×

Test és Lélek, tükörben, maszkban

Takács Zsuzsa: A test imádása. India

Pécsi Györgyi

2010 // 11
Erősen provokációgyanús a kötetcím. Akkor is, ha gyorsan kiderül, ne keressünk csavarintmányos üzenetet, valójában kolligátumról van szó, két különálló, szuverén világú verseskötetet jelez csupán a szokatlan címválasztás. A test imádása a korábbi kötetek világát folytatja, s talán le is zárja, az India című pedig egy újabb pályaszakasz („egy új kötet első ciklusa” – fül) előrejelzése.

Takács Zsuzsa versei a fogaskerék járása szerint illeszkednek egymáshoz – új kötetei rendszerint nemcsak az újonnan írt versek összességét jelentik, de szorosabban kapcsolódnak előző könyveihez is –, a szerző olykor átemel műveket korábbi köteteiből, ahogy most is. A test imádásába egy ciklusnyi költeményt az 1992-es Viszonyok könnye kötetéből sorolt be, viszont olyannyira éles cezúrát húz a Kalkuttai Teréz nővér naplójával való találkozása után írt versei és a korábbiak közé, hogy a borítón is külön címmel látta el emezeket (India). Kérdés azonban, hogy valóban éles váltásról kell-e beszélnünk, hiszen a költő világa, versnyelve és világszemlélete a kezdetektől egységes és tulajdonképpen zárt – a lélek fegyelmezett rezdülésének, szigorú önvizsgálatának lenyomata a Takács-vers –, vagy inkább csak árnyalatokban, finomságokban írható-e le a cezúra. Olvasatomban az India inkább csak mélységében jelent megújulást, ez a mélység viszont amolyan zuhanó mélység.

Mindenesetre a címválasztás az újkatolicizmus erőteljes megformálójaként ismert költő saját ouevre-jéhez képest is meghökkentő. Miféle testimádás a moralitás gyötrelmes dilemmáit, a belső világ szorongásait, az önkínzó tükörbe nézést újra meg újra fölvető költő részéről? Miért a test ilyesféle hangsúlyos kiemelése éppen most?

Test és lélek kapcsolata, viszonya, kölcsönössége, prioritása Platóntól Foucault-ig és tovább meghatározó része az európai gondolkodás történetének is, a keresztény létszemléletnek pedig alapkérdése. Hány osztatú is az ember? Kétosztatú-e (test és lélek) vagy háromosztatú (test, lélek, szellem)? A keresztény emberkép meghatározóan az ember kétosztatúságát (test és lélek) s a lélek elsőbbségét vallotta, különösen a kora középkori és a középkori kereszténység aszketikus vonulata (lásd: „a test a lélek börtöne”). De persze a dilemma soha nem volt egyszerű, mert a teológia és az intézmény (egyház) ugyan előbbre valónak tekintette a lelket, de a test védelmét is szigorú morális paranccsal óvta (például az ötödik parancsolat érvényességét az öngyilkosságra is kiterjesztette, vagy tabusította a holttest bolygatását). A reneszánsszal, majd a felvilágosodással (Kepler, Newton, Galilei, Kant) a kétosztatúságot fölváltotta a háromosztatú emberkép, melyben a szellem élvezett prioritást. A mi korunk lényeges ponton ismét újrapozicionálja az emberi identitás többosztatúságát, az embert ismét inkább kétosztatúnak írja le, ezúttal testnek és szellemnek – a lelket, mint anakronizmust, eloldja, szélnek ereszti. Persze a test prioritása, kultusza időről időre korábbi korokban is hangsúlyos lehetett, akár a spártaiak testkultuszára gondolunk, akár a szovjet acélemberre vagy a hitleri, rasszista testmitizálásra, de a test reprezentációja korábban mindig részleges volt. A posztmodern korban azonban nemcsak megjelenik a test kultusza, de általánosan (globálisan) is eluralkodik, a progresszív beszédmódok elsöprő erővel reprezentálják a testet. Az ezredforduló testkultusza a test önmagában való reprezentációját népszerűsíti, a testet deszakralizálja, és a test esztétikai gyönyörét vallja, az intim szférában is. A szerelem testiség nélkül anakronisztikus, vagy a szerelem is elsősorban testiség, szexus. A „test és lélek” bonyolult vitájára is felelve Foucault már meg is fordítja a középkori ember keresztény identitásának képletét, szerinte a lélek nem szubsztancia, hanem a test által születik, azért, hogy a hatalom a lelken át uralmat gyakorolhasson a test fölött, s egyenesen azt állítja, hogy „a lélek a test börtöne”.

A kötet versei két irányban is elhatárolódnak a konvencióktól: elhatárolódnak a kereszténység testellenességétől, testirtózatától, a test lealázásától, és elhatárolódnak korunk testkultuszától, a test öncélú reprezentációjától is. Ekként kényes egyensúlyt képes teremteni a Takács-vers, mert elhatárolódik ugyan a test, testiség profán értelmezésétől, de korántsem tagadja meg magát a testet, sőt a test tiszteletére, a test fölmagasztosítására vállalkozik. A test ugyanis, emlékeztetnek a költemények, a lélek hordozója, a lélek, a személyiség, az emberi lényeg csak testben képes megmutatkozni, és viszont: a test csak a lélek által teljes emberi identitás.

Ugyanakkor a test és lélek viszonyát illetően nem kiegyenlítésre törő, pláne nem kategorikus, hanem gyötrelmesen dilemmás a Takács-vers. A test és lélek a középkor kedvelt dilemmája volt, ilyes jellegű dilemmák megjelennek A test imádásában is. A test olykor a lélek büntetése, olykor a szenvedés, a fájdalom, máskor a gyönyör vagy a bukás forrása. A címadó remekmívű költemény egy szerelem lezárását az utolsó szeretkezés fölidézésével beszéli el – a „gyönyör és fájdalom” a „test és lélek” osztása szerint válik el, s itt a lélek lesz a test börtöne, „akit” az okozott szenvedésért a szerelem fölszámolásával büntet a test: „Sírt örömében testükből / a szeretet sóhajtásszerű távozása miatt, / sírt, mert úgy vélte, / az felel, akit most / büntetnek, a hónapok óta érzett, / alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek.” Másutt a test, a szexus kommunikálja a szerelmet, a lélek tehát a test által „ölt testet” s talál harmóniára. Ismét másutt, s gyakrabban, a test a világhoz való egyértelmű viszony formája, míg a lélek a sebzettségé, az olthatatlan gyötrelemé, az ellentmondásé, mint a Viszonyok könnyéből átemelt, nagy létbölcseleti, ciklusszerű versben, az Animában: „Irigylem a test egyértelműségét, / szomjazom a bőr tapintását, / ahogyan isten látását szomjaztam azelőtt. […] én a halhatatlan lélek, a testbe / kényszerítve egy vagyok vele”, s ezt a föloldhatatlan feszültséget majd csak a halál oldhatja rendezett békébe, „mikor a test romlatlanságba öltözik, / a halandó halhatatlanságba” – de, s ezzel zárul a mű, nem a személyes halál, hanem a Teremtés egésze: „mikor a Föld kietlen és puszta lesz megint”. Addig azonban folyamatos a test és lélek küzdelme, a lélek szabadulási próbálkozása a testtől. A disszonanciából való menekülés jellemző formája, amikor a lélek a test–lélek osztatú harmonikus identitást fölfüggeszti, elválasztja, külön életűvé teszi a lelket. Idegen vagyok ebben a mostani testemben, csak vendég vagyok benne, mondják a versek, én (a lélek) nem ezzel vagyok azonos („egy idegen életét élted a magadé helyett” – Életrajz-változat; „Élni? Szolgám majd elvégzi helyettem. / Megveszi a fél liter tejet, krumplit / hámoz […] Ő az én legjobb / barátom – mutat vidáman egy borostás / állúra, aki meglopja az első alkalommal. / Nem szólok neki, hogy én ezt előre tudtam. / Bizonyára azt válaszolná, hogy ő is tudta, / de ő a jelenben él. Míg én a múltban, vagy / – ami ennél is gyászosabb – a jövőben” – Szolgám), de nemcsak az én, maga az Ember is elidegenedett identitásától. Maszkot visel, szerepet játszik, ontológiailag nem több, mint kísérleti nyúl vagy sakkfigura a Teremtésben. Mert persze Takács Zsuzsánál az emberi identitás arányosan háromosztatú most is: test, lélek és szellem együttese, s ebben az osztatban a szellem nem a racionalizált intellektust, a „hűvös ész” tartományát, hanem a Gazdához, illetve a transzcendenciához való ambivalens viszonyt jelöli.

Mindaz azonban, ami a test–lélek–szellem dilemmáját illetően Takács Zsuzsa „testimádó” verseiben előfordul, könyörtelenül lényegre törően az India-ciklus húsz szabálytalan szonettjében esszenciálisan sűrűsödik. Akár e versek fölé is írhatta volna A test imádása címet, idézőjelben, hiszen itt közvetlenül, áttételek nélkül szólítja és faggatja a testet, a lelket, Istent, tehát világunk teljességét.

A költő az India-ciklusba sorolt költeményeit Kalkuttai Teréz emlékének ajánlotta, a versekben Teréz anya magyarul is megjelent naplójából emel át sorokat (a vendégszövegek kurziváltak), ezek az idézetek olyannyira belesimulnak a Takács-vers szövetébe, hogy e jelzés nélkül eldönthetetlen lenne a „beszélő” személye. De fontos-e tudni a beszélő személyét? Szükséges-e meghúzni a határt Teréz anya és a verset jegyző „beszélő” megszólalása között? A Tükör, a Maszk korábban is hangsúlyos volt Takács Zsuzsánál (e kötet első két ciklusa is a Maszk I., illetve a Maszk II. címet kapta); a maszk is, a tükör is elrejt és megmutat. Teréz anya szintén maszk és tükör, elrejt és megmutat. Ám most sem egyszerű rejtőzésről és megmutatkozásról van szó a Takács-versben, a szerepvers és a megrendült vallomás finom összjátékáról inkább.

Teréz anya dilemmája, élethelyzete, életválasza olykor ürügy, máskor éteri eszmény a költő számára, ismét máskor egészen elvállalja a vele való azonosulást. De nem foglalhatja el a költő a versben a szerep kínálta pozíciót, mert az ő mindennapi viszonyulása nem vethető össze a Teréz anyáéval. A szerzetes nővér élete és leírt sorai tökéletesen egybeesnek, hajszálnyi repedés sincs a kimondott és a leírt szó között. Ezért eszmény. A „testet” illetően nem, de lélek és szellem dolgában a költő már vállalhat és vállal is vele teljes és mély azonosulást. Költőként, a vers nyelvi eszköztárát illetően is. Mert bár a szerzetes nővér bizonnyal nem irodalomnak s nem a nyilvánosságnak szánta naplóját, hanem magánhasználatra vetette papírra életről, létről való tapasztalatát a lehető legegyszerűbb módon, a létmegértés folyamatának abszolút fokán tökéletesen mindegy, költő vagy szerzetes talál-e rá a pontos, megnevező fogalmakra.

De persze nem tudunk eltekinteni a vers „referencialitásától” – és ez rendjén van. Az India-ciklus (készülő kötet) versei nem spekulatívan szembesülnek és szembesítenek lélek–test–szellem dilemmájával, hanem egy szociológiailag is valóságos világ tapasztalatában méretnek meg. Baudrillard szerint az atomoktól a csillagokig már szinte mindent tudunk világunkról, a mi utolsó felfedezésre váró földrészeink egyedül a nyomor földrészei. Persze túlontúl egyszerű lenne, ha a költő nem tenne egyebet, mint arra a mérhetetlen nyomorultságra rámutatna, amely Kalkutta szegénynegyedeiben ma is létezik, ha sokkolná az olvasót a posztmodern kor és ember képmutatásának, arcpirító közönyének előrángatásával – igaza lenne, mégsem szólítana meg, már túlságosan hozzászoktunk a sokkoló nyomorképekhez meg a dörgedelmes igazságosztásokhoz. De kell szólni a nyomorról, mert mégiscsak ez a lényege a Teréz anyai útnak – Teréz anyai látással. A szerzetes nővér nem a szekularizált világgal szemben fogalmazza meg dilemmáit, kételyeit (számára a szekularizált világnak egyszerűen nincs jelentése), hanem egyedül Istennel szemben.

A kalkuttai nyomornegyedben szolgáló szerzetesnő megrendülten tapasztalta, hogy az európai ésszel fölfoghatatlan testi nyomor próbára teszi a lelket is, illetve hogy a lélek lakhelyének, a testnek a nyomorba döntése a szakralitás fölfüggesztése vagy egyenesen Isten megtagadása. Teréz nővér evidenciának gondolta, hogy az ember minden körülmények között tehet a másikért, még ha a teljes lemondás, önfeláldozás árán is, s ezzel a szolgálatával Isten szavának engedelmeskedik, az ő parancsát teljesíti be. De az újratermelődő emberi hulladékok enyhíthetetlen látványa, bár teljes a szolidaritása a nyomorgókkal, feltétel nélküli alázata Isten iránt, a szolgálattevőt is megkísérti. Az emberi élet, a test infernális nyomorba döntése láttán naplójában Teréz nővér öngyötrő konfessziókban személyes hitének megrendüléséről, sőt elvesztéséről is beszámol – de leírható-e hagyományos fogalmainkkal az ő hite? Lehet-e pragmatikus fogalmakkal, rögzült nyelvi panelekkel méricskélni hitének mértékét és természetét? Alkalmasak-e „régi” fogalmaink az ő és a mi hitünk tartalmának az érzékeltetésére – Kalkutta és például a huszadik század két totalitarista diktatúrájának tapasztalatában? Az egyház hitelvei teológiai dogmák, intézményesített rendszerekben manifesztálódnak, ezért kérdőjelezhette meg némely egyházi ember Teréz anya boldoggá avatására készülve a szerzetesnő vallásosságát, istenhitét (és nem katolicizmusát). A személyes hit azonban nagyon széles – a hitetlenségtől az önfeladó rajongásig. Teréz anya elveszthette hitét régi, intézményesítetten rögzített fogalmaink szerint, de – remélhetőleg – nem legendásítva, valamilyen hitében viszont megerősödött: a kereszthordozás irgalmasságának hitében.

Az India-versek a testről beszélnek, vallanak, az emberi identitás fölszámolásáról, s arról, hogy mindezek ismeretében hogyan lehet viszonyulni keresztényként, hívőként, európaiként Istenhez, tehát továbbra is meggyőződve lenni, hogy létezik világrend. Ugyanakkor, mert költészet, nem a referencialtásra koncentrál a vers, hanem az emberi jelenlét megragadhatóságára. Pilinszky János óta tudjuk biztosan, hogy a II. világháború, a holokauszt a létezés botránya – ugyanakkor Pilinszky az emberi létezést általában az emberfia szenvedéstörténetének el nem múló jelenében értelmezi. A Takács-vers szerint a létezés botránya ma is, mindennapi életünkben, körülményeink mindennapiságában is szakadatlanul fönnáll, a kalkuttai nyomornegyedekben csak szélsőségesen reprezentálódik – ezért írja szemléletesen egymásra a Blaha Lujza téri homelesst és a kalkuttai nyomorultat („Mint félig kiszáradt sáskák, rongy-fátylukat / emelgetik a Blaha Lujza téren a koldusok. / Ha nem hallanám a kerekek surrogását, / az árusok rikoltásait, a talpak csattogását, // a sátrak mögül a megkorbácsolt tolvaj jajgatását, / azt hinném, egyetlen kórteremmé változott, / haldoklik India” – Űzz ki). Isten, Pilinszkyvel szemben, dilemma – Teréz nővérnek is, és a költőnek is. A létezés botránya számukra korántsem Isten létére bizonyíték – bár nemlétére éppúgy nem az. A kötet egyik ciklusa címéül a Gazdánk távolléte, Babitsra, Pascalra utaló versének címét tette meg Takács Zsuzsa. A létezés botrányára, a Gazda távollétére Teréz nővér – és a költő – nem a hit öncélú megerősítésével vagy spekulatív istenkereséssel, hanem mindenekelőtt szolidaritásvállalással és cselekvő irgalmassággal válaszol. „Hol tartózkodjam, ha nem a testben, amikor / ítéleted ideje eljön? A csupa ránc, csupa / sebhely öregasszony kék-fehér szegélyes / fátyola alól föltekint a bárányfelhős égre. // A Mennyország neki már semmit nem jelent. / Nem lát közeledni a fényes trónuson, / fohászkodik könyörületes szívedhez mégis. // A mélységek felé: magasba emelve / göcsörtös ujjait jelentkezik neked: / »Itt vagyok, ahová helyeztél, Istenem«” (Ítélet ideje). Borzongató, hogy Isten nincs a helyén, de a világrend mégsem borul meg (alapvetően), mert az ember (néhány ember) a helyén van.

Az India-verseket konvencionálisan nevezhetnénk szociális érzékenységű verseknek, létbölcseleti költeményeknek; többé-kevésbé rendben is volnánk, éppen csak a lényegről, a Költészetnek, ennek a költészetnek a titkáról, a versek megszenvedettségéről nem mondanánk semmit. Szonettjeiben Takács Zsuzsa a nyomor földrészeit az európai kultúra, illetve a katolicitás szigorú metafizikai, morális és lelki fókuszába állítja, és személyes megszenvedettségének teljes súlyával teszi mérlegre az alapkérdéseket: miként történhet meg az iszonyat ellenében mégis a lételfogadás, és miként őrizhető az emberi méltóság. Foucault szerint a lélek a test börtöne, a kalkuttai (és más) nyomorban szenvedők számára azonban a testnek már nem börtöne a lélek, hiszen a test olyannyira hasznavehetetlen, hogy a „hatalom” részéről tökéletesen indokolatlan a manipulálása – a „világ” számára mindössze fölösleges kolonc csupán. Egyedül a cselekvő irgalom, a krisztusi kereszthordozás képes az emberi világ elidegeníthetetlen részének elfogadni, ezáltal beteljesíteni a létezés ép identitását. Lemondással, akár a saját személyiségről is: „Itt mind a távollévő Isten rabnői vagyunk, / és mit számítanak egy rab gondolatai? A járda / szegélyén haldoklók, igen, a kunyhók bűze, // az elfertőzött sebek ellátása számít. Az utcára / kitett szülőasszony szemünkbe égett tekintete, / kikezdi, jól tudom, az idegrendszerünket, // késznek kell lennünk mégis arra – ahogyan / kész volt a Fiú is –, hogy föletessük magunkat / velük. Csak Isten kérhet tőlünk ilyen áldozatot.” (Magvető Kiadó, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben