×
Tovább a kapcsolódó galériához

Evangéliumi orfika – spirituális örömhír

Olescher Tamás festészetéről

Novotny Tihamér

2010 // 12

Olescher Tamás1 festő-, multimédia-, video- és performerművész2 a kulturális és műfaji határokat rendre áthágó, majd a katolikus hit – manapság egyre gyakrabban úgy tűnik – „utópiaszigetére” átköltöző, igen sokrétű, áldásos tevékenységének jeleit körülbelül harminc éve küldözgeti-sugározza innen, a legújabb kori neo- és transzavantgárdnak, később posztmodernnek, sőt újtradicionalistának (is) nevezett művészeti ágak, médiumok és műnemek egyvelegének szerteágazó szcénájából.

Harminc év nagy idő egy ember életében. Persze attól függ, honnan nézzük, milyen mérőszámok szerint arányítjuk, és viszonyítási pontok felől tekintjük az idő múlását. Olescher Tamás képzőművész például 1980-ig Magyarországról, azután körülbelül a ’80-as évek közepéig, második feléig Németországból, majd azután újra Magyarországról vizsgálta és vizsgálja a lét- és életidő sokszor nem is olyan magától értetődő, sőt gyakran abszurdnak minősíthető természetét. Így jobb híján az alkotásban eltelt élet- s létidő mérőszámait, illetve viszonyítási pontjait az eleddig több mint húsz témaciklusba rendezhető művek sokaságában lelhetjük fel és határozhatjuk meg. Ez a jelenlegi számvetés azonban a teljes műtörténeti áttekintésnél jóval szerényebb illetékességű: inkább csak jelzésértékű vállalkozás, amely az egész eddigi életmű megítélhetőségében igazít el bennünket. Ebben a sajátos helyzetben tehát az interpretátor feladata nem lehet más, mint az összegzésféle összefoglalás, amely az Olescher-jelenséget és -életművet mintegy a róla szóló jelentősebb értelmezések visszfényében, a maga sajátos fejlődésében értékeli és tekinti át.

Egy 1987-es katalógusban Beke László művészettörténész azt írja róla, hogy ő tulajdonképpen két Olescher Tamást ismer: egy „tegnapit” és egy „mait”. A tegnapi az, aki a ’70-es évek második felében, Budapesten és környékén a „tűrt és a tiltott” művészet kategóriájába sorolható alternatív koncertek, avantgárd zenei események, performanszok és kiállítások szervezője. A mai pedig az, aki azon túl, hogy a stuttgarti és frankfurti jelentős avantgárd zenei és multimediális törekvések felkarolója, összefogója és irányítója, maga is művész, maga is alkotó ember. Szakszerűbben fogalmazva: „audio-video-performer és festőművész”.3

Festményeiről és rajzairól ugyanakkor megállapítja, hogy azok előadásaival összefüggésben értelmezhetők. Tudniillik ezek többnyire szituációkat rögzítő vázlatok, teret jelölő installációk, amelyek a jelenetek hangulatát és szimbolikáját rögzítik. S már itt felhívja a figyelmet egy érdekes jelenségre: az úgynevezett „polaritás-egyesítő szimmetriakeresésre”. A Beke László által „dupla Buddhának” nevezett szimbolikus olescheri figura mintha két polaritás kiengesztelődő, tartós együttlétére utalna, ahol adott esetben a két lény – például egy férfi és egy nő – már nem is érdekes, mert az együttlétük mindenen túli és mindennél fontosabb.

Mindenesetre azt az Olescher Tamásban lezajló szemléletváltozást, amely az alternatív és avantgárd mozgalmak gyakran vitatható megnyilvánulásai, szereplői és szerepei felől egy új érték- és életrend kialakítása és megfogalmazása felé igyekszik, az említett plakátkatalógus másik írója, Birkás Ákos festőművész is érzékeli.4 Megállapítja, hogy duális szemléletű montázsaihoz-kollázsaihoz kapcsolódva kezd el festeni, s „először friss festői érzékenységre hagyatkozva, laza, alig érintett felületekkel fejezi ki magát”, majd egyre erőteljesebb formákba kívánja koncentrálni képeit. De hogy mi is volt az a nagy „sorsmotívum” – Hajas Tibor 1980-ban és Papp Tamás, valamint Erdély Miklós 1986-ban bekövetkezett idő előtti halála, a csernobili atomkatasztrófa figyelmeztető jele, esetleg Hamvas Béla Arlequin című dolgozata vagy Kandinszkij elméleti műve (?) –, amely lassan megérlelte benne az antagonisztikus ellentéteket feloldó szemléletváltozást egy keresztényi világképre alapozott tiszta és derűs művészet megteremtésére, arra tudomásom szerint se Birkás Ákos, se más méltatója elemző módon még nem adott választ, és nem tért ki igazán.

Márpedig hogy ez az evangéliumi szemléletváltozás megtörtént nála, az szent igaz. Erre talán Jelenits István piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár után Varga Zsuzsa néprajzos utal másodszor, aki meglátja, hogy Olescher Tamás a posztmodern „New Age” kultúrával megy szembe – amely a legkülönfélébb ezoterikus tanok elegyébe olvasztja még a keresztény vallás bizonyos elemeit is –, azaz „voltaképpen ezzel a szellemi közeggel kell megbirkóznia (…), amikor korszerű, hiteles és keresztény szellemű művészetet akar kialakítani”.5

„Alkotásai az Örökkévaló felé irányulnak, sugároznak, s a Mindenkor Egyetemest közelítik, célozzák meg (…), minden részletükben az Egyetlenre utalnak. (…) Tiszta és következetes spirituális tartalommal és irányultsággal fordul a kereszténység, az egyetlen Istennel kötött Új Szövetség felé” – írja róla egy másik katalógusban Beke Zsófia művészettörténész.6

Olescher tehát – összefüggő jelképrendszerében – a káoszból a rend, az egyértelműség, egyszerűsödés és egyszerűsítés, a Jézus-isteni középpont irányába törekszik, mert minden bizonnyal úgy gondolja, a világnak vissza kell térnie normális kerékvágásába. Művészetében – az egyszerre érzéki és szellemi természetű emblematikus szimbólumaiban, áttekinthető kép-képleteiben – a teremtett emberi lény olyan intakt, érintetlen, eredendően ép és megbonthatatlan képességeit keresi és próbálja kifejezni, amelyek a tiszta értelem, lelkiismeret és szeretet megnyilatkozásaival egyenlő vizuális minőségek. Festményein olyan állandóan visszatérő motívumokat használ, mint a háromszög, kör, ellipszis, kereszt, körkereszt, mandala, mandorla, glória, harangforma, gyertya, jelember, kettős-ember, madonna, angyal, hal, bárány, szem, szív, kéz, oltár, templom, csipkebokor, virág, fa stb., amelyeket egyértelmű szín- és formaminőségekben fejez ki, tiszta képzettársításokként keresztez, és bibliai összefüggésekben tálal.

Molnár V. József hívja fel a figyelmünket arra, hogy ősartikulációnkban „a körkereszt az egymást kiegészítő kettősség, a férfiság és a nőség képlete (…), amely a keresztény műveltségünkben a Szűz Anya méhe és a benne megfogant Ige” jelképe.7 S hogy ebben a világmodellezésben Olescher így kíván, így akar – a képzőművészet rituáléján keresztül – az áhított középpontba kerülni. Ugyanakkor műveit szemlélve az is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy megszentelt és megkeresztelt egyetemes jelképein keresztül – az individuális értékeken túl – közösségi húrokat is penget, bizonyítván, hogy „a közösségi az egyik lehetséges művészi életút ma is”; „hogy az individuális, nyugati típusú művészetben koronként felerősödik a vágy a homogén kultúra s a művészetnek ebben betöltött közösségi szerepe iránt” – írja Keserü Katalin egyik idevonatkozó tanulmányában.8

Tematikus vallásos képeivel tehát egyszersmind visszacsempészi a modern művészetbe a szakrálisat, szentségeset és misztikusat. Jelenits István ezt egyféle bartóki programnak is tekinti. Hiszen túl azon, hogy Olescher formálisan a népművészet és neofolklór világából is táplálkozik, legfőképpen „a keresztény hit és hagyomány tiszta forrásából merít”.9 S ebbe stiláris értelemben a katakombák „művészi igények nélküli” jelképei – amelyeknek segítségével a korabeli alkotók „megkapó egyszerűséggel és szerénységgel a nagy földöntúli igazságokra és másvilági valóságokra, az üdvösség titkaira akarták csak emlékeztetni a szemlélőt”10 –, valamint a természetfölötti világra koncentráló, misztikus ókeresztény művészet szimbólumai is beletartoznak. S ennek a tiszta forrásnak a szövegkönyve maga a Szent Biblia, amelynek idézett újszövetségi Ige-helyei gyakran folyóírásos festett formában is meg-megjelennek a képek erre a célra elkülönített színmezőiben.

A keresztény kultúrkör egyszerű jelképeit és színszimbolikáját felhasználó vallásosan érzékeny érzéki konceptualizmus – összegezhetnénk a gyermeki és a naiv művészet ártatlan, kristályos és komplikációk nélküli, egyenes lelkületét is feltételező festészetével kapcsolatos gondolatainkat.

„Istenben vagyunk! Ezt mondja nekem O. T. titokzatos ellipszise, de egész szimbólumvilága, harmonikus formái, üde, ragyogó színei is. Ezért olyan vidámak képei. Sehol sincs nála szkeptikus bizonytalanság, tépelődő reménytelenség. Úgy szól hozzánk, mint az angyal a betlehemi éjszakában: »ne féljetek, mert íme, nagy örömöt hirdetek nektek…!« (Lk 2,10)” – összegzi mondandóját az „Új ég, új föld” című képével kapcsolatban Dóka Zoltán (1929–2000) evangélikus lelkész.11

A Hamvas Béla-féle ketegóriarendszerben kétféle művészet létezik: az orfikus és a mágikus. Olescher Tamás festészetét egyértelműen az elsőhöz kell sorolnunk. Tudniillik „van művészet, amely geometrikus és értelmes, csaknem pythagoreus és klasszikus, de mindenképpen valamely rendből él, és ehhez képest az arányt, a bizonyosságot és a tudást sugározza. Ezt a művészetet orfikusnak lehet hívni (…) Az orfikus művészet megfékező művészet. (…) az erőket, amelyekhez nyúl, rendezi. Ezért minden orfika nagy célja a harmónia” – írja a szerző a már említett Arlequin című esszéjében.12 S ha már az arlequinnél tartunk, Olescher művészetében is él ez a sajátos vonás. Ugyanis „arlequin tudásáról nemcsak az egyiptomi beavatás beszél – mondja ugyanitt Hamvas –, az evangélium lelki szegénynek nevezi őt. (…) Boldogok a szellemben szegények. Boldogok, akik szegények, s ezért igényük van a szellemre, akik éhezik és szomjazzák a szellemet. Nem a tudományt és nem a bölcsességet, hanem közvetlenül és tisztán a szellemet. (…) A szellem nem tudás és nem bölcsesség. A szellem a világ világossága, az a világosság, amely úgy nyilatkozik meg, mint félelmetlenség, mint gondtalanság, mint bizalom, mint szeretet, mint gyermeki kedély.”13

De hogy jobban lássuk és értsük Olescher Tamás törekvését, szerepét, jelentőségét és helyét a saját korunkban – vagy pontosabban fogalmazva: abban a történelmi és művészettörténeti folyamatban, amelynek aktualizálható szcénája a modern-posztmodern, illetve a katolikus művészet és világszemlélet egymás ellen feszülő, már-már antagonisztikusnak tűnő együttlétezésében ragadható meg –, egy, a harmincas években megírt könyvre kell hivatkozzunk. Somogyi Antal dr. A modern katolikus művészet című művében a következőképpen vázolja fel az alaphelyzetet: „Az a nagy szekularizáció tehát, amely a humanizmussal indult meg, s a keresztény Európa lelki egységét megbontotta, szükségképpen problematikussá tette a katolikus művészet helyzetét is. Az egységes kultúrájú középkorban nem lehetett vitás, hogy milyen legyen az egyház művészete, de amint a természet foglalta el a művészet irányításában azt a szerepet, amelyet azelőtt a természetfölötti világnézet töltött be, megindult az a folyamat, amelynek végső eredményeként az egyik oldalon a teljes naturalizmusban megrekedt impreszszionizmust, a másik oldalon a szurrogátumokon tengődő egyházi művészetet láthatjuk.”14 (…) „A sokrétűre differenciálódott modern életnek megfelelően korunk művészeti törekvései is nehezen hozhatók közös nevezőre. Különösen nehéz abban a káoszban eligazodni, amelyet modern festészetnek nevezünk. (…) Ha el akarunk benne igazodni, meg kell látnunk a keresztény festészet különleges természetét, fejlődésének útját s a modern festészet kialakulásának hajtóerőit.”15 Márpedig a modern művészetben „az egyéniség kultusza folyton növekvő arányokat öltött, míg a századvégen [az 1800-as évek végéről van szó!] az eredetieskedés valóságos mániáját váltotta ki. (…) Az a káosz, az izmusoknak az a rengetege, amit a ma festészetében látunk – írja a szerző 1933-ban –, tulajdonképpen annyit jelent, hogy korválasztó időket élünk. A régi letűnt, az új még nem alakult ki, ami van, az lázas keresés az új után.”16 Somogyi Antal szerint „a modern élet és a modern lélek ziláltsága túlontúl mutatja, hogy mit jelent az, ha az egyéniség a legfőbb törvény, ha az egyéniség követeli jogait, és ezeket a vélt jogokat a világ elismeri. Társtalan magárahagyatottság és a szeszély uralma ennek az állapotnak fő jellemvonása.”17 Szerzőnk gondolata szerint a festészet megújulása csak a liturgiából megújuló templomépítészet monumentális festészetén keresztül lehetséges. A „monumentális festészethez pedig monumentális világnézet kell” – mondja ugyanott. S ennek persze a harmincas–negyvenes években az úgynevezett „Római Iskola” szellemében meg is születtek a nagymesterei. Gondoljunk például Aba-Novák Vilmos személyére!

Én azonban úgy gondolom, hogy a katolikus Olescher Tamás festő mai válasza más. Ő inkább a privát szférába viszi át azt a bizonyos „monumentális világnézetet”. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne értene egyet Somogyi Antal azon véleményével, miszerint „az ember úgy van alkotva, hogy csak akkor emelkedhetik fel, ha nálánál magasabbnak hódol. A legnagyobb felemelkedés pedig az imádás, mert az imádásban az ember Istennel teremt kapcsolatot, s élete az örök élet erejével telik el. Azért az emberi közösség is csak akkor igazán erős, ha az Isten iránt való hódolat forrasztja össze.”18 A közösségi hódolat helye pedig a templom. S ezzel minden bizonnyal Olescher Tamás is egyetért, hiszen nem lehet véletlen, hogy például egyik régebbi képén – Hévízgyörki üdvözlet, 2004 – egy talapzatától elvált nyitott templomuniverzumot kék háttér előtt lebegtet, majd egy újabb munkájában, a Szentély címűben (2010) közösségi hitgyakorlásának konkrét és lényegi színterét emblematikus módon kiemeli, azaz annak apszisát egy stilizált éteri mezőbe helyezi, misztikus felhővérttel övezi.

Olescher Tamás tehát alanyi festőként vallásos művész, aki személyes hitvallásával mutat a katolicizmus közösségi megtartó erejére. Festett Krisztus-keresztje például – ahogy a már említett Dóka Zoltán mondja – „az egyetlen igaz, biztos, felbonthatatlan híd ég és föld között”, „s e hídon mindenki elfér. Ott nyüzsöghetünk rajta mindnyájan, mint a Feltámadott húsvéti fényében fürdő, tarka pünkösdi sokaság. [Innen] senki sincs kizárva!”19

Jegyzetek

1 Olescher Tamás 2010 tavaszán és nyarán Korszakok – Válogatás 30 év munkáiból a ráckevei KEVE Galériában, majd Köszönet címmel a csepeli Erdei Éva Galériában rendezett önálló kiállítást.

2 Olescher Tamás Multi Média Színházáról A teljesség harmóniája címmel Mezei Ottó írt a Kortárs 2002/9. számában, 98–101.

3 Beke László: Szemérmes tartózkodás. In Th. Olescher. „Environment zenével II.” Video musikperformance a Műcsarnok Kamaratermében 1987. október 9-én, plakátkatalógus.

4 Birkás Ákos: Olescher Tamásról. Lásd i. m.

5 In Olescher festmény-installációk 1989–1998, Bp., katalógus.

6 In Olescher festmények, festmény-installációk, színpadképek, Multi Média Színház 1999–2000. Bp., katalógus.

7 Molnár V. József: Gondolatok O. T. kiállításáról (kiállításához). In Kísérletek a középpont definiálására O. munkáiban 1990–1994, katalógus.

8 Keserü Katalin: Közösség és életöröm – O. T. munkái. In Kísérlet a középpont definiálására O. T. munkáiban 1994–1995 II., katalógus.

9 In Olescher festmények 1989–1998. Bp., katalógus.

10 Somogyi Antal dr.: A modern katolikus művészet. Dom-kiadás, 1933, 129.

11 Dóka Zoltán: Meditáció O. T. „Új ég, új föld” című festményéről (1997 december). In Olescher festmények, festmény-installációk, színpadképek, Multi Média Színház 1999–2000. Bp., katalógus.

12 Hamvas Béla: Arlequin. In Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis. Vigília, Bp., 1987, 126–127.

13 I. m. 139–140.

14 I. m. Dom-kiadás, 1933, 7.

15 I. m. 128.

16 I. m. 137.

17 I. m. 138.

18 I. m. 138.

19 Dóka Zoltán: Meditáció O. T. „Új ég, új föld” című festményéről (1997 december). In Olescher festmények, festmény-installációk, színpadképek, Multi Média Színház 1999–2000. Bp., katalógus.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben