×

Tormay Cécile: Találkozás alkonyatkor

Kemsei István

2010 // 11
Tormay Cécile novellisztikájának hajdani hamvát-báját – ha volt egyáltalán – mára vastagon belepte a rácementesedett por. Egészen a majdnem olvashatatlanságig. Pedig micsoda író volt! Népszerű például. A nála a maguk korában jóval kevésbé közkedvelt prózaírók, Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Móricz kortársa. A magyar irodalom akkoriban jeles személyiségei, a magyar Nobel-díj Bizottság tagjai (Hankiss János, Horváth János, Pap Károly, Pintér Jenő) még irodalmi Nobel-díjra is jelölték. Művének tehát – kedvezőbb csillagzat alatt – mindenképpen tovább kellett volna élnie, hiszen nagyszerű stiliszta volt. Mondatai pontosak, pompásan megszerkesztettek, természetes módon egymásba folyók. Egyszóval olyan író volt, aki a semmiből is képes megidézni egy eseménysort, amiből történet válhat.

Mindig is létezett egy irodalomtörténet alatti-mögötti „virtuális” irodalomtörténet, amelynek emlékezete minden időkben nélkülözhetetlen, hiszen feladata nem kevesebb, mint megőrizni a „kis”, a valami okból „kedvelt” alkotók műveit, a középszerűségen éppen csak felülemelkedőkét, az olvasótábor közhelygyűjteményének szorgalmas gyarapítóit. Ha nem működne ez a tudatmélyből fel-feltörő nosztalgikus emlékezet, valószínűleg nem volna a valós irodalomtudatot továbbvivő sem. De nem támadna fel minduntalan az a jogosnak minősíthető érzés sem, hogy a nagy rohanásban-ítélkezésben, rangsorfelállításban, Parnasszusra tekingetés közben kifelejtettünk valami nagyon értékeset, netán pótolhatatlant.

Persze a minőségre komolyan figyelmező emlékezet azért többnyire pontosan szelektál. Aki idővel kihull az irodalomtörténetből, nagyon ritka, hogy nem okkal hull ki. A gyors tekintélyvesztés oka legtöbbször a gyorsan avuló, túlságosan is az „egyszerű ízlés” véleményére támaszkodó valóságanyag természete, az írások mélyrétegéből fölösen kivetülő és tolakodóan magamutogató szubjektum érdektelenné válása: a nőírók műveinek ez a talán legsajátabb tragédiája; ugyanakkor az is, hogy leggyorsabban az újabbnál újabb közhelyek alkalmazkodnak a „korszerűsödés” folyamatához, miközben a régebbiek és az őket hordozó dokumentumok kiavulnak. De hosszú idő távlatából kitetszik még az is, hogy jóval kisebb szerepe van esetünkben (is) a történelem aktualizálható kártételének, mint azt érzékeny szívvel gondolhatnánk.

A Találkozás alkonyatkor válogatás. És mint ilyen maga az esetlegesség, a válogató ízlésének, rendezőtehetségének a tükre. A kiadó sajnálatos módon nem közli az olvasóval, hogy az író mely korszakából, mekkora élményanyagából s milyen célzattal merített, a kötetbe fűzött anyagot tehát hitelesnek, időtállónak kellene tekintenünk. Nem tudjuk meg azt sem, hogy a szakirodalmi jegyzék szerint tekintélyes szerkesztői-összeállítói-válogatói múlttal rendelkező Hunyadi Csaba Zsolt mi okból tartotta kiadásra, tehát továbbélésre érdemesnek ezeket az egytől egyig lehangoló elbeszéléseket.

Ha igaz az, hogy az elbeszélő egy lehetséges világot tár elébünk, a Tormay-novelláskönyvvel szinte azonnal bajba kerülünk. Nem kell sok oldalt végiglapoznunk ahhoz, hogy rájöjjünk: az író valójában a nem-lehetségesbe, a klisék díszletvilágába vezetett bennünket (a mondanivaló egységességének szempontjából így a szerkesztő-összeállító munkája lehetne akár bravúrosnak mondható is). Szentimentális porcelánnippek, műantik szobrocskák közé, halvány fényű, rózsaszínbe játszó Tiffany-lámpák pislákolásába. Mintha az egész könyv kijelölt középpontja A francia szalonhölgy című, a preromantikus műmesék borongós hangulatát idéző elbeszélés lenne, amelyben az etazseren elhelyezett mütyürkék butaságokat mondanak a történelemről és a történelem magánkövetkezményeiről.

A tizennyolcadik század végi miliőbe csöppenünk mindenestül. A franciás szalonok megmerevedett típusatmoszférájába, ahol már csak a rég elporladt urak szivarfüstjének emléke száll. Ódon, omladozó vidéki kastélyokat (ebbe azért nagyon-nagyon halványan beszivárog némi, izgalmas bűnök nélküli Krúdy-levegő) közelítünk meg a növényzet benőtte, régóta nem taposott utakon, „öreg park mohos fáit” kerülgetjük (A kísértet). Ám ha bemerészkedünk a kastély omladozó bejáratán, akkor sem járunk jobban, hiszen ott csak a pókháló beszőtte tántit találjuk, aki máig őrzi kulcsoskosárkáját, hogy az időközben szellemmé lényegült cselédek még véletlenül se tudjanak lopni a kamrából…

Az események középponti tere azonban mégis a „bájos kis budoár” (Apró bűnök), az aprócska női szalon, a szerelmes leveleket őrző „ódon kis szekreterrel” (Vége), amelyen természetesen Tiffany-váza áll, fölötte a falon empire óra ketyeg (Utolsó tavasz), ahol a bűnöknek kellene megtörténülniük a fésülködőtükrök szeme láttára – meg is történnek, de csak majdnem. Csak mintha… De azok is csak a meghatározhatatlan múltban, az egyedüllét félálmában, amikor még a „szép szál férfi” (Virágzó hantok) tette vagy tehette volna a szépet, küldhette volna leveleit, hozhatta volna el hervadó virágait.

Az elbeszélések fő figurája természetesen a „hölgy”, akinek „az élet unalmas, és a szerelem ostobaság” (A kis báróné kalandja), s egyhangú napjainak egyetlen szórakozása a hűtlenség (A gyűrű, Frázis nélkül). Az igazi szerelemhez hasonló vágyakozás a temetőben virágzik ki legfeljebb, a halál után (Virágzó hantok), vagy ha már mindenképpen muszáj életben maradni, csakis abban az esetben, ha a szerelmesek nem láthatják egymást (Csodálatos emberek).

A novellagyűjteménynek van egy másik vonulata is, én leginkább az Andersen-mesék északi félhomályba burkolt világának nevezném (Időtlen bolt, A világboldogító, A francia szalonhölgy, Viaszfigurák). Van is bennük némi aláhangolt skandináv depreszszió, különösen az Időtlen boltban és a Viaszfigurákban. Ezeknek a beszélyeknek a többivel ellentétben az a hallatlan erényük, hogy nem is akarnak reáliáknak látszani…

A novellák stílusát valami szecessziós túldíszítettség, a mindenáron szépen írni akarás erőfeszítése teszi nyögvenyelőssé. Minden névszó mellé odadörgölődzik egy-két érzelmes jelzőcske, amivel írójuk a hitelesség látszatát akarná kelteni: „Körülötte aludt az erdő, s lombjaiba aranyhímesen szőtte bele az álmokat a napsugár… Álmában suttogott az erdő, és altatót dúdolt a rengetegnek, fent, valahol a magasban egy kismadár dalolt…” (Láng és hamu). Tömény giccsel állunk szemben, ez nyilvánvaló. S ami meglepő: az írói csalást nem is az édeskés aranyhímesen módhatározó és az „Álmában suttogott az erdő, és altatót dúdolt…” zagyvasága leplezi le, hanem a néven nevezni nem tudott „kismadár”, vagyis a valóságábrázoláshoz ragaszkodás szándékának teljes hiánya.

Mindazonáltal nem vonható kétségbe, hogy valóban létezhetett az a dekadens tespedésbe süppedt, régi „úri” világ embere, akinek alakjával Tormay Cécile benépesítette ezeket az elbeszéléseket, csak nem úgy, nem abban a díszletvilágban mozgó, sorstalan, karakter nélküli marionettfiguraként. A Tormay-féle „díszítőművészet” ennek a könyvnek a novelláiban addig csinosította ezt a miliőt, erőszakolta „irodalmivá” a szöveget, amíg minden lehetséges világjellemzőt leradírozott róla.

Mégis, érdemes talán egy kicsit elgondolkozni azon a szándékon, ami a félig-meddig elfeledett, de életművük nagy részében egészen idejüket múlt alkotók dolgozatait időről időre a felszínre erőlteti. A tapintatlan könyvkereskedői-könyvkiadói számításon, természetesen. A közolvasó feltételezett örök nosztalgiájából kicsiholható üzlet reményén. Az érték helyett a puszta „név” előtérbe helyezésén. A minőség helyetti bulváron.

Nem tesz ez jót sem az író maradék hírének, sem – esetleg – színvonalasabb, maradandóbb anyagból készült műveinek. Mindegyiket helyrehozhatatlan kár éri, amikor áldozatául esik ezeknek a „modern” könyvkereskedői akaratoknak. A Találkozás alkonyatkor kötetet például egyáltalán nem kellett volna kiadni. Tormay Cécile a valós értéktudatban a méltán kitűnő, ám a történelemtudomány konfliktuskerülő óvatossága okán máig nem tisztázott tartalmú naplóregény, a Bujdosó könyv írója. Így is őrzi az irodalmi emlékezet. Több mint hiba gyengébb munkáival lejáratni.

Tormay Cécile: Találkozás alkonyatkor, Lazi Könyvkiadó, 2009

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben