezi és átélhetővé teszi az általában vett én (lélek) hanyatló – ámde a mindennapi ember által fel nem ismert – sorsát a jelen világban; másrészt mitikus, őstermészeti, teremtő energiákkal telít, és ezáltal túlélni segít a hanyatló jelenben. Az én tehát a (gnosztikus ízű) mítoszból, a lélek őstermészeti (örök) lényegéből meríti feltámadáshitét, ez a magyarázata annak, hogy a betemetettség állapota nem vezet halálhoz, de még a hit teljes elvesztéséhez sem. Amíg a lélek mítosz-ablaka az eredet felé rendre feltárul, a tetszhalál életté válhat. A versírás az a különös, életmentő állapot, mely ezt az ablaknyitást elvégzi, ezért kitüntetett jelentőségű az ekként megszülető és formába rendezett szó Rózsássy költészetében: „Csupán te szólj hozzám, / madárfütty zenéjű. / Hosszú hajnalokon, / úgy akarom, jöjj el, / ó, te titokzatos, / torkomat szorítón / megszülető ének. / Menekíts meg bennem.” (Terápia); „Örvény-szárnyú dal, ma szállj még; / röptess, a vágyak nem nyújtanak kezet, / nélküled mind álom marad, képzelet, / belőlem nőve a szándék. // Ha már fölszakadó sóhaj sem leszek, / ha innen már nem hiányzom senkinek, / mutasd meg magad, madár légy // kalickából szabaduló énekem.” (Égess!); „Atomjaira hulló váz leszek, / Vers, ha többé nem tartozom hozzád” (Reneszánsz). A vágy és bármely más érzés, ha a világ felé extrovertálódik, nem hoz menekvést, az én feladata az érzések végletes introvertálása, a mitikus eredet felé fordítása, mert csak ebből a nehezen megfogható „irányból” érkezhet erő a menekvéshez.

Bár az én folytonos halálszorongásban él – „Behunyom a szemem: / akár a kiürült kád, / olyan a létezés. / Lefolyóban zubog, / mintha vérem volna, / az a rengeteg víz, / piroslik, piroslik. / Most ne hagyj el, holnap. / Legalább álmodni / hagyj még önmagamról, / te kormozott arcú, / késed fenő gyilkos, / sötétlő szédülés.” (Vakrepülés) –, már csak azért sem veszhet el, mert feladata van. Feladatát a Teremtő-Küldőtől kapta, így tőle is kérheti a választ a kérdésre, hogy pontosan mi is ez: „Mért hagytál itt, Uram? / Mért tettél e sötét, / kipusztult világba?” Fontos megjegyezni, hogy a világ, mely a lelket körülveszi, valóban halott, ellentétben a lélekkel, akiben benne rejlik a feltámadás esélye. Hogy mibe halt bele a világ, rejtély, de az bizonyos, hogy az ő fagyos-fojtogató lehelete fullasztja a lelkeket. A világ nem táplál, ám a léleknek a világ felől is táplálkoznia kellene. Három ilyen terület adatik Rózsássy világképé­ben: a szépség és életteliség jegyében álló olasz reneszánsz, a gyermek-, illetve ifjúkor és az érintetlen természet. Ez utóbbi illusztrálására álljon itt a következő idézet: „Csak kúszok előre, / csupa seb a testem, / görnyedve a súlytól / vonszolom a jövőt, / föl a dombtetőig. / Addig kell, hogy éljek, / hogy levegőt kapjak, / erdőmélyről szívjam / friss fák leheletét, / cserepesre száradt / szájamon érezzem / tiszta forrás ízét, / amíg újra látom: / fák csúcsára úszik / valami homályos, / lehulló derengés. / Olyan, mint a hajnal, / ahogy fölé érve / végre újra hiszem: / kivilágosodik.” (Szemberohan a sötét)

Az olvasó ugyanazt a belső utat járja a versek olvastán, melyet a költői én: önmaga igazi énjét felélesztvén – él, újjászületik, esetleg a világot is újjászüli. Költő és olvasója kapcsolatát a mitikus azonosulás fogalmával ragadhatjuk meg. Akkor éri el ideális és optimális hatását a vers, ha az olvasó felismeri, átérzi a két különálló lélek – szerző és befogadó – lényegi azonosságát. „Én vagyok az arcod. / Neked adom magam: / hozzád elvezetlek. (…) Új idő tart fogva / – amíg bennem alszol –: / szárnyaid növesztőn.” (Belőlem születsz)

Rózsássy hangja szélsőségektől mentes, nagy érzésekkel átitatott, lírai hömpölygés. Harmóniát, békét, egykedvű, szomorkás, melankolikus hangulatot áraszt – termékeny feszültségben azzal a nyugtalanító tartalommal, amit kifejez. Sohasem vidám, sohasem könnyed, mindig elmélyült. Olykor rímel, de az időmértékes-ritmikus verselés zeneisége marad elsődleges. Távol áll tőle az avantgárd jellegű formabontás, illetve formateremtés.

A kötet címében levő szó, „tárlat”, elsősorban a költőnő festészethez (olasz reneszánsz, különösképpen Mantegna) való vonzódására utal. Másodsorban azonban meghatározza a versekhez fűződő befogadói viszonyt: az olvasó végigvezettetik a költői világ belső képein, s feladata, hogy miközben telítődik velük, az én eredeti mitikus-tragikus megszületését – „mint mikor idegen, / jeges-száraz kezek / kivettek a vérző, / alvó anyácskából, / s hozzád taszítottak, / ismeretlen világ” (…); „kitéptek a téli, / ködkabátba burkolt, / kihűlt testű mába” (Terápia) – visszafordítsa, és újjászülessen, azaz visszaszülessen az elfeledett, csak mitikusan-képzeletileg-érzelmileg megközelíthető fénylő „otthonba”. „Jöjj, vezetlek bennem: / éjszakai tárlat.” (Belőlem születsz)

Rózsássy Barbara: Éjszakai tárlat, Stádium, 2009.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben