×

Elek apó meséi és közéleti küzdelmei

Alföldy Jenő

2010 // 12
Hegedűs Imre János könyve, a Benedek Elek monográfia kitűnő portréfestéssel, alapos korrajzzal, műelemzésekkel, bőséges dokumentációval s nem utolsósorban olvasmányosságával győz meg minket arról, hogy – születése után másfél száz, halála után nyolcvan évvel – mennyire hiányosan ismerjük azt az írónkat, akinek oly sok élményt köszönhettünk gyerekkorunkban.

Benedek Elekről van szó, mindnyájunk mesemondójáról. Arról, akinek művei­re szüleink, nagyszüleink felolvasásaiból emlékszünk, és akinek meséin olvasni tanultunk. Arról, akinek műveivel az óvodában és az általános iskola alsó évfolyamaiban sokszor találkozhattunk, s akinek szép, magyaros kifejezésmódja az igényes beszédre kapatott bennünket. Emlékezetünket szülőkként, hovatovább nagyszülőkként frissíthettük föl, amikor villanyoltás előtt az ő meséivel szórakoztattuk gyermekünket, maholnap unokánkat. Ha nem a Többsincs királyfival, akkor a Térdszéli Katicával, ha nem az Erős Jánossal, akkor Az okos leánnyal, ha azzal sem, akkor A cigánypurdéval, a Szélike királykisasszonnyal, a Világszép nádszál kisasszonnyal, a Mezőszárnyasival, Az égig érő fával és a többivel. A választék sok száz népmesére – tündérmesére, állatmesére, valóságmesére, csalimesére, regére, bibliai vagy történelmi mondára –, egész kis könyvtárnyira rúg. Hát még ha saját gyermekújságjaiba és tankönyveibe írt épületességeit is hozzájuk számítjuk! Mesélő kedvéért s a gyermekész pallérozásáért Benedek Eleket már huszonöt-harminc éves ifjúkorában „Elek apó”-ként emlegették szerte az országban, „a Kárpátoktul le az Al-Dunáig” – hogy példaképét, Petőfi Sándort idézzem a haza szeretetében. Elek apó, majd nagyapó veretesen szép nyelven ringatta el növendék olvasóit. Ilyen mondatokkal: „Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás tengeren túl, hol a kurta farkú malac túr – volt egyszer egy király. Akár hiszitek, akár nem, ezé a királyé volt az egész nagy Meseország, még azon is egy sánta arasszal túl, mégsem látta mosolyogni a királyt emberi szem. De még a királynét sem. Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk, mert az Isten nem áldotta meg őket gyermekkel.” A népnyelvből vett fordulatai, sztereotípiái keltek életre tolla nyomán. Mintha egy népdal részletét is hallanánk benne („Bú ebédem, bú vacsorám”).

Bármilyen messze van Meseország, a mesélő ezzel a pár mondattal máris átröpült a végtelen Óperencián, mert elbűvölte a kis hallgatót. A gyerek meg azt sem tudta, hogy mire a mesélő idáig ért, vajon ébren van-e még, vagy már álmodik, mígnem a mese véget ér a jókor érkezett királyfi hét országra szóló lakodalmával, amikor egybekel a sárkány országából kiszabadított világszép leánnyal. Elek apó elhintette az erkölcsi nevelés magvait is: a család nagyobb érték, mint a királyság – sugallja (Világszép Sárkány Rózsa). A nemzet nevelői és tanítói között láthatjuk helyét, az Apáczai Csere Jánosok, a Bessenyei Györgyök és a Karácsony Sándorok fajtájából. Varga Domokos is eszembe jutott gyakran, amikor családiasságáról, önéletrajzi műveiről és tanító hajlamáról olvastam. S imádott feleségéről, okos és hűséges asszonyáról.

Gyerekújságok szerkesztésével, a hazai ifjúsági irodalom szervezésével, ábécés- és olvasókönyveivel, vonzón színezett, mégsem tótágasra állított magyar történelemkönyveivel, a szegényekért perlő írásaival, utolsó éveiben, az 1920-as évtizedben pedig az erdélyi irodalom áldozatkész összefogásával szerzett számtalan érdemet. Az új írónemzedék – Tamási Áron, Kós Károly, Nyírő József, Tompa László, Bartalis János, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szántó György, Szondy György és mások, például az első Ady-pályakép írója, Makai Sándor – baráti támogatásával is közhasznú, szép munkát végzett. Az ő lapjában tűnt föl kamasz gyerekként Erdély nagy szülötte, Dsida Jenő, s a lapszerkesztői munkásságát megkoronázó gyerekújság, a Cimbora a többiek közt Áprily Lajosnak is otthont adott.

Benedek Elek nem csupán az ifjúsági irodalom és a fiatalságot szórakoztatva tanító, tudományokat népszerűsítő könyveinek szerzőjeként küzdötte ki magas szellemi rangját. Regényeket, novellákat és számolatlanul sok, ha kellett, harcos publicisztikát, vitacikket is írt – ezek humánus értékek hordozói ugyancsak. Méltán nevezték őt „Erdély apostolának”. Így nevezték azok a méltatói is, akik észrevették, hogy a székely falu gyermekében, a székelység odaadó hívében szemernyi elfogultság sincs más népekkel, más nyelvűekkel vagy más vallásúakkal szemben. Budapesten eltöltött évtizedei után, 1921-ben költözött haza Kisbaconba, amikor a legnagyobb szükség volt az erdélyi magyarok szellemi és gazdasági önvédelmére, mindenekelőtt a megalázkodástól és behódolástól mentes megbékélésre, a trianoni döntés gyászos következményeinek enyhítésére. A Székelyföld s a szűkebb szülőföld, Kisbacon hagyományait hazaszeretetre nevelőn örökítette meg, rendszerint saját szülőházával és népes családjával a háttérben vagy épp a középpontban. A részint magával hozott, részint tudatosan ápolt székely nyelvjárásra építette egyéni stílusát, amely a fővárosi gyerektársadalmat is azonnal megnyerte. Kriza János, Orbán Balázs és mások tudományos munkáit is folytatva, megszerettette olvasóival Erdővidék gyönyörű tájait, embereit és állatait, helybeli regéit, néprajzi hagyományait. Nemcsak meséket, mondákat gyűjtött szenvedéllyel, szorgalommal: a székelyek dalait, balladáit is gondozta – folklorisztikai, szociográfiai és művelődéstörténeti kutatómunkát végzett imádott szülőföldjén. És rendszerezőként is nagyot alkotott számos könyvével, például a Magyar mese- és mondavilággal. A székelység szájhagyományban fönnmaradt folklórjának bensőséges ismeretét az egész magyar kultúrára kiterjesztette ebben a művében.

A vállalkozó kedvű író munkásságát új megvilágításba helyezi a népkultúrával kialakított viszonya. Az 1859-ben született mester maga ismerte föl, hogy a nála évtizedekkel fiatalabb Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenei gyűjtései és azok hagyományokat magasba emelő, modern feldolgozásai mennyire rokon jellegűek az ő törekvéseivel. Akkor is, ha az ő ízlésvilága mélyen a 19. századi népnemzeti iskola, Arany János, Petőfi Sándor, Garay János, Erdélyi János, Arany László vagy – az időnként Benedek Elek ellen forduló, rigolyáiról is elhíresült – Gyulai Pál által megművelt terrénumban gyökerezett. A vele egyidejű epigonirodalomhoz nem sok köze volt – a hiányosan értesült irodalmi köztudat nem mindig érzékeli a lényegi különbséget a minden szempontból konzervatív irodalom (Sza­bolcs­ka Mihály, Kozma Andor, az elméletben Beöthy Zsolt, Pintér Jenő) és a helyi hagyományokat közkinccsé tevő írásművészet között.

Ritkán tudatosítjuk magunkban, hogy a „provincia” nálunk is, más nemzeteknél is aranytartalékot hordoz a magas kultúra, a nemzeti és a nemzetközi műveltség számára, amennyiben értő kézzel nyúlnak hozzá, s jó érzékkel merítenek belőle, a kiüresedésre és enerválódásra hajlamos modern művészet fölfrissíté­séül. S ebben nem csupán azoknak a műfajoknak van jelentőségük, amelyeket a legnagyobb és legelismertebb művészek vittek diadalra a 20. század elején és később, hanem a gyerekeknek szóló meséknek is. A népmesék a ködbe vesző régmúlt mitológiai történeteit és motívumait hordozzák sokszor, akárcsak a hímzések, szövésminták, fafaragványok, cserépdíszítések és egyéb népművészeti tárgyak. Mindmáig ihlető hatását látjuk ennek. Juhász Ferenc korai, filozófiai értelemben is becses verses meséi közt több olyanra találhatunk, amit Benedek Elek dolgozott föl az ifjúság épülésére (ilyen például A csillagszemű juhász, A sze­gény leány, aki arany virágot lépik vagy A halhatatlanságra vágyó királyfi). Maga az észjárás, amely a meseíró munkáit jellemzi, s természetesen a veretes-szép és plasztikus nyelv erősen hatott és hat irodalmunkra. Akkor is így van ez, ha nehéz lenne a művet közvetlenül valamelyik népmesére vagy népdalra, balladára vonatkoztatni – nézzük csak meg Csoóri Sándor korai dalát, az Anyám fekete rózsát, vagy nem is egy újabb versét. Vagy Buda Ferenc költeményét, amelyet a Fehérlófia mesemotívumaira épített. Ezt nevezzük találó szóval bartóki­ságnak (ha jól tudom, Németh László használta először ezt a kifejezést). A népmesék újszerű tartalommal, a modern élettel ölelkezve folytatják életüket a műköl­tészetben. E téren pedig Benedek Eleknek is úttörő szerep jutott: plebejus humanizmust terjesztett az úri Magyarországon – például a legkisebb szegénygyereket a világszép királykisasszonyhoz emelve vagy a királyt a nép nyelvén szólaltatva meg. Kezdeményező volt abban is, hogy székely népmesei gyűjteményeit nem sokkal a századforduló után a legkülönbözőbb népek meséivel egészítette ki. A világ legszebb meséi címmel igen változatos, mégis gyönyörűen harmonizáló meseantológiát adott közre, fölismervén a népek meséiben a mások által is már régóta sejtett vándormotívumokat. (Én Legszebb mesék címmel ismertem meg ezt a könyvét gyerekkoromban, valamely sokadik kiadásából.) Nem kell erőltetnem szellemi rokonítását Bartókékkal – Tamási Áron állapította meg már a húszas évek vége felé: a meseíró Benedek Elek „ugyanazt cselekedte, amit Kodály és Bartók cselekedtek a székely balladák és nóták dallamosításával”.

A nagy meseírónak azt a markáns vonását is szeretném megmutatni, amely leginkább elmosódott a feledés vastagon lerakódott porától. Benedek Elek, a gyerekekhez oly nyájas és szeretetteljes „Elek apó” korának egyik legbátrabb, nagy lendületű újságírója volt már húsz-egynéhány évesen. A nyolcvanas évek elején lett zsurnaliszta. Rövidesen a maradi, megalkuvó és korrupt Tisza Kálmán-féle berendezkedés egyik legerélyesebb ostorozója volt. Irodalomszervezői hivatottságára jellemző, hogy a 20. század elején Magyar Kritika címmel egy korszerű irodalmi vitafórumot is elindított. Monográfusa meggyőzőn mutatja be őt mint kritikus szellemű, plebejus szemléletű publicistát, aki következetesen leleplezi a bécsi irányításhoz igazodó, mégis balkáni tulajdonságokkal éktelenkedő „mamelukkormány” romlottságát, különösen az oktatás- és művelődéspolitika terén. Barátjával, az ugyancsak székely eredetű, de nála polgáribb beállítottságú Ambrus Zoltánnal együtt sokat tettek a Nyugat előtti évek modernizációjáért – szövetségük közérdekű példa az utókornak, akárcsak Adyé s Móriczé. Hegedűs Imre János enyhe túlzásnak tartja, hogy az író válogatott cikkeit sajtó alá rendező Balogh Edgár egyenesen az újságíró Ady Endre előkészítőjének nevezte bevezető tanulmányában, de én rokonszenvesnek tartom ezt a kis elfogultságot. Ady bizonyára nem az Apponyi Albert mellett kardoskodó publicista hátát veregette volna meg, ám cikkeit olvasva gondolatban sokszor kalapot emelhetett majd húsz évvel idősebb pályatársa előtt. A közíró Benedek nemcsak a személyes tulajdonságaiért becsült Apponyiért állt ki, hanem a demokrata Vázsonyi Vilmosért is, ha kellett. Harciasan válaszolt az antiszemita jelenségekre – gondoljunk arra, hogy a nyolcvanas évekre esett a hírhedt tiszaeszlári pör, s ő az uszító hangok ellen fordult. A nagy háborút kezdettől fogva ellenezte, ugyanúgy a Károlyi Mihály-féle pacifizmust és elvtelenséget is a trianoni döntés után – egyenesen hazaárulónak nevezte a grófot. Az országdarabolás egész létében megrázta, szívós és szenvedélyes, de megfontolt szellemi ellenállásra, szervezőmunkára késztette.

Ifjú publicista korából még egy, számomra kedves mozzanatot emelnék ki. Egyik felszólalásában a Magyar Tudományos Akadémia számos tagjáról azt állította, hogy – hivatásukhoz és posztjukhoz csöppet sem méltón – gyalázatos magyarsággal írnak tudományos és közéleti fórumaikon, s ugyanígy beszélnek a szónoki emelvényről, akárcsak a politikusok többsége. Képviselőként mondta ezt az országházban; a szót megvonták tőle – nagy lecke volt neki a demokrácia és a magyarság ekkora sérelme. A később mesemondóként híressé vált publicista a negyvennyolcas eszmék következetes hangadója volt, emellett a közművelődés hírnöke és szigorú kritikusa, amikor mesterséges akadályokat gördítettek az útjába. Ebből az időből – és persze gyerekkorából, tiszta múltú családjából – eredt gyökeres Habsburg-ellenessége. A kiegyezést megbékélésre hajlón fogadta, de hamar fölismerte, hogy a nemzetiségi ellentéteket ez a kompromisszum nemhogy feloldaná, csak fokozza őket. A publicisztikával írói sikereinek teljében sem hagyott föl. A korabeli szennyirodalom és a tudományellenesség, a növekedő társadalmi egyenlőtlenség, az úrhatnámság vagy a falusi szegénység nyomorba fordulása felháborította, és kritikai szellemű újságírói munkája a lényeget illetőn modern értelmiségivé tette. Küzdelmeiben sokszor szinte a ma is fennálló visszás­­ságok előképeire ismerünk.

Benedek Elek megítélését mindig kedvezőtlenül befolyásolja irodalomtörténeti helyzete. A malomkövek közt őrlődő gabonához lehetne hasonlítani elvi és magatartásbeli pozícióját. A 19. századi eredetű „népi–urbánus” vitákban a népiek oldalán állt, egyrészt mert valódi „népfi” volt, következetes magyarsággal és népművelői ambíciókkal, másrészt mert a századforduló előtt Budapest jobbára még mindig német nyelvű vagy magyarul rosszul beszélő város volt. Irodalomtörténeti értelemben népnemzeti beállítottságú volt a székely és a klasszikus irodalmi jelleg őrzésével: azt a „nemes” – de nem nemesi, hanem plebejusi – hagyományhűséget képviselte, amelyet elődei közül Arany János, kortársai közül Mikszáth Kálmán, utódai közül pedig Tamási Áron, Székely János, Kányádi Sándor, Sütő András vagy éppen Csanádi Imre vitt tovább. Ugyanakkor fogékonynak bizonyult a városi polgárság értékeire és a Nyugat új szellemére: legalább olyan nyitottsággal értelmezte Ady költészetét, mint az ugyancsak „nemesen” konzervatív irodalomtudós, Horváth János. Ady, majd Babits mellé állt, ha kellett, kiélezett vitákban is. Idős korában nagy rokonszenvvel nyilatkozott Bartók, Kodály művészetéről s a népi műveltségről kialakult nézeteikről. Az irodalmi tekintélyek közül fiatalon a díszmagyaros „kuruccal”, Thaly Kálmánnal, jóval később a radikálisan konzervatív, xenofóbiára hajlamos és őt felsőbbségesen kioktató Szabó Dezsővel keveredett szócsatába: e hírességekkel szemben ő állt az erősebb igazság mellett.

Ha a „felnőttirodalom” egyes műveiben, műfajaiban meghalványodott, akkor azt én szentimentalizmusra való hajlamának, direkt érzelmességének tulajdonítom. Drámaíróként gyöngén szerepelt, kár volna tagadni: a fiatal Kosztolányi alaposan le is teremtette Falusi bohémek című színművét – ez volt élete legnagyobb írói kudarca. A modern élet ábrázolásához nem volt kellőképpen fölfegyverezve: patriarkális szemlélete, falusiassága nem minden műfajban érvényesült kedvezőn. Regényei között azonban ma is olvasmányos művekre bukkanunk – a monográfus véleménye szerint a Huszár Anna a legsikerültebb e műfajban, s az 1920-ban megjelent Édes anyaföldem! című emlékirata, több novellájával együtt, szintén érték. Szociográfiai értékekben bővelkedő, nagy népismeretre valló művei a népi írók előfutárai közé helyezik.

Meséi mindenképpen halhatatlanok – s ennek az lehet a titka, hogy enyhe archaizmusai és szólásai a kicsiknek még vonzóbbá teszik azt a mesevilágot, amely alig-alig hasonlít a felnőttek valódi világára, hiszen a mesékben a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.

Azért egy újabb és korszerűbb válogatást újságcikkeiből is szívesen látnék – az ideáljaihoz hű férfi zsurnalisztaként is hitt abban, hogy a világ megváltoztat­ható, mégpedig a jobbak érdekében.

Hegedűs Imre János: Benedek Elek monográfia, Pallas-Akadémia Kiadó, 2009.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben