×

Elemzések és ítélkezések

Hornyik Miklós: Meghasonlásunk története

Márkus Béla

2010 // 12
A hátsó borító szövege, az ajánlás igazít el: a Meghasonlásunk története – alcíme szerint: Délvidéki könyv – a szerző hatvanötödik születésnapjára jelent meg. Tisztelgés tehát a kötet. Ceremónia, amikor – szokásosan – a külcsín kápráztat el, az vonja magára a figyelmet előbb, s jóval utána a belbecs. Az ízlésesen és gondosan megtervezett könyv s a lehető legfigyelmesebb szöveggondozás közvetlenül Solymosy Zsuzsanna és Lajos, valamint Tárnok Zoltán munkáját, közvetve pedig a Timp, illetve a Canada-Transatlantic Kiadót dicséri. A szó szoros értelmében szembetűnő, mennyire meg akarták adni a módját a köszöntésnek, méltóak igyekeztek lenni az alkalomhoz, függetlenül attól, az ünnepelt mivel tölti ki az alkalom kereteit. Azaz mit válogat ki írásaiból, miről véli úgy, hogy értékéhez, jelentőségéhez, rangjához illően mutathatja munkássága egészét, miközben lehetőség szerint a pálya alakulását, ívelését is érzékelteti.

A korábbi kötetek – például az esszéket, beszélgetéseket, tollrajzokat tartalmazó Fénykörben (Masszi Kiadó, 2009) – ismeretében nem meglepő, hogy mások írásaiból is szemelget, szerepet szán nekik. Méghozzá oly igen, hogy a könyv nagyobbik felét kitevő második rész, a Leárnyékolt föld esetében az utószóként szereplő tanulmány szerzője, Sturm László antológiát emleget, ahol az „ünnepelt” nemcsak bemutatja, hanem szóhoz is juttatja egyik-másik kollégáját, délvidéki „írástevőket”. Nyilván azért is tesz így a tanulmányíró állítása szerint, hogy körképet adjon a legjelentősebb alkotókról, noha ez esetben súlyos kifogások, kárhoztatható hiányok vetődhetnének fel – meghatározóbb oknak, alapvetőbb szándéknak tetszik az ellenpontozás igénye, akarata. Hogy ezekkel a szemelvényekkel, betétekkel óhajtja helyrehozni esetleges tévedéseit, amelyek nem ténybeli, filológiai jellegű pontatlanságokból erednek persze, hanem az értékeléseivel, ítéleteivel függenek össze. Ezért idézhet másokat, netán olyanoktól is, akiknek a műveire egyébként kevés szót veszteget, de mert véleményük elüt az övétől, érdemesnek tartja hivatkozni rájuk: teljesebb, árnyaltabb lesz a kép. Megmutatkozik, mert megmutatja, hogy van létjogosultsága és hatása más felfogásnak, szemléletnek is. De azt sem rejti véka alá, hogy a magáén nem lát okot változtatni.

Akinek a személyén túl az életművével is megingathatatlan egyoldalúsággal bánik: Tolnai Ottó. Felrója, hogy legjobb művei – amúgy a pálya eleji Agyonvert csipke és a Prózák könyve – kivételével „egészen furcsa vargabetűket követve” alkotott, hogy „divatéhsége” vezette, „semmitmondó szövegirodalmi kísérletei” a „pózokkal palástolt szemfényvesztés” példái, s mindezek együttesen a titói politika szolgálatáról tanúskodnak. Erről, szerinte, „bizonyosra vehető”, hogy az 1965-ben indult, „máról holnapra jugoszláv orientációt meghirdető” Új Symposion irodalmárainak „pozícióba juttatását” „politikai döntés előzte meg”. Erről, hogy egy szerb, a nacionalista ellenzékhez tartozó költőt védelmébe vett, a „ténylegesen is bebörtönzött” magyar írótársait, Huszár Zoltánt, Vicei Károlyt, Sz. Kanyó Leonát ellenben „nem részesítette ilyen lírai figyelemben”. Róla viszont az állítható, hogy azokat a véleményeket sem részesíti figyelemben, amelyek pedig vele egyetértésben a Sturm László által is méltatott „sorsfeltárást” tekintik az irodalom „legmagasabb célkitűzésének”. Az olyan megnyilatkozást – Hornyik Miklós szavaival –, amely „személyességet magába záró létlíra, s nem mellékesen kisebbségi sorselemzés”, és amilyennek az újavantgárd vagy a posztmodern irodalom iránt rajongással aligha vádolható Görömbei András tartja Tolnai java költészetét, írván: „össze nem tartozó elemek váratlan szembesítésével groteszk-ironikus sorsképet rajzol”. De nincs egyedül azzal a véleményével, hogy a Wilhelm-dalok, az árvacsáth vagy a Balkáni babér költője szűkebb hazája, Észak-Bácska valóságelemeiből egy páratlanul gazdag „magánmitológiát épít föl”. Ezen vélekedések ismeretében igen meglepő, hogy a kötetzáró tanulmány is a „helyi, saját élet- és hagyománykört provinciálisnak tekintő” magatartásban, a személyes érintettség örömének és riadalmának kizárásában jelöli meg az általa elnevezett „Tolnai–Bányai-féle irodalmiság” lényegét. Amit egy másik helyen úgy egészít ki, hogy egyrészt Tolnai és Bányai neve mellé odaemeli még Szerbhorváth Györgyét is, másrészt közös jellemzőjükként tünteti fel, hogy „a nemzeti önfeladás irodalmi eszménnyé formálása” terén szereztek érdemeket.

Amit és ahogy Szerbhorváthról a könyv több helyen mond, az szükségessé tesz egy kitérőt a stílus irányába, Buffon gondolata, „a stílus maga az ember” jegyében. Az Új Symposion történetéről – a folyóiratról és a szerzőiről – igen alapos és tárgyilagos monográfiát szerző irodalomtörténészről előbb még úgy véli, felkészültségével, rátermettségével nem volna baj, utóbb viszont „szellemi mozgássérültnek” nevezi, csak mert „magyarkodónak” mondta a szintén kishegyesi szép- és újságírót, Németh Istvánt. Minősítő szavai szóljanak bár Szerbhorváthról mint a „politikailag korrekt liberális közbeszéd soros megbízottjáról”, vagy némileg másféle fogalmazásban arról, hogy a Soros-támogatás „megülte az agyát”, és „nem tudja, mit beszél” – nos, ezek a fordulatok olyan hangot ütnek meg, amelynek egy ünnepi kiadványban nem lenne hely. Nemcsak bántó, sértő éle miatt, de azért sem, amit a Titokfejtőkről, az 1988-ban megjelent kötetéről szólva Utasi Csaba emelt ki. Nevezetesen, hogy nincs még egy író (Délvidéken), aki szenvedélyesebben iszonyodna nyelvhasználatunk henyeségeitől, s aki igényessége parancsára olyan megoldásokat, mondatszerkezeteket alkalmaz, amelyek „egy elvont irodalmi nyelv alkotóelemei is lehetnének”. Az idézett szövegek igényességük helyett inkább indulatosságukkal tűnnek fel. S azzal, amit – Hornyik Miklós véleménye szerint – az Új Symposion első nemzedékének „ép magyar nyelven fogalmazó kritikusa”, ugyancsak Utasi a Titokfejtők jellegzetességének tart: „nincs analitikus szava”, „elemző kedve leghalványabb nyoma nélkül” dicsér, érthetetlen, „miért tér ki újra meg újra az elemzés elől”.

A Bányai János életművéről, munkásságáról ejtett méltatlan szavait is – Sturm Lászlót idézve – „a határozott ítélet kockázatának” vállalása jellemzi. Azt írni róla, de bárkiről is, hogy „céltalan pályát futott be” – felér egy becsületsértéssel, és ezt aligha menti a szándékosság, hogy maga is „mázsás sértést” és „kölcsönös számonkérést” emleget. Így is lehetne határuk azonban a vádaskodásoknak, nem jutva el odáig, hogy a Csuka Zoltán és Szeli István által is méltatott kollégáról – és itt tűnne fel a kötetben az a bizonyos ellenpontozás – le lehessen írni az alábbiakat: „mást sem tettél egész életedben, csak a hatalom félárnyékában üzleteltél és ügyeskedtél a fél- és töredék irodalmi igazságaiddal”. Hogy mik ezek az igazságok, kifejtetlenül marad. Az irodalomtörténész, kritikus Bányai elemzési gyakorlatát, módszerét, irodalomfelfogását ellenben így összegzi: „megkapaszkodni igyekeztél az irodalomban, a műegészben, az esztétikumban, a generatív poétikában, a struktúraelemzésben, az irodalmiban; de sohasem beszéltél a művek egészéről, mindig csak a művek ilyen-olyan formai jegyeiről értekeztél. Soha semmiről nem szóltál egészen és igazán.” A Meghasonlásunk története szerzőjének némi zaklatottságára, netán ideiglenes meghasonlására vall, hogy azt is felveti, „irodalmi úriembernek” hitte Bányait, olyannak, aki „magas színvonalon szolgálja az irodalom ügyét” – a délvidéki irodalomkutatás „elméletileg legjobban fölkészült” alakjai sorában mégsem szerepelteti Fekete J. József (a névmutató is, tévesen, F.-vel jelöli), Hózsa Éva és Toldi Éva mellett. Mindezt hangsúlyozza pedig a Révai Új Lexikona X. kötetében, ám hogy szóról szóra-e, az a lexikonbeli rövidített változattal való egybevetés során derülne ki. A megjelenés helyére azért érdemes pár szót vesztegetni, mert a kötet műfaji szempontból is olyan képet mutat, amelyik nem az értekező stílust részelteti előnyben. Nem az elemzőt, hanem a perlekedőt. Megnyitóbeszédek, utószavak, vitairatok – az okadatolt, filológiailag alátámasztott tanulmányt jószerint csak az első rész első írása, a Délbácska című, 1920 decemberében indult napilap kilenc évfolyamának igen színesen előadott története, elemzése, Az országföld őrzői képviseli.

Ha másutt jórészt az indulatos és hatalom nélküli irodalompolitikus mutatkozik meg, akkor itt az adatokat, tényeket az uralma, vagyis a koncepciója alá rendelő történész, akinek a figyelme s érdeklődése éppúgy kiterjed a gazdaság, a társadalom történetére, mint az irodaloméra vagy a sajtóéra. Folyamatában mutatja be, Trianon következtében miképp lettek a délvidéki magyarok „Jugoszlávia négerei” – a megnevezést nem egy hagymázas revizionista-soviniszta magyartól, hanem dr. Dragomir Nikoli´tól, a Jugoszláviai Népszövetségi Liga egyik vezetőjétől idézve. E gyarmati sors velejárójának tartja a nemzetközi szerződések kijátszását, a választójogtól való megfosztást, de azt a félelmet is, hogy a magyarság helyzetét tárgyilagosan megvilágító szerb lapok véleményére sem mertek hivatkozni, támaszkodni. Ezzel párhuzamosan utal az 1926 májusában tartott bécsi Páneurópai Kongresszusra, amely programjára tűzte a békeszerződések revíziójáért való harcot; így hozza szóba az ír nép szabadságharcát, az 1905-ben alapított Sinn Fein, Mi Magunk, Mi Egyedül mozgalmát. A párhuzamok keresése közben jut el – már nem a napilapból idézve – Ionel Bratianu román miniszterelnöknek a bukaresti parlamentben elhangzott 1920. július elsejei felszólalásához, mint amelyik általánosan jellemzi a kisebbségbe jutott magyarokkal szemben gyakorolt felfogást: „Nem nyughatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.” Életképességében korlátozni: a tanulmány példák sorával bizonyítja, hogy ezt hozta magával Délvidéken (is) a földreform, ezt a „szerb nyelvi imperializmus” akár az elnevezésekben, akár a névelemzésekben, akár a magyar tanítási nyelv szakiskolákban való eltörlésében, a főgimnáziumok megszüntetésében. A legbeszédesebb példa: „a magyar ábécét nem latin, hanem cirill betűkkel íratták a magyar gyermekekkel.” Mindehhez a programhoz társult még a különböző egyesületek, olvasó- és gazdakörök, egyletek, kaszinók megszüntetése – a magyar önazonosság fölszámolásának szándéka, a hagyományaiktól való elidegenítés. Az országföld őrzői minderről úgy ad számot, hogy elsősorban az erdélyi, a romániai magyarság helyzetével való hasonlóságokra figyel: az „ahogy lehet” máig érvényes kényszerére, méltatlan életlehetőségeire. A Délbácska törekvéseit és szellemiségét azonban a rivális lapéval, a Bácsmegyei Naplóéval is összeveti, ez utóbbi hátrányára. Szenteleky Kornél véleményét tartja mérvadónak, aki szerint a szabadkai Napló nem érdemli meg a magyar sajtótermék elnevezést, mert sohasem foglalkozik a kisebbség kulturális és gazdasági bajaival – érdekes és érdemes összevetésre adott volna alkalmat annak a Herceg Jánosnak a véleményét is idézni, az önéletrajzi regényeiből például, aki a pályáját épp a Napló újságírójaként kezdte, s akit egyébként Hornyik Miklós az elődök és a kortársak közül a legtöbbre becsül. Ugyancsak árnyaltabb megítéléshez vezethetett volna az „ellenlap” történetének íróját, Utasi Csabát is szóhoz juttatni – ha már korábban úgyis hallgatott a szavára, az ő kritikája nyomán kijavítva a következő tanulmány, a Hajlékteremtők egy-két pontatlanságát, apró tévedését.

E két munka valóban fontos fejezet abból a „délvidéki könyvből”, amelyik a két világháború közötti jugoszláviai magyar irodalomnak inkább az intézményeit és jelenségeit állítja előtérbe, s kevésbé az alkotókat, alkotásokat. De hasonló a helyzet a második világháború utáni történelemmel is: az Új Symposion indulásáig, a hatvanas évek közepéig tartó szakaszt még futtában se igen láttatja, az innen kezdődőt pedig – utólag – hajlamos a Gion Nándortól idézett „jugoszlávság beteges hangoztatása” idejeként megítélni. Azzal a paradoxonnal, hogy miközben siet leszedni a keresztvizet a folyóiratról, maga is az „érzékcsalódásunk”-ról beszél. Arról, hogy a hatvanas évek elejétől a hetvenesek elejéig az az ábránd töltötte el őket, hogy „kisebbségi magyarnak lenni nem életfogytig tartó készséges alkalmazkodás, önfeladó óvatos meghunyászkodás és mindennapos meghátrálás”, s hogy az anyagi jólét, a viszonylagos, netán elterelte a figyelmüket a „nemzeti békétlenségről”, már ha volt ilyen. A paradoxon feloldása az lehetne, ha a Meghasonlásunk története nyomon követné, miként és miért oszlott szét ez az ábránd; egyáltalán: mennyire volt reális ez a kisebbségi önszemlélet, jelesül az irodalmon belül.

Ha mármost azokat az alkotókat vesszük számba, akik a a kötet szerint a Tolnai–Bányai-féle irodalmiság le- vagy felváltói (vagy ahogy Sturm László fogalmaz, a „délvidéki magyar írás élcsapatát” jelentő költők, szépírók) lennének, akkor irodalomtörténetként ez az alcíme szerint „délvidéki könyv” igencsak hiányos, hézagos. Az, amit az utószó felhoz, hogy Gion Nándorral valószínűleg ismertsége miatt nem foglalkozik külön, mentségnek kevés és gyanús, még ha kiemeli is valahol, hogy az olvasó elsősorban Gion prózájából, valamint Domonkos István lírájából ismerhetett a maga világára, s ha hosszú névsort közöl is, kiknek vált tájékozódásuk kiindulópontjává Délvidék történelmi-társadalmi valósága, továbbá nemzeti irodalmunk érték- és hagyományrendje. Az itt szerepeltetettek közül – szinte találomra mondva – Brasnyó István vagy Böndör Pál, a Barbaricum Jung Károlya, Fenyvesi Ottó, Harkai Vass Éva újabb lírai termése, Juhász Erzsébet és Kontra Ferenc, Cs. Simon István vagy Balázs Attila, Majoros Sándor és Szatmári István prózája bizonyosan érdemes lehetett volna akár egy szócikkszerű bemutatásra, elemzésre. Annál is inkább, mert akiket erre érdemesített, azok egyikéről-másikáról eléggé különös módon vélekedik. Ítélkezik – többnyire elemzés, érvelés nélkül itt is. Kopeczky Lászlóról például így: legfontosabb mondandói „se füle, se farka tréfás versekben” mutatkoznak meg, „életműve: törmelékdomb”, „legjobb könyvét máig nem publikálta”. Németh István írói pályájának egyenetlenségéről beszél, s hogy nem erénye a meseszövés. Podolszki József: az Új Symposion második nemzedékének szinte egyetlen kritikusa és sokoldalú egyénisége volt, ám „írásainak jelentős hányada nem jelent meg könyv alakban”. Baráti beszélgetéseiket felelevenítve idézi, hogy „siralmas szöveggubancnak” tartotta egyik (legjobb?) versét, és hogy feltételesen említette, voltak-e jó költői korszakai is. Novelláit „tartalmilag és műfajilag széteső szövegként” hozza szóba. Vicei Károlyt zentai „magánírónak” nevezi, akinek a gyűjteménye „már-már öncélú írásgyakorlatok egymásutánja”. Vajda Gábor – akivel az irodalom szerepéről alkotott elképzelése, de szókimondó igazságtalansága is a leginkább rokonítható – úgy jelenik meg, mint aki a műveket „elsősorban ismeretelméleti-társadalomismereti szempontból tartotta fontosnak”, a délvidéki magyar értelmiség ostorozójaként és eszméltetőjeként elemzéseit szerinte a „végletekig sarkított igazságai és sommás ítéletei” határozzák meg. Végül Tari Istvánról: az „ernyedten esztétizáló és bágyadtan fontoskodó” kritikusok szerinte megvizsgálhatnák, a háborúellenes művei „versek vagy csak versritmusban írt politikai publicisztikák”.

Herceg Jánosról és Dudás Károlyról, valamint Juhász Erzsébetről szól még, így az előbb felsoroltakkal együtt ők volnának, lettek volna azok, akikre az úgynevezett kanonizált irodalmisággal szemben hivatkozni lehetne, lehetett volna. A tabló, ugye, nem a változatosságával, gazdagságával lep meg. És a szerzőjük sem azzal, hogy világossá tenné, mit ért a címbe emelt „meghasonláson”. Ahogy Sturm László magyarázza, miszerint Hornyik Miklós mind nemzeti, mind nemzetiségi, mind szakmai, mind pedig globális szempontból „meghasonlott” közegben szólal meg, vagyis – mint írja – „az állandó polémia, igazság és hamisság alig bogozható összegubancolódásának a közegében”, ez egyrészt állandóbb sajátossága Délvidéknek (is), másrészt nem teszi érthetővé, a könyv szerzője miért vonatkoztatja saját magára (is). Akkor sem világos, ha általában beszél az irodalom jelenségéről, szerepéről. Akkor pedig kiváltképp nem, ha egyes szereplőket vesz elő. A cím az írások szellemiségét, főleg pedig a stílusát aligha közvetíti. Hornyik Miklósról mint szerzőről nincs az a diagnózis, amelyik a lelkiismereti ellentét tényét, a lelki egyensúly és a külső egyetértés felbomlását, az ezekből támadt ellentétet, a lélek önbecsülésének elvesztését rögzíthetné. Gyógymódot legfeljebb egyet ajánl – a kötet számtalan szellemes fordulatának hatására poén kívánkozik az ismertetés végére –: „Igyunk meg valamit, hogy kijózanodjunk.” (Timp Kiadó – Canada-Transatlantic Kiadó, 2009)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben